2012. márc. 1.

Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez



Félelmes szépség, ravasz mint a tőr!
Rózsállik arcod, de szived kopár.
a te keménységed kerékbe tör;
nyomodban a halálnak szele jár;
csalárdságod gyilkos csapdába zár –
oh, hideg fényü, gőgös szemsugár!
Így veszted el – hisz érte ugyse kár –
szegény legényt, ki irgalomra vár?

Másnak szivén zörgettem volna bár!
Akkor gyalázat biztosan nem ér.
Régen boldog volnék azóta már,
túl árkon-bokron kerget most a vér...
Hahó! Segítsetek az Istenér!
Elpusztuljak? Nincs egy reménysugár?
Vagy jön segítség, melyet esdve kér
szegény legény, ki irgalomra vár?

Várj csak, virágom, megcsíp még a dér!
Int majd a hervadás; időd lejár!
Lásd, kinevetlek, ha ez utolér;
Lásd... Eh, mit is beszélek, én szamár!
Oh, balgaság! Hisz énrám is mi vár?
Ne kérdezzük, míg benne tart a nyár!
Senkit többé ne tégy igy tönkre már,
szegény legényt, ki irgalomra vár!

Ajánlás

Herceg, szerelmesek közt fővezér,
látod, költőd sem ellenedre jár;
de meg kell szánni – ehhez szó se fér –
szegény legényt, ki irgalomra vár.

(Ford.: Mészöly Dezső)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 125-126. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)


Sota Rusztaveli: Tariel, a tigrisbőrös lovag – Előhang



Aki mindenható kézzel a világot megalkotta,
az égből az élet lehét minden létezőnek adta,
embernek földet terített, sokféleképp virágozva:
az uralkodókat önnön képével ajándékozta.

Minden testnek te szabsz formát, isten egyedül-való,
hogy a Sátánt letiporjam, adj erőt, oltalmazót,
hevíts szívembe szerelmet, mely halálig lángoló,
tisztítsd meg a bűntől azt, ki palotádban lesz lakó.

Az oroszlán fennen lejtve hordja kardját Tamarának,
ki láng-szemmel, rubin-arccal párja a Nap sugarának:
merjem dallal őt dicsérni? vagy merésért rosszra várjak?
ki bűbáját megláthatja: részese a boldogságnak.

Dicsérjük Tamara úrnőt, véres könnyet ontva érte!
Régtől zengek himnuszt róla, minden hangot csínnal mérve.
Szeme éj-tavát festettem, nádból készült tollat véve.
Dalom hegyes kopjaként szúr minden imádó szivébe.

Énekembe összeszőve leggyengédebb hangokat,
áldom én e szempillákat, agát-hajfonatokat,
piros ajk közt sorakozó csiszoltkristály-fogakat:
puha ólom-kalapácsom örök sziklát hasogat.

Alkotásomhoz mesterség, nyelv és érzés kell nekem:
adj erőt, szentséges Ihlet! adj támaszt, bölcs Értelem!
Tarielt a dal varázsa vezesse szépségesen,
három nagy hős segítsége közös barátság legyen.

Hogyha Tarielt siratjuk, határtalan könny kell akkor:
hozzá méltó férfit nem ád se jövő, se elhaladt kor.
Én, Rusztaveli, szív-sebemmel, testvérévé lettem egykor;
története hősmonda volt, de mostantól fogva gyöngysor.

Én, Rusztaveli, művész voltam, míg formáltam énekem.
a seregek úrnőjének balgán nyujtom életem:
elcsigázott szerelmesnek nincs gyógyírja sohasem,
ocsúdjak a szerelemből, vagy takarjon sírverem.

Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében:
mint ékkő, sok csúccsal, éllel csillog-villog a tenyéren;
versbe, arany-foglalatba ötvöztem, nagy gonddal mértem,
s ajándékul annak szánom, ki megsebzett engem mélyen.

Fénytől vak szemem mindörökre fény felé áhítozik,
szerelmes a szív holtáig, s tág mezők nem szöktetik,
elhagyva teng; te parancsold, s kínja megjuhászodik.
Dalom kitör: megéneklem virágzók hőstetteit.

Elégedjék meg sorsával, aki járhat rangos pályát;
a közember dolga munka; lovag vívja meg csatáját;
a szerető mindhalálig élesztgesse forróságát,
ne itéljen más szerelmest, de békén várja bíráját.

A szerelmi bölcsességhez a dal kezdet óta hű,
istenektől nyert ajándék, isteneknek gyönyörű,
s ha ízlelni bírja ember, annak itt is méz-ízű:
a sairi-versben gyorsnak látszik lassú-menetű.

Nem költő, ki hébe-hóba talán rímeket gagyog:
az igazi művészetnek még környékén se forog.
Egynéhány sort összetákol: nem vers, csak hamis dolog,
s kiált öszvér-makacssággal: „Íme, virulás ragyog!”

Versenylovat megpróbálja a gáttalan, széles út,
labdázókat a küzdőtér, hol szem és ín síkra-fut,
verselőt a hosszú ének: a kezdethez vissza-jut,
mihelyt meggyengül az összhang, s szólni csak dadogva tud.

Csodás tündöklés a költő s a sairi-versek rendje!
Ha meginog botladozva, hazájának nyelvét törve:
küzdve hátrál s mondandóját nem gyömi és zúzza össze,
suhint egyet csogánjával, s újra hős a küzdelemre.

Vannak ám másféle költők – kurta versről ismered meg,
nem szokásuk makulátlan dallal törni a szivednek,
ifjú kölykökhöz hasonlók: nagy garral zsákmányt kergetnek
s mert nagy vadat nem ejtettek, apró vaddal dicsekednek.

A vers harmadik fajtája való vidám dalolásra,
lakomára, mulatságra, kötekedő ócsárlásra:
ez is könnyen szórakoztat, ha kedves a tálalása,
ám egyedül az a költő, kinek ihlet a világa.

Az ős, örök szerelemtől, mely a csillag-körig ér fel,
szentségtörő sértés szólni énektelen közbeszéddel.
Áld hatalmas szenvedéllyel, felhője szomszéd az éggel,
mégse bírja el a lélek, sorvaszt hővel, szenvedéssel.

A szerelem titkát mérni a bölcsesség is esendő,
kifáradnak itt a szavak, még a dal sem elegendő.
Én is csak a földi testet merem zengni, mely veszendő;
kedve, bája, szépért-szomja, ha tiszta: nem megvetendő.

Midzsnurt zengek én – bolondot – ez az arab szó értelme,
hisz esztelen az imádó, imádottól útra-kelve.
Van, ki őrülten barangol, hogy isteni kegyre lelne,
s van, kinek a gyengéd hűség minden érzés fejedelme.

Ki a midzsnur? Kinek arca és alakja, mint a Nap,
szíve, értelme, nyugalma lágyan ringó, mint a hab,
ész és szó menny-adta kincse, zsarnokokkal harcba-kap;
férfi, eme jellem nélkül: nem midzsnur, alantasabb.

Kiben él e benső szépség? meg nem látod, csak a mélyben:
a szerelem-tiszta érzés sosem fetreng ledérségben,
a szerelem és förtelem oly kettő, mint érdem, szégyen,
össze sose keverjétek; bevéssétek mit beszéltem.

Aki midzsnur: állhatatos, nem tűri a bűn ködét;
mély sóhajjal hagyja messze az imádott küszöbét;
egyhez hűséges a szive, a sors bármilyen sötét.
Megvetem a szív-nélküli vágy baromi szégyenét.

Vaksi, ki a könnyen-lengő kóbort szerelmesnek látja,
kinek mindegy: ma és holnap; mindegy: ez vagy az a párja;
összevissza mulatozni: fiatalok bolondsága;
midzsnur, ki a világ szennyén erőt vesz és porba-vágja.

Legfőbb dolga: titoktartás; szenvedély közt nyugalom;
kedvesére emlékezve tenger bánat, siralom;
elválástól tébolyulva lelke lángol szilajon;
győzi kedvese haragját; győz vágyon és bánaton.

nem sóhajtoz idegennek, lakat őrzi a szivét,
hogy szégyennek árnyéka se érinthesse kedvesét;
eszeveszett érzelemnek sose mutatja jelét;
kivel a bú kedvre válna: örök tűzzel ég egyért.

Hogy lehetne hinni annak, ki esküjét kürtöli
és ki ártva kedvesének, saját kárát műveli?
hogyha titkát dobra veri: nincs mentség, szégyellheti;
baj van, hol az imádottat szégyen és kár érheti.

Meg nem értem, ha szerelmes szerelméről kiabál,
sértve hölgyét, kinek egy szó gyilkosabb, mint a halál.
Minek fecsegsz a nőről, ha nem szeret igazán?
Gonosz, ki egy dicsekvésért még egy életet se szán.

Sírjon párjáért a férfi – könny: igaz érzés jele –
ontson könnyet mély magányban, mint tölgyesben remete,
zokogjon az egyetlenért, s az álszégyent vesse le;
de az emberek közt járva, zárt szekrény legyen szive.

A költő ne fecsérelje nád-tollának gyöngyeit,
szeressen meg egy-valakit, egyet, akit istenit,
őt dalolja, néki hordja tehetsége kincseit;
szókból fakaszt zenét néki s nem vár bért e földön itt.

Ismertek ti valahányan: mindig egyet énekeltem,
ez a benső büszkeségem, de titkom nem hireszteltem,
ő kemény és, jaj, kegyetlen, s olthatatlan a vágy bennem,
titokban kezdettől végig őt imádja hosszú versem.

(Ford.: Weöres Sándor)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 94-98. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)


Kálidásza: A „Szerelem ékessége” sorozatból



Tekints szemembe mégegyszer, te lótusz-pillantásu lány?
azt mondják, hogy a méregnek méreg a gyógyitó-szere.

*
Szeretett lányka mellében csodás és furcsa tűz lakik:
távolról süti testünket, és hűsít, hogyha ránk simul.

*
Orcád piros vizivirág, szemed égi lótusz,
jázmin fogad s üde levél finom-ívü ajkad,
tündérfa ágai a tagjaid: így teremtett
bölcs alkotónk. Minek adott kebeledbe sziklát?

(Asszony mondja:)

Dörgő felhők fekete raja száll, rémes éjfél közelget.
Gondtól fáradt az uram, elaludt; föl ne költsem, vigyázok.
Én, félénk nő, de remegek: a vágy rám-telepszik, szorongat.
Rabló-had jár odaki. Gyere, szép vándor, ébredj, vigyázz rám!

(Ford.: Weöres Sándor)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 63. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

To Fu: Búcsú



Az igazság, mint a hó a hegyen,
ragyog mint a hold ezüst éjjelen.
Uram, a szíved kétfelé dobog,
miért keseríted hát az életem?
Még búcsúzáskor üritsünk kupát,
s holnap korán csónakra szállok én,
megyek keletre, többé sose látsz,
a császári csatorna hűs vizén.
Nyomorra nyomor jönne újra csak.
Az asszonyok örökké sírjanak?
Felém forduljon, akit szeretek,
míg csak göröngyök nem borítanak.
Ahogy a bambusznád szélben libeg,
úgy ver-ficánkol a hal farka is.
A férfinak, aki csak a pénzre les,
akármit mond, a szerelme hamis.

(Ford.: Kormos István)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 60-61. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Publius Ovidius Naso: Szerelmek – Beszélgetés a cirkuszban



Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi,
bár, ha tipped győz, tapsol az én kezem is.
Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.
Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.

Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!
Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban
szállnának velem is a robogó paripák,
gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor,
mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,
ám ha a nézők közt a szemem rád esne – csak állnék
s gyeplőt tartani nem bírna tovább a kezem.
. . . . . .
Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!
. . . . . . .
S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő
kártya, s a hűs levegőt boldogan önti feléd!
Vagy nincs is meleg, és engem csak a vágy tüze éget?
s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?
Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat
hó ruha, hószinü test: tűnj csak el, így ni, te por!
Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!
A szárnyas Diadalt legelöl viszik. Óh, Diadal, légy
énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!
. . . . . . .
Jönnek az Istenek; - én Vénuszhoz küldöm imámat!
. . . . . . .
Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!
Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megigért már!
s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!
Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány,
óh, sose lesz más lány asszonyom és szeretőm!
Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik a rács két
léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.

Már kiürült a porond, és int a mezőny kapitánya,
indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.
Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!
Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat.
Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!
Üldöz a másik! elér, bent szaladt és megelőz!
Jaj, te tökéletlen! Igy megy hát füstbe reményünk!
Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerül!
Eh, koca-versenyző... Bizonyára leinti a zsűri,
tógáját a tribün lengeti már dühösen.
Visszaparancsolják... Drágám, hogy szép frizurádat,
össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.
Újra felállanak, új start lesz, megnyílt a sorompó,
s tarka seregben száll máris a sok paripa.
Most száguldj legalább, villámként, az egyenesben
óh, sikerüljön, amit én meg a lány akarunk!

Urnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugye?
Rám nevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretet.

(Ford.: Szabó Lőrinc)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 56-59. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Jo Fu: Tó-parton



Tavamban a sás lombosan terem,
Ó, de szomorún kókad levele!
Jó volt az uram, jól éltem vele,
Milyen szives volt, azt csak én tudom.
Rossz nyelv megolvaszt jó aranyat is,
Uram elhagyott, elment messzire,
Ha eszembe jut, sírva búskodom,
Sorsom: árvaság, bánatom: örök.
Látni akarom, de a fájdalom
Lefogja szivem, tüzes gúzsba köt.
Kínjaim között csak merenghetek,
Nyugtot nem lelek éjszaka soha.
Ne tedd, hogy a jót s szerényt elveted,
Ha a másikon cifra a ruha.
Ne tedd, hogy a zöld fűszert eldobod,
Ha megkaphatod olcsón a halat.
Ne tedd, hogy a jó szittyót eldobod,
Ha olcsón vehetsz kenderfonalat.
Ó, ha kimegyek csak szomorkodom,
Ó, ha bemegyek, csak szomorkodom.
Szomorú a szél itt a tó felett,
Hajlanak a fák bús tópartomon.
Vajjon, mint uram, boldog leszek-e?
Érjen ezer őszt, szivből akarom.

(Ford.: Nagy László)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 60. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Publius Ovidius Naso: Szerelmek – Nyári dél



Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,
vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba,
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
a remegő lánykát merni tanítja az árny.

Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
kettős hajfonata rejti nyaknak ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
így a hires Láis dús szeretői felé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat se kívánt,
s végre mohón önként adta föl a diadalt.
S ó, mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
mily dagadóan idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
Mily buja, dús csípők! mily fiatal, deli comb!
Mit sorolja el egyenkint? Nem volt hiba benne,
s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit!... Lankadtan pihenünk már...
Ó, csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

(Ford.: Babits Mihály)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 56. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Caius Valerius Catullus: Lesbiához



Életem, esküdözöl ma nekem, hogy víg szerelemben
élsz te örökre velem, s élhetek én teveled.
Istenek, adjátok, hogy igaz legyen az – ne ígéret,
mondja ma őszintén, lelke lehelje a szót,
hogy le ne hulljon e szent kötelék rólunk soha többé,
tartson e hű szerelem, védjen egy életen át.

(Ford.: Radnóti Miklós)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 48. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Sextus Aurelius Propertius: Az őrjöngő kedves



Boldoggá tett tegnapi veszekedésed a lámpa-
fényben, a hangod, ezer átkod, az őrületed,
mikor, ittasan a bortól, ellökted az asztalt
s vagdostad hozzám a teli poharakat.
Csak neki, gyönyöröm, ess neki, rajta, ugorj a hajamnak,
vágd bele arcomba gyönyörű körmeidet,
s hogy parazsat vetsz rám s szememet kimarod:fenyegess csak,
s ingem szaggatván csak csupaszítsd szívemet;
mindez igazi jel, igazi szerelem jele mindez:
mély szerelem nélkül sohase szenved a nő.
Amikor egy asszony csak szitkot perget a nyelvén,
amikor odarogy a templomi Vénusz elé,
amikor őrei közt mer csak sétálni az utcán
vagy mint megszállott rohan az út közepén,
vagy ha bolond álmok riogatják, s egy fiatal lány
képe előtt nyomorult idege sírva fakad:
orvosa, papja vagyok rég minden lelki bajoknak,
s mondhatom, ezek igaz, nagy szerelem jelei.

(Ford: Szabó Lőrinc)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 55. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Caius Valerius Catullus: Lesbiához



Asszonyt nem tudhat jobban szeretője szeretni,
mint ahogy én téged, Lesbia, bús gyönyöröm,
s nem lehet e földön hűség több oly igaz és nagy,
mint amilyen hozzád rab husomat kötözi.

(Ford.: Babits Mihály)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)

Fekete István: Szamosudvarhelyi mozaik (1944)

(Osztrák festő: Hegyvidéki táj vadászokkal 1840 - forrás: internet)


Erdély felé visz bennünket a vonat. Pihenni. Ez a „pihenés” abból áll, hogy reggeltől estig másszuk majd a hegyeket.

Egyelőre csak festegetjük a „hogy is lesz, mint is lesz”-t.

Debrecen táján ledőlünk azzal, hogy a kalauz keltsen fel bennünket érkezésünk előtt fél órával.

A kalauz lelkiismeretes ember: másfél órával kelt fel előbb. Tovább aludni már nem tudunk, s így kinézünk az ablakon. Itt már hó van.

Reggeli után átcsónakázunk a Szamoson. jeges a csónak, jegesek a cipők, így nagyon kell az egyensúlyt tartani, mert leülni nem lehet, és a vízre nézni se jó, olyan hidegen folyik alattunk.

A túlsó parton mindjárt egy hajtás.

Semmi! Egy lövés ugyan elpattant valahol, de nyulat nem hoztak. Szomszédom felett egy karvaly vitorlázott át, de nem vette észre.

Nyom, nyom mindenütt. Birka-, kecske-, kutya-, macskanyom. Itt-ott nyúlnyom. Ez a legkevesebb. A hajtók ordítanak, mintha egyenkint nyúznák őket. Nehéz őket elhallgattatni. Úgy látszik, ez helyi szokás. Az idevalók már belenyugodtak, de nekünk szokatlan. És eredménytelen!

Bátyám meséli, hogy egy ilyen zenebarát román legényke rontotta el élete egyik legjobb bakját. Amikor nekirontott, hogy miért üvölt úgy az erdőn, a legényke azt mondta: „Azért, uram, mert félek.”

Az eredménytelen szántóföldi nyulászat után erdők jöttek, és itt már szólt a puska. Barátom – a rövidség kedvéért nevezzük talán Kálmánnak – hármat is lőtt parádés szép lövésekkel. Nem nagy szám ez – tudom -, de errefelé nem jár csordában a nyúl, s azért értékesebb is. Szép nagy erdei nyulak.

Közben feltámadt a szél, és egész nap borotvált bennünket.

Rókát nem lőttünk, pedig itt van róka elég. Tanulság: szélben nincs róka. Szarka, szürkevarjú mindenütt. Jövet az országutat szegélyező kökénybokrokon rengeteg fenyőrigó. A Szamos felett magasan kacsák húztak. Mi tagadás: egy nyulat lőttem egész nap, de azt szépen, s egy szarkát: még szebben. A szarka nagyon magasan volt, és rövid csövű kis Drillingem akartam kipróbálni, hogy mit tud. Hát nagyon tud.

Másnap kiköltöztünk a vadászházba. Ünnep ez nekem mindig. Csend és apró kis piszmogások. Ez már igazán pihenés! Olvasunk, főleg írunk. A konyhából nyúlpörkölt illata szivárog át a gerendafalon, Kálmán oktatja a vadőrt a főzés magasabb tudományára, én pedig rovom ezeket a sorokat.

Tegnap különben jó napunk volt. Tizenharmadika. Olyan területre mentünk, ahol régen nem vadásztak már, mert messze esik mindentől. Menet lőttem egy nyulat – testünk táplálására. A nyúl gyanútlanul jött-ment a galagonyasűrűben, meglőttem, és – elveszett. Elveszett pedig azért, mert nem akartuk cipelni, és a vadőr visszaordított a vadászházba fiának, hogy jöjjön a nyúlért. A gyerek mást értett, vagy nem jól értette – az ordítozás másfél kilométerről folyt -, nem jött az útra kitett nyúlért, melynek egy bőrmellénnyel együtt lába kelt.

Mindezt azonban csak este tudtuk meg.

Közben vadásztunk.

Mindjárt az első hajtásban lőttem egy nagyon szép vörös rókát, Kálmán pedig két nyulat.

A második hajtásban nem volt semmi.

A negyedikben kinéztem egy fát, hogy oda állok. A vadőr és Kálmán bebeszéltek. Olyan értelmesen magyarázták, miért nem jó ez a hely, hogy hallgattam rájuk. A róka azonban nekem adott igazat. Ha ott állok, könnyen meglőttem volna. Így csak néztem, de messze volt nagyon. Golyóval is meglőhettem volna, de Kálmán éppen irányba esett.

Amikor vége volt a hajtásnak, azt mondja a vadőr:

- Tetszett látni?

- Láttam.

- Nagyon nagy volt! Mint egy szamár...

- Micsoda?

- A disznó!

Kiderült, hogy egy különálló nagy és hat-nyolc darab süldő tört ki oldalt. Csak tíz lépéssel kellett volna odébb állnom...

A következő hajtásban megint rám jött egy róka, de olyan gyorsan, és annyira a hátam mögött, hogy lőni nem tudtam. Nemsokára szólt a puska a szomszédban, utána kutyaugatás, jobban mondva marakodás. A vadőr disznóskutyája verekedett a sárban. Hamar golyóra állítottam a puskát, és rohantam az ugatás irányába.

A kutya és a róka verekedtek.

Hirtelen – amikor egy pillanatra eleresztették egymást – kapásból odalőttem. A róka összecsuklott, a kutya elugrott, és csak akkor ijedtem meg, mert a nagy kapkodásban elfelejtettem sörétre váltani, és golyóval lőttem.

Nagy könnyelműség! Szidtam is magamat nagyon, és rosszkedvem nem enyhítette a tulajdonképpeni szép lövés és a második róka.

Utána – ez már egy óra körül volt – eleredt a hó. Szeretem a havat, és mindig jókedvem lesz tőle. Talán nem is jókedv ez, csak olyan szemlélődő, csendes öröm. A fehérség, a csend és az erdő szeretete.

Hullott a hó. Két nyúl jött felénk. Egyik eltűnt, a másik leült Kálmán előtt; és jól megnézték egymást. Más nem történt. Testünk táplálására nyulunk már van, erre nem volt szükség. Nem szabad pazarolni a nyulakat.

Szél nem mozdult, a hóesés sűrűsödött, és elködösödött a dombok messze háta. A cserfák sárga levelét zizegve verte a hó, és már hazafelé vadásztunk.

Szép nap volt!

Sötét este értünk haza. És itt derült ki a nyúl és a melléje tett bőrmellény szomorú históriája. A gyerek nem ment el a nyúlért, s a nyúl – megunva a várakozást – útra kelt. Utána a bőrmellény. A három atyai pofon nem segített a dolgon. persze rögtön megindult a találgatás, ki vihette el. A gyanú Jákob Izsákra terelődött, aki napraforgóolajban „utazik”, és éppen arrafelé vezetett az útja. Szegény Izsák nem is tudja, mi készül ellene, bár én nem szavaznék Izsák bűnössége mellett. Vadőrünk testvére, aki – „nem találta meg a nyulat” – azelőtt a tisztes vadorzói foglalkozást űzte. Miért tagadta volna meg éppen most magát?

Elképzelem: ma szombat este van, Izsák imakendővel és bőrszíjakkal a homlokán ül és imádkozik – nyakig a gyanúban -, Juon pedig – gáncs és étvágytalanság nélkül – vidáman eszi a nyulat.

A vadászházban lámpavilág és dajkáló meleg fogadott bennünket. Pattogott a tűz, és pattogott a lámpa is. Helyenként lobbant egyet, és elaludt. Nincs nagy gyakorlatom a petróleumféleségek megítélésében, de az az érzésem, hogy víz volt benne. Megint gyanúsítunk. Gyanúban van már: 2. Izsák, 2. Juon, 3. a fűszeres, akinek boltjában még paprika se volt. Nem baj – mondta Kálmán, és kis zacskóból előszedte dinamit-paprikáit... Ha fűszer kell: itt van az ő paprikája!

Nem is ellenkezem. paprika ez a talpán, de a polgári gyomor szeretne tőle kivándorolni.

Este ornitológiai vita. Onuc kezdte – a vadőr -, aki egy szép uráli baglyot hozott elő az elhagyott kutyaólból. Pár napja lőtte. Én még nem láttam élő uráli baglyot, és szerény ellenvetést tettem, amikor Kálmán azt mondta, hogy az uráli bagoly: közönséges. Itt közönséges, Erdélyben.

Enyhén tiltakoztam, és ma megkaptam a csattanós választ. Délután egyszerre mentünk ki rókát hívni, és a vadászháztól száz lépére két uráli bagoly is felrepült...

Róka azonban nem jött. Kálmán látott ugyan valamit – lehetett vadmacska is -, de lövésre nem jött semmi. A tegnapi hóesés után alig mozgott a vad. Egy reggeli nyúl- és rókacsapást láttam mindössze, pedig nagy területet bejártam.

És most este van.

Bent pattog a tűz, kint olyan szeme van a csillagoknak, mint a késpenge. Hideg lesz. Az erdőn farkasok járnak, és délután egy csapat csonttollú madarat láttunk, amiknek tömeges megjelenése a néphit szerint háborút és dögvészt jelent.

Ott hagytam el, hogy egy csapat csonttollú madarat láttunk. Nem vagyok babonás (minden vadász ezt mondja, és minden vadász az!), de szeretem volna közibül durrantani, hogy menjenek a fenébe a háborúval és dögvésszel együtt. El is mentek lövés nélkül.

Ha már a madarászatnál tartunk megemlítem, hogy tavaly óta nagyon elszaporodtak a hollók. Mindenfelé szólnak – korrogásuk ősi hangját valami szomjas nosztalgiával hallgatom -, és összesen tizenkilencet láttam. Könnyen lőhettem volna kettőt, de miért bántsam ezeket a szép, szinte emlékmadarakat? (Úgy emlékszem, védettek is.)

Egyik este sötéttel mentünk már haza, amikor nagy darab madár szakadt le az egyik fáról. Uhu volt vagy uráli bagoly.

a rókák földi teteme itt lóg a vadászház ablaka előtt, nagy örömére a cinkenépnek. Eszik a komákat szorgalmasan.

Az ellopott nyúl és bőrmellény regénye tovább szövődött, jobban mondva mi szőttük tovább. Onucnak emlékébe idéztük – ha elfelejtette volna -, hogy a faluban csendőrök tanyáznak, és testvérének, Juonnak nagyobb kellemetlenségei lennének, ha a nyúl nem kerül elő. Onuc komoran bámult maga elé, Juon pedig megérkezett egy óra múlva, vidáman és lelkendezve.

- A nyúl meg a mellény?... Á, megvannak, persze hogy megvannak! Szamár ez a gyerek, hiszen ő megmondta már az este... de nem értette meg. Nem veszik itt el semmi!... Hogy is gondoltak olyant?

Egyébként három disznó van az egyik vágásban. Nem bolygattuk tovább a nyúlkérdést. Utána a disznóknak. Összecsavarogtuk a fél erdőt, míg végre felhangzott Lupi – ez a disznóskutyánk – hangja. Rossz helyen álltunk, elibe kellett vágni a disznóknak.

Kálmán úgy ment előttem, mint a motor, én pedig – elválva tőle – oldalt kanyarítottam. Szép nagy futás volt. Egészséges. Olyan helyen álltam, hogy beleláttam a völgybe. Már láttam a hajtókat, és láttam egy szép nagy rókát felém sompolyogni. Disznó sehol. Én bizony a rókát el nem eresztem. Engem a rókák szeretnek, a disznók pedig utálnak. Mit szaladjak olyan szekér után, ami nem vesz fel?... És meglőttem a rókát.

A disznók visszatörtek.

Másnap egy nagyon távoli erdőségben volt hajtás. Szánkóztunk előtte vagy 20 kilométert. Ez a szánkózás külön élvezet. Az ülés szélessége legfeljebb kilencven centiméter. Ebből Kálmán vastag bőrbundájában elfoglal hetven centit. Marad nekem húsz. Mit kezdjek ezzel a húsz centivel? Furakodom, amennyire lehet, de mindig úgy ülök, mint a macska a köszörűkövön. („Te vagy a fiatalabb!”) Furcsa csak az, hogy hol jobbról ülök, hol balról. Mindig azon az oldalon, hol árok és szakadék van. („Te vagy a fiatalabb! Jobban tudsz ugrani!”) Szóval barátom úgy képzeli, hogy ha dőlünk, még ugorjak is a – mondjuk, tízméteres – szakadékba, pedig ugrás nélkül is simán kitörné az ember a nyakát.

Végre megváltunk a szánkótól (leszállás után úgy jár az ember, mint a tengerészek), és kezdődött a hajtás. Nagyon gyéren szólt a puska, és hamarosan elkezdett esni a hó. Nem sűrűn, és a vadászatot nem rontotta. Az alsó erdőrészek nagyon üresek voltak (legeltetés, legeltetés!), de amint távolodtunk a falutól, úgy szaporodtak a lövések. A túlsó hegyoldal már nem a mi területünk, s ott tegnap farkast lőttek. Hátha itt is lesz? Meredek, zegzugos, sűrű völgyet hajtanak.

A völgy végén gyors egymásutánban hat lövés. Ott róka vagy farkas volt. Nekem csak nyulak jönnek, és nem győzöm áldani Sauer mestert, aki ezt a könnyű, rövid csövű kis Drillinget összeeszkábálta. Úgy vág, mint a mennykő. A háborús patronokkal nem volt bajom. Valószínű jó csomagokat fogtam ki. Az egyszerűség kedvéért télen-nyáron tízes sörétet használok, de hatvan lépésen túl csak nagyon ritkán lövök. Az eredményre nem panaszkodom. A nyulakon kívül eddig nyolc rókát lőttem.

Vége a hajtásnak. Róka volt, amire a sortűz ment. Végén nagybátyám lőtte agyon, aki legidősebb a társaságban, de még ma is a legjobban lő. Drillingje különben testvére az enyémnek. Gyártási számuk is egymás után következik. Ballag előttem az öregúr, és ha nyugodtan felemeli a puskáját, tudom: nem hiába.

Negyven éve vadászik ezekben az erdőkben, és most már lassan rója a régi ösvényeket. Legutóbbi levelében azt írta:

Gyertek le minél előbb, mert úgy érzem, nemsokára elmegyek én is az öregek után.

Döbbenten néztem a levélre, aztán darabokra téptem.

Nem!

Elutazásunk előtt az utolsó napra esett a legnehezebb terep. Kemény idő volt. A hó ropogott, és a kitaposott gyalogutak nagyon síkosak voltak. Hosszú, elég unalmas hajtások. A másodikban ismét több lövés, majd látom, hogy Kálmán felemeli puskáját, dupláz, és az útra balról egy nyúl, jobbról egy róka karikázik ki. Nagyon szép lövések voltak.

Szólt még azután is a puska, de a fiatalság pocsékul lődözött. Öcsém simán eltolt két rókát, a lódoktor szintén kettőt, a szolgabíró – változatosság kedvéért – egy rókát és egy süldőt.

A legutolsó hajtás már az alkonyba ért, és a leghosszabb volt valamennyi között. Cudar hideg volt! Már fél órája álltam helyemen – farkasról álmodozva -, amikor öt holló szállt el felettem. Három – szemmel láthatóan – kisebb volt. Ezek tehát idei költésűek voltak.

A hajtás aljában szépen szólt a puska, de rám bizony nem jött semmi, pedig ideális helyen álltam. Azt hiszem, a hajtók a kijelölt rész felét se hajtották meg, és mind lefelé húzódtak az út felé. Nem is csodálom, sötét volt már, feltámadt a szél is, és még keményebb lett a levegő.

Elindultunk hazafelé, és vége volt a vadászatnak.

Mi azt hittük, hogy vége volt, és nyugodtan hazautaztunk, emberi értelemmel nem sejtve, hogy azon az éjszakán a csontkezű rabszolga, a halál is vadászott.

Hajnal felé szaggatottan szól a csengő, s amikor felveszem a kagylót, valaki sír a telefonba. Tördelt férfisírással.

- Te Pista, édesapám... most hirtelen... meghalt.

Üresen és könnyes szemmel néztem a telefonra. Tegnap még együtt vadásztunk, és most ez a hír! Az elmúlás keserű valósága a szívemre vágott, és értelmetlen semmivé zsugorította az egész rúgkapálózást, amit életnek nevezünk.

Hát ennyi az egész?

Este – mielőtt elbúcsúztunk – behívta Kálmánt a szobájába:

- Gyere be a wigwamomba, mondani akarok egyet s mást. Tudod, csak azt sajnálnám, ha én elmúlnék, a vadásztársaság széthullana. Vigyázzatok reá!

Kálmán tiltakozott:

- Ugyan, Anti, ne beszélj bolondokat!

Amikor megölelt, könnyes volt a szeme. Kikísért bennünket, és ott állt a tornácon, amíg látott minket. Felemelte a kezét, és kedvesen intett.

Utoljára!

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó – Elbeszélések és karcolatok 46-54. old. – Móra Könyvkiadó Bp., 1973.)