2012. jan. 21.

Madách Imre (1823-1864): Az ember tragédiája




A Nógrád megyei Alsósztregován született. Mindkét ágon a családfa mély gyökérzetére büszke, nagy múltú nemesi família sarja. Apja, a tehetős földbirtokos korán meghalt; özvegy anyjának öt árva neveltetéséről kellett gondoskodnia. Imre, a legidősebb lett volna arra hivatott, hogy továbbvigye a nemesi családi tradíciókat. Anyja ügyelt iskoláztatására; a szívével betegeskedő fiú magánúton végezte el a gimnáziumot, a váci piaristáknál érettségizett.

1837-ben a pesti egyetemre iratkozott filozófia-, majd joghallgatónak. Széles érdeklődése, roppant olvasókedve, baráti köre viszont az irodalom felé vonzotta. A reformkor nagy írói lettek eszményképei. Korán próbálkozott versírással és történelmi drámákkal. Leginkább figyelmet érdemlő kísérlete a CSÁK VÉGNAPJAI (1841-43, átdolgozva: 1861; ősbemutató: 1886, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1968, Gyula); Csák Máté ebben a drámában az idegen uralkodó ellen lázadó szabadsághős.

Ezzel egy időben készülhetett a FÉRFI ÉS NŐ, a romantikusan szertelen szerelmi szenvedélynek a mitológiai hős, Heraklész alakjába vetített drámája, valamint a CSAK TRÉFA című tragédia, az egykorú megyei-nemesi élet lázongó-szatirikus megjelenítése. Közíróként elébb jutott nyilvánossághoz: a centralista ellenzék híveként, Timon álnéven a Pesti Hírlapban adott közre cikkeket. Miután drámaíróként csak saját passziójára írogatott, anyai óhajra jogászdiplomájával vármegyei szolgálatba lépett. Nem vágyott hivatalnoki karrierre; szabadelvű meggyőződése és a feudális vármegyei élet deprimáló mindennapjai között számára szakadék tátongott. 1846-tól Nógrád megye katonai ügyekben illetékes főbiztosa. Amennyire szívbaja engedte, a reformerők oldalán részt vett a megyei közéletben. A társasélet még a harmonikus családi élet reményét is felcsillantotta előtte. Hirtelen fellobbanó szerelme az izgalmasan vonzó leány, Fráter Erzsi iránt viszonzásra talált; 1845-ben már ifjú hitvessel oldalán tért haza Csesztvére, a családi birtokon fekvő udvarházba. Mintha rátalált volna az otthonra, amely egyszerre családi tűzhely és közéleti műhely. Itt köszönt rá a várva várt nemzeti megújhodás, az 1848-as forradalom. Képességei szerint kivette részét a szabadságharcból is. Az összeomlás igazi villámcsapásként érte. Előbb csak közeli családtagjainak jutott ki a megpróbáltatásokból, aztán maga is megtapasztalta, mint működik az elnyomás gépezete. Egy menekülő bújtatása miatt letartóztatták, börtönbüntetésre és internálásra ítélték. Közben családi élete is megromlott, 1854-ben elvált feleségétől, gyermekei anyjától. Most mintha újra bezárult volna a kör; mély válság, depresszió követi a magára maradás időszakát. Lassan enyhül a megvetett Bach-korszak nyomása. Előbb a drámaíró mozdul meg benne, habár a cenzúra okán most is csak saját íróasztalának dolgozhat. A CIVILIZÁTOR a Bach-rendszer szánalmas-demagóg „népboldogításának” gúnyrajza (1859; Katona Imre átigazításában bemutató: 1978, Gyula); a MÓZES a megpróbáltatásokon át is eszméihez hű népvezér drámája (1860-61; ősbemutató: 1888, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1966, Veszprém). Az első lehetőséget megragadva a visszavonult, megkeseredett nógrádi földbirtokos újra vállal közszereplést, s újra régi szabadelvű meggyőződése szavára hallgatva. Jelölteti magát az 1861-es országgyűlései választásokon; megválasztása után bátor beszédben tesz hitet 1848-as eszméi mellett. Ilyen előzmények után, bár ezekből teljesen le nem vezethetően, a mélyből feltörő erővel veti papírra élete fő műt, AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-t, egyetlen év alatt, 1861-61-ben.

Ez a drámai költemény valóban hatalmas látomássorozat az emberi sorsról, a történelem során – bukások és csalódások, egyben szüntelen újrakezdések révén – magát kibontakoztató emberi nemről, múltjának állomásairól és jövőjének lehetséges alakulásáról. Világ- és emberiségköltemény, s mint ilyen, valóban egyedülálló vállalkozás a magyar drámairodalom történetében. (Hatása máig érvényes, a legutóbbi időkben például Ránki György misztérium-operájának /1970/ szolgált alapanyagául.)

Írója a közreadás közvetlen reménye nélkül dolgozott ezúttal is. Még kevésbé gondolhatott arra, hogy drámai költeménye valaha is színpadra kerül, méghozzá Európa, mi több, a nagyvilág egész sor országának színpadára. Ezért felesleges itt a mű különböző értelmezéseit, ezen belül a sajátosan színházművészeti-előadói interpretációkat és a velük járó vitákat ismertetni. Elegendő a megállapítás: a 15 színre tagolt, 4141 rímtelen, olykor rímes ötös és hatodfeles jambikus verssort tartalmazó mű szigorú formai rendet követve adja elő a bibliai emberpár történelemfilozófiai koncepción nyugvó és mégis látomásos-érzékletes történetét. Alapeszméje végül is egy nagy kérdéssor, centrumában az emberi lét, a cselekvés értelmével, tágabban: az ember megtett előrehaladásának, polgári fejlődésének drámai diszkussziójával.

Arany Jánosnak köszönhető, hogy Madách fő műve 1862 elején, 1861-es évszámmal a nyilvánosság elé került. Sikerét egyértelműen bizonyítja, hogy ezt a kiadást szétkapkodták. 1863-ban már a második, „tetemesen javított” kiadás jelent meg. AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-nak színrevitelére az író rövid életében nem került sor. (Csak 1883-ban vitte színre Paulay Ede.) A költő a nem várt sikerek után régi szívbajával küszködve elhunyt. Még a 42. életévét sem töltötte be. Szülőhelyén, Alsósztregován temették el hamvait.


AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Főbb szereplők:

az ÚR
LUCIFER
ÉVA (történetileg-költőileg változó, új meg új alakban)



1. SZÍN. A mennyekben

Angyali seregek hódolnak a kozmoszt megszerkesztő Úrnak. „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” Tisztelegnek a Csillagok Védszellemei, hozsannát kiált a három Főangyal. Csak Lucifer, a negyedik hallgat e nagy kórusban, önhitten, dacosan. Mit is dicsérjen? Hisz csak részek egyvelege ez, sehol a harmonikus Egész. „Végzet, szabadság egymást üldözi, / S hiányzik az összhangzó értelem.” Az Úr közbeszól: „Csak hódolat illet, nem bírálat.” Ám Luciferből a tagadás ősszelleme beszél: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Ő is részt vett a teremtésben, most osztályrészét követeli. Az Úr erre átokkal sújt két fát az Édenkertben, a tudásét és a halhatatlanságét. Ennyi lehet Luciferé, a lázadóé. Az Ördögnek nem is kell több: csak talpalatnyi helyest akar, ahol lábát megvetheti. Ahonnan az isteni művet, a világot megdöntheti.


2. SZÍN. A Paradicsomban

Ádám és Éva, az Édenkert első lakói gondtalanul élvezik a nekik adatott létet. Övék e kertben minden, a kélt tiltott fa kivételével. Lucifer bukkan elő, és dolgához lát. Elhinti bennük a kétely magvát: miért épp e két fa tilalmas? Mi bűnös van a tudásban, mely nagykorúvá tesz? Miért gonosz az, aki küzdést kíván, diszharmóniát? Miért a tettről lemondó belenyugvás? Éva szakít a tudás fájának gyümölcséből, s Ádámmal együtt megízleli. Mennének tovább, a másik fához is, ám kardos kerub állja útjukat: Félre, bűnösök! Az Úr szava hallik: Elhagytál, Ádám, hát elhagylak én is. Lásd, mire jutsz magadban, önerődből. Az Égi Kar máris siratja a bűnös tettet: győz a hazugság – a Föld elveszett.


3. SZÍN. Pálmafás vidék, kívül a Paradicsomon

Az Édenből kiűzött emberpár szorgoskodik az új környezetben. Ádám kerítést készít, Éva lugast, pótolni azt, ami elveszett. Lucifer rejtélyes szavakkal kommentálja a nagy igyekezetet. Család és tulajdon – ez lesz a jelszavuk, abból meg hon és ipar lészen, „Szülője minden nagynak és nemesnek, / És felfalója önnön gyermekének”. Ez az ördög jóslata. Ádám birtokába akrja venni a tudást, amelynek ízéért oly nagy árat fizetett; ismerni akarja a törvények mozgatta természeti létet, s látni akarja a jövendőt is, ahogyan Éva is kíváncsi: a rengeteg újulásban megmarad-e női bája. Ám legyen, így Lucifer, s álmot bocsát a jövő ismeretét óhajtókra.
Itt kezdődnek a történeti színek.


4. SZÍN. Egyiptomban

Ádám korlátlan hatalmú kényúr; Lucifer a minisztere. Névtelen milliók görnyednek igában előttük; piramist építtet a Fáraó, az elmúlással dacoló emlékművet. Lám, „erősebb lett az ember, mint az Isten”. Egy véresre korbácsolt rabszolga a munkafelügyelők ütlegei eől a trónus felé menekül, s ott, a Fáraó lábai előtt rogy össze. Éva, a felesége sikoltva térdel le mellé, testével takarja az újabb ütése4k elől. A haldokló búcsúszavaival vigasztalja a nőt – ez a rabszolgák sorsa: követ hordanak a gúlához, utódot nemzenek a járomba maguk helyett, s meghalnak – „milljók egy miatt”. A Fáraó maga mellé ülteti a trónusra Évát: ez a hely illeti meg szépségét. Boldogságuknak első perceit a korbácsoltak távoli jajveszékelése zavarja meg. A munkások jajszavát a miniszter sem tudja elnémítani: „... ez már a nép joga, / Együtt öröklé az igával azt.” Éva, a nép leánya továbbra is érzi szívében a nyomorultak minden szenvedését, s mellette Ádám is megérti, hogy az egyes ember dicsősége, melynek milliók pusztulása az ára, nem kéj, de elviselhetetlen kín. Eldobja magától a hatalmat: legyen szabad mind, aki eddig szolga volt! A milliók akaratának fog ú ezután érvényt szerezni, szabad államban. „Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely egyesekből nagy egészt csinál!”


5. SZÍN. Athénban

A város közterén gyülekezik a nép; két demagóg szónoklatra készül. Éva – mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje – Aphrodité templomában áldozatot mutat be az istennőnek, hogy mielőbb hazasegítse férjét a csatatérről. A népgyűlésen a demagógok hazaárulással vádolják Miltiádészt. Miért vesztegel Phárosznál seregével? Eddig mindenütt győzött, most nyilván összejátszik az Athént szorongató perzsákkal. A megvásárolt szavazók halált kiáltanak az árulónak bélyegzett hadvezér fejére. Szerencsétlen, éhező polgárok ők, akiket a nyomor züllesztett odáig, hogy néhány garasért, egy kupa borért eladják a szavazatukat.

Lucifer, Miltiádész seregének harcosa rohan rémült arccal: a hadvezér megtudta, mit forralnak ellene, s most katonái kíséretében közeledik. A nép köpönyeget vált: hódolattal siet a hadvezér elébe, bocsánatáért könyörög. Miltiádész nem érti az emberek viselkedését. Hazatérésének egyszerű oka van: súlyos sebe miatt nem láthatja el a hadvezéri tisztet, hatalmát ezért a felséges nép kezébe akarja visszaadni, kardját Pallasz Athéné oltárára téve. Alig ér azonban az istennő oltárához, a demagógoktól föltüzelt tömeg ismét ellene fordul, halálát követeli. Lucia a szentély oltalmában tartaná férjét, s megvető szavakkal szól a csőcselékről, mely csak láncot érdemel és zsarnok uralkodót. Ádám megértőbb, ő nem átkozza meg a népet, hiszen: „... annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság vérengző eszközévé / Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.” Mindennel leszámolva kilép a szentélyből. Fejét a bárd alá hajtja. Miért is keresett életeszményeket? Sem ura, sem szolgája nem lesz többé a népnek; új útján a maga örömét fogja keresni, a kéj és a mámor adta gyönyöröket.


6. SZÍN. Rómában

A köz szolgálatából a magánéletbe visszahúzódott Ádámot a züllött erkölcsű Romában látjuk viszont mint Sergiolust, a vele együtt dőzsölő élvhajhász társaság (Milo-Lucifer, Júlia-Éva, Catulus, Hippia és Cluvia) vendéglátóját. Étel-ital, fuvolazene fűszerezi a fő attrakciót: a gladiátorok harcát. Életre-halálra megy a küzdelem, Sergiolus és Catulus cinikusan fogad, ki kerül ki győztesként. Ádám tétje: Júlia-Éva, Catulusé saját lova. Csakhogy a hajszolt gyönyöröket egy ponton túl már nem lehet fokozni: a csúcson ott ásít a csömör. Hippia a mámorról dalol, Cluvia gúnydalt zeng a hagyományos római erények, a női hűség és a honfiúi tisztesség hiábavalóságáról. Júlia-Éva a zeneszóra egy pillanatra elmélázik; eszébe villan az egykoron hallott szférikus harmónia, az az idő, amikor „nagy és nemes volt lelke hivatása”. Sergiolus-Ádámot is megérinti valami komor emlék, egy pillanatra elfogja az undor. Jajszó hallik a távolból – Lucifer gúnyosan odaveti: őrülteket feszítenek keresztre, akik holmi testvériségről, jogról álmodoztak. A tivornya még vadabbul folytatódik. Lucifer új ötletet talál ki a mulatságok fokozására: be kell invitálni az utcáról az első arra járót, hadd hozzon új színt a mulatságba!

A társaság megdöbbenésére egy hullát hoznak be nyitott koporsóban. Hippia – előzetes fogadása szerint – megcsókolja, hogy kivegye számából az obulust. Péter apostol lép elő a kísérők közül, ám figyelmeztetése már elkésett: a hölgy a csókkal a döghalált szívta magába. A mulatozók fejvesztetten menekülnek; a görcsökben vonagló Hippián ismét csak az apostol könyörül – halála perceiben megkereszteli.

Péter, kezében a kereszttel megfogalmazza az új szeméket, amelyekért küzdeni érdemes, a szeretet és testvériség eszméit. „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, / Magadnak munka. Az egyén szabad / érvényre hozni mind, mi benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Ádám boldogan indul az új világot megteremteni. Lucifer kedvetlenül figyeli a lelkesedést: a keresztet hamarosan vér fogja övezni a glória mennyei fénye helyett...


7. SZÍN. Konstantinápolyban

A keleti kereszténység fővárosába érkezik Ádám mint Tankréd lovag. Ázsiából jött, oda vitte volt el keresztes lovagként a szent tanok, a hit világosságát; Lucifer a fegyvernöke. Döbbenten tapasztalja, hogy a polgárok házukba zárkóznak előle és lovagtársai elől. Jó okuk van félni a fegyveresektől: a katona – bármilyen zászló alatt indul is a harcba -, ha teheti, zsákmányt szerez, tiporja a női erényeket. Tankréd már-már rászánja magát, hogy a közeli ligetben éjszakázzék fáradt vitézeivel, amikor pompás kíséret élén a Pátriárkát látja kijönni palotájából. Talán a szent férfiú, az apostolok utóda rábeszéli a polgárokat, fogadják be éjszakára a Krisztus sírjáért harcoltakat. A főpap nem ér ár Tankréd kérésével foglalkozni, nagyobb gondban van: eretnekek fölött kell ítélkeznie. Különben is miért mentek távoli országok barbár lakóival hadakozni? Az igazi veszély itt leselkedik, itt kell kipusztítani a bűnösöknek még az írmagját is. Az ártatlan gyermekeket, az aggokat, nőket is? – kérdi döbbenten Tankréd. Igen, bárkit, akit a gyanúnak akár az árnyéka is elér, hogy a Szentháromságról nem az egyházi dogmák előírásai szerint vélekedik. Nincs ennél súlyosabb bűn; máglyára a tévelygőkkel! Akár egyetlen i betűn múlhat az igaz hit. A Szeretet egyházának főpapja vad indulattal küldi halálba az eretnekeket: „Isten dicsére hull az áldozat.” Az eretnekek nyugodt méltósággal, zsoltárokat énekelve vonulnak a máglyára. A főpapot kísérő szerzetesek jó pénzért árulják a bocsánatot mindenféle bűnre; a pokolban töltendő évek elengedésének szabott ára van.

A tiszta hitében megrendült Tankrédhoz két rémült hölgy könyörög védelemért: a keresztesek, Ádám saját katonái meglesték őket séta közben, szűz erényeikre törtek! Az oltalomkérők egyike Éva, vagyis Izóra, a háttérben komorló zárda lakója. Tankréd-Ádám szerelemre lobban iránta; elkíséri a kapuig, de elválni nem tud tőle, valami jelet kér a leánytól, hogy érzelmeit viszonozni fogja. Izóra közli vele: atyja Istennek ajánlotta, s őt köti e fogadalom, szerelmük eleve reménytelen.

Lucifer gúnyosan megjegyzi: lásd, mily őrült fajzat a tiéd! A nőt hol állati vágyának eszközéül használja, hol oltárra emeli. Ádám megrendül. Lovagerényt akart, eszményeket tehát, ám az ember, aki megvalósítaná, korcs maradt.


8. SZÍN. Prágában

Ádámot, az új életcélokra, visszavonult szemlélődésre vágyó embert most mint Keplert, a tudóst látjuk viszont. Átmeneti korban él és dolgozik: csillagász, de Rudolf császár udvarában, ahol megélhetése érdekében rákényszerül arra is, hogy tudományos meggyőződése ellenére horoszkópot készítsen urának és a környezetében élő udvaroncoknak. Új tudomány - a régi babona szolgálatában. Még nem ért véget a vallásüldözések kora sem. Előfordul, hogy máglyatűzön égetik el az eretnekeket. A császár egyszerű sorból emelte fel udvarába, nemesemberré tette a tudóst; elvárja hát, hogy már csak hálából is egyértelműen utasítsa el a protestáns nézeteket, s ne mentegesse tulajdon anyját sem, akit boszorkánysággal vádolva börtönbe vetettek. Hasonlóképpen megalkuvásra Keplert tulajdon hitvese, Borbála, aki hasonult a léhűtő udvaroncok, az előkelőségek fényűző életéhez. Éva ő, az örök nő, új alakban. Most újra meg újra pénzt kér férjétől, aki a tiszta tudományt hivatott művelni, lévén életeszménye a szellem, a tudás. Keplernek nincsenek illúziói felesége jellemét illetően: „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve”, habár: „... a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt”.

Famulusa, Lucifer borral kínálja búfelejtőül. Előtte Ádám nem titkolja: igencsak másként képzelte a szemlélődő tudományos életet. „Óh, jő-e kor, ... mely új tetterővel / Szemébe néz az elavúlt lomoknak, / Bíróul lép fel, büntet és emel, / Nem retten vissza a nagy eszközöktől?” – kérdi önmagától. S íme, a Marseillaise dallamát hallja a távolból. A jövő dala; aki hallja, meglelte a rejtett szót, „mely a vén földet ifjúvá teszi”. Ádám – talán az italtól is elbódulva – egy új korról álmodik.


9. SZÍN. Párizs, a Gréve-piac

Ez a jelenet: álom az álomban. Ádám nyugtalan képzeletében megjelenik a francia forradalom híres köztere. Ő maga Danton most, a forradalmár népvezér; „Egyenlőség, testvériség, szabadság” – a tömegnek ő adja ki az új jelszót. A forradalom tisztítótüzében megújult haza veszélyben van, védelemre szorul. Az ügyért halni kész katonákra van szükség, és meg nem alkuvó szellemre, mely gyors úton leszámol az árulókkal. A nép nevében működjön hát a nyaktiló! A bakó – persze Lucifer az – nem tétlenkedhet. Felkutatni a rejtőzködő bűnösöket! S máris Danton elé hurcolnak két ifjú arisztokratát: egy királyhű márkit és a testvérhúgát, Évát.

Danton hirtelen rádöbben arra, hogy rokonszenvet érez a testvérpár iránt; a kegyetlen vérbíróban felébred a társkereső ember is. De késő e felismerés, a régi eszméikhez ragaszkodók még életük megmentése érdekében sem kapaszkodnak a vértől szennyezett kezekbe. Évát leszúrja egy fanatikus forradalmár. Majd a sokadalomból kiválik egy felhevült nő, aki Danton szerelmét követeli cserébe hőstettéért, hogy végzett egy ellenforradalmárral. Éva ő is, miként volt a lemészárolt arisztokratanő. Danton elborzad. S lám, a vád immár ellene fordul. Saint-Just és Robespierre, az egykori elv- és polgártárs a halálát követeli, hisz áruló: csempészkedett, arisztokratákkal rokonszenvezett, egyeduralomra tört. Nincs kegyelem számára. „Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el” – adja meg magát sorsának az egykorvolt népvezér.


10. SZÍN. Ismét Prágában

Kepler lassan ébred mámoros álmából. „Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve.” Lucifer, aki Párizsban mindvégig hallgatott, most gúnyos kommentárt fűz e lelkesült vallomáshoz: ilyen a másnaposság, a mámorból ébredés. Más hangulatban kezdi a napot Kepler-Ádám korábban csak könnyelműnek és csillogni vágyó asszonynak ábrázolt hitvese, Borbála-Éva. Az udvaronc társaságában eltöltött éjszaka az ő számára csak megaláztatás volt, keserű kiábrándulás. Vele ellentétben Kepler újult kedvvel lát munkához. Tanítványai várják. Íme, egyikük, akit magához hívatott, a dolgok mélyebb értelmére kíváncsi. A mester nem rejti véka alá meggyőződését. A filozófia csak költői beszéd arról, amiről nincs még tiszta fogalmunk. Őszintén be kell vallanunk tehát, hogy egy sor mélyebb dolgot még nem tudunk felfogni. Dobd hát tűzre a penészes fóliánsokat, ha gátolják az önálló, szabad gondolkodást! Ki a szabadba! Ott az igazi, a nem ortodox tudomány; ott talál magára a művészet is, amely nem akar szabályok rabja maradni. Mondjunk búcsút az iskolának, mester csakúgy, mint tanítvány. Az ifjút vezeti majd rózsás ifjúsága, az idős mestert pedig vezesse új világba a kétes szellemőr, Lucifer. Abba az új világba, mely fejlődni fog: „S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, / Ledőlt romoknak átkozott porán.”


11. SZÍN. Londonban

Ádám „élemedett férfiúként” a Tower bástyáján áll. Gyönyörködve szemléli lábai előtt a „szabad versenytéren” nyüzsgő sokaságot, az élet tengerhullámait, amelynek morajlása buzdító kardalként hangzik fülébe. Lucifer óvja a túlzott lelkesedéstől: közelről kevésbé összhangzó melódia ez, s a költészetet, „az élet édes tarkaságát” se keresse e helyütt. Nem fényes tengerár ez, de békával teli mocsár. „... Hogy tudjuk, mit érez: / Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez” – ajánlja Ádám. Egyszerű polgárként, munkásruhát öltve lesétálnak hát a bástyáról, és elvegyülnek a tömegben. A nép az árusok bódéi között tolong. A londoni vásárban mindenki megtalálja és megszerezheti, amire vágyik. Csak éppen művészet helyett vásári komédia és kocsmazene; tudomány helyett egy sarlatán mindenre ajánlott – semmire sem jó elixírje; a szárnyakat adó mámor helyett a kocsmáros lőréje jut a vásárlóknak. A „savanyú borral s rossz zenével” mulató munkások a gépeket szidják, az ördög műveit, melyek „szájuktól ragadják el a kenyeret”, s a gazdagokat, akik vérüket szipolyozzák. A gyárosok sem gondtalanabbak: a versenyben csak az marad talpon, aki silányabb árut termeltet olcsóbb munkabérért.

Virágért vagy ékszerért a női bájakat is meg lehet itt venni. „Eladó lány” a színen megjelenő Éva is: gondos anya vigyázza erényét, hogy a többet ígérő vevő jusson hozzá – a mézeskalács szívet ajándékozó szerény polgárfiú helyett az aranyban-ékszereken dúskáló kereskedőnek vélt Ádám. Az sem baj, ha az ígéretes kapcsolatból nem házasság lesz: gazdag ember szeretőjének lenni „százszor célszerűbb, / Mint elhervadni fejkötő alatt / Egy szurtos varga bűzös műhelyében”.

Éva az ördög kincseivel ékesítve s anyai áldással sétál Ádám oldalán. Izgalmas látványban lehet részük: most viszik a vesztőhelyre azt a munkást, aki megölte a gyáros fiát, nyomorgó feleségének elcsábítóját. A tolongásban azonban egy szentkép mellé kerülnek, s ennek közelségében a gyöngysor kígyóvá változva siklik le Éva nyakából. Sikoltás, botrány – el kell tűnni mielőbb, vissza a Tower bástyájának biztonságos magaslatára! Ádám ismét csalódott: „Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol. / Kutyáknak harca ez egy konc felett.:” Olyan társadalomba vezesse őt Lucifer, „Minőt a tudomány eszmél magának, / És melynek rendén értelem virraszt.” A lenti nyüzsgés haláltáncba torkollik: minden szereplő a középen megnyíló sírgödörben végzi; csak Éva emelkedik a tátongó mélység fölé. A szerelem, a költészet és az ifjúság ereje emeli őt, a megdicsőült nőt az ég felé.


12. SZÍN. Falanszter

Udvara közepén a föld mélyéből bukkan elő Ádám és Lucifer. Miféle ország ez? Lucifer válaszol: itt már az egész föld a széles haza, itt elavult a hon kisszerű, előítélet szülte fogalma. Ez a falanszter, a tudomány által vezérelt új világ. Ádám szívből örül vágyai beteljesedésének, habár a haza képzetét szerinte kár volt veszni hagyni. Egy lombik fölött foglalatoskodó tudóssal akadnak össze. Láthatóan megzavarták munkájában. A kémia specialistája ő, s érthető, hogy tudni szeretné, miféle szakmát űznek látogatói. Ádám kertelés nélkül válaszol: „Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, / Átpillantását vágyjuk az egésznek.” Ez bizony helytelen, hangzik a válasz: „olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.” Mégis kélsz bemutatni a falanszter egy-két részletét. Előbb egy múzeumot, amely az ősvilág kihalt fajainak és tárgyainak szemléltetésére szolgál. Látható itt ló, amelyet rég kiszorított a gőzmozdony, kutya, amelyet a naiv legendák az ember barátjának neveztek. Amott hajdani ásványok gyűjteménye. Ez széndarab; ma már a levegőből nyerjük. Az ott vas, amott meg az arany; az őskorban balgán imádták, ha igaz. S lám, itt az utolsó rózsa, egykori felnőttek játékszere. De van e páratlan múzeumban olyasmi is, amit a múlt költeménynek nevezett, íróját Homérosznak hívták; barbár világ emléke, s mert veszélyes is, ma csak hatvan fölötti ember juthat hozzá. E cifra bútorok meg még haszontalanabbak; a mai gépeink végképp kiszorították az ilyen kacatokat. S hogy maradt-é még a világban nagy eszme, életcél? Persze, a megélhetés. Az irányít minden emberi ténykedést. Magfa a tudós is ilyen ösztönzést érez, hogy lombikban oldja meg a szeres élet titkát.

Csengőszó, vége a munkának, jön a sétaóra, amikor értékelik, hogy ki hogyan művelte a rábízott szakmát. Nevük nincs a falanszterlakóknak, csak számuk. Ez itt Luther volt, most Harmincadik, a fűtő; felelősségre vonják, hogy túlfűtötte a kazánt. Az egykori Platón most pásztor, de álomképeibe merült, s a rábízott nyáj elbitangolt. Michelangelo azt kapta feladatul, hogy széklábakat faragjon; ő fegyelmezetlenül henye díszekkel akart változtatni a modellen. Mind büntetést kap. Luther nem ebédelhet, Platón borsón térdepel maj, Michelangelót szobafogságra ítélik. Felbukkan Éva is gyermekével. A Tudós megvizsgálja a fiúcska koponyaalkatát, s dönt, hogy minek neveljék a falanszter erre szolgáló intézetében. Ádám felháborodása nem ismer határt. Kardot rántana, amikor Lucifer rákiált: „Álomkép, ne mozdulj!” A falanszteri tudományos rend alapján ő elmeháborodott beteg. Lucifer mentőszava: „Itt gyors segély kell, Ádám, útazunk!” És visszasüllyednek a föld mélyébe.


13. SZÍN. Az űr

Ádám, megöregedve, a vaksötét űrben repül Luciferrel. „Magasabb körökbe” vágyott, megcsömörödve a hitvány földi világtól. Rideg világ ez is; aki idetéved, visszasírja a földi lét tarkaságát. „Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat, Lucifer.” Megszólal az űri éjben a Föld Szelleme. Bizony Anteusz története több, mint üres mese. Térj vissza, Ádám, hisz megsemmisülsz, ha e vonzáskört áttöröd! Vén hazugság, hogy a tudás fájának gyümölcse a szellemvilág határán is átsegít. Ádám makacsul folytatja a repülést, majd egy sikoltással megdermed. Lucifer kineveti: győzött hát mégis „a vén hazugság!” A Föld Szelleme válaszol: korai a káröröm, Lucifer! Ádám csak érintette a Földön túli, embernek idegen világot. Ádám most már arra kéri kísérőjét, hogy vezesse vissza a Földre. Igaz, célját ismét nem érhette el. Ám: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” És ha a világ, mint a falanszterbeli tudós megjósolta, fagyhalált hal? Akkor is: vissza a Földre! Az emberi eszme, „Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság / Vagy nagyravágy formájában hatott-e, / Előre vitte az embernemet”. A tudomány, az ész majd megtesz minden lehetőt, hogy a nyomorult véget elkerüljük. Vissza hát!


14. SZÍN. Hóval és jéggel borított, hegyes, fátlan vidék

Mégis bekövetkezett a komor jóslat. A Föld kihűlt. A természet, a táj és az élő ember is csak szánalmas korcs, még az Egyenlítő vidékén is. Amott egy eszkimó viskója, s gazdája – egy torzalak – most lép ki ajtaján, fókavadászatra készül. Korcs a lélek is, mely e testben lakozik: rettegve nézi az idegeneket, s mint istenek előtt borul térdre előttük. Szomszédait a létért harcolva már agyonverte, de új eszkimók bukkannak elő, s táplálékuk, a fóka egyre kevesebb. A nyomorult korcsember invitálására belépnek a viskóba. Az eszkimó neje – Éva ő, de mivé torzult ő is! – a vendég nyakába borul, ám állatira redukált lénye csak undort vált ki Ádámból. Segítség, el innen! „Ne lássam többé ádáz sorsomat: / A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg: / Dacoljak-é még Isten végzetével.”

„Ébredj hát, Ádám! Álmod véget ért.”


15. SZÍN. Újra az ismert, pálmafás vidék

Ragyogó napfény. Ádám ifjúi alakjában kilép a kunyhóból, s körülnéz. Éva még bent alszik. Az első ember borzongva emlékszik álmára. Lucifer gúnyosan javasolja: nincs mit tenni, meg kell alkudni az elkerülhetetlen jövővel. Ádám ezt hazugságnak tartja, nem megoldásnak. Az akarat szabad, a Paradicsomról is lemondott érte. Neki kell döntenie, végzete ismeretében, melyik úton haladjon tovább. Egyéni szerencsében reménykedjék? A nem akkor is hordja láncait. Vagy vessen véget ő, az első ember a végzetnek, legyen öngyilkos, s mondja: vége a komédiának? Rajta áll, hogyan alakul a jövő. Ádám a szirt felé halad, ahonnan a mélybe vetheti magát s magával az egész emberiséget.

Éva lép ki a kunyhó ajtaján. Boldog titkot akar közölni: anyának érzi magát. Ádám megrendülve térdre rogy. „Uram, legyőztél” – mondja. Lucifer gunyoros-dühös szavakkal kommentálja a meglepő fordulatot, hisz az ember a nagyságról feledkezik meg, melyet neki, az ördögnek köszönhet. Az ég megnyílik, s megjelenik az Úr. Ő az egyetlen, aki felemelheti teremtményeit. Lucifer még most is méltatlankodik: kár volt bármi kezdeni azzal, „ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tudásra törpe és vakságra nagy”. Ádám gyötrő kérdéseire az Úr nem ad álságosan biztató választ, nem ígér idilli boldogságot seM neki, sem nemének. Az ember sorsa saját kezében van. De: „Karod erős – szíved emelkedett: / Végetlen a tér, mely munkára hív.” Belső szózat kíséri küzdelmes útján, s ha az halkul, mellette e gyönge nő tiszta lelkülete. Lucifer pedig működhet tovább. Hideg tudása, dőre tagadása csak élesztő lesz, mely forrásba hozza az embert: eltántoríthatja egy percre, aztán mégis visszatér az útra. Angyalok Kara szól, Éva érti a dalt. Ádám felsóhajt: „Gyanítom én is... / Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” Az Úr kimondja a tragédia végszavát: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

ZOLTAI DÉNES

(Forrás: 77 híres dráma190- 203. old. – Móra Könyvkiadó 1994.)

Illyés Gyula (1902-1983): Puszták népe




Költő, dráma- és esszéíró, műfordító. Felsőrácegres-pusztán született, négy osztályt végez a pusztai elemi iskolában, ezután gimnáziumba íratják. 1916-ban anyjával Budapestre költözik, ahol kereskedelmi iskolai tanulmányokat folytat. 1922-ben emigrál; Bécs, Berlin után Párizsba megy, a Sorbonne hallgatója. Megismerkedik az avantgárd művészettel, verseit ilyen szellemű lapok közlik. 1925-től az Illés családi név helyett Illyés néven publikál. Egy év múlva hazatér, s művészi pályája rövidesen más fordulatot vesz. Szakít az avantgárd kifejezésmóddal, s tárgyias verseket, életképeket ír. Kapcsolatba kerül korának jelentős alkotóival, így Babits Mihállyal, s egy ideig szoros barátság fűzi József Attilához. 1828-tól verseit szívesen közli a Nyugat, de a kolozsvári Korunk is.

Első kötetei, a NEHÉZ FÖLD (1928) és a SARJÚRENDEK (1931) még tartalmaznak laza asszociációkra épülő avantgárd műveket is, ám meghatározó vonásuk a tárgyias szemléletmód, a klasszicizáló költői magatartás. Műveiért 1931-ben korának jelentős művészeti elismerésében, Baumgarten-díjban részesül, amit még három alkalommal megkap. A HÁROM ÖREG (1932) és a HŐSÖKRŐL BESZÉLEK (1933) ugyanazt az élményanyagot szólaltatja meg, mint a több nyelvre lefordított, világhírnevet hozó PUSZTÁK NÉPE (1936). Illyés a puszták népe fiaként, a parasztság sorsának képviseletében a szerveződő népi írók mozgalmának meghatározó jelentőségű tagja lesz, a Válasz című folyóirat egyik vezető munkatársa. Ugyanakkor a nyugat társszerkesztője is, majd 1941-től, Babits halála után egyedül szerkeszti tovább a lapot Magyar Csillag néven.

1944-ben, a német megszállás alatt Illyést is letartóztatás fenyegeti, így bujdosni kényszerül. 1945-től a Nemzeti Parasztpárt tagja, országgyűlési képviselő, erről a tisztéről azonban rövidesen lemond. 1946-ban jelenik meg a HUNOK PÁRIZSBAN című regénye, majd sorra napvilágot látnak új verseskönyvei, válogatott kötetei. Az 1956-os forradalomban versével vesz részt, a híres EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL cíművel. 1962-ben adják ki EBÉD A KASTÉLYBAN című kisregényét, amely a hajdani földbirtokosok és a hírneves pusztafi találkozását írja le, mintegy a Puszták népe epilógusaként. Két évvel később megjelenik tanulmányainak válogatott kötete. Az INGYEN LAKOMÁ-t pedig majd követi az ITT ÉLNED KELL (1976). 1979-ben jelenik megy ugyancsak önéletrajzi hátterű szép esszéregénye, a BEATRICE APRÓDJAI. 1983 tavaszán hal meg. Költészetét, drámaírói munkásságát (FÁKLYALÁNG, KÜLÖNC, TISZTÁK) rangos magyar és nemzetközi elismerések, díjak tükrözik.

Illyés Gyula talán legismertebb műve, a PUSZTÁK NÉPE azon szociográfiák közé tartozik, amelyekkel a népi írók a parasztság, a magyar falu, a vidék helyzetét kívánták feltárni s megdöbbentő adataikkal az ország közvéleményét felrázni (így: Féja Géza: VIHARSAROK, Kovács Imre: NÉMA FORRADALOM). A szépirodalmi szociográfia műfajába sorolható ez az alkotás, hisz az író a rácegresi és tüskepusztai személyes élményeit történeti és demográfiai adatokkal támasztja alá, illetve ezek tükrében elemzi őket. Húsz fejezetben tárja fel a magyarság ezen elesett rétegének mély nyomorúságát, s ad elemző diagnózist, az olvasónak felkavaró élményt.

PUSZTÁK NÉPE

„Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtok közepén épült néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is” – így írja le a szerző művének helyszínét és tulajdonképpeni tárgyát. A puszta világát, amely nemcsak abban különbözik a falutól, hogy szabályos rend szerint emelt épületei nincsenek bekerítve, hanem lakóinak viselkedésével, erkölcsi tulajdonságaival is. A puszták népe megőrizte ősi vonásait, nem házasodott még a szomszédos falusiakkal sem. Mélységes tekintélytisztelettel övezett minden nála feljebb valót, még akkor is, ha az közüle származott. A hazalátogató, magas hivatali ragot elért fiút a családi asztalnál oly dadogó alázattal eszik körül szülei, testvérei, mintha az isteni küldött volna. Innét, a puszták világából, a Sió és a Sárvíz közrefogta vidékről, Felsőrácegresről származik az író, aki – mint mondja – nem saját életéről akar rajzot adni, hanem egy népréteg lelkületét óhajtja föltárni. A regény az Illyés család történetén keresztül, a gyermekkori élményekre alapozva mutatja be ezt a népréteget és ezt a tájat. Hisz van e vidéknek történelme, múltja, csak jelene nincs. A Felsőrácegressel szomszédos Sárszentlőrincen tanult Petőfi, Borjádon egy sereg verset írt. A történelemből is kivette részét hajdan e nép, Béri Balogh Ádám kurucait, 48-an Görgey, Perczel csapatait támogatta. A harciasság, a lázadás szelleme mára azonban csak verekedésekben, a bicskázásokban őrződött meg.

Az Illyés család az apai ági felmenők között szinte csak juhászokat számlált. A másik ágon a nagymama olvasásszomja, igényessége határozta meg a család életét. Megalkudott a kastélyba érkezett francia nevelőnővel is, hogy az unokája francia nyelven tanulhasson – a pusztán. Az ír szüleinek házassága szerelmi házasság, amit a tiltások és a két család közti vallási ellentétek kovácsoltak össze. A bigottan vallásos és a pusztánál tovább nem látó apai agyszülők az unokákat minden látogatás idején enyhe ördögűzésnek vetették alá, amin a másik, szélesebb látókörű családban csak mosolyogtak. A két nagyapa persze férfiasan megbékélt, s hosszú történeteket meséltek egymásnak ifjúságukról, múltról, a jobbágyvilágról.

Paraszt és paraszt között a múlt kutatói közül kevesen láttak különbséget, noha az elkülönülés szinte már a honfoglalás idején megkezdődött. Kálmán király már rendeletet ad ki a földjükről elűzött parasztok visszahelyezésére, a 14. században pedig megjelennek a telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek, majd a cselédek. Terheiket jelzi, hogy az általuk művelt földterület nagyobb volt, mint a jobbágyokra tartozó, ahogy az a múlt század eleji összeírás adataiból is kiderül: „A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvak területén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori Magyarországon a 16-60 év közötti jobbágyok – a családfők – száma 564 643. A zselléreké és pusztai cselédeké 587 288”. „A birtokról elmaradt a parasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan kívánta az embert; a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a rabszolgaidőkben – félig földbe ásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették, szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette népművészet -, a legkisebb jobbítást is mennyei áldásként fogadták”. A múltban gyökeredzik a cselédség szinte kasztok szerinti elkülönülése is. Akit gyalogbéresnek szegődtettek, haláláig az maradt, arra sem igen volt példa, hogy valaki kocsissá lépett volna elő. Kocsist béresek közé helyezni, ez képtelenség, hisz a köztük ritkán előforduló házasság is szinte „fajfertőzésnek” hatott. A cselédek közül a pásztorok voltak a legrangosabbak, de a csikós lenézte a kanászt, azt meg a gulyás, tekintélyében pedig mindenük fölött állt a juhász, aki még a parasztoknál is följebb valónak tudta magát.

A pusztán az élet hajnali három órakor kezdődött, az istállóban ekkor volt az első etetés. A csikósok négykor keltek, a juhászok ötkor. Délben a summások közös tálból ettek, a béresek elkülönülve, megadva a módját, még akkor is, ha az ebéd nem volt egyéb üres kenyérnél. Az esti etetés után a másnapi munkarend átvételével hazamentek a béresek. A vacsorát ki-ki a közös konyhában fogyasztotta, térde közé fogva a bögrét vagy a tányért. Vasárnap vidámabb volt az élet. A déli etetés után az öregebb béresek az istálló küszöbére ülve diskuráltak, a lányok is kiöltöztek, de már nem a régi népviseletbe, hanem az újmódiba. Néha citeraszó hallatszott, s a lányok, legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. A pihenésnek az ötórai etetés vetett véget, s újrakezdődött a puszta robotja.

Az embertelenül nehéz munkát súlyosbította a cseléd kiszolgáltatottsága. „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet.” Rendeletek szabályozzák a gazda jogait, a megdorgálás, a fenyítés módozatait, a szabad költözködési, munkavállalási jog megtagadását. A cseléd jogállására viszont jellemző, hogy a munkaidőt a törvény a „vidék szokásának”, „a gazdaság rendjének” rendeli alá.

A szitkokat a cselédek közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt helye a formaságoknak, hisz állandóan együtt voltak. Érintkezéseik keresetlen hangja mégis döbbenettel töltheti el a kívülállót. A káromkodási cifrázásában a puszták népe ritka találékonyságot és képzelőerőt mutatott. A gyakori és szinte rituális veszekedésekben, verekedésekben fejlődésre bőven adódott alkalom. Az asszonyok szerették gyerekeiket, de olykor vad szitkozódással akkorát vágtak rájuk, hogy félő volt, a gyerek nem mozdul többet. A családfők asszonyaikat rendszeresen szíjjal verték, míg azoknak az illem tiltotta a védekezést. A férfiak egymás között – néha csak egy-egy ártatlan célzásra – úgy összekapnak, hogy egyik-másik vérbe fagyva maradt a küzdőtéren. A vérontás hagyományos alkalma a búcsú volt, helyszíne pedig Ozora. A cselédség lelkivilágát persze nemcsak a veszekedések, hanem a megbékélés, az ünnepek tisztelete is jellemezte. Szerettek ajándékozni uraiknak is, egymásnak is. A disznóöléses kóstolóból, a gyermekágyas asszonynak küldött ajándékból gyakran még az ellenséges családoknak is jutott. Tavaszi, téli ünnepeiket társas vigalommá varázsolták. Az ököristálló elő állított májusfát pünkösd szombatján kidöntötték, majd ajándékokkal teleaggatva újra felállították. Ezt követte a fára mászás vigassága, majd pedig a tánc, a mulatság, amely addig tartott, míg össze nem verekedtek.

A puszta világához hozzátartozott a nyomorúságos szegénység is. Mivel a cselédség önálló gazdálkodást nem folytathatott, fizetségéből kellett megélnie úgy, hogy egy öttagú családban egy főre naponta két fillér jutott. Így aztán a szegény családok folyton répalevest ettek, a gyerekek pedig állandóan éhesek voltak, de hiába üvöltöttek, rugdosták a kenyeresládát, az lakatra volt zárva. A cselédeknek nemhogy önálló lakása, de szobája sem volt. Egy-egy helyiségben gyakran több generáció is élt, közösségivé téve így minden pillanatot, a fogantatástól a halálig.

Családi életében a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak kellett lenni, hogy „megemlegessék”. Ez volt a pusztaiak életében az első és az utolsó gondtalan ünnep. A párválasztás különben már gyermekfővel megkezdődött, hisz a pusztai már kisgyermekkorában tisztába jött az élet rejtelmeivel, s aztán utánozta a felnőtteket. Ennélfogva a párkapcsolatok, férfi és nő viszonya is sajátos értékrend szerint alakult. Különösen, hogy a pusztai lányok ki voltak szolgáltatva a gazdatiszt, az intéző kívánságainak, így az erkölcs kérdését is prózai tárgyilagossággal ítélték meg.

A munka alól csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával egybeépített intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom, mert a költségeket neki kellett viselnie, a szülők, mert az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot. Olvasni mindenki megtanult, aki azonban írni is tudott, az költő hírébe keveredett. A pusztaiak egyébként keveset hallottak a világról. A földesúr, de még a gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. Néha vándorok érkeztek, azok hozták a híreket: koldusok, summások, tudós emberek, akik gyógyítottak. Az orvosban ugyanis a pusztai ember nem bízott meg.

A pusztát minden év október 31. körül különös izgalom fogta el: az uradalom ezen a napon tudatta, kit tart meg, és kit bocsát el. Akinek menni kellett vagy menni akart, más munkaadó után nézett, vagy beköltözött a faluba. Így kerültek az író anyai nagyszülei Cecére. A cselédségből keveseknek sikerült fölfelé kitörni. A béresektől nem vették jó néven a műveltségre törekvést. A cecei nagyanya erélyének köszönhetően, a gyermek Illyés Gyulát gimnáziumba íratták, megalapozva az írói pályát, melynek eredménye ez a mű is.

N. HORVÁTH BÉLA

(Forrás: 66 híres magyar regény 429-343. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)


Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd



Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
2Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

A hagyomány modernizálása ez a vers, hiszen a finnugor népek legelső nyelvi-irodalmi értékű szövegére, a Pray-kódexben megtalált HALOTTI BESZÉD-re utal, azaz közel hét évszázadot ível át eme kapcsolódás. A HALOTTI BESZÉD ünnepélyes gyászbeszéd, liturgiai textus, amelynek csak első két szavát kelti életre Kosztolányi verse, a folytatás azonban már a legkevésbé sem ünnepi. Míg a régi magyar szöveg az ember isteni teremtésére és bűnbeesésére hivatkozik, addig költőnk meglepő módon éppen a mindennapiságot hangsúlyozza, nem kevés iróniával a hangjában és utalásaiban. Ez az irónia – többek között – éppen abban mutatkozik meg, hogy újra meg újra felesel egymással az elhunyt életének hétköznapisága és a temetés pillanatának megszokott, szükségszerű ünnepélyessége. A temetésen jelen lévők pedig nemcsak az elhunyt, de saját maguk iránt is részvétet éreznek. Ezt a hagyományt Kosztolányi tovább is örökíti, hiszen ifjabb kortársa, Márai Sándor 1950-ben úgyszintén HALOTTI BESZÉD címen fogalmazza majd meg az otthontalanság elégiáját, az emigráció súlyos létállapotát, Kányádi Sándor pedig 1980-ban Kacsó Sándort búcsúztatja „halotti beszéddel” (VISSZAFOJTOTT SZAVAK A HÁZSONGRÁDBAN).

Sokáig értelmezték úgy Kosztolányi sorait, mint a búcsúversek egyikét (ilyen egyébként a HAJNALI RÉSZEGSÉG és az ÉNEK A SEMMI-ről), vagyis a költő mintegy a saját temetésére írta volna meg a gyászbeszédet a közelgő halál tudatában. A vers viszont már 1933. április 16-án megjelent a Pesti Naplóban. Kosztolányi pedig csak mintegy fél évvel később észlelte ínyén a bíborvörös foltokat, amelyekről hamarosan kiderült, hogy a rosszindulatú betegség előjelei. Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseiből az is tudható, hogy családjuk barátjának, dr. Dubovie Hugó vegyészmérnöknek a halála volt a vers közvetlen indítéka (így válik talán még érthetőbbé a versvégi, a végleges megszűnést, a semmibe foszlást érzékeltető sor utolsó eleme, amely szerint már hiábavaló az érzelem, az értelem s a tudomány is: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”.) Ezzel együtt a költő természetesen a maga halálát is megélhette a temetés, illetve a versírás pillanatában, hiszen a halált először mindannyian mások halálában érzékeljük. A nemrég elhunyt Nobel-díjas író, Elias Canetti szavaival: mindannyian túlélők vagyunk, s tudjuk, hogy minket is túlélnek mások. A középkori liturgikus szöveg két kezdőszavának felidézésében tehát benne rejlik a halál érzékelhető közelsége, a feleimben pedig a felebarát jelentés is, azaz a költő számára is egyszerre látvány, látható példa és tanulság is a halál ténye, ezért mondhatja szinte biblikus, zsoltáros zengéssel: „Okuljatok mindannyian e példán”.

Ez idő tájt valóban sokasodnak azok a művek, amelyekben halottait siratja el, így a BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG, a HALOTTAK, az AZOKRÓL, AKIK ELTŰNTEK, a TÓTH ÁRPÁD HALOTTAI MASZKJA vagy az Osvát Ernő halálára írt két költeménye (OSVÁT ERNŐ A HALOTTASÁGYON; SZELLEMIDÉZÉS A NEW YORK-KÁVÉHÁZBAN). Mindegyik előképe a Halotti beszédnek. De az is igaz, hogy a halál gondolata, motívuma egész életművét végigkíséri. S ez a halálélmény a gyerekkorból fakad, gondoljunk csak A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI című ciklusára! Így nem meglepő az sem, hogy amikor (tízévi munka eredményeként) 1913-ban megjelenteti a MODERN KÖLTŐK című fordításgyűjteményét, menyi halállal foglalkozó költeményt válogatott a kötetbe. Egyik-másik mintául is szolgálhatott a Halotti beszédhez, mint Whitmann VALAKINEK, AKI NEMSOKÁRA MEGHAL, Baudelaire HALÁL, VÉN KAPITÁNY..., Hebbel A SÍR, Hofmannsthal A MULANDÓSÁG című verse. Példát jelenthetett kedves költője, Csokonai Vitéz Mihály is, aki 1804. április 15-én írta meg Rhédei Lajos feleségének temetésére HALOTTI VERSEK című művét, amelyben – többek közt – az emberlét lényegét kutatja: „Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek, / Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek”. Hasonló kérdéssel foglalkozik a Kosztolányinak szintén oly kedves Rilke is a DUINÓI ELÉGIÁK-ban.

Ez a halálközelség-érzés ekkor szinte benne volt a levegőben. Mert bár valamikor rég Epikurosz (i. e. 341-i. e. 270) úgy gondolta, hogy a halál nem tartozik ránk, a Kosztolányira is ható Schopenhauer (1788-1860) azt vallotta: „A halál a filozófia tulajdonképpen inspiráló géniusza vagy múzsája”, Hofmannsthal pedig így írt: „Csak holtan tudom, hogy vagyok.” A Kosztolányinál alig egy évvel idősebb Balázs Béla pedig ezt a címet adja első bölcseleti munkájának: HALÁLESZTÉTIKA, s megállapítja, hogy az élet titok, mindannyian titkot hordunk magunkban, és hogy „az életöntudatnak feltétele a halál, vagyis a művészetnek feltétele a halál. A HALÁL AZ ÉLET FORMÁJA. A vége, mint kontúr a rajzé, a határa az alaknak, mely a formáját adja.”

Igen: az, hogy Kosztolányi oly gyakran szól a halálról, éppen azt jelenti, hogy igazán „életes” költő, mindig az életről beszél, mint ahogy ki is mondja a MAGÁNBESZÉD-ben: „Az életet szerettem. Azt, ami lüktet / azt, ami vágtat a vér rohamán”. És a HALOTTI BESZÉD, barátja halála is csak alkalom arra, hogy ne a halálról, hanem az életről beszéljen, hogy elmondhassa, az élet maga a csoda. (Egyébként a csoda, a rácsodálkozás is olyan motívum, amelyre már a korai művekben is rálelhetünk.) Bár az elhunytat nem ruházza föl semmilyen különleges tulajdonságokkal, csak a maga szürkeségében mutatja be („Nem volt nagy és kiváló”), mégis így, sőt éppen ezért puszta létében is egyedüli csoda, gazdag „kincstár” az ember. Osvát Ernőnek, a Nyugat kitűnő szerkesztőjének halálakor ezt írta: „Nincs teremtmény, bármily jelentéktelen is, aki ne válnék jelentőssé végső perceiben”.

A HALOTTI BESZÉD „hőse” is, bár az új tárgyiasság regényeinek semmitmondó figuráit vagy a Kosztolányi-elbeszélések kisemberét látszik megtestesíteni, mégis „egyedüli példány”, és titka ebben az egyszeriségben, megismételhetetlenségben rejlik. Nem más ez, mint az emberlét tragikumán érzett részvét megfogalmazása, ezért kerül enjambement-ba és rímszerkezetbe, tehát mindig kiemelt helyzetbe, bevésődve egyúttal az olvasó tudatába az egyedüliség. A vers kompozícióját egyébként is elsősorban az adja, hogy a költő ritmikusan váltogatja, feleselteti egymással az eltúlzott, hangsúlyozott köznapiságot és az ennek ellenére érzékelhető kivételességet: mindkettő ugyanabban gyökerezik, magában az életben, amelynek lényege a sorsszerű elmúlás. Ezért a kétfajta létige: a nincs és a van, az embert pedig az teszi igazán csodává, hogy mindegyikünk unikum, kis univerzum.

A Nyugat első nemzedékének talán egyik legnagyobb vívmánya éppen ez volt, az individuum felfedezése és féltése. Mert bár a költő bizonyos, az olvasó felé is kikacsintó fölénnyel – ismét Canetti szavával: a túlélő fölényében – szemléli ügyködő, enni-inni kérő, cigarettázó kisemberét (a játékosan mesterkélt rímek mintha még gúnyolódnának is: hő voltő volt; hangja – harangja; telefonált – fonált; meredt a – cigaretta), ugyanakkor szinte eszményíti is, úgy ír elhunytáról, megszűntéről, mint a tragédiákról, a katasztrófákról szokás. Úgy hangsúlyozza a váratlanságot, mintha hirtelen minden megszűnni látszanak, hiszen „összedőlt a kincstár”, már soha nem hallható hangja „vízbe süllyedt templomok harangját” idézi, vagy műalkotásokra utal, hasonlatot keresve: ereklye, szobor, ékírás.

Könnyen elfogadnánk ezt az eszményítést, ha egy művészről, netán épp egy költő-íróról volna szó A JÉZUS HALÁLA szerzőjének, Renard-nak a halálakor írta a fiatal Kosztolányi a következő sorokat: „Valami mélyen tragikus van egy igazi író halálában. Nemcsak egy ember halt meg, hanem még valami. Egy kedély aludt ki, egy sajátosan egyéni látás veszett el, egy világ szűnt meg örökre, mindörökre. Nincs mód pótolni. Az író egy univerzum, és Jules Renard is az volt... ha ez az ember egyszer lecsukja a szemét, vége a művészetének is, és az örökkévalóság határtalan messzeségében soha-soha se születik hozzá hasonló.” Ezúttal viszont egy akárki (a hofmannsthali Jedermann) a hős, pontosabban: az antihős. És mégis kivételesnek láttatja a költő. Miért? Mert a részvét kapcsán e jelentéktelen ember is eszmény lesz, mert – sugallja Kosztolányi – minden ember, minden élet, maga a puszta létezés: érték.

Ezt a kettősséget, eszmény és köznapiság egymásba játszását segíti megvalósulni a kompozíció és a stílus is: így váltják egymást a szimbolizmus szinte szentenciaszerű általánosításai és a szecesszió jelenetező, tablókban gondolkodó, a kis konkrétumokban gazdag érzékletessége. Egy emberről van itt szó, de úgy, hogy egyúttal minden emberről minden embernek fogalmazódik meg az üzenet: a részvét, a tragikum üzenete. Mindezt nem képes más feloldani, mint a mese, amely azt is tudja, ami nem volt, ami a valótlannak is realitást ad, ahol, mint a mítoszokban is, megtalálható a nagy csodálkozás, mert a mese lehet akár maga az öntudatlanság is. Ezért szól tehát éppen úgy a vers utolsó sora, mintha egy mese kezdetét olvasnánk, felidézve persze tudatunkban a mese befejezésének formuláit is: „Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

A HALOTTI BESZÉD hangulatát azért sem mondhatjuk pesszimistának, mert Kosztolányi késői költészetében rátalált egy olyan parlando hangra, mely eleve természetessé, emberivé avatja legkomorabb következtetéseinek végkicsengését is. Ezt még csak fokozza a „meses” egyszerűsége, és bár ezzel ugyan nem nyújt vigaszt az elmúlással szemben, de segít átélni a halál emberi méltósággal történő elfogadásának lehetőségét.

SZIGETI LAJOS SÁNDOR

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) költő, prózaíró, műfordító. Szabadkán születet és tanult, később a pesti bölcsészkar hallgatója, majd újságíró. A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI című kötetével vált a Nyugat-korszak legnépszerűbb modern költőjévé. Igazi homo aestheticus: ragyogó stiliszta. 1933-ban jelent meg a legnagyobb sikert aratott prózakötete, az ESTI KORNÉL. Lírájának csúcspontját az 1935-ben kiadott SZÁMADÁS című kötete adta. Időközben diagnosztizálták ínyrákját, megműtötték, besugárzásokat kapott Stockholmban. József Attila KOSZTOLÁNYI, Radnóti ÉNEK A HALÁLRÓL című versével búcsúzott tőle. Az utókor mindig zavarban van, hogy költőként vagy prózaíróként értékelje többre.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 259-263. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)