2012. jan. 22.

Körmendy Viktor: A galamb



Ítéletidő következett. A fekete felhők csaknem leestek az égről. A távoli dörgés egyre erősebb lett és a villámok folyton élesebben cikáztak. A kirándulók sietve menekültek hazafelé és miközben az elrontott vasárnapot szidták, elkeseredett attakokat intéztek a villamosok ellen.

János gyalogszerrel igyekezett a bőrét menteni. Zivatarban nem mert villamosra ülni. Bérkocsinak híre-hamva sem volt a ligetben, de egyébként János azt sem tartotta célirányos alkalmatosságnak, amikor égiháború készül. Gyorsan mozgó tárgyakba könnyen beleüt a mennykő. Gyermekkorában János a kamrában szokott elbújni, ha megreszketett az ég haragja és gyáva, ijedős természetű maradt harmincöt éves korára is.

Az Andrássy úton próbált menekülni. Sietve, idegesen lépdelt és jól hallotta a szíve dobogását. De már késő volt: az Oktogonnál utolérte a felhőszakadás és amikor egy ijesztő csattanással – valahol nem messze – lecsapott, János rémült oldalszökéssel ugrott be a legközelebbi kapu alá. A foga halkan vacogott, amikor odaállt a lakók névjegyzéke alá és a szemét behunyva egy régi gyermekimádságot mormolt magában. Csak akkor nyitotta ki megint a szemét, amikor egy csengő, nevető, üde leányhang a nevén szólította:

- János úr!
János csodálkozva riadt föl és nagyon megörült a hang tulajdonosának.
- Ilike! Hát maga hogy kerül ide?
- Csak úgy, mint maga, János úr. Az eső elől futottam be. A ligetben voltam az unokafivéremmel és a villamosnál elvesztettük egymást. Ő feljutott még, de engem lelöktek. Olyan durvák az emberek. Azután gyalog igyekeztem befelé, amíg utol nem ért a zápor. Hogy zuhog!

Egy újabb villámcsapás kísérteties fénnyel világított be a kapu alá.

- És hogy villámlik! – mondta mély döbbenettel János. – Nem szeretem a zivatart.
- Én sem. De azért nem félek tőle.

A lány ruháján erős nyomot hagyott a zápor. Kékvirágos zefír ingblúza lucskosan tapadt karcső, fiús idomaihoz. Kalapján, amit a kezében tartott, a tönkreázott margaréták szomorúan sírták sárga szemükből az esővizet.

- Esernyőt kellett volna hozni – dünnyögte János elkésett bölcsességgel.

Odakint elkeseredetten ömlött az eső. Mintha ezüstfüggönyt bocsátottak volna a két házsor közé, a túlsó oldalt csak áttetsző árnyképnek lehetett látni.

- Mit csináljunk? – kérdezte türelmetlenül a lány. – Hiszen ennek sohasem lesz vége!
A dörgés ritkult és János kezdett erőt venni az idegein.
- Hol lakik? – kérdezte a lánytól.
- A külső Krisztinában.
- Oda most nem indulhat el így.
- Csak esernyőm volna!
János tekintete véletlenül a lakásmutató táblára tévedt. Egyszerre hangosan fölkiáltott:
- Mindjárt lesz ernyő!
- Honnan?
- Egy barátom lakik itt a házban, a második emeleten. Várjon egy kicsit.
János fölszaladt a második emeletre és öt perc múlva esernyővel tért vissza.
- Nagyszerű! – örvendezett a lány. – De hát hogyan csináljuk a dolgot?
János gondolkozott egy percig.
- Hát nézze, én a Dorottya utcában lakom. Mindjárt a Fürdő utca sarkán. Odáig elmegyünk szépen együtt, onnan azután magával viszi az ernyőt és holnap visszaküldi nekem.
- Jó.
Megindultak a zuhogó záporban és hogy jobban elférjenek az ernyő alatt, a lány belekarolt Jánosba.
- Megengedi?
- Hogyne, Ilike, csak egészen bátran. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk.

Csakugyan régi ismerősök voltak. Ifjú éveiben János is a Krisztinában lakott és jól emlékezett rá, hogy a lány a Logody utcában nőtt fel, az ő házuk szomszédságában. Ő már nagy diák volt, talán a hatodikba járt, amikor Pusztai Ilike született. Valami szegény ki hivatalnoknak volt a gyermeke, de már a pólyában olyan feltűnő szép volt, hogy a harmadik utcából is csodájára jártak az emberek. Tizenöt évig laktak egymás mellett és az utolsó két évben már a kinyílt bimbót látta a lányban János. Ő már akkor túl volt az első szerelmen, az első csalódáson és az első házasságon is. Gazdag nyárspolgárok egyetlen gyermeke, akit pénzért házasítottak össze egy még gazdagabb família elkényeztetett lányával. A frigy várakozáson felül szerencsétlen volt és másfél év múlva elvált a fiatal pár.

Akkoriban János gyakran találkozott Ilikével, akinek nyurga diákok udvaroltak és sóhajtozva sétáltak vele a Horváth-kertben. Néha meg is szólította a bájos gyermeket, kérdezett tőle egyet s mást és ha nagyon bátor akart lenni, megsimogatta piruló orcáját. Öt évvel ezelőtt azután, amikor szülei gyors egymásutánban elhaltak, eladta a budai házat és Pestre költözött. Azóta nem látta Pusztai Ilit, aki ezen a nyáron töltötte be huszadik évét.

Nagyon egymás mellé kellett bújniuk az ernyő alatt, hogy elférjenek. A lány izmos karja szorosan odasimult a Jánoséhoz, aki a nedves blúzon át is érezte a fiatal vér melegét. Az eső rendületlenül ömlött.

Amikor keresztülvágtak a Váci körúton, hirtelen újra nekikezdett az égiháború. Az első fülsiketítő csattanásra János karja idegesen rándult meg.

A lány akaratlanul is elnevette magát.
- Jesszus, hát ennyire fél?

János kínos zavarral felelt.
- Nem félek, csak idegesít.

A villámcsapások egymást érték. Gyilkos tüzük fénye lefutott az égről a házak közé, mintha láthatatlan óriások bengáli gyufát gyújtottak volna a felhők mögött.

- Ilike, maga most nem mehet haza – mondta bizonytalanul János.
- Hát?
- Feljön hozzám és megvárja, amíg elül a zivatar.
- De János úr! – csodálkozott a lány.
- Nagyon kérem, tegye meg, jöjjön föl. Nem engedhetem így tovább.

A lány tétován nézett az arcába.
- No, ugye feljön? Már itt is vagyunk. Hiszen mi olyan régen ismerjük egymást...

A zivatar kegyetlenül dühöngött. Új felhők érkeztek Buda felől. Az esernyő is gyönge védelemnek bizonyult, de meg sajnálta is egy kicsit Jánost a lány, annyira kiült arcára a beteges félelem. Rossz lehet ilyen időben egyedül lenni négy fal között.

És fölment hozzá... Jánosnak két szobája nyílt a Dorottya utcára, a harmadik emeleten. Illedelmesen megvárta az egyikben, míg a másikban a lány kissé rendbe hozta a toalettjét és amikor elkészült, leültek az asztal mellé és elbeszélgettek az elmúlt időkről.

János megtudta, hogy a lány is árvaságra jutott és egy távoli rokonánál él rossz koszton és rossz bánásmódban, mert keveslik, amit az irodában keres. Minden szórakozás a vasárnapi kirándulás, ahova az unokafivére viszi el.

János eltűnődve hallgatta, amit a lány beszélt. Olyan furcsa volt neki, hogy árva garzonlakásában egy fiatal lány csacsog, vigasztaló napfény a sötét viharban. Már nyolc felé járt az idő és János, aki egy szomszéd család konyhájáról étkezett, két személyre rendelt ma estére vacsorát. Egy félóra múlva jóízűen falatoztak és a finom óbor a János szívét is bátrabbá tette.

- Tudja, Ilike, mire gondoltam? Arra, hogy most odakint özönvíz van és az én magányos lakásom a bárka, ahova bemenekült a galamb.

A lány megnedvesítette ajkát a tüzes itallal.
- Én vagyok a galamb? – kacagott. – De hiszen akkor maga a Noé! Nem jó a hasonlat, mert Noénak hosszú szakálla volt és öreg volt már nagyon.
- Én sem vagyok már fiatal, Ilike. Legalább a szívem nem az.

És elmondta ő is, mi történt vele azóta, hogy elkerült a Logody utcából. A lány emlékezett a feleségére.
- Szép menyasszony volt nagyon. Ott voltam az esküvőjükön a Krisztinában.

János keserűen legyintett a kezével.
- Eh, mi a szépség! Jóság, Ilike, jóság: ezt keresem én az életben.

A lány bólintott. Persze, a jóság többet ér.
Amikor a cseresznyét is megették, fölkelt a lány az asztaltól.
- No, most már megyek.
- De hiszen ömlik odakint!
- Még mindig? Szent Isten, hogy jutok én haza?

János megfogta a kezét.
- Hát muszáj hazamennie? Hiszen azt mondhatja otthon, hogy egy barátnőjénél maradt...
- És?
- És – itt marad nálam...
- De János úr!
- Nézze Ilike. A másik szobában kényelmes helyet készíttetek magának, én meg meghúzódom itt a díványon.

Már a kilencet is elütötte. Az eső még mindig nem állt el. János újra felbontott egy borosüveget és mire azt is megitták, már szó sem lehetett róla, hogy a lány elindulhasson Budára. Úgy lett, amint János kigondolta: Ilike szépen lefeküdt a hálószobában, ő pedig a nappaliban a díványra dűlt le. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az ajtót bezárja. Krisztinavárosiak voltak mind a ketten és amikor jó éjt kívántak, azzal búcsúztak egymástól:

- Hiszen mi olyan régi ismerősök vagyunk.

Másnap a lány korán elment az irodájába, de előbb meg kellett esküdnie János úrnak, hogy ebédre hozzá jön és különben is még mindig esik az eső.

- A galambnak még nem szabad kirepülnie – mondta János és megfenyegette ujjával a lányt.

Délben pompás ebédre érkezett vissza Ilike. Ő sem jött üres kézzel: egy szép piros rózsát hozott János úrnak, aki végtelenül boldog volt.

- Íme, az olajág – mondta -, nemsokára kiderül.

És kiderült. Kora délután már megtetszett az ég kékje és Ilike búcsúzásra nyújtotta kezét.

- Isten vele, János úr. Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzám. Régen ettem ilyen jól, mint tegnap este és ma délben.

János két kezébe fogta a lány kis kezét.

- Szóval, most másodszor repül ki a galamb és most már nem tér vissza – mondta szomorúan. Most már kiderül és megint kezdődik az egyhangú, szürke élet.

Könnyű sóhaj röppent el a lány ajkáról.

- Így van megírva a bibliában...

János egy bátor mozdulattal magához vonta a piruló leányt.
- De az özönvíz negyven napig tartott és az én boldogságom csak egy napig tartson?

Ilike arca most már bíborszínű lett.
- A boldogsága? – rebegte.
- Igen, Ilike. És én úgy szeretném, ha az enyém is negyven napig tartana, vagy legalábbis – örökre!

Akkor már egészen a karjában volt a lány és behunyt szemmel, édes boldogsággal fogadta a csókot, amellyel János úr eljegyezte magának.

- Látod, édes – dadogta gyermekes áradozással a férfi –, így szép, így jó az élet! Nem fogsz többet megázni...

- És te nem félsz többé a mennydörgéstől – nevetett a lány és újra csókra kínálta az ajkát.

Kint a foszló felhőkön nem volt szivárvány. De a szívükben ott nevetett frigyük hétszínű boldogsága...

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 13. sz., 1920. júl.11.)

Alfred de Musset (1810-1857): Stanzák



Hogy szeretem a völgy ölében
Sötéten
Pompázó szép szárnyát az ében
Monostornak, mit fény fereszt!
Mellette birtok, hol a báró
Immár ő
Kastélyán van egy csókra-váró
Szenteltvíztartó és kereszt!

Ükei a hegyek hegyének,
Az ének
Titeket énekel, ti vének,
Szikár, komor emlékeink,
A menny kövét hiába ontja,
A csonka,
Ledőlt hegyláncok csorba csontja
Vagytok, agg templomok, ti mind.

Szeretem, hogyha tornyotokban
Kilobban
A villám-fény s elül titokban,
Szeretem lépcsőtök sorát,
Mely mélyen kanyarog a falbán
S ha dal van
A templomban, elhúzza halkan
Az oszlop és pillér tovább.

Ó, amikor üvölt morogván
Az orkán
S tépi a hegy haját mogorván,
Mely őszies és sárga már,
Hogy szeretem a vad kesergőt,
Az erdőt
S a tornyot, ezt az ősi cserőt,
Mely mint egy gránit-szálfa áll.

És szeretem vecsernye-tájon,
Hogy fájón
Vérzik az alkony és az álom,
Zárdák aranyrózsás nyilát!
A gót oszlopsorok merengnek
És lentebb
A jó, öreg atléta-szentek
Érettünk mondanak imát!

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 12. sz., 1920. jún.27.)


Kányádi Sándor: Sörény és koponya




Krónika a létrontás végóráiból: Sörény és koponya

Kányádi Sándor költészetének folyamatos szemléleti gazdagodására gondolva a Sörény és koponya (1989) egyszólamúsága akár fogyatékosságnak is tűnhetne, ha az értelmező nem veszi figyelembe, hogy e könyv egy „brutális hatalom kegyetlenséggel agonizáló végóráiból küldött megrázó, döbbenetes üzenet”. Nem csupán a költő választása tehát, hogy „alig van benne másról szó, mint a kisebbségi kultúra, nyelv, ember valóságos létveszélyéről”40. E kötetben – s ennyi alakulás bízvást leszögezhető a Szürkület óta – a szülőföld mítosza mellé immár egyenrangú költői témává, sőt mitikus sugallatú alapmotívummá emelkedik a nyelv. Az anyanyelv mint a kisebbségi létmód egyik alapkonfliktusa, az anyanyelv mint a nemzetiségében fenyegetett ember érzelmeinek, gondolatainak sűrűsödési pontja. Az egyszólamúságot súlyosbítja a versek hangjának sötét, komor tónusa: „a Sörény és koponya a magyar irodalom legszomorúbb versesköteteinek egyike”41.

A kötet tónusát, hangoltságát és témájának fókuszát a költő szándéka szerint is ars poetica érvénnyel fejezi ki a Dísztelen dalok ciklus nyitóverse, a Harangfölirat. E kis epigrammatikus vers a szakrális és rituális tartalmú harangkondítással csattanószerűen állítja szembe a félrevert harangok szavát, ami Görömbei András megfigyelése szerint a kötet verseinek funkciójával azonosítható42:

azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék

Több verset is ki lehetne emelni a kötet mottójává. Alkalmi verset sugalló címe ellenére ilyen az Öreg iskola falára. A szülőföld motívuma – paradox módon – a száműzöttség léthelyzetével dúsul föl: „nyelvünk magányos / márvány-tenger partján / milliom rodostóban / zágont”43 – s a tárgyragot a vers alapmotívuma hívja elő: „halálunkig halljuk a csengőt”. A Márvány-tenger, Rodostó konkrét tárgyiságával megérzékített bujdosás, száműzöttség várható ellenpárját, az otthont a Kányádi korábbi verseiből ismerős csengettyűhang, ez egyszerre biblikus és folklórmotívum képviseli; a tengerhez kapcsolható hallásképzet, a zúgás, morajlás ellentéteként kicsinysége, lágysága egyszerre utal az otthon, a szülőföld iránti érzelmek szűk körére és bensőségességére. E kis versben, mint az egész kötetben, „a közösség létgondja a lírai személyiség legsúlyosabb egzisztenciális dilemmájaként jelenik meg”44.

Áttételekkel, ám annál nagyobb szuggesztivitással, példázatos érvénnyel szól a közösség fenyegetettségéről a „Dél-amerikai véreimnek szeretettel” ajánlású Dél keresztje alatt ciklus. Már az Invokáció nyilvánvalóvá teszi a „Nagyasszonyunk hazánk reményé”-hez intézett könyörgéssel a példázat határozott irányát, a magyar nemzetre vonatkozását.45 Egyszerre kér támogatást a közössége és az érte szóló költő számára: „segítsd a nyelvben bujdosókat / s vezesd a vándorénekest”. A folyók közt hat shakespeare-i szonettje – tizenkét keresztrímes sorra következik a „ráütő” két párrímes sor – az eredendő idegenség és az otthonra találás ellentétei közé fogja a kis ciklusnyi verset. A „nem olyan mint az otthoni / füvek fát nevét nem tudom” alapérzése hívja elő a jellegzetes kányádis motívumot: az embert, akinek halottai vannak a tájon, ahol jár (Sárga kankalin, Halottak napja Bécsben) – ez a felismert otthonlét, valahova tartozás érzését erősíti46 –, illetve ennek inverzét: „úgy állok itt e délbarokk / éjszakában mint akinek / már halottai sincsenek”. A 6-os számú szonett az (itthoni változat) alcímmel hangsúlyozza a hazatalálást, s otthon és szakralitás kapcsolatát emeli ki a felcím: 1985 Karácsony. Már a nyitósorok is e kettősséget ismétlik metaforikusan: „fehér pillangók függönye / öleli körül a tüzet”, a pillangó a Szentlélek, a tűz pedig a tűzhely, otthon toposzaként szemantizálódik. A reménytelenségbe hajló erőtlenségen – „káromkodáshoz nincs erőm / imádkozáshoz nincs imám” – a tisztaság, ártatlanság („fekszem patyolat lepedőn / mint édesanyám oldalán”), a legszorosabb emberi kötődés felidézése lesz úrrá; a visszanyert remény az otthon melegségében nyíló álmok újjászületés-sugallatában nyilvánul meg: „valahol mintha valami nyilna / virága csönd álom a szirma”. Az e keret közé foglalt szakaszok a vívódás, töprengés stációin vezetnek végig. A 2-es jelzetű szonett egzisztenciális kétségei a 3-asban már ismeretelméleti kételyekkel egészülnek ki. A „vereség- és veszteségtudatot erősíti, a helytállás hiábavalóságát, a szenvedés értelmetlenségét sugallja”47 a szonett zárlata – a ciklus középpontján –, ahol egy remek oxymoron-szerű mozaikrím emeli ki a közösségéért cselekvő, áldozatot hozó ember örök kételyét: „hiába minden áldozat ha / kiszemeltél a kárhozatra”. Innen köt át a 4-es számú darab a (kisebbségi) közösség legégetőbb problémájához, a nyelvhez, a nyelv szabad használatáért és megmaradásáért vívott küzdelemhez. Erőteljes lírai dinamizmust eredményez a központozás hiánya, az áthajlások által megbontott grammatikai logika, amelynek helyébe lépve a „textust újratagoló gondolati logika a szöveget újraértelmezve válik energikusan kifejezővé, s ezáltal a nyelvi (kommunikációs) szabadság hordozójává”48. A vers dinamikus gondolatmenetéből következik, hogy e szonettben a költői én már a kárhozatot is inkább vállalja, mint – s itt lép a képbe konkrétan a dél-amerikaiság – az anyanyelvüket feledett indiánok sorsát49. Erős fokozó szerkezet vezet idáig, a természeti képen alapuló analógiától a csonkítás brutalitásán át a megbélyegzett marha önlealacsonyító képéig, amikor azért fohászkodik, hogy a nyelvet

ne rostálják ki mint a konkolyt
a szemenszedettek közül
adj rá reményt mint a lecsonkolt
testrész szemétre nem kerül
én látom itt mi minden sorvadt
el néhány évszázad alatt
bélyegét az elkárhozóknak
süsd rám semmint a hódolat
igájában mint nyelve-volt
indián legyek hódolód

Szintén a nyelv kérdését tematizálja a Bogotai bagatellek 1-es számú darabja. Az epikus jellegű vers egy sajátos – az idegen nyelv használata kiváltotta – rendőrségi igazoltatás története – Bogotában, de lehetnénk akár valamelyik erdélyi városban is. A felező nyolcasok pattogó, dalszerű ritmusa ellenpontot képez az elbeszélt történet prózaiságával, sőt – a félrímek játékossága révén – némi ironikus-humoros fényt kap az eset.50 A nemzeti öntudat is csúfondáros módon nyilvánul meg: „ráütöttem a kezükre / ha szükségük van két rabra / ne a nyelvünk – öltöttem ki / a csuklónkat verjék vasba // s káromkodtam egy huszárost”. A kolumbiai rendőrök eljárását az áldozatokkal rokonszenvezve figyeli a helyi kisebbség. A történet rendkívül finom, közbevetéssel is késleltetett csattanója sem hagyja, hogy komoran záródjék a valójában komoly, ám humorérzékkel fogadott eset:

az indián szőlőárus
tanúja a jelenetnek
ráadott a font szőlőre
ingyen még egy szép gerezdet

A 2-es számú bagatell a hispán pompával fölaranyozott katedrális Jézusát szólítja az utcán didergő indián asszonyhoz. A vers az utolsó két sor poénjától épül föl az olvasó tudatában még egyszer, mintegy visszafelé. A „drágakőből rakva / benne az istálló / színarany a jászol” sorok kifejezte pompa innen minősül végképp talmivá, céltalanná, hivalkodóvá – s válik, a didergés ellenére, otthonossá a templom eresze alatti zug:

s térdelj ki a templom
eresze alá a
poncsóban didergő
indián vénasszony
alkalmi kis tüze
mellé melegedni

A záró- és címadó vers, a Dél keresztje alatt mintegy összefoglalója az egész ciklusnak. A vers- és cikluscím a földi passiójárás és az Égi Bárány egyidejű szimbóluma”51. Indián és néger bennszülöttek sorsa szolgál analógiaként a földi és égi hierarchiában hasonló szintre kényszerített hargitai pásztor léthelyzetéhez – aki éppúgy üldözött, kisemmizett, a jézusi passiót is megjárt természeti ember52: „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön föl este / fölöttünk a dél keresztje”. A provincialitás létgondját úgy emeli versbe Kányádi ebben a ciklusban, hogy az „indián sorsmotívum, indián szimbolika használatával (…) egyfajta világirodalmi metanyelvre is rátalál”; az indián rezervátumlét versbe emelése egyszerre mítoszrombolás és „érthető világirodalmi metanyelv (ahogy a holokauszt is): a lét szakrális botrányának érzékletes és érvényes kifejezésére válik alkalmassá”53.

A Sörény és koponya egyik legerősebb szövésű, rendkívüli intenzitású versciklusa a Vannak vidékek. A ciklus anaphorikus vezérmotívuma a „vannak vidékek (ahol)”. A nyitóvers a fölösleges kutya- s macskakölykök sorsát példázatos érvényűvé emeli anélkül, hogy megnevezne bármi azon túlit; egyedül a „de” kötőszó utalhat arra, hogy másokra (emberekre) esetleg sanyarúbb sors vár.54 A kis vers épp akkor emelkedik megdöbbentő létdokumentummá, amikor a „de”-vel bevezetett ellentétes mellékmondatot kis szünet (sorkihagyás) után megismétli a költő: az ismétlés tiltakozássá válik, tiltakozássá az ellen, hogy a kutya- s macskakölyköknek kijáró kíméletes halál esélyét nem mindenki kapja meg:

vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

E végtelenül illúziótlan léthelyzet-ábrázolás ellenpontjaként olvasható az Előhang: himnusz a fölnevelő, a lélekben gyökerező szülőföldhöz. A kötet többi verse e két végpont között ingadozik, a közös sors sanyarúságáról szólván felmutatva a helytállás, a hűség példáját is.

Az Előhang gyöngéd melegsége ismétlődik a Csoóri Sándornak ajánlott Alázuhanó diólevélre című versben is. Rendkívül érzékeny megfigyelés a vers képi alapja, a későnyári reggeleken is előforduló deresedést emeli szimbolikus jelentésűvé:

vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet

A „vannak vidékek” sohasem olvasható panaszos felkiáltásként: szeretet és büszkeség rejlik mögötte, a valahova tartozás öntudata még akkor is, amikor a természeti ember szokásjoga, szakrális törvénye sérül meg, mint a nyitóversben55. Itt is a „hosszú kemény” telek, a nagy megpróbáltatások vidékéről van szó. Az alázuhanó diólevél szimbóluma azonban – amely egyszersmind Csoóri Sándor nemzeti ügyeinket firtató nagy hatású esszéjének, a Tenger és diólevélnek alapmotívuma – a nehéz körülmények közötti helytállás eszméjét fejezi ki. Hisz bár alázuhan, „s férfi vállára / nehezül”, a vers zárószava – „szárnyul” – az egész lefelé tartó mozgást megfordítja.

Az egyén közösségi meghatározottságát már az Előhang aláhúzza: „tavaszok nyarak őszeim / maradékaim s őseim / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül”. E tájakon a hagyomány megtartó erő: „a viseltes szóknak is hamva van” (Viseltes szókkal). A hagyomány életben tartása ha nyilvánosan nem lehetséges, az emberi lélek legbensőbb rejtekében él tovább: „vannak vidékek / ahol az ének / kiment szokásból / (…) pedig csak védett / helyen az ének / valahol mélyen / szunnyad a lélek / legjobban féltett / gyönge csücskében” (Indián ének). Az utóbbi három vers – és a ciklus darabjainak többsége – a dal műfajához sorolható, a szabályos ütemhangsúlyok zsolozsma-, imaszerű ritmust adnak nekik, joggal nevezhetők siratóknak56, a Cáfolat kivételével (ez a közhivatalok műfaját idézi nyelvében is, s a kötet ironikus hangvételű verseihez tartozik, találttárgy-szerűségében pedig a Vannak vidékek című nyitóvers rokona). A Metszet helyzetképe, az Illyés Gyula pontos metszésű zsánereire emlékeztető rajza is siratóba fordul át a vers végére. Az áradó sodrású, az öltözékkel és a gesztusokkal jellemző első rész magaspontja e döbbenetes erejű két sor: „térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük”. Párja az Éjfél utáni nyelv, e Dsida Jenő Nagycsütörtökéig vissza-, s Baka István Átutazóként című verséig előremutató vers. A züllés, az alvilágiság, a tagolatlan szótagokra, szitkokra és hörgésekre szorítkozó kommunikáció világa – Kányádi szimbolikussá magasodó metaforájával: az „éjfél utáni nyelv” – a Nagycsütörtököt „újraszituáló”57 sorban: „se péter se máté csak jános van jelen” billen át apokaliptikus forgatagba, haláltánc-látomásba. Még a csecsemő-krisztus is valamiképp ördögi jelzőkkel fölruházva jelenik meg58: „bozontos, busa / és nagyétvágyú”, s úgy szívja a tejet, „mintha szeszt”. Nyilvánvaló a kilátástalanság, az újjászületés amorf volta. „Az Éjfél utáni nyelv negatív utópiájában az apokalipszis úgy válik teljessé, hogy minden lefelé, az animalitás irányába mozog: a civilizáltság barbárságba, a szakralitás szentséggyalázásba, a nyelvi-etnikai identitás kaotikus felismerhetetlenségbe, a valamikori minőség ijesztő silányságba, az üdvtörténet pozitivitása pedig az Istentől elhagyott megvált(hat)atlanság antikrisztusi világába torkollik.”59

Az Örmény sírkövek a már-már apokaliptikus zárlat ellenére – a sírok moháján oltják szomjukat a madarak – a remény hangjaival zárul: „a gaz-felverte mohos sírra száll / iszik s hálából mikor égre kel / a holtakért a madár énekel”. Az „örmény-kert zsidó-sor magyar-telek” felsorolásában megtestesülő sorsközösség a jeltelen temetőkkel érzékeltetett teljes pusztulásban ragadható meg. A látomásból sugárzó sivár kilátástalanság véglegességét oldja, hogy a természeti lény, a madár révén „mégis megtörténik valamiféle metafizikai beteljesülés”60.

A votják költőnő emlékét idéző Oki Asalcsi balladája a kisebbségi sorsközösség újabb változatát beszéli el. A votják és magyar sors közössége az őshitek kietlen vidékébe vész ugyan, „ahová utak nem visznek”, a hagyományok őrizőiben és átadóiban ott élnek:

de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan
csángónál is csángóbb éren
oki asalcsi nővérem

A „köldök-néző Európa” teszi világossá a „vannak vidékek” oppozíciós természetét, provincia-létét.61 E kis eldugott (por)fészkek fenyegetettségük, végveszélybe sodródásuk ellenére is otthont jelentenek, ezt is kiáltják a versek az anaphorikus felütéssel. S kiáltják Oki Asalcsi helytállását, sorsvállalását, ami legalább a szájhagyomány, a családnak mesélés útján fennmarad:

életén át hallgatással
szembeszáll az elnyomással
csángónál is csángóbb áron
oki asalcsi nővérem
két fényképed csokor versed
ennyid maradt rám s a merszed
hogy legalább a családnak
elmondjam a balladádat

A Vannak vidékek szorosan kapcsolódik a Dél keresztje alatt ciklushoz. Egyrészt ellenpontja, amennyiben a provincia-lét tárgyi-érzelmi megelevenítése a központi magja, míg ott az idegenségben megértett másság és azonosság szervezi a gondolatmenetet. Ám a Dél keresztje alatt egy fontos felismerése, az indiánlét egyetemes értékű példa volta átszínezi a Vannak vidékek verseit is. A lét peremén, leszorítottságban, illegalitásban élők kommunikációja kapcsolja össze az Indián énekben az erdélyi magyarság sorsát az indiánokéval: „vannak vidékek / ahol a népek / csöndben az ágak / jelekkel élnek / beszélni félnek”. A Metszet – és az egész ciklus is – ezért zárulhat e keserű felismeréssel: „indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk”.

Szintén világirodalmi metanyelvnek számíthat a haiku. Még akkor is, ha Kányádi körömversei – ahogy ő hívja őket – nemegyszer, s éppen a leghatásosabb darabokban, távol esnek a japán műfaj természeti képekbe oltott filozófiájától.62 Epigrammatikus tömörségük révén azonban – a helyi színek mellőzésével, a gondolatiság villanófénybe állításával – kiválóan alkalmasak arra, hogy a provinciális léthelyzet részleteiben nem járatos olvasó tudatába is beleégessék az erdélyi létmód, tágabb értelemben a trianoni magyarság legfontosabb gondjait. Így mutatja meg egy rövid dialógusban az otthonmaradás, a helytállás magatartásának legfőbb indítékát az egyik körömvers:

Szél veri a fát.
– Fuss az erdőbe, bolond!
– Fészek van rajtam.

A kritikusok szinte kivétel nélkül rámutattak arra, hogy a Sörény és koponya a képviseleti költészet problematikusságával is számot vet. A poétikai megfontolások éppúgy erre késztették, mint a közösség küzdelmének több versben is kifejezett hiábavalóság-tudata. A romantikus költői szerep, a heroikus küldetéstudat, sőt a vers és a költői nyelv demitizálása azonban nem ingatja meg a költőt a közösségi ügyekért szólás jogába és felelősségébe vetett hitében: szereptudatának „gyakran fölbukkanó színváltozata a költői-emberi önirónia, a kesernyés-szomorú önmegítélés”, ám a szerepek hiteltelenné válása idején sem feledi a közösségéért felelős költő kötelességét: „Vállalni a kisebbségi sorsot, azonosulni nemzeti-nemzetiségi közösségével, egyetemessé emelni a vers segítségével a csonkítottság, a magukra hagyottság, a megtiportság, elnyomottság kelet-európai változatát ma is annyit tesz: vállalni a mindennapi lét nyomorúságát, szégyenét, az önbecsülést sebesítő félelmeket, a kiszolgáltatottság szégyellnivaló reflexeit, a fennköltségtől megfosztott, lelkében lemeztelenített embert.”63 E felelősség poétikus megfogalmazása e kis körömvers: „Nyeld le a nyelved! / Egyszerre jóllakhatsz vele: / egyetlen egyszer.” A 'nyelv' poliszemantikájára, „egyszerre” és „egyszer” paranomasiájára épül e haiku hatásszerkezete. Egy másik körömvers még dísztelenebbül, a „torok” metonimikus egységébe foglalva költőt és papot, politikust és parasztot stb. fogalmazza meg ugyanezt: „Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?!”

Kányádi a haiku három sorának megkétszerezésével, háromszorozásával új – az eredeti háromsorosnál differenciáltabb, teherbíróbb – műfajt teremtett. A Két körömre írt Krónika a nyelvért vívott küzdelmet a törökök elleni várvédő harcokkal vonja egybe. E metaforikus párhuzamnak az ad sajátos iróniát, hogy a török veszély viszonyítója – „a hosszú hangzók: / janicsárulnak” – részben egy szimpla nyelvhasználati átalakulás: a hosszú hangzók elharapása, lerövidülése a henye beszédben (részben persze szintén komolyan veendő veszély: külföldre szakadt hazánkfiai veszítik el nevükről az ékezetet, lásd Márai Sándor versét). S az is komikus paradoxon, hogy az egri várvédők viszonyítói török eredetű hangzók: a csé és a gyé.

A Tömegsír-vers egyenesen a hosszú hangzók temetését vizionálja. A haikuban még tetten érhető játékosság helyébe itt a végzet tudatát alig hárítani képes szándékolt köznyelvies körülményesség lép, a vers második felében azonban ez is átadja helyét a visszavonhatatlanság és az Istentől elhagyottság lakonikus nyelvi kifejezésének:

a zsoltárt már csak magukban
dúdolhatták a kivégzett hosszú
hangzók hozzájuk tartozói
az isten háttal állt

E végzet onnan válik – parodisztikusból, hisz magánhangzókat temetnek – egyetemessé, hogy a történelmi idő patinája vonja be, s a napi krónikás hang is zsoltárosra vált: „mert ezer esztendő előtte annyi / mint a tegnapnak ő elmúlása / és egy rövid éj átvigyázása”.

A hivatali nyelv (meg)idézésével fogalmazza meg a szülőföldjén is rabként élő ember passióját a Gyülekezési szabadság zárójelekkel. A (talált) szöveg a zárójeles közbevetések, a tipográfiai kiemelés és a zárlatban ismétlődő szó kétértelműsége által válik műalkotássá. A színház, templom, temető fokozatos sora válik a szabadság/rabság terepévé, hogy aztán a zárlat iróniája végképp lerombolja a látszatszabadságot is:

MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS
elmehetnek elmehetnek

A Sörény és koponya egynemű hangja műfaji gazdagsággal párosul. „A dedikáció és az invokáció, a cáfolat, a metszet, a könyvjelző, a bagatell, a románc (…), a haiku, az előhang, a ballada, a mese, a tagoló vers, a rondó, a passió, a fohász, a krónikás ének megjelölés még kiegészíthető más (…) megnevezésekkel. A Dachaui képeslapokra Radnóti razglednicáit idézi, a Pergamentekercsekre a fáraók írnokának feljegyzéseit, az Örmény sírkövek a sírfelirat-irodalmat. Másutt harangfölirat az elnevezés; A prédikátorok könyve önmagáért beszél. „Bár Márkus Béla szerint a „műfajok rovancsolása” is ironikus, „hamiskás-huncut mosollyal megy végbe”64, s ez igaz a kötetnyitó Reggeli rapszódia felől olvasva a verseket, figyelemre méltó Görömbei András megállapítása, miszerint Kányádi „hangsúlyos szándékkal viszi át az erdélyi magyarság létszituációját műveinek esztétikai karakterére is: poétikai minősítései sorra eme kifordítottságot jelölik. Dísztelen daloknak, szürke szonetteknek, krónikás énekeknek nevezi önnön verseit, a költői pozíció pedig a látleletkészítőé, dokumentálóé, vándorénekesé, a hihetetlennek tetsző dolgokról, tényekről hírt hozóé, a bujdosni se tudó szegénylegényé. A közösségével azonos költői személyiség önnön sorsát a kiszemelt áldozatokkal rokoníthatja, félelem, kiszolgáltatottság, pusztulásra ítéltség, archaikus emlékké kényszerülés, szétvertség, kínzás helyzetei ismétlődnek a versekben.”65 Ez az értelmezés különösen igaz a Históriás énekek odaátra című ciklusra.

A ciklus nyitó darabja, az Ady Endre nótájára jegyzett A bujdosni se tudó szegénylegény éneke szerepvers: nyelvi kompetenciájában egy egyszerű szegénylegény panasza, utalásaiban, konnotációiban viszont egyszerre a költő és a közösségéért szóló felelős ember zsörtölődése. Az indítás a szegénylegény-szerepet exponálja: „kelendő a burkus / minket még egy rongyos / forintra se taksál / senki emberboltos”, ám már az „emberboltos” metaforája a közösség fogyatkozását asszociálja. S a közösség nyelve elleni vétekről szól a negyedik versszak: „hitted volna-e hogy / nyelvpecérnek álljon / a valamikori / kenyerespajtásom”. A „nemkellésekbe / beleszomorodtam” hangulata járja át a sorokat, s hiába a megszólítottal – „D. G. barátomnak mondom” – vállalt testvérközösség, a kilátástalanságban, a végső lemondásban is közös a sorsuk:

kelendő a burkus
hát vigyék ha adják
várjuk mint a holtak
az ítélet napját

Bár a szülőföld hajdan megénekelt idillje itt is fölvillan néhány sorban – a Zahariu Stancu emlékére írt Örök pásztor című versben –, a Jékely Zoltánnak – odaátra írt Krónikás ének csak a hiány tudatosítása végett ismétli szinte imaként a „házsongárd” bűvszavát. Annyiban azonban fordulatot hoz ez a vers, s messze előremutat Kányádi tíz évvel későbbi versei felé, hogy a betétversként idézett Rilke-vers a hullás, az enyészet véglegességével szemben fölmutatja az egyetemes, transzcendens vigasz lehetőségét. Ez már – Rilkén átszűrve – a Valaki jár a fák hegyén és Felemás őszi versek Kányádija, aki a Fenn-valóban leli meg a reményt és vigaszt:

Mi mind lehullunk. Nézd emitt a kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.

Ez azonban itt még, e ciklusban csak intermezzo „az ég már a szekértábor is” mindent elborító, pusztító tüzéhez képest. Az Illyés Gyulának – odaátra írt Krónikás ének e felütést a remény megvonásával teszi még véglegesebbé: „remény sincs fölmentő seregre”. A „végállapot krónikája” az erdélyi magyarságot, paradox módon, „végső helytállásra szólítja”66. A drámai helyzetképet úgy emeli általánosan magyar történelmi léttapasztalattá, hogy a magyar irodalom számtalan motívumát villantja föl: „Illyés híres programja, Ady Krónikás ének 1918-ból című verse, József Attila és Tompa Mihály költeményei, a Biblia és Petőfi utolsó szavai”67 alkotják a vers intertextuális szövetét. A vers Petőfit a legenda szerinti utolsó szavának lekicsinylő gesztusával – „potomság” – idézi meg68:

ég már a szekértábor is
ég már a szekértábor is
a föld is ég
füstje a kék
egekbe tova ködlik
potomság

Bár „a költő elszántsága Petőfiéhez fogható, (…) ezzel együtt komorlik föl sötéten a sorspárhuzam is, az ismétlődés, a »majdani« és a »hajdani« egymásra rímelése”69, ismét csak Petőfit, ezúttal utolsó versét, a Szörnyű időt idézve fel a maga teljességében: a jövendő krónikása iránti kételyt, a mese hihetetlenségét is exponálva a „megírja ha megírja más” lemondással teljes gondolatával.

Az itt még töredék, s majd a Felemás őszi versekben hosszú verssé kiteljesedő Sörény és koponya ugyan újra a legkomorabb sötétbe borítja az egész kötet anyagát, a Kacsó Sándor búcsúztatójául írt Visszafojtott szavak a Házsongárdban históriás, zsoltáros éneke újra a transzcendencia vigaszához fordul a „leáldozott a mindenség süket / a harangok lenyelték nyelvüket” kilátástalanságából. Ismét a csengő egyszerre biblikus és a költő gyermekkorát idéző motívuma, valamint a túlvilágot hírelő gyertyafény jelent ellenpontot:

csupán a bárány rázza az akol
sötétjében csengőjét valahol
a gyermekkor gyönyörű kék egén
pillog föl milliom gyertyafény

Mintha bezárulna a kör, amely Kányádi Sándor ötvenes évek közepén, hatvanas évek elején írt verseiben kezdett kirajzolódni. Akkor a gyermekkor emlékeiben föltáruló otthonosság, idillikus nosztalgia felől értelmezte a transzszilvanizmustól örökölt szülőföldmítoszt, hogy aztán a Szürkület verseiben a közösségi fenyegetettség a provincializmus tudatos vállalását tegye meg egyetemes igényű programmá. Ez a program a Sörény és koponyában a látlelet, a krónika nem hősi, de felelősségteljes gesztusával reagál a mind teljesebb kiszolgáltatottságra, a nyelvében és otthonában egyaránt brutálisan fenyegetett közösség létállapotára. Itt sem mutatva föl más esélyt, mint a helybenmaradás, helytállás, a közös hagyományok, az anyanyelv őrzésének erkölcsi parancsát, amit ekkor még csak halványan színez át a transzcendenciába vetett hit.

*

40 Pécsi Gy. i. m. 137.
41 Görömbei András: Sörény és koponya. Kányádi Sándor új versei = uő: A szavak értelme, Püski Kiadó, Budapest, 1996. 174.
42 Uo.
43 Ködöböcz Gábor mutatott rá, hogy Kányádi itt „Mikes Kelemen egyik góbés-székelyes mondását is idézi: »úgy szeretem már rodostót, hogy el nem felejthetem zágont«” (Mikes Kelemen: Törökországi levelek = Mikes Kelemen Összes Művei I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 55.). Ködöböcz G. i. m. 167.
44 Uo. 166.
45 Vö. „…a vers első sora szó szerint emeli be a csíksomlyói zarándokok Mária-énekét”. Pécsi Gy. i. m. 156.
46 Vö: „A »saját halottak«, a temetők fontos motívumok Kányádi lírájában, a szülőföldhöz való tartozás folytonosságát jelzik.” Uo. 157.
47 Ködöböcz G. i. m. 172.
48 Uo.
49 Nem csak az aztékok, mayák, inkák, kecsuák történelmére, de olyan mai indián törzsek sorsára is gondolhatunk itt, mint a macsigengák: vö. Mario Vargas Llosa A beszélő című regényével.
50 Vö: Kányádi a „műfaji szabályokhoz, a mintaszerűség követelményeihez nem alkalmazkodni óhajt tehát – egy új klasszicizmus sürgetőjeként –, hanem az alkalmazhatóságukat teszi próbára. A bagatellét, hogy elbírja-e a nyelvi veszélyeztetettség kifejezésének nem jelentéktelen, nem csekély súlyú gondját.” Márkus Béla: ? „irodalom csak játék az egész” ? Kányádi Sándor újabb verseiről = uő: A betokosodott kudarc, 26.
51 Ködöböcz G. i. m. 170.
52 Vö. Pécsi Gy. i. m. 155.
53 Uo.
54 Pécsi Györgyi szerint már a „vízbe ölik” s az „elevenen eltemetik” képeit az emberi történelemre vonatkoztatja az olvasó: „látjuk Petőfit, a II. világháború brutális kivégzéseit”. Uo. 161.
55 Vö. „Műfajukat tekintve jobb híján versszociográfiáknak is nevezhetők (de talán közelebb állnak a siratókhoz)…” Uo. 160.
56 Vö. „Műfajukat tekintve jobb híján versszociográfiáknak is nevezhetők (de talán közelebb állnak a siratókhoz)…” Uo. 160.
57 Uo. 163.
58 Vö. Ködöböcz G. i. m. 178–179.
59 Uo. 179.
60 Pécsi Gy. i. m. 164.
61 Vö. uo. 161.
62 S cáfolja azt a prekoncepciót, „hogy a népi, a konzervatív, a hagyományos, a nemzeti eleve nem tud mit kezdeni azzal a formával, amely nincs benne a »nemzeti« irodalmi kánonban”. Pécsi Gy. i. m. 151. Márkus Béla ugyanakkor összekapcsolja e körömverseket „a Kosztolányi-féle bökverseknek, fricskáknak, ujjgyakorlatoknak, rímjátékoknak, továbbá a József Attila kedvelte rögtönzéseknek, tréfáknak, személyes érdekű apróságoknak” a hagyományával. Márkus B.: ? „irodalom csak játék az egész” ?, 26.
63 Cs. Nagy Ibolya: Önfelmutatás és harangzúgás (Kányádi Sándor: Sörény és koponya) = uő: Kérdez az idő, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 142–143.
64 Márkus B.: ? „irodalom csak játék az egész” ?, 25.
65 Görömbei A.: Sörény és koponya. Kányádi Sándor új versei, 175.
66 Uo. 180.
67 Uo.
68 Vö. Görömbei András: Kányádi Sándor Krónikás éneke = uő: A szavak értelme, 188.
69 Uo.

*

(Forrás: részlet Nagy Gábor: A szülőföld és az anyanyelv - (A nemzeti önazonosság keretei Kányádi Sándor költészetében)-http://www.forrasfolyoirat.hu/0405/nagy.html)

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): A Karamazov testvérek



Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára a nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésének az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.

Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a SZEGÉNY EMBEREK (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1851-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.

Miután Szibériából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát FELJEGYZÉSEK A HOLTAK HÁZÁBÓL (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1861; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az EGY ÍRÓ NAPLÓJÁ-ban (Dnevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).

A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először FELJEGYZÉSEK AZ EGÉRLYUKBÓL (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazta meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett BŰN ÉS BŰNHŐDÉS (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A BŰN ÉS BŰNHŐDÉS a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttség-érzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettség-érzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik – mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”

Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a BŰN ÉS BŰNHŐDÉS lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.

Az ember belső kettőssége önállósul A FÉLKEGYELMŰ-ben (Igyiot, 1868; magyarul: Makai Imre fordításában, 1981), ahol a regény hősnőjét, az erkölcsi szépség (Miskin) és az érzékek szabadsága (Rogozsin) között hányódó Nasztaszja Filippovnát döntésre képtelensége sodorja a pusztulásba.

Raszkolnyikov lázadásának motívumai fokozatosan elmélyülnek Dosztojevszkij későbbi regényeiben. Az ÖRDÖGÖK (Beszi, 1872; magyarul: Makai Imre fordításában, 1983) bűnösségükben is heroikus forradalmárai egy történelmi gondolat segítségével, A KAMASZ (Podrosztok, 1875; magyarul: Szőllősy Klára fordításában, 1982) hőse vagyonával próbálja megszerezni magának a hatalom tudatát, meghódítani a szabadságot. Rendkívüli hősei egy eszme, az érzékek vagy éppen az ideált jelentő erkölcsi lét megszállottjai, akik körül a normális világ, azaz középszerű őrültek keringenek.

Ez az írói módszer és emberlátás utolsó regényében, A KARAMAZOV TESTVÉREK-ben (Bratyja Karamazovi, 1880; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) kapja végső, érett formáját. Története egy „kollektív” apagyilkosság körül forog, amelyért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, de felelős Dmitrij is, a legidősebb fiú, aki kívánta apja halálát, s még inkább Ivan, a középső, aki kieszelte, szuggerálta a gyilkosságot. A „minden megengedett” elvének pszichikai és filozófiai háttere és következményei foglalkoztatják Dosztojevszkijt, s egyáltalán Isten létének kérdése, ami „egész életében gyötörte”, s ami átfűti a negyedik, a legfiatalabb testvér, a „szent” Aljosa és Ivan beszélgetéseit is. A testvérekben az író magát az embert állítja elénk, az embert mint többszörös lényt, ösztönei (Dmitrij), esze (Ivan) és mély lelkisége, hite (Aljosa) szerint.

Dosztojevszkij jelentősége és hatása rendkívüli. A világirodalomban Flaubert-rel és vele kezdődik a klasszikus regénytípus bomlása. Nélküle elképzelhetetlen a lélektani és esszéisztikus irányzatok, általában az analitikus és asszociatív próza kifejlődése. Hatott a francia Gide-re a jellem többértelműségének, a pszichikum következetlenségének ábrázolásával, Kafkára, aki – a nyugati regényben először – bűn és bűntudat viszonyából vezeti le az emberi létezés képletét. Merített Dosztojevszkijből Thomas Mann és Faulkner is, de világához leginkább mégis a francia egzisztencializmus irodalma áll a legközelebb: életfilozófiájának hatásával találkozunk Sartre, Beauvoir és Camus műveiben. Ide kívánkozik, mint érdekesség, Mikszáth megjegyzése, aki azt mondta, hogy másként alakult volna pályája, ha előbb olvassa Dosztojevszkijt és csak utána Dickenst és Jókait.


A KARAMAZOV TESTVÉREK


Három fia van az öreg Fjodor Pavlovics Karamazovnak: Dmitrij, a nyugállományú katonatiszt, Ivan, a középső fiú, aki tudósnak készül, s Aljosa, a leendő szerzetes. Fjodor Pavlovics kétszer nősült; első házasságából született Dmitrij, a másodikból Ivan és Aljosa. A két asszony csakhamar tönkremegy a garázda, iszákos, durva férfi mellett, aki kegyetlenségével szinte maga üldözi őket a pusztulásra. A második asszony halála után Fjodor Pavlovics végképp duhaj életre adja fejét, gyerekeivel nem törődik; a fiúk távoli rokonoknál vagy a cselédházban nőnek fel, szülői gondoskodás és szeretet nélkül.

Az öreg Karamazov cinikus, romlott, elaljasodott ember, öncélúan hazudozik: örömét leli e hitvány színészkedésben s olykor abban, hogy le is leplezi magát a nyilvánosság előtt. Egy vidéki városban él jómódú özvegyemberként; a házban csak Szmergyakov, a nyavalyatörős, ütődött inas, s az öreg Grigorij lakik, feleségestül: e három ember áll az öreg Karamazov személyi szolgálatában. Fiai szanaszét szóródtak a világban. Ez nem bántja, sőt így érzi jól magát. Gyermekeit nem szereti, s távollétükben zavartalanabbul átadhatja magát élvvágyó életmódjának. Fiatalkorában tekintélyes vagyont harácsolt össze, most ennek készül a nyakára hágni.

A fiúk már felnőtt emberként kerülnek haza a szülői házba. Nem a szeretet viszi őket apjukhoz, hanem a pénz: Dmitrij és Ivan anyai örökségüket szeretnék megkapni, de Fjodor Pavlovics vonakodik kifizetni az örökséget.

Dmitrijt, a legidősebb fiút nagyon elkeseríti apja ridegsége, s dühében többször megfenyegeti, hogy agyonveri. Dmitrij apjától örökölte a zabolátlan, állatias indulatokat: leginkább rajta ütközik ki a szélsőséges Karamazov-természet. Tiszti pályafutása tele van botrányokkal, élete csupa duhajság, kártya, paráznaság és adósságok. A hadseregből is ezért kellett távoznia. Anyai örökségéből már sokat eltékozolt; apja nem is akar több pénzt adni neki, mondván, hogy már megkapta jussát. A fiú kétségbeesett helyzetben van: nincs pénze, tízrubeles kölcsönökből él, s egyetlen kapaszkodója a még hátralevő, de megtagadott örökség.

Ám nemcsak ez állítja szembe őket. Mind a ketten szerelmesek Grusenykába.

Grusenyka kitartott nő, egy vén kereskedő a pártfogója, aki kiemelte a nyomorúságból. Szépsége, kívánatossága eszét veszi a két Karamazovnak, a nő pedig nem tud választani kettejük közül, mert nehéz eldöntenie, hogy anyagilag melyikük előnyösebb. Egyébként mind a két férfit kineveti. Az öreg borítékba tesz háromezer rubelt – Dmitrij örökrészét -, s megüzeni Grusenykának, hogy a pénz mind az övé lesz, ha eljön hozzá éjszakára. Napról napra várja a lány látogatását, nyugtalanul járkál a lakásban. Grusenyka nem teljesíti az öreg kívánságát, de Dmitrij vágyainak sem enged. Dmitrijt annyira gyötri a féltékenység, hogy napokon át leshelyről figyeli a házat, nem jön-e a lány az öreghez. Meg akarja ölni apját, s ezt nem is titkolja előtte.

Fjodor Pavlovics fél Dmitrijtől, s minden óvintézkedést megtesz, hogy az e ne juthasson hozzá, mert a fiú egyszer már megverte őt – akkor ígérte meg neki, hogy az életét is kioltja, ha nem áll el tervétől. Dmitrij miatt Grusenykának titkos jeladással kell jeleznie érkezését: öt kopogtatás az ablakon. Erről csak a lány tud, s Szmergyakov, az epilepsziás inas, Fjodor Pavlovics bizalmasa. Szmergyakovból azonban Dmitrij kikényszeríti a titkot. Már az egész város érzi, hogy katasztrófa készül az öreg Karamazov házában.

Ivan is megérkezik, a középső fiú. Az egyetemet elvégezte, szeretné átvenni anyai örökségét. Ő a legkülönösebb a testvérek között. Örökölte a karamazovi szertelenséget, de nála ezt fegyelmezi a kultúra: az apai garázdaság Ivannál szellemi síkon nyilvánul meg: a hit tagadásában. Furcsa, zavaros eszmék keringenek agyában, ellensége a szocializmusnak és a kereszténységnek egyaránt. Ivan meggyötört s ingerlékeny, mintha az öröklött természetével folytatott állandó harc már-már felőrölte volna. Úgy jár-kel az emberek között ez a sápadt, okos fiatalember, mintha szakadék fölött kifeszített kötélen táncolna: len, a nyaktörő mélységben a fenyegető karamazovság várja, amelybe minden pillanatban belezuhanhat. Ő a legvárosiasabb a családban, de civilizáltsága ellenére mégis benne dolgozik legerősebben a rombolás szelleme. Nyakkendős, modern ördög, a tudás kegyetlen birtokosa.

Apját ő sem szereti, bár látszatra koránt sincs annyira személyes, megoldatlan ellentét köztük, mint Dmitrij és az öreg között. De Ivan valahogy nem szeret az apja közelében tartózkodni, mintha félne valamitől; Dmitrij gyilkos szándékával szembeszegül, de saját magával még nincs tisztában, s szeretne minél távolabb élni az öregtől.

Az apai házban Ivan szóba ereszkedik Szmergyakovval. Az inas valójában a negyedik Karamazov fiú; Fjodor Pavlovics valamikor erőszakot követett el egy féleszű lányon, aki az ő kertjében szülte meg gyermekét. Az öreg megtartotta házában a fattyúgyereket, s inast nevelt belőle. Szmergyakov a tulajdon édesapját szolgálja, de semmi joga sincs a testvérek mellett: cseléd, semmi más. Zavaros fejű, tudálékos ember, összeolvasott mindenfélét, Ivant is az okoskodásával csábítja beszélgetésre.

Ivannak van egy tanulmánya, amelyben kifejti, hogy a lélek nem halhatatlan, erény sincs tehát, s ha nincs erény, akkor „minden megengedett”. Teóriáját nem rejti véka alá, még Szmergyakovnak is elmondja, aki a maga korlátolt módján szó szerint értelmezi Ivan szavait. Úgy véli, Ivan is szeretné, ha meghalna az apja, s szemet hunyna afölött, ha valaki „elintézné” Fjodor Pavlovicsot. A „minden megengedett” kifejezésben az inas nyílt bátorítást lát.

Szmergyakov szinte cinkosának tekinti Ivant. Elmondja, hogy Grusenyka mégiscsak el fog jönni az öreghez, mert az többet ér az éhenkórász Dmitrijnél, s ráadásul öreg is. Fjodor Pavlovics meg annyira bolondul érte, hogy Grusenyka mindenre rá tudja beszélni.

„- S ha Grusenyka eljön az öreghez, akkor Dmitrij megöli az apját, egyrészt féltékenységből, másrészt, mert ha az öregúr most hal meg, akkor önök fejenként vagy negyvenezret biztosan kapnak... Mindezt pedig Dmitrij nagyon jól tudja.”

Szmergyakov rábeszéli Ivant, hogy utazzék el, ne legyen jelen „ilyen dolognál”...

Ivan rá akarja vetni magát az inasra, de aztán mást gondol, és kijelenti, hogy másnap Moszkvába utazik.

Szmergyakov elmeséli, mennyire fél az elkövetkező naptól, talán még az epilepszia is kitör majd rajta. Ezzel alibit készít elő, hogy megnyugtassa Ivant: senki sem hibás, hogy nem tudták megakadályozni a gyilkosságot.

Ivan ráförmed: „- Ostobaság! Dmitrij nem megy rabolni s a tetejében még megölni az apját.”

Ivan másnap elutazik. S később, amikor már Moszkva felé viszi a vonat, egyre messzebb a készülő szörnyűségek színhelyétől, azt suttogja magában: „Gazember vagyok.”

A szörnyetegek közül tisztán emelkedik ki a harmadik fiú, Aljosa alakja. Előtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. Ha Ivan a modern ördög, akkor Aljosa a modern Krisztus. A két idősebb testvér nagyon szereti őt, úgy tekintenek rá, mint önmaguk tiszta mására, az eszményre, akivé lenniük kellene, de már nem lehetnek Aljosához hasonlóak, mert eljegyezte őket a Gonosz.

Aljosa mindenkit elbűvöl jóságával, béketűrésével. Amikor Dmitrij részeg fővel félholtra ver egy öreg, nyugalmazott kapitányt, akinek a családja nagy nyomorban él, Aljosa meglátogatja őket, segít rajtuk – vezekelni akar bátyja hitványságáért. A család nagyon megszereti, meghitt barátság fejlődik ki közöttük. A fiú mindig ott van, ahol segíteni kell, akár jó szóval, akár cselekedettel. Őt még az apja sem bántja: „nem fogja a fegyver” – de mégis Karamazov, megérti testvéreit. A bűn nem idegen, nem érthetetlen számára.

Öreg mestere, a szent életű Zoszima remete, a kolostor vénje megkülönböztetett módon bánik vele, az „Isten emberé”-t sejti Aljosában. Mielőtt meghal, megparancsolja a fiúnak, hogy vesse le a szerzetesi ruhát, vegyüljön el az emberek között, hogy lásson, halljon és tapasztaljon, mert csak az fordíthatja arcát az üdvösség felé, aki keresztül-kasul ismeri az életet, az embereket – a jót és a rosszat saját bőrén tapasztalja. Azután már kolostorba vonulhat, hogy kirekesztvén magából a világot, lelkének minden erejével istenét szolgálja, s így minél tökéletesebb élete legyen.

Addig még sok keserűség és szenvedés vár rá. Küzdenie kell a család gonoszsága és a készülő katasztrófa ellen. Néha elszörnyed apja és két bátyja elvetemültségén.

Aljosa különösen félti Ivan bátyját, akit ideges és félelmet keltő képzetek gyötörnek. Ivan elmondja neki a nagy inkvizítorról szóló „poémáját”. (A nagy inkvizítor Sevillában máglyára akarta küldeni az ismét emberi alakban megmutatkozó Jézus Krisztust, aki megint csodákat tesz, egy vaknak visszaadja szeme világát, egy halott kislányt feltámaszt.) Aljosa megdöbben. Testvére nevetve próbálja elterelni gyanúját. „Csak nem gondolod, hogy fogom magamat, és elmegyek a jezsuitákhoz, hogy beálljak azok seregébe, akik az ő tetteiket javítgatják? – Hogyan fogsz te élni? Hogyan fogod szeretni őket? Ilyen pokollal a melledben és a fejedben, lehetséges ez? Nem, te pontosan azért mégy el, hogy hozzájuk csatlakozzál... ha pedig nem, hát megölöd önmagadat, nem bírod el! – Van olyan erő, amely mindent elbír! A karamazovi erő... a karamazovi aljasság ereje. – Arra célzol, hogy minden megengedett? – Hát igen, talán minden megengedett! Nem tagadom.”

Ivan elutazását követő éjjelen megtörténik a gyilkosság. Dmitrij nem állt lesben őrhelyén, mert éppen kölcsönt hajszolt a városban. Késő este érkezik meg, s féltékenységtől mardosva rohan Grusenyka lakására, megtudni, a nő otthon van-e. Grusenyka nincs a házban. Dmitrij halálra rémíti a személyzetet őrjöngésével, aztán felkap egy mozsártörőt, s elrohan, hogy agyonüsse apját. Meggyőződése, hogy Grusenyka az ő távollétében élt az alkalommal, elfogadta Fjodor Pavlovics ajánlatát, s elment hozzá.

Szmergyakovot csakugyan elérte a nyavalyatörés, öntudatlanul fekszik szobájában. Beteg az öreg szolga is, Grigorij. Fjodor Pavlovicsra nem vigyáz azon az éjjelen senki. Felhangzik az öt koppanás az ablakon, mintha Grusenyka jönne... Az öregúr kinyitja az ablakot...

S másnap holtan találják a szoba közepén, valaki fejbe verte egy nehéz tárggyal. Ott hever a boríték is, üresen: ebben tartogatta a Grusenykának szánt összeget, a háromezer rubelt.

A gyanú egyértelműen Dmitrijre irányul, aki sohasem titkolta, hogy meg akarja ölni az apját. Dmitrij még azon az éjjelen, a gyilkosság után, rengeteg italt s csemegét vásárol össze, zenészeket fogad, s a megtalált Grusenykával, aki valójában nem is járt az öregnél, átkocsizik a húszversztányira fekvő Mokrojéba. Vad tivornyát rendeznek egy kocsmában, s Dmitrij szinte megdicsőül a boldogságtól, mert a nő végre hajlandónak mutatkozik, hogy hozzászegődjék.

A rendőrség emberei a mulatozás s a boldogság csúcspontján tartóztatják le Dmitrijt. Minden ellene szól, hiába tagad, védekezik és magyarázgat; a bizonyítékok túlságosan meggyőzőek. Börtönbe vetik.

De míg vallatják, nagyon patetikusan viselkedik, szaval és szónokol, majd letargiába esik, aztán újra föllángol. Dmitrij állatias tulajdonságai ellenére naiv, gyermekes lélek, a legegyszerűbb valamennyi Karamazov közül. Erősen él benne a megtisztulás, a megújhodás vágya: mocsokban fetreng, közben mégis az eszményit áhítozza. De akárcsak az apja, szereti a színpadiasságot, s a felemelkedésről tartott szónoklatait élete cáfolja meg. A börtönben meglepő fordulat megy végbe viselkedésében: elismeri a gyilkosságot.

Magára ölti a bűnös szerepét.

Ez nem lepi meg a közvéleményt, de annál inkább a „beavatottakat”, különösen Ivant, aki apja meggyilkolásának hírére visszajön szülővárosába. Ivant egyre az a gondolat gyötri, hogy nem Dmitrij a tettes, hanem ő maga. Nem tudja elfelejteni Szmergyakovval való beszélgetését, az inas nyílt célzásait különösen a saját viselkedését és szavait. Miért mondja Szmergyakovnak, hogy „minden megengedett”? Miért locsogott vele a nyavalyatörésről, s főként, miért engedelmeskedett az inas kívánságának, azaz, miért utazott el, noha jól tudta, mi készül a Karamazov-házban? Ezzel a lépéssel szinte beleegyezett apja meggyilkolásába.

Ivan és Szmergyakov cinkostársak. Ez annál gyötrelmesebb Ivannak, mert utálja az inast, aki az ő torzképe. Szmergyakov valóra váltotta Ivan gyilkos vágyait, s így Ivan is gyilkos lett, valóságosabb gyilkos, mint Szmergyakov, mert a tettnek ő a szellemi szerzője, az inasnak csak a végrehajtó alantas és felelősség nélküli szerepét kellett betöltenie. Eszköz volt Ivan kezében, nem terheli bűn a lelkét.

Ivan a törvény előtt nem számítana bűnösnek, hiszen nem mondta az inasnak, hogy ölje meg Fjodor Pavlovicsot. De lelkiismerete elől nem menekülhet. S bármennyire utálja Szmergyakovot, mégis meglátogatja egymás után háromszor: a cinkosság vonzza, mint a mágnes. Amikor az inas a szemébe mondja: „- Saját kezűleg nem merte megölni, de azt kívánta, más ölje meg maga helyett” – Ivan felháborodik s tiltakozik, de magában már tudja, hogy ez az igazság. Szmergyakov elmondja, hogyan ölte meg Fjodor Pavlovicsot. Nyavalyatörést színlelt, feküdt, s várta Dmitrijt, aki be is rontott az öreghez, de mivel nem találta ott Grusenykát, nem bántotta, hanem elrohant. Ekkor ő, Szmergyakov, agyonütötte gazdáját egy levélnehezékkel, aztán visszafeküdt a saját kamrájába. A gyanú magától értetődően Dmitrijre terelődött, Szmergyakovra nem gondolt senki.

Ivan dühbe gurul, megfenyegeti az inast, hogy feljelenti. Szmergyakov megvetően mosolyog: „Ki hinné el? Képzelődésnek tartaná mindenki.”

Ivan azonban nem bírja elviselni, hogy az ártatlan Dmitrij bűnhődjék helyette. Szökést ajánl fel bátyjának, mindent előkészítene, hogy a terv sikerüljön s Dmitrij megmeneküljön a fegyháztól. De csodálatosképpen Dmitrij nem áll kötélnek. „Szenvedni” akar, már beleélte magát, hogy ő a tettes. Tulajdonképpen igaza van, hiszen rég eldöntötte magában, hogy megöli apját, ha Grusenyka elfogadja az ajánlatot. Lélekben, gondolatban ő is gyilkos, s ez fölér a valóságos tettel.

Ivanra meghasonlás vár. Ő, a művelt és fegyelmezett szellem, látomásokkal vívódik, súlyos idegbaj támadja meg. Egyik lázálmában megjelenik az ördög: civil ruhás, kedélyeskedő úriember, istenről, hitről, tagadásról beszél, gyötri Ivant, aki ráförmed a jövevényre: „Nem! Te nem vagy önmagad, te – én vagyok!”

Az ördög maga Ivan, hiszen az ő gondolatait, eszméit ismétli el látomásaiban. A gyötrelmes víziót Aljosa érkezése oszlatja el.

Aljosa közli Ivannal, hogy Szmergyakov felakasztotta magát. Ivan megrémül. Az inast nem lehet felelősségre vonni többé, s neki, Ivannak vajon ki hiszi el ezt az egész históriát? Szmergyakov megijedt a felelősségre vonástól, s inkább kezet emelt önmagára. Ivan egyedül maradt a közös bűnnel. Hiába jelentené fel önmagát, a törvény előtt ezzel nem megy semmire, mert semmit sem lehet rábizonyítani, a bűntárs halott. De nem engedheti, hogy bátyja idegen bűnért lakoljon.

Súlyos betegen jelenik meg a tárgyaláson. „Szmergyakov ölte meg az apámat, nem a bátyám – dadogja. – Ő ölte meg, de én biztattam, hogy megölje...”

A bíróság nem hisz neki, látják, hogy beteg s félrebeszél. Nem tudta Dmitrijt megmenteni, mert Szmergyakov bűnösségére nincsenek bizonyítékai. Az ügyész ragyogó logikával, hosszú beszédben ecseteli s bizonyítja be, hogy csakis Dmitrij lehet a tettes. El is ítélik a legidősebb Karamazov fiút.

A testvérek nem mondtak le Dmitrij megszöktetéséről: vesztegetéssel akarják a tervet végrehajtani. „Elszököm – mondja Dmitrij Aljosának -, ezt már nélküled is elhatároztam; hát nem kell elszöknie Mitya Karamazovnak? De azért elítélem magamat, s örökké bűneimet fogom báni!”

(Forrás: 111 híres külföldi regény I. kötet 302-304., 312-318. old.)