2012. márc. 10.

Fritz v. Unruh: Az „Áldozat út”



Tíz év. Az 1916-os verduni emberpokol tizedik mementós éve. Szennyezett, feltépett ártatlan föld, levegőt fertőző halálgázok és röpködő szent húsdarabok: emberszív és emberagy. Egymásnak hajtott milliós állatcsordák bődülése, torpanása és taglós némulása: hullák, jajongó nyögések és állatmámoros ordítások. Emberek. Vérré lényegült ige: mészárszék. Verdun Miért? Tíz év múlva lidérces undorral újra és józanabbul: miért? Némaság és farizeusordítozás felel csupán. Mégis: egyetlen egy fénykéve. A verduni sötétség poklából: segítségrádió. Tíz éve egyformán és megváltatlanul. Igévé lényegült vér, a mészárszék sikolyos, akaratos víziója: emberi hang, ember. Fritz von Unruh. Milliós áldozatok árán — egyetlen egy ember. Egyetlen egy ember, egy megtérő Saulus — igaz arány ez? Hulladombok rettenetes árát megéri-e Paulus igéje? Az ősnemes porosz ulánustiszt, akinek a verduni pokol tépi fel a szemét igazsági a, akinek a verduni vér és füst marja a torkát, hogy kisikoltsa a megváltó „soha többé”-t — ennek a gigászi verduni harcnak egyetlen látható és létező eredménye. Milliós mészárszék kellett, hogy a kinyilatkoztató hang itt is felsikoltson. Hogy megváltás jöhessen: kellett ez az első emberi sikoly. Ez a meggyőződéses vér- és húsvalóságos életsikoly. Rettenetes ár és hiábavaló ár. Fritz v. Unruh és a többiek: Toller, Becher, Leonhard Franck, Rubiner, Barbusse és Duhamel hangját kezdik felejteni, elnyomni, elfojtani és a mészárosok, Tyrthaeusok vér és dicsszomjas hangját erősíteni, hozsánnázni. — Barbusse „Tűz”-ét, Andreas Larzko könyvét (Menschen im Kriege) ma már alig olvassák, már nem „érdekes” (Duhamel „Martirium”-ja ugyanerre a sorsra jutott), Unruh „Opfergang”-ja majdnem ismeretlen. Pedig ez a nehány igaz háborús élményű könyv jelenti az epizódon túlmenő, igaz összefogó háborús emberkrónikát. A “Tűz” nagy sikere nem áll arányban belső értékével. A magyar Latzkó könyvét a maga egyszerű „csak elbeszélni akarásában” többre értékelem, mint a belsőleg lazán kapcsolódó Tűz-et. Az „Opfergang” maradandóbbat ad. Unruh a verduni élményt konstruktív lényeggé fokozza. Való életszínnel rajzolt alakok egy-egy varázsszóra dimenziókon túlra fokozódnak, hogy a következő pillanatban a kinyilatkoztatás valódiságát, földigazságát megint egyszerű emberi, mindennapi létükkel bizonyítsák. Az „Opfergang” konstruktivizmusa nem íróasztaleredmény, az 1916-os élet-halálharc pihenő szünetei vetették papírra a közvetlen élmény torzós expresszióját. „Íródott Verdun előtt 1916-ban”: a nyugodtabb szem, az időtávlatból néző szem és gesztus talán-talán változtatott volna egyes dolgokat. De így igazabb: az „Opfergang” az első látás ösztönös eredménye. A keményebb küszködő teremtő akarat a drámákban kristályozódik. Unruh drámái: „Ein Geschlecht´ „Platz”, „Stürme” az emberirodalom lényeges értékeit jelentik. (A drámák: Kurt Wolff, München, az „Opfergang” a Frankfurter Sozietäts. Druckerei kiadásában jelentek meg.) Magyaroknak — ismeretlenek. Az antóniás, búsfekete, hercedhidi magyar drámairodalomnak — lehetetlenségek „futurista kubizmusok”. Talán az „Opfergang”? Próza, könnyebben érthető, igazi háború és Verdun... majdnem” olyan mint Barbusse.

*

Íme nehány töredék az „Opfergang” első részéből. Nem sok. de mégis elég, hogy megremegtessen. (F. Z.)

Január utolsó napjai. Ellenséges repülők miatt éjszaka vagoníroztak be minket. Senki sem tudta — hová. Viceőrmesterünk, Clemens tanító ugyan aggodalmasan csóválta a fejét: „Verdun lesz ennek a vége”, de nem igen hallgattunk rá. Vér és vonat az ismeretlen felé tódult. Tambur-gefreiter Preis, a nagy fiú — mert egyszer fene bátorsággal a kapitány lába elől felkapta a kézigránátot és az ellenség felé dobta — Preis a hős, az elmaradozó torzsás répaföldek felé integetett: „Te egércsapda és patkánytanya, átkozott lövészárok, Észak-Franciaország, adieu ! Az orrom immár délfelé szagol !” — „Egyiptom felé !” — kiáltotta Heim önkéntes és a levegőbe dobta a sapkáját. A tambur a vállára ütött: „Tán napszúrást akarsz kapni? Az én fülemben ez zúg: Ó Strassburg, ó Strassburg . ..” és a többiek belevágtak: „Du wunderschöne Stadt.” Lelkesültség hullámai hömpölyögtették az éneket. Sergeant Hillbrand, a tanító barátja és kollegája fejét csóválta. A ngömbölyű üvege felé ágaskodva, egy térképet bámult és ellenkezést nem türő hangon szólt: „Itt az Argonnok, ott reszket Páris” és hatalmas testének egész fenyegető vadságával feszült neki a falnak. Lábunkon át botorkálva az ablakhoz lépett és kinézett a kocsiból. Clemens bizonytalan, kérdező pillantásokkal követte ; mutatóujja, mintha figyelmeztetni akarná: éles felkiáltójelként mozgott a levegőben. Énekelve bökte oldalba a dobos: „Mi baj, mi baj, professzor?” Sóhajos felelet: „Fiuk, fiuk!” „Pesszimista?” Tréfás ökölütések csaptak le, Clemens fájdalmában felnevetett, de a dobos egyre kiabált: „Tramtararam, a generálmarsot ! A dobom: a világ ! Én vagyok a világ dobosa !”

Hillbrand megfordult: „Úristen, honnan, miért ez a kétségbeesett hazaszeretet? Egyforma hold, köd — és harmatcsillogás a réten: erdők, mint otthon ! Testvérek, hát miért, miért imádja az ember annyira az otthonát?” — Halk ének tompítja a vonat dübörgését. Fénylő szemek, fej, fej mellett pajtások, bajtársak ; a csillagos messzeségbe bámulnak. Csend. Clemens suttogása: „Vas gördül vas felett. Olyan kemény, olyan fájó !” A többiek már aludtak.

Egy heves lökés egymásra dobálta őket: „Sedan!” Az önkéntes felugrott: „Mi az, mi van itt? Sedan? Ez itt Sedan?” — „Függönyt lehúzni, feküdjetek a fületekre” dünnyögött a dobos. „Sedan !” szakadt ki a sóhaj, mélyen, álmodozón. „A kakukk beléd, mit üvöltesz Heinz”? Az önkéntes lázasan szorongatta a freiter kezét: „Óh, olyan különös ez, oly sok, oly rettentő sok, én el sem bírom ! Preis megvigasztalta: „Mesebeszéd ! Még csak most jön a java, csak türelem cimbora. A türelem többet ér, mint minden bölcsesség. “ — A függöny mögül most egy vékonydongájú katona bujt elő: a „pincér”. A dobos felült: „Nos, mi van a latrina-hírekkel? “ „Jelentem alássan, vannak és biztos forrásból ; előttünk már egy hadtest ment !” — Clemens fagyos öklébe fújt: „No fiuk, mit mondtam !? “ — Csipkedő tréfák és nevetés, aztán ezt is elnyelte a vonatrobogás. Megint elaludtak.

Kerekek a síneken! Sínek kerekek alatt! Feszülő gőz csövekben és dugattyúkban. Jajongó nyögés és sikoltó ujjongás! Clemens homlokát veríték áztatta. Lábát a melléig húzta, figyelt: millió atom akarata: menekülés! Zsibbasztó fegyelem, parancsoló zsarnok szellem! Vas a vason, röpülő erő! A tanító összerezzent, valahányszor váltóra ért a vonat ...Gránátok zúgtak és vijjogva vágtak a földbe ... ujjai görcsbe görbültek: „Miért tanultam, minek tanítottam? „Hirtelen felugrott — „hisz ez őrültség” — és bódultan hullt vissza a padra. A vonat dübörgő iramodással robogott előre, előre... mindig előre.

*

...Hillbrand ijedten nézett rá. „Micsoda élet ez a miénk” — kiáltotta lázban égő barátja, „micsoda álarcélet! Ti szegények, hát igazán azt hiszitek, hogy a munkát majd ott folytathatjátok, ahol abbahagytátok, amikor még béke volt? Előttünk halál áll, bennünk a halálraítélt utolsó hajnala. Élünk és mégsem élünk. Két napig, három hétig, talán még egy teljes félévig. Eszünk és hízunk és ugrásra készen egyszerre elénk magasodik hizlalónk. Öklének neve: Verdun.” Hillbrand közben újra összerakta fegyverét és a sarokba állította. Csak árnyak maradtak, fojtogatón...Kiszaladt. — Clemens krumplit majszolva nézett utána. Kését letörölte, köpenyébe burkolózott és behunyta a szemét. Nemsokára körök és hullámok táncoltak szeme előtt, lassan hosszú fehér, görbülő utcákká álltak össze, de ép úgy lehettek messzi fasorok vagy szétvagdalt kígyók. Fák és kocsisorok csatlakoztak; mindez belekúszott a szürke messzeségbe. Recehártyáján vörös folt maradt vissza. Hólyaggá duzzadt és szétpukkadt, mint valami különös hegy. Meredek lejtőkön kékeszöld alakok nyüzsögtek; katonák, akik mégsem voltak katonák. Csillogó, hetvenes sorokban vonuló dróttömeggé terpeszkedtek. Rónák felett feszültek, végtelenül, végeláthatatlanul; közben: szigetek, titkos egyesség kísérteties vérlobogói: cinkos vörös hegyek. Clemens felijedt fekhelyéről. Az önkéntes mélyen aludt, gyerekszájából nyál csurgott. A tanító számolni kezdett; egy, kettő, három, négy, egészen százig. Belezavarodott és újra elaludt. — Közben Hillbrand messze járt. Csak egy széttépázott dombon vette észre, hogy a város a háta mögött fekszik. Egy útmutatótáblán: Metz. Fák meghitt suttogása. Az ájult föld felett a ködben varjak repültek, sokan, százan. Fekete rajokban lármázva vonuló hadinép. Utánuk bámult. Amikor megfordult: egy asszony állt mellette. Nem merte megszólítani. Didergő meghatottsággal nyúlt ki a keze. Fölszaggatott szántók barázdapárája feleit, komoly férfiasságában egyszerre magasodva ott állt: a duzzadó termékenység. Tisztaság. Hillbrand remegő örömmel hajolt előre és az élet szívdobogását hallotta. „Asszony, asszony” és keze esküre merevedett: „mi igaz ügyért harcolunk!” — Életének minden szerető jósága, a pára felett lebegve, csendes felhőként, úszott a messzi sötét falak felé. Levette sapkáját. Életében most először érezte maga felett, a minden világok felett álló hatalmas végzetet. Kitárt karokkal rohant eléje: „Ide, ide, közelebb, egészen ide, legyen vége már!” Mintha szárnya volna... földgöröngyök felett lebegett.

Zaj, kiabálás, tompa visszhang verte fel az utca csendjét. Alapfalak remegtek. Az ablakokon ziháló gőzölgés párája. A romvárosban szörnyek nyújtózkodtak. Clemens felijedt, a szobába vörös fény ömlött. Köpenyébe burkolózva, bámult az ablakon át az utcára: pokolgépek körül vöröszsinór-nadrágos emberkék bukdácsoltak. Az éji lidércet ők korbácsolták előre. Embertestként járdakövek ágaskodtak. A következő pillanatban, letiporva csontvázmód zörögtek és — az emberiség szívéből felszökő vérsugár keresztülfúrta az eget. Clemens térdbe rogyott és mindkét karjával a szikrázó fényes égboltba kapaszkodott: „Le veled, kell, hogy leszakadj” és felnyögött, „minden erővel ledönteni téged, hogy végre világosságot lássunk, kegyelmet újra !” De aztán, hogy a föld minden gonoszsága, a sebzett levegőn át grimaszt vágott feléje, hidegverejtékes didergéssel omlott társai mellé.

Az őrszobába beviharzott egy hang: „Fiúk, három negyvenkettes jön erre!” A pincér felpattant az asztal mellől, csípett egyet a doboson, aki — „az én lánykámat ne bántsa senki, mert megölöm” — öklét emelgette, hogy a lezuhanó ököl újra álomba rántsa... A pincér, sapka nélkül már ott áll a járdaszélen és nevet, ajkait mozgatja és kezével számol, noha semmit sem lehet felismerni, de számol, mintha legalább is ötven ujja lenne... Amikor egy traktor mellé ugrott, hogy a ponyvalapot kissé fellibbentse, durva ütés érte és ha egy tiszt karjánál fogva el nem rántja, az embermagasságon felüli kerekek alá kerül. „Özönvíz előtti szörny, özönvíz előtti szörny”, nyelvelt minden gépre és a kocsik mellett elrohanva, a legelső mozdony elé szaladt. Ott kiterjesztett karokkal megállt és „Halt!”-ot ordított. De a tűzokádó vonatoszlop mennydörögve dübörgött el mellette, a sötét hegyek irányában; egy almafáról ágakat söpört le és egy útjába kerülő fát a középen derékba törve, pozdorjává morzsolt. Egy embert, aki ép odaszaladt, felsőcombján sebesített meg. Kiáltások fúltak el, emberek szaladtak és tűntek el a homályban. Méterről-méterre egyre szélesebb körökben hullámzott az acél terpeszkedő élete. A pincér ott állt a szántóföldön, nyírott feje jéghideg és gallérja fojtogatta. A leszakított almafaágat fenyegetve rázta a gépek után: „Tartsátok fel őket, tartsátok fel őket!” Saját füle is alig hallotta a kiáltást... Az árnyékban és tüzes fénykévékben, ájult arcok alatt korcs lelkeket látott. Sok ember válla emelkedett és süllyedt vissza egyszerre, a kétségbeesés egyforma ritmusára. Közben az öntelt, diadalmas acél egyre újabb földdarabokat nyelt magába. Ahogy ezt látta, térde együtt remegett minden földdel, melyet egyre továbbgyűrűző remegések fájtak és mint mindenki más, ő is csüggedt tehetetlenül lógatta le karjait. Anélkül, hogy kérdezné, hová-merre, felugrott egy arra haladó szekérre és arcát befúrta a szalma közé.

A városra újból ráborult a csend. Órák múlva szürke derengés lopózott a levegőbe. Ezüst kontúrok éledtek. Kertekben imbolygó alakok: ébredő katonák. A tábori konyhák felől friss kávéillatot hozott a szél. A továbbmenetelre készülődő századok zajongása, mintha csak a hajnali didergés hangja lenne.

*

Preis dobszavára végre elindult a század. A reggeli mosdóvíz minden cudar keserűséget leöblített róla. A dobpergést füttyszóval kísérte: „Friedericus Rex, unser König und Herr”, combja nekifeszült a dobnak, a nadrágszövet erősen horzsolódott. Pajtásai csizmatalpáról nyers öröm felelgetett ütemesen. Feszülő léptek dühösen nyelték a távolságot. A sorok közt izzadtság és földszag. Ha egy-egy katonasír mellett haladtak el, ami elég gyakran megtörtént, újból és újból felzúgott a kórus: „Ja, wisch ab Linse, wisch ab dein Gesicht, eine jede Kugel, die trifft ja nicht.” A kezek vakmerő´ bizakodással lendültek a messzi-messzi otthon felé. Rét és erdő, malom és vízesés egymásután tünedeztek. Hatalmas egylélegzés kapcsolt össze mindenkit. Minél több kilométer maradt a hátuk mögött, annál jobban törpültek az egyéni gondolatok. Közös remény uralt mindent. Egy bambán bámuló tehenet kinevettek, szegény nem értette meg a léptek fenyegető ritmusát!

...Clemens gondolataiból riadt lel, amikor hirtelen parancsot kapott, hogy ő vezesse a századot. Ő, aki olyan félelmetes biztossággal érezte az őrületet, ő keresgéljen most a térképen utakat, falvakat. Szemére fátyol borul... Itt mennek előtte és ő megragadhatná az egész csapatot, mindenkit, hogy tájékozódás nélkül, egyenesen a longuyon-i éji szörny torkába vesse őket. Szédülni kezdett, katonák támogatták.

— A dobos, mert az ő játéka, a tépelődést fojtogató, a kérlelhetetlenül egy forma lépésre kényszerítő dobpergés korbácsolta a vice szívét, a dobos sunyin mosolygott, érezte: ő itt nélkülözhetetlen. A dobolásban ott lüktetett a vére. A hegyek mögött levegőt szimatolt. Láng, harc, győzelem: sehol semmi, csak kalandvágy, mely dombról-dombra kergeti az élmény, az ismeretlen felé. — Hillbrand az útmutatótáblákat betüzte: „Grenze des Etappengebiets” és úgy nézett fel a magas póznákra, mint a tengerész az utolsó házakra, amikor az ár hirtelen kiszélesül és az óceán a torkolatba csapja első hullámait. „Átkozott varjak”, kiáltott egy katona, amikor felértek a tetőre és utánuk hajított. Hangos vezényszavak. Kanyarodás, fegyvergúlák és oszolj. Pocsolyavíz fröccsent, végre fent álltak a tetőn és a katonák most maguk előtt látták a láthatár szélén azt a különös-különös hegyláncot... Csoportok álltak össze, nevetgélve találgatták a jövőt, itt-ott kenyeret pofáztak, néhányan lefeküdtek. A sergeant és a vice egymás mellett állva, néztek el a síkság felett. „Clemens”, szólt Hillbrand, „ugye milyen jó, hogy igaz-magunktól ennyire el vagyunk szakadva ! Az órák? : lapozgatunk, egyre lapozgatunk egy képeskönyvben. Néha olyan jó volna tovább is elnézegetni az egyes lapokat, jobban szemügyre venni a falvakat, mert ilyenkor az otthonunkra gondolunk, de mögöttünk már felzúg a parancs: Tovább lapozni ! A végzet lélegzése bennünk „kristályosodik: mi vagyunk az utat hasító fáklyalobogás...” „Verdun” tört elő Clemensből keserűn. „Igen á Verdun”, Hillbrand keményen hangsúlyozta a végzetes szót. Mintha egy függöny felemelkedne: várakozón fúrták be szemüket a messzi hegyoldalba. Most hirtelen, mint egy harkály nevetése az erdőben, egy autó csicsergett feléjük. Az autó oldalán a hadsereg-főparancsnokság címere. Egy vezérkari tiszt levelet nyújtott át a kapitánynak. „Első menet,-szállás: Marville”.— „És a második?” „Valószínűleg St Laurent”. „És a harmadik?” Egymásra néztek. — „Csak a jó Isten tudja”. A kapitány mosolyogva vette át a parancsot: „Persze, persze, az Úristen majd csak eligazítja valahogy” és feltépte a borítékot. A vezérkari tovább ment. Mielőtt kocsijába szállt, szemével mégegyszer végigfutott a pihenő századon. „Szegény gyanútlan emberek! Nézzetek, csak nézzetek még erősen, mélyen a napba. Én tudom hová mentek, tudom, hol lesz a tanyátok ! Rohamcsapat — bohó fiuk! A szél felkapja a levelet és nem tűri, hogy megpihenjen, mától fogva a hátatok mögött ugyanilyen hajszoló erő áll”. A hadtestparancsnokság irányában – elrobogott. A telegráfoszlopok már egész apró kis pontocskákká zsugorodtak, amikor az autó végre eltűnt a távolban. Clemens a városka felett emelkedő dombra menekült. Ide-oda ringó rügyduzzadó ágak rácsosan mutogatták az eget. Léptei nyomán szélfehér fű. Egy hatalmastörzsű ágas-bogas fa megállította. A görbe, merev formából életmelegen csapott ki a természet ereje. Ez megzavarta. Elgondolkozva lépdelt évszázados aranymeleg kőlapok és moha felett egy templomudvaron át a temetőkápolna felé. Nyitott ajtók fogadták, belépett. A pad, melyre le akart ülni, recsegve omlott össze alatta. Mindenfelé egymást kölcsönösen támogató elkorhadt padok. A nyirkos, gombás falak mentén, vallásos tárgyú képek cirádáival, sírkövek sorakoztak. Egy bűnbánó asszony szétmállott képe alatt miseruhák és Szent Hilarius szétforgácsolódott fateste. A szemközti fal alatt: márványnyugalomban a longuyon-marvillei érsek. A kövek közt gyászos csend. A párkányról egy koponya meredt. Viaszkos fakó fény vigyorgása. A koponya mellett különös piros-kék fapiramisok: elhalványult lét emlékei. Mélyárnyékú szemüregek a végtelen sötétség mélyére itták a fényt. Szél huhogott a vak üregbe, aztán — menekülőn: ki a másik szemen! Mintha üveg csörömpölne. Clemens nem akar, nem gondol semmit...és már fent van a szószéken. Köpenye lecsüng. Lent korhadó csontok. Világ — világcél — törmelékvacak a templomsarokban. A kapun át fenyők zúgták be életüket: a fakó fény libegő pislákolással riadozott. A szürkeségbe bámult: ő az utolsó ember, rajta kívül senki és semmi, csak férgek a földön. Kihez beszéljen? „Óh te halálrafeszített!” és a kereszt felé hajolt, a gúnyolt, sebzett megváltó felé, „nem te ígérted-e meg a mennyországot? Szállj le a keresztről, jöjj és nézd meg ezt a földet. Őrülettel verve minden ember. Ha élsz te halott: úgy ébredj fel! Te, aki a tengert megfékezted, vess gátat a bűnözőnek! Kiálts velünk együtt, akik óránként sikoltjuk: távoztasd el tőlünk ezt a poklot! Emeld fel a korbácsot: Tisztítsd meg a templomot! Óh, mert kufárok és gazok elkótyavetyélték a világ lelkét”. Sikongva kiabált, a kiáltás végigszaladt a sírokon és a távolban elfúlt...

Végtelen gyengeséget érzett, csontjaiban őrlő szú. Kitámolygott a templomból. Tekintete átfutott a messzi vidék felett. Ő a központ. Minden út innen sugárzott. Mindenütt mozgó pontok. Menetelő ezredek. Dübörgő ütegek. Vonuló csapatok el nem ülő zaja. Ezer és ezer hangoskodó kispatak. A cél egy: tenger. A szíve a torkában dobogott. „Hát nincs már az életnek semmi értelme? Igazán csak eszközök vagyunk? Mi a cél? Hol az alap, amelyre ráállhatok, ha minden összedűl? Vérünkből ilyen rémes sötétség törne elő? — Lidérces nyögéssel egyenesedett magasra, tekintete ijedten futott végig a falak mentén. Körötte, körben, egymás fölé halmozva vagy ezernyi koponya. A csontház. A korhadó, barna és nedves-zöld csontokból keserű szag csapott feléje. Két karcsont felett egy koponya és így ugyanaz folytonos ismétlődéssel emeletszerűen egyre feljebb. Minél tovább meredt erre a képre, annál borzasztóbb élet lobogott elő a szemekből. A széles szájak körül jéghideg mosoly. Halálkényszeres merev nyugalom. Nehezen lélegzett, karja szétcsapódott, széles öleléssel vagy száz csontot szorított magához: „Boldog testvériség! Tömegsír! Most még gyűlölet és pusztítás ördögi vágya... és mielőtt tavasz lesz ...minden halott, legyen az fekete, vagy szőke egyforma, igaz közösségben ölelkezik, mint itt... Csak halál kényszerít erre? Miért?

Hetek óta most először csillogott a szeme, amikor sejtelemterhesen pihent meg a hideg, gőgös égbolton. Biztos, nyugodt léptekkel hagyta el a temetőudvart. Amikor azonban az egész környéken nem látott mást, csak szürke hadiszínt és acélcsillogást, érezte, hogy ez a mindenfelé terpeszkedő mozgás, hogy tépi fel újra a lelkét, hogy szorítja ökölbe a kezét. Lent a századnál, melyet a vikár épp sorakoztatott, az önkéntes eléje szaladt: „Azt beszélik: nyolc nap ú? Vagy úgy, nyolc nap múlva!? És kényszeredett mosollyal lépett szakasza elé.

Az önkéntes, az ellenség felé vezető országúton sétált. A tőrt kihúzta tokjából és sétaközben néha belehasított a levegőbe, Mindig, ha sötétben maradt: szeles kapkodással szúrt maga körül, mintha ütközetben lenne. Az erdőből különös izzó hernyó kanyargott feléje. Fényfoltok korbácsolták a fákról a sötétséget, fény tükröződött az útszéli pocsolyákban. Heintz egy fa mellé húzódott, megvárta, amíg a teherautók dübörgő lánca elvonul. Freccsenő sár csípőig piszkolta, Az utolsó autó mögött újra ott állt az éjszaka. Tovább sietett. Minden száz méterre, barna sátrakban didergő posztokba ütközött. Pislogó lámpafény. Oldalutak sötétjéből lihegő lovaktól húzott munícióskocsik világosodtak és tűntek újra a sötétbe. „A halálba” szólt, nadrágját húzogatva egy tiszt. A következő pillanatban karon ragadta az önkéntest és egy magaslatra cipelte. Hosszú, fekete hegycsipkékre mutatott: „Ott” és amikor meglátta az önkéntes csodálkozó szemeit, felordított: „én nem akarom tudni, hogy ki Maga, ez különben is mindegy, egészen mindegy!” Hirtelen levetette magát a nedves földre, kezeivel lyukat ásott és felnevetett: „Négy-öt nap múlva mindnyájan így fekszünk majd! Hideg, mi? Rothadásig hideg; de ez mindegy, egészen mindegy!” A különös nevetés beleharapott Heinzba. „Kaparj be! Kaparj be! Disznóság! Átkozott disznóság ott elől ! Excellenciás uram, tudod-e, hogy hogy kell egy verebet felboncolni? Dobj sarat a fejemre, hogy a vöröstráfos gazemberek rám ne akadjanak ! Ezek a gazfickók ! Talán te is valami vezérkari vagy, hé? Különben segítenél! Segíts! Segíts!” Az önkéntes iszonyodva rohant el mellőle. Amikor újra a lámpás világosságra ért: egy döglött macskát látott az úton. Oldalfegyverével ide-oda forgatta, pocsolyavíz freccsent. „Halott állat!” Csupasz téli bokrokon át gyenge tábortűz pislogott, a távolban elmosódva: hosszú sátrak és farkcsóváló lovak. — „Halott állat” és Heinz oldalfegyverét, hegyével merőlegesen ráállította a macska hasára, aztán megborzongott — „ezt nem gyakoroltuk, valahogy csak meg kell próbálni” — és az acélt, didergő kellemetlenséggel, jó mélyen benyomta a húsba. Csizmájával a macskának feszült, kihúzta a tőrt — „utálat, utálat” — és lázas sietséggel törülgette a sárba. Aztán, mintha üldöznék, rohanni kezdett az országúton, egész a kvártélyig. Amikor elérte az első házakat, kését a tokba dugta és a templomudvarra lopódzott, ahol délelőtt virágokat szedett a sírokról. Most némán meredt a dércsípte virágokra. — A toronyóra édes zengéssel éjfélt ütött. Gyáván nézett a magasba, a templomtoronyra és újból ismételte: „Utálat, csak ezt ne kéne.”

*

Clemens, aki a vitatkozás alatt mindinkább visszahúzódott a sarokba, világot gyújtott és kiment. Gondolatok suhantak mellette: fekete éji árnyak; a barátját kereste, hogy közelében szembeszálljon velük. Hillbrand elterpeszkedve feküdt a hátán, karjai kilökve, lábai térdben felhúzva. A hátrabukott fejből hortyogás szűrődött. Clemens előremeredve hallgatta a rémes fűrészelést. Ez lenne a barátja? Idegen hatalom rázta az erős testet. De a gondolatok: haza, asszony, császárság és világháború csendben pihentek, mint a marville-i kápolnában az érsek. Barátja melléből megfoghatatlan erő tört elő: lehelet, életpazarlón, újra és újra munkára paskolón. Megint felbukott előtte a kép: emberiség. Világos nappal: országalapítás, hódítás és védekezés; de éjszaka: ledöntve, háton fekve. Lábujjhegyen lopódzott el. Amikor a barakkok végére ért, a gallycsomós úton eltört egy ág. Ez a zaj felijesztette: mintha tiltott úton járna. Szívdobogva hallgatózott, nincsenek-e posztok a közelben. A század horkolj álma a tábor deszkafalaihoz verődött. Mint hullámok a hajóbordákhoz... A magas erdőt közönyös jósággal ölelte magához a csendes holdfény. Clemens egy fatörzsnek támaszkodott: „és holnap?” Pálcájával végigvágott a csizmaszáron: „Egy fogolynak elvágják a nyakát! Holnap éjszaka, vagy két nap múlva, hol lesz a század álma, a pajtások lélegzete? Akkorra a barakkok csendesek lesznek, nagyon csendesek.” A gallyakra bámult: „És te, te tovább élsz kedves kis rügy” és magához húzta, „téged nem bántanak, nyugodtan fejlődhetsz. Neked minden szabad: leveleket hajthatsz, puha kék májusi légben csilloghatsz és minden nyári virág illata hozzád száll majd! Rohamcsapat! Minden gondolat ezt a rettenetes szót harangozza.” Fojtott zúgás csapott a fakoronák közé; feldidergett. Szobája felé indult, de újból megállt. Fehér deszkafalak. Barakkfalak: mint a csontváz koponyái, hús és haj lidércével. Közelebb jöttek, üvegzölden, törékenyen, átlátszón, mögöttük szinte látni lehetett a fiukat. Kezek emelkedtek: egy nép állt előtte, a világ, minden! És aztán valahol egy kérdés — megrekedve. Ki kellett volna mondani, de a tanító ziháló melle elfojtotta. Ajkai felmondták a szolgálatot, fülében az éjszaka pokolhangjai hangoskodtak. A gallycsomós úton Werner jött feléje. Clemens, a kapitány megszólítására összerezzent. „A vezénylőtábornoktól jövők. Mi mindent tudtam meg ott!” — Nagyon sok van kockára téve, majdnem minden! A döntő próba!” „Milyen próba?” kérdezte Clemens, de a kapitány nem hallotta kérdését. „Három hadtest támad; a miénk a középen — Irány: a Caureserdő, Beaumont és 344-ig. A vezérkar úgy gondolja, ha ezt a vonalat és a Thiaumont hegyhátat elérjük, akkor Verdun mint erőd el van intézve. Három millió ágyúlővés és aztán 13-án, délelőtt 11 órakor — előre! Bizakodó hangulat mindenütt. Kétkedés, hogy hátha nem sikerül — nem létezik. Kíméletlenség minderi ellenvetéssel szemben! így a generális. Ez az! De Verdun előtt nincs-e helye ezer ellenvetésnek?” — Öklével a levegőbe vágott. „De akkor: el mindenki, akinek nincsen hite. Csak így lehet a világon valamit megkezdeni. A vízió viharié mámora meg van mindenkiben, némelyikben: a gondolat, a megértés is. De megteremteni: ehhez bátorság kell! A mi akaratos erőnk: a generális...” A hallgató Clemensből most egy hirtelen kérdés tört ető: „Kapitány úr és mi mit akarunk?” Werner ránézett: „A tavaszi offenzívát megelőzni. De jöjjön, a hókámat viszem az istállóba és nem akarom legényemet felébreszteni.” Ketten vezették a lovat. — „Szóval, holnap roham?” — „Nem, holnap még csak a tüzérség lövi be magát — Werner megoldotta a nyeregszíjat — „roham: holnapután”. Fejét a nyeregnek feszítve, fogaival kihúzta az utolsó szíjat, aztán mégegyszer: „Holnapután!” Clemens elugrott a trágyázó ló mellől, „az embernek megszakad a szíve.” „Micsoda? és Werner leemelte a nyerget, egy ládára tette és amíg szalmacsutakkal letörülte a ló hátáról az izzadságot, így szólt: „Szép, szép, de rajtunk már nem segít semmi!” Kitért a ló elől: a hóka szájával feléje kapott. Clemens az istállóajtón át az éjszakába bámult. „Ha Verdun ígéret lenne!” „Micsoda ígéret?” kérdezte Werner és eleséget szórva a lónak, beült a jászolba. A tanító szemei fellobogtak: „Hogy az emberiség nyakáról végre lelépjük a fojtogató nyakörvet!” „A háborút? Ezt gondolja?” — „Igen!” De Werner a fejét rázta. „Amíg emberek vagyunk, — soha!” Clemens átvette a szót: „Soha?” és lehajtotta fejét, de a következő pillanatban görcsbe szorított ujjakkal: „Soha? Kapitány, soha? Megváltás sehol? Valahonnan kell, hogy jöjjön! „Barátom, ne térjünk le a megszokott útról, az mindig veszélyes; engedelmeskedjünk a természet törvényeinek. Ha a kötelesség nem lenne isteni akarat kényszere, a természet nem uralkodhatna bennünk és közöttünk, pedig ugye minden teremtés aláveti magát rendeléseinek”. „Kötelesség!” felelte Clemens izgatottan „valóban maga a név: hatalmas és keresztülhúz minden számítást, de ami mögötte áll, az — eltörpült! Hogy a vonatok pontosan járjanak, hogy fennen hordjuk az orrunkat, mint egy generális, hogy lelkünket gyilkoljuk: ma ezt nevezik kötelességnek!” „Kötelesség”: a nép szívén rágódó kór! A fejét hegyes sisak ékesíti, nem a mi szeretetünk fénye! Valamikor a kötelesség egy volt az éggel, az igazsággal...” A kapitány felemelte a lámpást a szalmáról és majdnem parancsolón szólt: „Menjünk, menjünk.” De Clemens az ajtó elé állt és hangjában titokzatos hatalom: „Hát a szívünk csak megszokott dolgokra dobog? Miért ijedezünk, ha a teremtés leheletét érezzük? Kapitány, hát nem vagyunk méltók arra, hogy világot gyújtsunk már itt e földön? Rabszolgák maradjunk most és mindörökké? Évszázadok során a lélek mindig előretör és rajtunk csontvázak uralkodjanak? A fákat, melyekbe pondrók vették be magukat, kitépjük a földből: miért nem szabad akkor a fojtogató korlátokat lerázni magunkról? Azt hiszitek, hogy ott elől az ifjúság hiába hal meg? Tiszta lelkük országhódításért vérzik el? Hát nem sejtitek, hogy szent közösségbe halnak bele: a szellem közösségébe, egy nép komoly testvérisülésébe!? Mit nekünk erődök és országhatárok! És ha a világ korhadt, halálra fertőzött és genny rágja a lelkét, úgy legyen vége: máglyára vele! Én leszek az első, aki a rothadás eme fészkébe bedobom az első gyújtó fáklyát! Test légy ujra a lélek temploma! Ha Verdun lenne az ígéret, akkor ezentúl minden lépést fegyver gyorsítson! Nincs többé tétovázás! A hátam mögött erőnemzedék áll! Nemcsak én, mindenki érzi! Most még csend van, de egy szép nap hiába lesznek gátak! Csak nevessen! Az ítéletnap közeledik! Oh föld népei, ha mindebből nem tör elő a szellem fénykévéje, hiába volt akkor minden puskapor!” Hogy Werner egészen magába roskadva ült az árnyékban, azt nem vette észre ; kitárt karokkal ordított az éjszakába: „Jaj, aki az utunkat állja!” — Amikor a kapitány felnézett, Clemens már nem volt ott. A lobogó gyertyalángba meredve, kezével végighúzott a szaglászó nedves lószájon és visszhangként ismételte: „Igen, mindegyik érzi. Ki magyarázza meg ezt az emberfajokból előtörő ösztönt? Fellobogni, égni, míg az őrület salakja le nem hull Európa testéről! — Verdun!” És a lámpát felemelte, a jövő titka felé lóbálta. „Mindegyik érzi!” Kilépett az istállóból: „Mindenki?” — Lassan havazni kezdett.

Éjszaka volt, amikor parancs jött a beásásra. Az erdő a hátuk mögött. A rohamcsapatok előtt hegykúpok boltozódtak. A Caures-erdőn át fagyos cuppogással ütegek vonultak ütegek után. Nedves lövészgödörből egyenesedett ki az önkéntes. Fülében a panaszkodó természet jajongása. Egészséges, szűz faszilánkok röpültek hozzá. Fakoronák inogtak, egy sebesültet kötöző szanitécet egy lelőtt vastag tölgyfaág halálra morzsolt. A sebzett erdő mint egy üvöltő óriás. Égmámoros ágak összezúzva, földrehullva! — Valahonnan az éjszaka mélyéből puhán hullt a hó és hűsítőn borult sebforrós helyekre. „Ti szegény erdők, mi volt a bűnötök? Hát nem ugyanaz a földerő táplált-e mindnyájunkat? Óh anyám, óvjad, védjed az erdőt. Ne ijeszd meg a gyíkot, ha majd a moha alól nemsokára kifürgézik a meleg tavasznapra. Simítsd végig helyettem is a virágtengert, szülőföldem csillagszőnyegét. Ők ezerszer jobbak, mint mi vagyunk. Oltalmazd a cserjéket! Le ne törd őket, ha napzöld leveleket hajtanak. Fáj, nagyon fáj az erdőnek, ha a mi kezünk hozzáér. Hallgasd az erdőt, ha játszi szél túrja levélgazdagságét és aranyfény szökdécsel és tűnik a növények végtelen zűrzavarában. Ha az éji baglyokat hallod, mikor bársonypuha szárnycsapkodással suhannak az ágak között, úgy köszöntsd őket anyám. Óh és gondolj a kis cinegékre és ne feledkezz meg róluk. Anyám, anyám az erdők, melyeken itt keresztülviharoztunk, anyám az erdők mind üresek és halottak. Előlünk még a madárdal is menekül. A borzalmas öldöklésből meredt ujjak görcsöződnek az ég felé.” Tőréről vérszag szállt. Fagyos didergés rázta: három véres arc meredt rá. Reményvesztett lázzal védekezett és menekülőn nézett előre a sötét Beaumont felé. Támadásuk célpontja mágikusan, ördögi vigyorgással nevetett megint. Szakadatlanul köpködte tűznyilait és világítórakétáit a sötétbe. Mint egy varázshegy...

(Ford.: Fábry Zoltán)
(Forrás: Korunk 1926. május)

Hajnik Miklós: Mártuska boldogsága


Hajnik Miklós ily című kis regénye egyik nyertese az Athenaeum nemrég elintéződött regénypályázatának. Ez a könyv már sokkal kevésbé igazolja a pályabírák ítéletét, mint Kosáryné Filoménia-ja, mert a legjobb esetben is csak középszerű munka, kevéssé alkalmas arra, hogy írója iránt figyelmet és bizalmat keltsen.

Garnizonregény, a kisvárosi katonatiszti élet sivárságát, egyhangúságát, erkölcsi és szellemi ürességét próbálja rajzolni, de nincs meg hozzá a friss, eredeti szemlélete, hogy ezt a már irodalmi sablonná vált környezetet elevenné és érdekessé tudja tenni s még kevésbé van humora ahhoz, hogy emberileg érthetővé tegye. Rossz szájízzel van ez a környezet megcsinálva s nem különb a tulajdonképpeni történet sem: a paraszt-őrmester fiából lett huszártiszt szerelmi históriája a zupás-őrmester tiszta, kedves kis lányával. Csupa erőltetetten felrakott karakter-vonásokat látunk, melyek sehogy sem tömörülnek karakterré és helyzeteket, amelyek egy vonallal sem domborodnak ki a papíros síkjából. Az előadás is nehézkes és gipsz-ízű. Az az érzésünk, hogy a regény sajátságos tévedése egy tehetséges írónak, aki olyan területen próbálkozik, amelyen nem tud járni.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 14. sz., 1920.júl.25.)

Kárpáti Aurél: A búsképű lovag


Kárpáti Aurél gyűjtötte össze e cím alatt a lapokban megjelent irodalmi cikkeit. A címet a könyv első cikkétől kapta, amely Cervantesről és halhatatlan lovagregényéről szól. Vannak aztán a könyvben cikkek a legkülönfélébb írókról és irodalmi kérdésekről. Dosztojevszkij, Gancsarov, Bocaccio, Kemény Zsigmond, Cholnoky Viktor, Justh Zsigmond, Lovik Károly, Krúdy Gyula néhány vonással odavetett arcképei, szélesebb vagy szűkebb átfogójú irodalmi témák, mint a regény fejlődése, a mese problémája, az író és olvasó viszonya stb. váltakoznak az egyes írók személyéhez kötött cikkekkel.

Kárpáti művelt és gondolkozó író, a világirodalom mindenféle mezőin járt, sokfelől hozott magának szép emlékeket, sokféle problémát átgondolt és nem egy olyan megfigyelésre bukkant, amelynek hasznát veheti az irodalom körül teljes tudományos fölszereléssel járó kutató is.

A hangja nyugodt, temperált és rokonszenves, nincs meg benne a modern kritikusoknál oly gyakori és oly ellenszenves osztentáció, lehetőleg egyszerűen fejezi ki magát, de azért színesen, érdekesen ír. Egyénisége kissé puha és határozott körvonalak nélküli, de van benne erős írói becsületesség, amely mindenképpen vonzóvá teszi könyvét. A testes könyv a Táltos kiadásában jelent meg.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 13. sz., 1920. júl.11.)

Törzs Jenő: A fekete futár


Törzs Jenő a mai magyar színészet egyik büszkesége. Rendkívüli munkaerő, évek óta csaknem minden nap játszik a Magyar Színházban s mindig nagy, sőt néha abnormisan nehéz szerepeket, finom és fogékony intelligencia, amely mindig teljes megértéssel fogja fel az író szándékát, sokoldalú ábrázoló képesség, amely hozzá tud idomulni a legkülönbözőbb színpadi alakokhoz és mindent biztos készséggel ábrázol.

Sikerben keveseknek volt több része, mint neki, a közönség mindig mellette állt, minden szereplése csak fokozza népszerűségét. Most új téren próbál sikert aratni az irodalomban. Regényt írt, amely most jelent meg egy szép kiállítású kötetben, A fekete futár címmel. A siker most sem fogja elhagyni, mert regénye becsületes, kitűnően megkomponált és érdekesen elbeszélt munka. A fantasztikum határán mozog a témája, ahol átlépi a határt, hol visszatér a realitás talajára, de hangulatban és stílben azért egységes marad, az író biztos kézzel tartja mondanivalója gyeplőit.

Egy emberről szól, aki folyton harcban áll az árnyékával, mert ez az árnyék szimbolizálja kétségbeesett, dühös szerelmét egy abnormis szerelmi berendezkedésű kegyelmes asszonyhoz. A harcban a regény hőse a túlizgatottság olyan állandó feszültségében é,l amelynek csak egy gyönge lökés kell, hogy az őrültségbe csapjon át s ez az izgatott légkör adja meg a regény hangulatát. Az egész cselekmény tele van feszültséggel s az író ereje abban nyilvánul leginkább, hogy ezt a temparaturát eleitől végig tartani tudja ellankadás és félresiklás nélkül. Megvan az a művész készsége, hogy a legizgalmasabb dolgokat a legegyszerűbb módon tudja elmondani, elbeszélő módja élénk, temperamentumos, de fegyelmezett és mértéktartó. Ugyanilyen fegyelmezett a komponálása is: az egész regény olyan egységes, mintha egyetlen lélegzetvétellel volna írva. Talán az író szándéka szerint való, de mi hiánynak érezzük, hogy a történet realisztikus elemekből összeszőtt háttere kissé halvány és határozott kontúrok nélküli, annyira, hogy semmiből sem lehet megállapítani, mely országban vagy mely nagyvárosban pereg le a cselekvény, - s mi érzésünk szerint a teljes hatáshoz szükséges volna a fantasztikus elemeknek szorosabb bekapcsolása a realitásba.

A téma felfogásában és kiképzésében Törzs regénye modern német regényekre emlékeztet, - nem bizonyos meghatározott regényekre, hanem a modern fantasztikus német regényírás módszereire és stílusára. Egyébiránt a regény ugyanazokkal a tulajdonságokkal válik ki, amelyek szerzőjét mint színészt kitüntetik s mindeneket meggyőző bizonyítéka annak, hogy Törzs művészete egységesen kiképzett, szerves világfelfogáson alapul. A regényt a „Színházi Élet” kiadóhivatala adta ki.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 13. sz., 1920. júl.11.)

Bársony István: Aratás


Magyarország áldott termőföldjén megérett már a kenyér, ez a mindenekelőtt való. Jó, amely mindent pótol és amelyet nem pótolhat semmi sem. Ebben a nehéz esztendőben még jobban érezzük azt, mint valaha bármikor; méltó tehát, hogy foglalkozzunk vele s bizalmukkal és hálánkkal azok felé forduljunk egyszersmind, akik munkájának a mi mindennapi kenyerünket elsősorban és közvetetlenül köszönhetjük.

A föld, a fekete, sávos föld, amelynek annyian látták csupán csak vásári értékét, olyanok, akik magok sohasem munkálták, sohasem dédelgették, soha tehát igazán meg sem is ösmerhették most újra segítségére siet aranykalászos ígéretével mindnyájunknak, bíztatva a szegény agyonzaklatott embert: „ne félj, el nem hagylak; hisz az édes anyád vagyok”, viszont ennek a drága áldott földnek a dajkálói, igazi gondozói, ők voltak mindig s ők is maradnak: a földmívesek.

*

Minden munka szent, amelyet ember az ember üdvére végez; de a földmíves munkájának ezen felül még az ad különös értéket, hogy a világ megváltásának legméltóbb bérét, jutalmát, elégtételét és biztosítását, a kenyeret, ez a munka teremti meg nekünk.

Egy emberöltő múlt el fölöttem, amióta ennek a munkának állandó nézője, figyelője, csudálója és szerelmese vagyok, - lesve emellett mindazt a szépséget, amelyet a földi mindenségből a mi kis magyar hazánk határai között különösképpen is a magunkénak lehetett éreznem: s minden más emberileg értékelt jónak az elkívánásától teljesen idegenül: a földmíves élete volt az egyetlen, amelyet irigyelni tudtam; hisz’ ez az élet az, amely legközvetlenebb kapcsolatban folyik a csudálatos legnagyobb szépséggel és erővel, amely a nagy természetből szakadatlan árad. – A földmíves az, aki fürödvén napsugárban, meglocsoltatván hajnali harmattól: testben-lélekben viharállóvá válik, s mindenütt nélkülözhetetlen abban a harcos munkában, amely a mindenki biztos kenyerét hozza az emberszeretet ígéret földjét sóvárgóknak.

Ő körülötte van legközelebb a szabad természet, amelyből fakad minden erő és áldás és amely gyöngédségek özönét önti ránk szinte földöntúli ajándékaiban, amikor a világ színpompájának a gyönyörűségét megsokszorozza a saját láthatatlan lelkének sokféle illatával.

A földmíves az, aki a Napisten éltető sugarát a kicsi bolygó Föld szolgálatában kenyértermővé teszi a munkájával. A mi számunkra a Nap éltető ereje ott van abban a búzaszemben, amelynek a megsokasításáról a földmíves gondoskodik. – Van-e ennél szebb legenda, amely a teremtő erő legnagyszerűbb nyilvánulását egy búzaszemben láttatja velünk?!... s lehet-e büszkébb öntudat annál, hogy ez is emberi munka eredménye, amely nélkül azt a kincses búzaszemet elnyomná a gyom és sohasem lehetne belőle kenyér?...

Bizony vesztesek azok, akik ezt a munkát nem ösmerik, akik sohasem nézhették végig a földdel vívott azt a hősi harcot, amelyet a földmíves az első ekenyitotta barázdától kezdve az aratásig végez – a kenyérért; mindnyájunk kenyeréért; miközben állandóan kint van, pacsirtahangos tavasztól kezdve az égi hóvirághullásáig, a föld keblén, amelyet ostromol, hogy megnyissa tejének-mézének forrásait az ember számára. Ez az ostrom a legáldottabb munka; erős és akaratos; meg nem alkuvó, mint a szerelmes kérő ostroma, akinek engedelmesen adja meg magát a kedvese, a föld, hogy ebből a legszentebb frigyből, a munka és a föld ölelkezéséből, megszülessék a kenyér. Az isteni és emberi egyesülés magasztos násza ez, amelynek folytonos ünnepét virágdísszel, lombsuttogással, verőfénnyel, felhők játékával teszi pompássá és hangulatossá a természet; miközben az aranynál aranyabb kincs nehéz kalásza alázatosan hajlong előtte a rónaságon; a mezsgyék pedig piros pipacs, rózsás arcú vadbogyó, fehér-köntösű székfű, kékszemű búzavirág, sárga csillagokat ragyogtató ökörfarkkóró és még száz meg száz, a szivárvány színgazdagságával egybefolyó más virág koszorújával ékesek.

Milyen felséges munka esik itt az erős karok és tiszta lelkek számára! – Hogy nem bírná ezt a becsületességében olyannyira nemes munkát más, mint az erre termett, ehhez szokott, ebben megedződött földfi! Mint ahogy az ősmonda varchonitái, - ősmagyarok még ősibb elei, - húszfontos kardokat kovácsoltak, hogy ellenségeik el sem bírhatták volna azokat: a földmíves és kiváltképpen a mi földmívesünk, olyan munkát végez az ő rövidre szabott legnagyobb munkaidejében aratáskor, aminőt éppen csak ő bír úgy elvégezni. Ami ezt az annyira fárasztó munkát megédesíti és mégis könnyűvé teszi, az éppen az ily munka természetében rejlik. A szabad levegőnek szabad érzést keltő élvezése és a közös nagy egység tudata ez; minthogy az aratómunkás igazán együttes törekvéssel végzi ugyanazt. Csak az aratógazda, - már ahol sokadmagok közt vezetőre van szükség -, válik ki közülök, mint a kaptárban az anyaméh, amely köré a raj gyülekezik.

A mi külső népünk zöme szívvel-lélekkel ezé a munkáé ilyenkor; mindennapos dolog, hogy aratás évadján kint is éjszakázik, hogy hajnalban közelebb érje a munkáját. Ezt a hatalmas, nehéz, de annál áldottabb munkát, amelynek végzése közben annyiszor kél vele birokra a nap forrósága; izzasztja, hevíti, tikkasztja; s ilyenkor az aratómunkás minden enyhülése a könyörületes pusztai szellő, amely meg-megsimogatja; meg az árnyékban tartott, nedves ronggyal letakart csobolyó, tele jó hideg kútvízzel. És még valami, ami mindennél többet és jobban üdít: az a gyönyörűség („úri” nyelven „passzió”-nak – mondanák), amellyel a munkáját élvezi.

Milyen igazi ezután a munkásélvezet után a pihenés, akár a szabad ég alatt is – sőt ott leginkább -, ahol legősibb módon az égbolt kékselyem paplanával takaródzik, miközben a holdvilág bujkálva osonó tündéri fénye hinti meg halványan a pusztát. Csak a gazdálkodó ember, aki így él, tudja igazán: mit ér a szabad levegő a fáradt embernek; hogyan üdül fel egy pár órai alvástól is a sok tiszta élenytől, amely át meg átjárja a tüdejét, egész testi-lelki mivoltát – lényét. Szükség is van erre; mert az aratás nem az a munka, amelyet sablonos hivatallá változtathat a meghatározott munkaidő. Hisz’ ezt a munkát a természet parancsa irányítja az időjárás szerint. S ez ellen nincsen „apelláta”. Amikor az aratással való késlekedés kárral – esetleg nagy kárral – járhatna, akkor nem szabad késlekedni. A túlérett kalász magától is hullatja „pörgeti” a magvát; márpedig minden kárba veszett szem egy-egy hiába elcsöppent vertéket jelent. De még ennél is többet: mélységes szemrehányást azért a morzsányi kenyérért, amelyet a legigazibb szenteltvíz, a munka verítéke locsolgatott meg magkorában, jóval azelőtt, mire elkövetkezhetett az elvetett magnak új termésével az aratás. Tudja ezt az arató és nem kell neki bíztatás; végzi sürgős munkáját becsületes, jogos és okos önzéssel, egyszersmind minden erejével. A régi vitézi példaszó: „ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel”, így éled meg az arató emberséges békés munkája körül: „ha rövid a nappalod – toldd meg a holdas éjszakával”, - amikor tudniillik a hűvös levegőn könnyen fürgén lehet mozogni s a kasza pengése úgy hangzik messziről, mintha a puszta éjjeli zenéje volna. Biz’ erre sor kerülhet; hisz’ hányszor akasztja meg a sürgős aratómunkát a nyári zápor, általában a kedvezőtlen időjárás, amelynek a munkaveszteségét sietve kell azután pótolni, amikor éppen lehet.

Még az a városi nép is, amelyik faluról került ide, visszavágyakozik ilyenkor a maga régi fészkébe; mint ahogy a kalitkás vándormadár, amely megérzi tavasszal az ő útrakelésének az idejét s vergődve vágyik ki, ki! - úgy van vele az olyan kívülről ideszármazott „fehérnép”, hogy akárhányat közülök semmiféle szép szó sem marasztalhat aratáskor; röpülne ki, ki! a faluja határába, ahol a kaszás ütemesen suhint a kalászerdő aljára; „kettőző” lépésről-lépésre megy utána s csomókba szedi a lekaszált „életet”. Ezekből a csomókból lesz a kéve; a kévéből pedig (szám szerint tizennyolcból) a kereszt, amíg csak az egész vetéstábla tele nincs kereszttel, kenyérrel, mindenek fölött való jóval, amely benne volt az elvetett magban, de kézzelfogható új valósággá csak aratáskor válik, amikor fizet a föld és ontja magából az új kenyeret.

Az aratónak az egész nap munkája sem elég fáradság arra, hogy este még egy darabig ne mulatozzék, pihenésképpen. Mesélget, évődik, dalol; táncra is perdül, ha van köztük furulyás, harmonikás, vagy más efféle muzsikához értő. A marokverő leányok karcsú dereka hajladozik ilyenkor az erős aratókarok között, mint a szélfújta rozmaringszál; járják a selymes puha gyepen, csak úgy mezítláb, olyan kecsesen, ahogy az úri bálokon már régóta nem tudják, nem is akarják. Hisz’ még a csárdásra is bosztont tipeg a nyavalyás ficsúr, félpúposra görnyedve affektált lejtésével.

Hányszor hallgattam nyári estéken az aratók nótáját, amikor lassan emelkedett a holdvilág s nekem úgy tetszett -, mintha a ritkás lombú vén tapolyfa ágain kapaszkodnék feljebb, egyre feljebb, kíváncsian lesve, hogy mi történik idelent...

A derengő éjszakai lámpás elhintette fényét a messzeségbe, ahol a még lábán levő vetés közt, vagy a réten valahol, fürj pittypalattyolt más hang nem is volt.

Ott még várta a kaszát az érő kenyér. Ingott-ringott az éjszaka lélegzetvételétől, amely illatos volt és harmatosan nedves. – És tele volt a természet ihlető erejével, amely megszállja az ösmeretlen népdalok költőit; ezeket a pusztai pacsirtákat, akik jönnek az ösmeretlenségből és elmúlnak, mint a köddé ritkuló felhő. De emlékezetök sejtelmét itt hagyják dalaikban.

Ilyen aratónóta visszhangja kél bennem.

Ennek az emlékezetébe szövődnek bele azok a képek, amelyek meg annyira a mi munkás „kenyéradóink” felé fordítják a lelkemet, most, amikor megérett a „kenyér” az aratásra.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)

Tünetek és tűnődések - Schiller


A német nemzet méltatlanul bánt az ő nagy költőjével, Schiller Frigyessel – annak halála után. Nem arra czélozunk itt, hogy nehány nap előtt feltörték és megrabolták a sírját, a Goethe-ével együtt. Hanem arra gondolunk, hogy mikor Schiller 1805 május elején meghalt, még tisztességes temetésben sem részesítették, hanem úgy földelték el, a hogy a legszegényebb faluvégi koldusokat szokás. Goethe a jóbarát ekkor betegen feküdt, s nem merték vele közölni a gyászos hirt; az özvegy összeroskadt a hosszas ápolás erőfeszítései alatt; a háznál nem volt semmi pénz. Voss Henrik megrendel egy egyszerű fakoporsót, de kénytelen kikötni, hogy három tallérnál többe kerülnie nem szabad; a szabók czéhe pedig rendezi a temetést. Mert akkor Weimarban a czéhek temették a legszegényebbeket, s aznap ép a szabókon volt a sor. Éjjelre tűzték ki a temetés idejét, s nem értesítettek senkit. Egy Schwabe nevű fiatal ember, a ki Schiller házában lakott, éjjeli 11 órakor vetődött haza s a folyosón meglátta a ravatalt. A koporsó mellett egyetlen szál faggyúgyertya égett: ez volt az egész. A halott mellett Rudolf virrasztott, a költő szolgája, a ki értesítette Schwabét, hogy mindjárt jönnek a czéh emberei s elviszik a koporsót. A fiatal ember tudja, hogy hol szoktak sörözni Schiller barátai, hozzájuk siet, négyet a késői óra daczára a korcsmában talál, ezek fölkelnek s a gyászmenetet képezik, mikor kiviszik a koporsót a temetőbe. Ott már fel van ásva a szabó czéh közös sirja s tizenegy ott porladó koporsó mellé lebocsátják a Schillerét. A sirásó mondja el a miatyánkot, s aztán hazatérnek a résztvevők.

Az egyetlen weimari ujság, a „Wochenblatt” négy nap mulva közli a halálozások rovatában, hogy Schiller meghalt.

Husz esztendeig még sirjel se hirdette, hogy a költő hol pihen. Akkor emlékoszlopot emeltek neki, s át akarták szállítani koporsóját. Elkorhadva találták azt a többi tizenegy koporsóval együtt; a bennök levő csontok összekeveredtek. Összehivják a városban azokat, a kik ismerték életében a költőt, s reájuk bizzák megállapítani, hogy melyik koponya volt az övé. Nagy egyetértéssel egy ugyanabban a koponyában egyeznek meg. Egy orvos magára vállalja, hogy az egész csontvázat is egybeállítja. Meg is teszi, de micsoda bizonytalanság szól a mellett, hogy nem tévedett?

Most ennek a csontváznak nyugvóhelyét dúlták fel és fosztották ki a sírrablók.

**

Mi, a kik magyarokul eddig is csak kis nemzetet alkottunk, szintén megfeledkezünk néha a kegyeletről, a melylyel kiváló halottainknak tartozunk. S ha ily esetekben felzúdul a méltatlankodás moraja: egészen helyénvaló. Kis nemzetnek még nagyobb kötelessége – s egyszersmind érdeke -, hogy megtisztelje érdemes fiait, mint a nagynak. De abban semmi igazság nincsen, ha ilyen esetekben mindig a nyugati művelt nemzetekre hivatkoznak. Nálunk mégis csak lehetetlenség-számba megy, hogy ekkor szellemóriást, mint a mekkora Schiller volt, úgy temessenek el, mint a hogy őt eltemették.

S hozzá kell tennünk, hogy a sokat magasztalt művelt nyugaton ez nem egyedül álló eset. Heine Párisban van eltemetve, s elmult egy félszázad a halála után, míg Németországban az első emlékszobrát fölállították. Azt sem nyilvános helyen, hanem egy hamburgi magánháznak az udvarán.

Angliában pedig – a mely ország máskülönben nagy pietással gyüjtögeti kiválóságait a Westminsterben -, Byronnak ma sincs emlékoszlopa. Hazájuk egyik legnagyobb fiával, Cromwell Olivérrel pedig a legméltatlanabbul jártak el az angolok. Igaz, hogy ő vétkes volt a királyság megdöntésében, de az sem kétségbe vonható, hogy Anglia nagyságának ő vetette meg az alapjait. Alatta oly gazdag és virágzó volt az ország, mint soha az előtt, az ipar akkor kezdett fejlődni, a tengerhajózás akkor keletkezett. S az ő fellépésének köszönheti Anglia, hogy alkotmányos királysággá lett és nem abszolút zsarnoksággá. És halála után a hatalomra került „cavlierek” fölásták sírját, feloszlóban levő holttestét akasztófára szegezték, aztán felnégyelték s a Themzébe dobták.

*

A német ujságok hosszú czikkekben ostorozták azt a barbár kegyeletsértést, mely a weimari sirrablók gonosztettében megnyilatkozott. De itt nyilvánvalólag félreértés van a rablók és az ujságirók között. A kik a sírokat kifosztották, bizonyosan nem gondoltak arra, hogy Schiller, Goethe és Ágost fejedelem milyen nagy hálára kötelezték le magok iránt a német nemzetet. Ők csak arra számítottak, hogy ily hires férfiak sírjában sok lesz az értékes tárgy, s nagy lesz a haszon, ha azokat el tudják orozni. Az ő elhatározásuk, a mily gonosz is máskülönben, a nemzeti kegyelettel egyáltalán nem függ össze.

Igaz azonban, hogy minden sírnak a megrablása kegyeletsértés, ha mindjárt a legegyszerűbb ember nyugvóhelyéről van is szó. De ezt csak mi valljuk így, a kik mindenkép erényes emberek vagyunk, s igaztalan vagy pláne tolvaj módon semmikép sem áhitozunk a haszonra. A gonosztevők ellenben valószinüleg másként gondolkodnak. Az ő szemükben a halottat megrabolni kisebb bűn, mint az élőt. Mert a halottnak nem okoz fájdalmat, ha megfosztják értéktárgyaitól. S innen van az, hogy a sírrablás igen gyakori bűntett ősi idők óta mindazoknál a népeknél, melyek drágaságokkal és ékszerekkel feldiszítve szokták elhantolni halottaikat. Gyakori az az eset, a melyet Attila temetése felől is tudunk, hogy a gazdag fejedelmek sírját megásó szolgákat leölik, nehogy elárulják a holttest nyugvóhelyét.

A régi Egyiptomban egész hivatásosan űzték úgy egyesek, mint egész társulatok a sírrablást. A mai kutatások megállapították, hogy a régi sírok legnagyobb része ki lett már fosztva nem is századok, hanem évezredek előtt. Még az egyik gulában is – a melyek alá csak fejedelmeket temettek – találtak emberi csontvázra, a mely egész bizonyossággal egy sírrablónak a maradványa volt. A gulának egy kőkoczkája ugyanis úgy volt beépítve, mint a jólkészített egérfogó: kivülről befelé ki volt nyitható, de a ki egyszer bekerült, az nem tudta kinyitni többé. A tolvaj bejuthatott, de ottveszett éhen, s csak századok mulva került napfényre a csontváza.

Voltakép az lenne a legalkalmasabb ellenszer a sírrablók ellen, ha úgy építenék a kriptákat, a hogy ez a gúla volt.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)

Gróf Bethlen Margit: Majd; A város


Gróf Bethlen Margit új könyve. Két kis regény van gróf Bethlen Margitnak új könyvében. Majd a címe az egyiknek, A város a másiké. Az egyik érzelmes történet egy nőről, aki teljesen passzív, ábrándban élő lény, az élet szépségei és örömei elsuhannak mellette, megmutatják magukat neki, szítják örök sóvárgását és aztán eltűnnek, mert neki soha sincs annyi akarata, hogy utánuk nyúljon.

Az életből úgy megy ki, mikor éppen először valami cselekvésre, a szerelem után indulásra határozta magát, mint valami árnyék. Ezt a nőtípust az írónő sok finomsággal és gyöngédséggel, formában is eléggé összefogva írta meg és többnyire el tudja kerülni a legnagyobb veszedelmet, a szentimentalizmust.

A város című kis regényben is sok a jó vonás. Magva egy falusi úriasszony tragédiája, aki makacsul ragaszkodik a falusi röghöz és sorba mind elragadja tőle mindazokat, akiket szeret, a gazdagabb, viharosabb és csillogóbb életet ígérgető város. A téma jól van megfogva, de kissé hézagosan, sőt homályosan megírva, az írónő formai készsége itt nem olyan biztos, mint az előző történetben. A kötetet a Singer és Wolfner cég adta ki.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)

Omar Khájjam: Rabayat


Ez a nálunk eddig csak kevesek előtt ismert név egy XI. századi perzsa költőnek a neve, aki az emberiség nagy költői között foglal helyet. Négysoros strófákban írt versei – eredeti nyelvükön rubái a nevük, innen Omar Khájjam élete munkájának a neve: Rubayat – a legnagyobbat - a legnagyobbat adják, ami versben egyáltalán adható: tökéletes és hiánytalan kifejezését egy kor, egy faj és egy éghajlat filozófiájának. Ez az a keleti filozófia, amelyet az orientális szellem más termékeiből is, bár többnyire kevésbé teljesen kifejezve ismerünk: a pesszimizmusban, az élet és az emberi dolgok hiábavalóságában való megnyugvás, amely egy fatalisztikusan lemondó mozdulattal számol le mindennel, s miután az emberek futkosnak s csak egyet ismer, ami az életet elviselhetővé teszi, a mi örömöt és értelmet tud adni a létnek: a pillanat futó örömét, az érzékek könnyű és enyhítő mámorát, amely mögé el lehet bújni a világ ostobasága, gonoszsága és szenvedései elől s amely az egyedüli pozitívum a negatívumok zűrzavaros tömkelegében, melyet életnek neveznek.

Omar Khájamnál ez az egyetlen öröm a bor szimbólumában fejeződik ki, de ez nem jelenti nála az alkohol túlságában való tobzódást, hanem csak a megnyugtató, mindent kiegyenlítő feledkezést. Úgy merül el a borba, mint a könnyű, minden rosszat letörlő álomba, amely megszépít mindent és a kiábrándult léleknek visszaadja az illúzió gyönyörét. Omar Khájam költészete különösen Angolországban keltett óriási visszhangot: Fitzgerald művészi fordításában, jobban mondva európaisitásában a Rubayat akkora sikert aratott, amely még a nagyon kelendő könyvek hazájában, Angliában is szinte példátlan, a legolvasottabb laikus könyvek egyike lett. Más országokban is, bár nem olyan óriási méretű, de még mindig nagy sikere volt.

Nálunk most jelent meg az első fordítása, a Fitzgerald-féle angol szöveg szerint, a Táltos kiadásában s máris igen sok olvasóra talált. Érdekessége az is, hogy egy új és meg kell mondani, kitűnő műfordító tehetség. Szabó Lőrinc mutatkozik be vele, akinek mindjárt ez az első műve teljesen kész, érett, technikában, a kifejező eszközök gazdagságában és biztos használatában a legjobb magyar műfordítások mellé állítható munka.

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 1920. 9. sz.)

Lavotta János

lly körből emelünk ki egy nevezetes egyéniséget, mellyhez nyulni ritkábban van alkalmunk, értjük a magyar müvészek osztályát, bár ennek tagjai is tiszteletreméltó számmal és jelentőségben kezdenek szaporodni s kilátásaink e részben is mindig biztatóbbak.

Ne nézzetek kicsinylőleg ez igénytelen alakra, mivel nevét az európai müvészeti lexiconok hasábjain talán nem találjátok. A kit itt láttok, az a mai müveltebb magyar zene teremtője, a legelső magyar szintársulat karnagya volt!

Mindenki ismeré azon vészeket, mellyekkel az elharapózott idegen divat és majmolás a mult század végén nemzetiségünket, nemzeti szokásainkat és sajátságainkat fenyegette. Idegen elemek boritották el köz- és magánviszonyainkat; haldoklott még az emlékezet is. De az ébredés napja nem soká késett s a kik hivatást érezének magukban, a közélet különféle ágazataiban elfoglalák vezérállomásaikat.


Egy illy, szerényebb bár, de következéseiben épen olly fontos állomást foglalt el Lavotta János is. A zene varázserejét ki ne ismerné? s különösen köztünk, a sirva vigadó, tűz- és lélekteljes magyar zene vigasztaló és buzditó hatalmát ki ne tapasztalta volna? Lavotta ennek élt csupán s művészi kézzel ezt elevenité föl ama vészterhes napokban halottaiból! Kiérezte a magyar zene becsét s hatását s azért nemcsak felkarolta azt egész lelkével, hanem hogy kortársai s a késő nemzedék által is mivelhető legyen: müvészeti, irodalmi térre emelte. Ő szólaltatá meg először a magyar zenét különféle és változatos müvészi formák alatt; ő utána került az a lángeszü Bihary és Csermák kezei közé. Mondták ugyan a szakértők, hogy Lavotta sem Csermák nagyszerüsége- és eredetiségével, sem Bihary viharos játékával nem mérkőzhetett: de abban megegyeztek s ezt maig is fennlevő s legujabban is diszes diadásokat ért müvei (p. o. gróf Fáy István „Magyar zene gyöngyei” Bécsben Glögglnél) tanusitják, hogy Lavotta határozott nemzeti jellemre, lágyságra s értelemmélységre mindkettőt felülmulja. 1786-tól kezdve 1818-ig 120 remek magyar nótát szerze, mellyekből azonban csak nehány jelent meg nyomtatásban, s ezek között is több darab idegen név alatt látott világot. Talán nem sok e 120 nóta 32 év alatt; de meg kell gondolnunk, hogy ha Lavotta ugy akarta volna ujjából kirázni a nótákat, mint a mai zeneszerzők a „csárdás”-okat szokták, akkor legalább háromezeret irhatott volna. Csokonai több dalaihoz melódiákat szerzett, mellyek most is állandó becsüek.

Lavottának, mint hegedűsnek, legerősb oldala volt az u. n. fantázia. Hogy ezt megérthessük, halljuk, mint nyilatkozik e tárgyról a magyar zene egyik legavatottabb méltánylója, Patay József. „A palotás vagy hallgatni való magyar nóta a magyar zenének legmélyebb legfönségesebb, legnagyobbszerű s legelbájolóbb, de egyszersmind legnehezebb neme is. Ezt nem szokta volt sem csárdás, sem fris követni, hanem a maiak által csak hirből ismert fantázia, mellyben a játszó nem csak ügyességét tüntetheté ki legnagyobb mértékben, hanem érzelmét, izlését és költői tehetségét is kifejtheté. – Mert ez nem volt egyébkor eléadható, csak midőn a játszó jó kedvében olly mélyen belemerült a játékba, hogy már mintegy magán kivüli ihletett állapotban volt, midőn a fantáziát játszá. Azért is egy fantázia sincs eredetileg ugy irva, mint a hogy azon zenészeti ihlettségben játszatott, mert midőn irni akarta a játszó, már akkor mámorából fölébredvén, maga sem tudta, hogy játszotta el.”

„Valamint a palotás zene legfőbb mestere Csermák (Lavotta tanitványa), ugy a fantáziában utolérhetlen volt Lavotta. – Kár hogy igen ritkán lehetett olly kedvbe hozni, hogy fantáziát játszék mások előtt (mit magában gyakrabban tett), – csak ismerős általa kedvelt társaságban, szép nők kérése s nehány üveg jó tokaji bor kiüritése után adta rá magát; – átalában kárhoztatták azért, hogy igen sokat kérette magát a játszásra.”

Adjunk ehhez még nehány adatot Lavotta életének eseményeiből. Született Pozsony megyében Puszta Födémes helységben 1764 jul. 5-én tősgyökeres magyar családból. – A zene iránti hajlama már 10 éves korában nyilatkozott, mihez a lángot atyjától kapta, ki maga is igen ügyesen hegedült s látván fia szép tehetségét, őt az akkori legjelesb zeneképzőkhöz ajánlá tanitványul. – Iskoláiban Lavotta hanyag tanuló volt; egész lelkét, figyelmét hegedűje birta. – Hozzájárulván mostoha anyjának méltatlan bánásmódja, atyja egészen idegen lőn hozzá. A fiu beállott katonának, de atyja kiszabaditá s Bécsbe küldé. Itt a legnagyobb szorgalommal tanult a fiatal Lavotta s bő alkalmat talált, kedvencz zenei hajlamának szentelni idejét, s annyira vitte, hogy csakhamar Bécs akkori legfényesebb salonjaiban közbámulat s méltánylás tárgya lőn. 1786-ban Pestre jött törvényt hallgatni.

22 éves volt, midőn elvégzé iskolai tanulmányait, de ezeknek nem vevé sok hasznát; ősi vagyonkáját eladá s nyugodni nem tudó lelke sugallatát követve, a művészi vándorélet élvei közé merült. Az első magyar szintársulathoz, melly 1792-ben Budán s Pesten működött, karnagyul állott be; de ez állásáról is lemondott, s a nemzeti ezen vándor apostolává szegődvén, majd egyik, majd másik barátjánál, az ország különböző részeiben tölté napjait; hol a legszivesb fogadtatásokra talált. Végre 1816-ban Debreczenben akart letelepülni mint műárus és zeneoktató, de már ekkor betegsége, a vizkór, miatt e szándékát nem teljesitheté. A szeszes italok tulságos használata okozá kora halálát Tállyán 1820 aug. 10-én. Végperczeig – mint Bernát Gáspár irja, ki mult évben e zenemüvészünk terjedelmes életirását bocsátotta közre – két hű barátja kisérte: kedvencz Straduarius hegedűje és a servus humillimus (a mint Lavotta, kedves borocskáját nevezni szokta.) Tetemeit az általa forrón szeretett magyar nektár classicus hazája, a Hegyalja fedi, Tállyán, hol porait egy emlékkő jelöli.

Ez emlékkövet – mint a Vasárnapi Ujság f. évi 5. számában kideritettük – 1831-ben egyik tisztelője Ujfalussy Mihály emelteté. Az emlék egy másfél ölnyi magas faragott kőgúlából áll, melly a sir fölött emelt négyszög talapzaton nyugszik. Északi oldalán ez olvasható:

„A magyar muzsika egyik kedvelője által emeltetett Szatmárból 1831-ik esztendőben.”

Nyugoti oldalon:

„Nemes LAVOTTA JÁNOS, hires magyar hangmüvész és nemzeti nóták szerzője porai felett.”

Ugyanitt a gúla alatti talapzaton:

„A hangmüvészet mesterségének megtiszteltetése.”

Déli oldalon:

„Ki meghalt 1820-dik esztendőben, életének 50-ik* esztendejében.”

S alul legnagyobb betükkel:

„Itt nyugszik a maga idejének Orfeussa.”

(Forrás: Vasárnapi Ujság - http://epa.oszk.hu/00000/00030/00235/datum06394/cim206395.htm)

A magyar Orfeuszról – Lavotta János


Nemcsak az élők múlnak el – elmúlnak a halottak is.

Imhol olvastam egy újságban, hogy a híres, régi magyar muzsikus, nemes Lavotta János uramnak tállyai sírköve is pusztul, romlik az idő vasfogától. Elgondolkozom a mulandóságról és a gomolygó ködből mintha kibontakoznék Lavotta Jáos alakja és mintha kiszínesednék, úgy, mint mikor egy régi-régi pasztell képről törli le gondos kéz a hosszú évtizedek alatt tapadt port és pókhálót.

Volt valami nemes izsipfalvi Lavotta Jánosban, ami a középkor trubadúrjaira, a fahrende Ritterekre emlékeztet.

Világ életében nem volt nyugta; éppen úgy, mint nem volt Tinódynak, Balassa Bálintnak, és mint nem volt Csernáknak, Chopinnak, Rubinsteinnek meg annyi más híres-neves zenésznek. Kóborolt, mint ezek, és ha néhanapján kényelmes, bőséges napokban is volt része, ha tejben-vajban fürösztötték is, mihelyst rájött a menős vágya, ment; sokszor a kapufélfától sem búcsúzva, hogy küzdjön, nyomorogjon, talán éhezzen is.

Lavotta apja, szintén János, a Pozsony-megyei Födémesen jómódú földbirtokos volt, és a múlt század hatvanas éveiben a Pozsonyban székelő helytartótanács titoknoka.

Mint a megye és város egyik elsőrendű honorációra, természetesen rendkívül ellenezte Jancsi fia cigány-hajlandóságát. Apa és fiú különben is sokat ellenkeztek egymással és az öreg Lavottát fia ellen még második felesége, a szintén nagyon előkelő családból származó Névery Katalin is bujtogatta.

A kis Jancsi ezért már, mint gyermek se szeretett otthon lenni. Sokkal jobban érezte magát a nagyszombati konviktusban, ahol nyolc esztendeig tanult.

Nagy zenei talentumát itt ismerte föl először gróf Keglevich kanonok, akinek komornyikja, Hosszú Ferenc, maga is jó hegedűs, néhanapján hegedülgetett a kis Lavottával, a kanonoki rezidencia sötétes, boltíves folyosóján.

Egyszer éppen homályos decemberi alkony volt, mikor jött haza a gróf és hallja, hogy a folyosón hegedülnek.

- Ejnye, mintha Fránci ma szebben húzná, mint máskor – mondja egy véle jövő vendégének, aztán nagyot kiált a komornyikra.

A hegedülő gyermek nem ijedt meg, de abbahagyta a játszást, és illedelmesen szólt bele a nagy homályosságba:

- Ego sum Joannes Lavotta, de eadem, convictor.

A kanonok aztán beszédbe ereszkedett a fiúval és míg csak Nagyszombatban volt, taníttatta hegedülni.

A kóbor életet voltaképpen úgy kedvelte meg Lavotta, hogy egyszer annyira összeveszett mostohaanyjával, hogy kést fogott rá. Megszökött tehát hazulról és beállt az akkori Ferdinánd gyalogezredbe.

Apja igaz, hogy azonnal hazavitte, de már nem volt maradása otthon. – Bécsbe szökött, ahol elhatározta, hogy végképp a zenészi pályára lép. Érdekes, hogy ekkor Lavotta hangversenyt is adott a császárvárosban, de akkora lámpaláza volt, hogy végképp megbukott. Gróf Csáky Gyula, az akkori pozsonyi színház intendánsa, a agy kudarc után így szólt Lavottához:

- Csak azt röstellem, hogy pozsonyi, no de remélem, még kiköszörüli a mai nagy csorbát.

És valóban ki is köszörülte, mert mikor 1786-ban második hangversenyét adta Bécsben, már oly óriási diadalt aratott, hogy a lábaihoz szórt virágokat alig győzték a pódiumról elhordani.

Gróf Rosenberg, II. József császár egyik legkedvesebb embere annyira át volt hatva a fiatal művész játékától, hogy sírt, Darvas Ferenc, nógrádi földbirtokos pedig pompás aranyalmával díszített spanyolnád botját ajándékozta oda a művésznek.

Apja, az ósdi szabású magyar nemes azonban egészen másként vélekedett ezekről a sikerekről. Fulmináns levelet írt az ifjabb Jánosnak, amelyben tudomására hozta, hogy: „ha effajta komédiáskodásoddal továbbra is bémocskolni szándékozod nemesi származásodat, örökségedet tekintsd elveszettnek.”

Ez kissé szeget ütött az ifjú Lavotta fejébe, s miután három hónapig az akkor még fennállt Pálos-rend vendége volt Sopronban, 1786. augusztusában Pestre ment és beiratkozott a jogi fakultásra.

A jurátusok nagy örömmel fogadták a hírből már ismert jó hegedűs cimborát, különösen örök barátságot esküdött Lavottának bernáthfalvi Bernáth Mihály.

A freskók írójának, Bernáth Gazsinak lett ez később apja, és az egyetem padjaitól kezdve, amit csak lehetett, följegyezgetett Lavotta életéből.

Történt egy alkalommal, hgoy 1787-ben három előkelő angol főúr szállt meg az akkor elsőrangú Hét választó fejedelem vendégfogadóban. Ezek ebédnél összejövén Szontágh Mihály szepesi koronakerületi főpénztárnokkal, beszédbe elegyedtek és theatrumról, meg muzsikáról is jövén szó, Szontágh említette nekik Lavottát, hozzátéve, hogy most Pesten jogászkodik.

Az angol ifjak erre kérve kérték Szontághot, ismertetné meg őket a bűvös muzsikussal, ami meg is történt.

A lordok addig könyörögtek Lavottának, adna egy hangversenyt, amíg beleegyezett. Bernáth Mihály mind összecsődítette az ismerősöket, még Pécelre is kikocsizott a nagy mecénást, Rádayt meghívni, úgyhogy estére kelve szépen megtelt a Hét választó fejedelem szállója, amelynek pallóját is felviaszkolták a jogászpajtások, nagyobb módnak okáért.

Javában játszik már Lavotta, mikor csak halkan kinyílik az ajtó, és belép rajta egy alacsony, vállas, meg egy nyúlánk, fehér parókás, copfos férfiú, oldalán a koszperd, kezében háromszögletű kalapja.

- A császár... a kalapos király, suttogják a teremben. (Az utóbbi nevezet a nyakasabb magyar urak ajkáról röppent el.)

Valóban II. József volt a nyúlánk alak, aki a rákosi manőverekre jőve, a Hét választó-ban szállt meg.

Még este is dolgozott szobájában Vay József konziliáriussal, de meghallva a bűvös hangokat, sietett a nagy terembe.

A hangverseny hallgatósága fölugrált, de a császár csöndet intett a kezével, aztán valódi extázisba merülten hallgatta Lavotta játékát.

Midőn egy igen szép hallgatót elvégzett, József császár maga adott jelt a tapsra, aztán pedig egy violonczellot hozva, fölszólította Lavottát, kísérné játékát.

„... Gyönyörűség vala emberi fülnek ez a muzsika és én még százszorosan szívbeli örvendezést éreztem, mert az én jó uram muzsikális mulatozásában egy kissé talán elfelejtkezett sok keserűségirül.”

Így emlékezik Vay József erről a nevezetes hangversenyről: 1787. a rákosi hadjátszások alatt írt naplójába.

- Az angol főurak, mikor megtudták ki volt a halavány férfiú, addig ostromolták Lavottát, mígnem azt a hegedűt, melyen József császárt kísérte, harminc darab aranyért eladta nekik.

Bernáth Mihály ezért keserű szemrehányásokat tett neki:

- Sajnálom Miska, de kell a pénz – viszonzá Lavotta.

Mert Lavotta Jánosnak mindig kellett a pénz, és elköltötte volna a Dárius kincsét is, úgy, hogy apai örökségének hamarosan nyakára hágva, teljesen vagyon nélkül maradt.

Mikor már egy garasa se volt, 1791-ben beállt báró Orczy Lászlóhoz írnoknak.

Igaz, hogy jóformán semmit se dolgozott, de Orczy nagyra volt híres írnokával és kénye-kedve szerit hagyta muzsikálni, henyélni és lumpolni, akár pesten, akár Kassán időztek is, midőn a báró Abaúj-megyének volt a főispánja.

Orczynak óriási türelme volt Lavottával, mert a művész valósággal botrányt botrányra halmozott a házban.

Így nagy Don Juan volt és szoknyában járó senki emberfiának se volt nyugta tőle. Végül őrült szerelemre lobbant a bárónő társalkodónője, egy Euphemia nevű francia hölgy iránt. De egy Zgurits nevű írnoktársa is udvarolt Euphéniának, aki, úgy látszik, praktikus leányzó volt, mert a pontos, hivatalában emelkedésre számítható Zguritsot jobban kitüntette, mint a hóbortos muzsikust. Emiatt Lavotta egyszer olyan tűzbe jött, hogy éppen mikor a báró nővérének, Orczy Zsuzsannának a szalonban valami új kompozícióját játszva látta, hogy Zgurits a másik szobában suttog Euphémiával, félben hagyta a játékot s báró Orczy László drága kremonai hegedűjét úgy vágta az írnok fejéhez, hogy az darabokra szakadt.

Végre annyira felhalmozódtak a botrányok, hogy Lavotta 1793-ban kénytelen volt az Orczy-házat elhagyni és gróf Zichy Károly országbíró fiaihoz állt be nevelőnek.

Itt azonban csakhamar kiadtak rajta, nevezetesen azért, mert a fiatal grófokat pálinkaivásra biztatta és elvitte magával a Hakker-kertbe, ahol óraszámra hegedült a jurátusoknak, akik könnyűvérű masamód meg varrólányokkal táncoltak. A kis grófok imádták ezt a víg nevelő bácsit és sohase árulták volna el, de egyszer Ürményi József, egészen véletlenül – titkárától – meghallva a Hakker-kerti jeleneteket, így szólt Zichyhez:

- No, uram, barátom szépre oktatja fiaidat az új instruktor, naponta ott mulatnak a Hakker-kertben, az instruktor húzza, a fiúk meg járják a Király utcai bécsi divatatviseletárusnő mamzeljeivel. (Híres divatterem volt ez a múlt század végén, a Terézia városban.) Mihelyt ezt hallotta Zichy, azonnal elbocsájtotta Lavottát.

Ezentúl nem is ment többé főúri házba, s kivéve rövid karmesterkedésének idejét, az első magyar színjátszó társulatnál, s vidéki gentry barátságos kúriáiban tartózkodott a legszívesebben.

Különösen sokat időzött régi jurátuskori barátjánál, Bernáth Mihálynál Tiszafüreden, aki már akkor úgy írta magát, hogy: „Nemes Heves és Külső-Szolnok törvényesen összekapcsolt Vármegyének Betsületbéli Vice-Fiskálissa”.

A tiszafüredi urak barátságos tanyáin otthon volt Lavotta, és névnapokon, disznótorokon nemcsak jószántából muzsikált, de még verselt is.

Passzióval írt verseket, de irtózatosak voltak ezek.

Egy tiszafüredi úriasszony nevenapja – Julianna – közeledvén, Lavotta aranyszegélyű papíron következő, sajátkezűleg írt versét nyújtotta át ebéd felett:

Julianna napjára.

Örvendezzünk ezek dicsőséges napon,
Hogy Juliannák áljenek,
Békességben legyenek
Mindörökké Ámen.

Kompánia! ezen dicsőséges napon,
Minden vígan úgy légyen –
Egyen, igyon, úgy tégyen
Mindörökké Ámen.

Igyunk tehát ezen dicsőséges napon,
Egészségére ital bort.
Énekeljünk vivátot
Vivát – vivát – vivát!

Természetesen a borzalmas rossz versnél szebb volt az a Stänchen, amelyet Lavotta a kompániából megszökve, a langyos februári éjszakában hegedűszóval adott a szép asszony ablaka alatt.

1797-ben még egyszer állandó állást vállal és elfogadja Vay József ajánlatára a miskolci redat karmesterségét.

Vay nagyon pártfogolta s bár sok panasz volt örökös részegeskedése miatt, erőnek erejével keresztülvitte, hogy meghagyták állásában.

Lavotta Vay József házának szívesen látott vendége volt és egyik leányának a nevenapjára menüettet is komponált. Az akkori kor divatjához mérten Lavotta darabjainak címeit latinul és olaszul írta, de ezt a szerzeményét, melyet Vay József a bécsi Artariánál nyomatott ki, francia címmel látta el: Louise – menuette – dédió a mademoiselle Louise de Vay par son humblo serviteare Jean de Lavotta – állt a foszlányos, megsárgult hangjegyen, amely egy tűzvész alkalmával, még csak 1864-ik évben pusztult el. Talán a Pély családban lehet belőle még egy példány, mert Vay Luiza Pély nevezetű nemes úrhoz ment férjhez.

Dacára Vay József marasztalásának, Lavotta már ekkor annyira nem tudott egy helyben maradni, hogy ott hagyta Miskolcot és Heves megyébe ment, melyet különösen szeretett.

Itt legtovább volt az irodalom és művészetpártoló magas míveltségű Pappszász család szárazbeői kúriájának a vendége, ahol 1800-tól 1801-ig maradt. Itt Pappszász Máriát és Ignácot oktatta zenére, és ez utóbbi volt - Lavotta saját vallomása szerint – legkitűnőbb növendéke.

Nyugtalan vére egyre tovább kergette és a század első tizedében bekóborolta úgyszólván az egész országot.

Tisza-Füredhez, régi szerelméhez egyre vissza-visszatért és élete utolsó éveiben is, 1817-től 1819-ig Nánássy András táblabíró nejét tanította zenére.

Innen átrándult Borsodba a gróf Szirmay családhoz, majd Nógrádba, ahol Gyürky Pálnál Ludányban tartózkodott néhány hónapig.

A művelt és zenekedvelő háziasszony, Bay Franciska nagyon szívesen hallgatta Lavotta művészi játékát, de mikor egy új, Losoncról fogadott szobaleány miatt, boros fővel összeverekedett Gyürky Pál inasával, józan állapotában ezt annyira röstellette, hogy búcsú nélkül távozott a kastélyból. Noha folytonos ivása miatt a vízkór nagyon erőt vett rajta, 1891-ben még a távoli Bereg-megyébe, Bereg-Surányba is elment az Uray családhoz.

Alig bírt már mozdulni, de nyugtalan vére itt se hagyta pihenni, és télvíz idején Zemplénbe ment Deregnyőre, Lónyay Gábor házához.

A tudósokat, művészeket kedvelő háziúr mindent elkövetett Lavotta bajának enyhítésére s az akkori híres tállyai orvost, Eőry Nagy Gábort járatta hozzá.

Lavotta oly rossz beteg volt, hogy alig akart gyógyszert bevenni és dacára a szigorú tilalomnak, ágya szalmazsákjába csempésztetett az inassal pálinkált és ha csak szerét tehette, egyre ivott.

Ennek dacára látszólag fölüdült, és már 1820. augusztus 10-én maga ment be Tállyára, Eöry Nagy Gáborhoz.

Az orvos nagy örömmel fogadta a híres művészt, átsétáltak a patikába s ott megcsináltatták a gyógyszert.

- No, Jancsi, most már nemsokára egészen jobban leszel – mondja Nagy Gábor -, aztán honoráriumként majd elhegedülöd nekem a homoródit.

Lavotta mosolyogva intett, aztán bevette az orvosságot.

Egyszerre azonban heves idegrángást kapott és lerogyott a földre. Nagy Gábor ijedten vitette be a patikárius-segéd szobájába, ahol néhány pillanat múlva, éppen midőn a falióra hármat ütött, utolsót lehelt Lavotta.

Így halt meg korának egyik legnagyobb zenei talentuma, aránylag javakorában, mert 58-ik évét sem töltötte be egészen.

Lavotta zenéjére előszeretettel írt verseket annak a kornak egy másik hatalmas és nem kevésbé hányt-vetett életű lángszelleme: Csokonai Vitéz Mihály. Erről tesz tanúbizonyságot maga a nagy poéta egy Nagy Gáborhoz írt és Debrecenből 1804. február 17-én keltezett levelének következő passzusa:

„Én, míg tavaszra kelve a muzsikus deákok recreatióra kiszéllednének, akarnám tőlök a Lavotta musicalis compositióit a nálok és egyedül tsak nálok található originálokból lekotázni, clavierhoz alkalmaztatni a hegedüről s a hozzájok és reájok tsinált verseimmel Bécsben elkezdet musicai gyüjteményemnek több Heftjeiben kiadni,”

Elhamvadtak már azok a hófehér, lágy ujjak, amelyek Csokonai Vitéz Mihály uram Heftjeiből olyan érzékenyen játszották vékony, póklábú clavecin-jeiken Lavotta János muzsikáját. Hamvad maga a szerző is régen, és az idő vasfogaitól romlik, porlik síremléke ott messze a tállyai temetőben, amelyre ráborult az enyészet, a feledés homálya.

- D’Artagnan - Vay Sarolta/Vay Sándor

(Forrás: Országos Hirlap – Főszerkesztő: Mikszáth Kálmán - I. év 23. sz. Bp., 1897. vasárnap, deczember 12-én)