2012. jan. 7.

Juhász Gyula: A kis Petőfi Szegeden


A magyar Sasfiók, Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról többször szó esett már a lapokban. Legutóbb a Petőfi-könyvtár új kötete, Déri Gyulának Petőfi Zoltánról szóló életrajza foglalkozott ezzel. Tudvalevőleg Petőfi Zoltán az én nagyapám házánál, ahol én születtem, volt szálláson Szegeden a háborús 1866-ban. Nagyapám nemigen beszélt erről, de amikor értesült a lapok cikkeiről és elolvasta a Petőfi-Társaság kiadványát, elővette régi írásait, és átadta nekem a saját hiteles följegyzéseit Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról. Ezek a följegyzések sok új és érdekes adattal szolgálnak Petőfi szerencsétlen fia egyéniségének és sorsának megértéséhez, és sokban módosítják és megváltoztatják az eddigi adatokat. Különösen a szegedi piaristák eljárását tisztázzák az egykori diákkal szemben. Én, úgy vélekedve, hogy ezek a dolgok az olvasót is érdekelhetik, itt közlöm a krónikás pontosságával és pártatlanságával nagyapám adatait és csak néhol szólal meg a lírikus, hogy elsirassa a magyar Sasfiókot.

Petőfi Zoltán 1866 őszén, a háborús időkben került nagyapám, Káló Antal házához. Sörház utcának hívták az utcánkat akkor. A tizenhét éves, szép, sápadt és nyúlánk ifjút, a nagy költő álomországának reichstadti hercegét egy derék és neves piarista ajánlatára vitte el Petőfi István, az akkori csákói gazdálkodó, Kálóékhoz. Havi húsz pengő forintot fizetett a gyermekért, akit a piaristák már ez időben is jónevű gimnáziumába íratott. A tanárok között Csaplár Benedek és Budavári József is ott voltak. Petőfi István nagyon szigorú tanácsokkal hagyta itt a nagy Petőfi szülöttét, de volt oka erre. A fiú már ekkor a szabad élet szilaj árjából került volt a szegedi révbe. Itt, szoros felügyelet és szinte apai szeretet mellett, három hónapig csöndesen és komolyan élt. Nemigen voltak barátai, ismerősei, állandóan könyvei mellett ült komolyan, szinte komoran. Talán a sorsán, a tragikus végzetén mélázott. Talán a korai halál fekete árnyai lengték már körül. Talán az apai dicsőség súlyos aranya nyomta a fejét.

Az utcában és városban hamarosan elterjedt, hogy Petőfi Sándor fia itt van, a Sörház utcában lakik. Akkor még frissen, forrón és égetőn élt a fiatal lángész és vértanú ragyogó emléke. Költészet és hazafiság élő koszorúi övezték a nevét. Fiát majd megfojtották az ölelő karok. Jó cimborák és szép lányok ölelő karjai. Petőfi Zoltán Szegeden azonban, úgy látszik, új életet akart kezdeni. Magányosan és gőgösen. Nem fogadta el a városi urak szíves invitálását, elvonult a kíváncsiság tekintete elől. Ámde három hónap múlva hirtelen megváltozott.

Nem ízlett neki a tanulás, a fegyelem, a nyugalom. Az apja szilaj vére űzte. De hiányzott belőle az apja szikla-akarata. Petőfi Zoltán hanyag lett, pajtások után nézett, kisasszonyok után járt, mulatozott. Nagyapám szomorúan látta ezt, és Petőfi Istvánt értesítette róla. A derék, becsületes gazdálkodó, akiben a nagy költőnek csak igazságérzete volt meg, hevesen megdorgálta a könnyelmű fiút, kifizette adósságait, és tanulásra intette. Érettségi előtt állott akkor a nagy költő fia. De Petőfi Zoltán kereken kijelentette, hogy ő nem akar tanulni. De hogy mit akar, arról hallgatott.

Elszomorodva távozott Petőfi István Szegedről, kifizette a gyerek három havi kötelezettségét előre, és kérve nagyapámat, hogy ha Zoltán semmi áron sem akar tanulni és maradni - ő jól ismerte már -, akkor adja ki neki a pénzt, az utolsót, amit Zoltánra költ, és bízzák sorsára Petőfi könnyelmű, veszendő fiát.

Zoltán egy napon színlapot látott és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. „Színlapot láttam, nem megyek többé iskolába!” - kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő, Petőfi István végső meg¬hagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már nem akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe, Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte. Nagyapám följegyzéseiből világosan meg lehet állapítani, hogy Petőfi Zoltánt a szegedi piaristák egyáltalában nem távolították el az intézetből, mint Déri Gyula írja a könyvében. Petőfi Zoltán önkényt és hirtelenül tűnt el Szegedről. Egyszerűen itt hagyta a csöndes és nyugalmas életet - várta tragikus, viharos végzete. Nagyapámnál később lakott egy valamikor híres színész, Vezéri nevezetű. Ő újságolta neki, hogy Zoltán Debrecenben nagybeteg. A város tekintélyes összeget gyűjtött a nagy költő szerencsétlen fiának, de ez gőgösen - egy Petőfi gesztusával - utasította vissza a gazdagok adományát.

És ez volt az ő tragédiája voltaképpen: a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget a szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát.

(Forrás: Szeged és Vidéke, 1911. április 15.)

(Forrás: Juhász Gyula: Örökség – Válogatott prózai írások)

Névy László: Petőfi olasz tanulmánya




Dr. Meltzl Hugó tagtársunk értekezése után alkalomszerűnek tartom az olaszoknak Petőfi költészete iránt tanúsított érdeklődésével és lelkesedésével szemben megemlíteni, minő előszeretettel viseltetett nagy költőnk az olasz nyelv és költészet iránt, mikor legfeljebb magában, a géniusz önérzetével gondolhatta, hogy egykor idegen nemzetek is fognak az ő dalaiban szívhez szóló, emelő, gyújtó hangot találni.

Petőfiben a költői őserő volt megtestesülve. Utánozni, talán ha akart volna, sem tudott volna. Egyénisége oly határozott, hogy magát megtagadni rá nézve lehetetlen lett volna. De ez távolról sem teszi azt, hogy a megszerezhető ismeretek becsét méltányolni ne tudja. Nem foglalkozott sokat az elméletekkel, de égett a vágytól, hogy a világirodalom nagy szellemeit közvetlen forrásból, az illetők nyelvén ismerhesse meg. Gúnyolta, mikor alkalma volt a középszerűséget, a művészet üggyel-bajjal dolgozó mesterembereit, de rajongott mindenért, ami a géniusz bélyegét viselte homlokán.

Az a néhány év, melyet hányattatásai után a szabadságharc kitöréséig, nyugodtabb munkásságban tölthetett, nemcsak a dúsabb költői produkció, hanem a tanulás ideje is volt. A németen kívül szorgalmasan tanulta az angol, francia és olasz nyelvet, s foglalkozott az illető nemzetek legnagyobb költőivel.

Az olasz nyelvben 1844-1845-ben Messi Antal úr, ma egyetemi rendkívüli tanár, s nekem a kereskedelmi akadémiában igen tisztelt kollégám, volt tanítója, ki az alábbi adatokat lekötelező szívességgel bocsátotta rendelkezésemre.

Petőfi akkor a Hatvani utcában, a Jankovics-féle ház egy szűk és homályos udvari szobájában lakott Pákh Albert-tel, akivel együtt tanult olaszul. Miként forrásom mondja, Petőfi jól és szívesen fordította Pellico Silvio Rabságom órái című művét, de legjobban szerette a népdalokat, a Canti populari-t.

Nem tudott csendesen ülni, s amennyire a kis szoba szűk területe engedte, makra pipáját foga közé szúrva, nagy léptekkel járt fel-alá, s ha a mester kelleténél tovább időzött a klasszikus prózánál, nem éppen suppressa voce kívánta: Canti populari!

Mód nélkül szerette az olasz népdalok hevét, egyszerűségét, s nemzeti emelkedettségét.

Ismerte és szívesen recitálta Berchet-nek azt a dalát a zöld, vörös, fehér színről, melyet Meltzl-tagtársunk is szembe állít a Szerelem gyöngyei-nek XXVI. dalával.

Gyakran szavalta a következő szerelmi dalt:

Chi v ’amera, ben mio, s’i non son io?
Chi m’ama me, se non m’amate voi?
E tutto lob en vostro gia son io
E tutto lob en mio, gia siete voi?
Da poiché ci vogliamo tanto bene
Venga la morte, che morremo insieme,
Da poiché tanto ben noi ci vogliamo,
Venga la morte e insieme moriamo.

Magyarul körülbelül fél prózában, fél versben:

Ki fog téged szeretni kedvesem, ha én már nem vagyok,
Ki fog szeretni engem, hogyha te nem szeretsz?
Hiszen a te egész kincsed egyedül én vagyok,
S az én egész kincsem egyedül csak te vagy.
Azóta, hogy szeretjük egymást olyannyira,
Jöjjön bár a halál, együtt halunk mi meg.
Mióta úgy szeretjük egymást,
Hadd jöjjön a halál, együtt halunk mi meg.

A kis szoba ajtajára belül krétával írta fel Petőfi Dante-nak azt az ismeretes terziáját:

Per m esi va nella cittá dolente,
Per m esi va nell’ eterno dolore,
Per m esi va tra la perduta gente.

Azaz:

Rajtam át visz az út a gyászos városba,
Rajtam át visz az út az örök fájdalomba,
Rajtam át visz az út az elkárhozottak közt.

Pompásan alkalmazott inscriptio a kis szobára és lakóira.
Különösen kedvelte és énekelni is szerette Monti-nak következő dalát:

Bella Italia, amate sponde
Pur vi torna a riveder;
Trema in petto e si confonde
L’alma oppressa dal piacer.

S hozzá a refrain:

Il giardino di natura
Pei barbari non é!

Magyarul körülbelül:

Oh szép Italia, ti kedves partok,
Im visszatérek látni titeket;
A lélek reszket és zavart lesz bennem,
Alighogy bírja a nagy örömet.
A természetnek eme kertje
A barbároknak nem való.

A barbárok alatt az olasz költő osztrákokat ért; de a magyar költő is gondolta a magáét, mikor lelkesülten dúdolta:

Il giardino di natura,
Pei barbari non é.

Egy alkalommal Pákh Albert szorgalmasan körmölt valami tárcacikket egy lap számára. Petőfi hosszúkat lépve, dúdolta a Canti populari-t és zavarta az írót. Pákh mérges volt, s csendre intette. Petőfi jókedvűen azt felelte neki:
- No isz’ jól van; lesz idő, mikor rólunk is írnak tárcacikket.

Bizony írnak mást is, hála Isten. A magyar költő dicsőséget szerzett nemzetünknek és nyelvünknek messze földeken, már-már az egész művelt világon s örvendhetünk, hogy az ő hangjai abban a szép országban is élénk visszhangot keltettek, melynek dalai oly harmóniával zengtek össze az ő szép lelkével.

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Szalai Fruzsina: Hintán



Semper altius

Szeretek – most is úgy mint régen-
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légen át,
Míg a fűben, a nedves árnyban
Kakukfű nyilik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szeliden,
Oly zajtalan jár könnyü hintám
Mint csónak, sima kék vizen.
Halk csendesen, suhanva szállok,
Igy suhant, igy repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott –
Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszönt, légy ezerszer,
A távolból is ujra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy múlékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben.
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon –
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazán a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!

(Forrás: Szalay Fruzina: Versek – Ajánlva édes szeretett anyámnak – Bp. 1894. – Singer és Wolfner Könyvkereskedése)
*
Szalay Fruzsina (Kaposvár, 1864. szept. 10. – Kaposvár, 1926. júl. 10.) költőnő.
Obetkó Károly főügyész felesége. Anyja, Kisfaludy Atala szintén költő volt. 1890-től állandó munkatársa Kiss József lapjának, A Hétnek. Verseket fordított, álmodozó hangú, borongós költeményeket, elbeszéléseket írt. – F. m. Versek (Bp., 1894); Egy marék virág (versek, Bp., 1898); Bébi és Micóka (ifj. regény, Bp., 1906). – Irod. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).

Főbb művei: Versek /Bp. 1893/, Egy marék virág /versek, Bp., 1897/, Bébi és Micóka /ifj. regény, Bp., 1906/

(Forrás: Somogyi Életrajzi Kislexikon)

Szalay Fruzsina: Vágy



Oh végre, végre-valahára
Itt a mosolygó kikelet!
Leragyog rám a nap sugára,
Fenn a tündöklő ég nevet.

Tán a tavasznak ujja ére?
Az fest elémbe álmokat?
Látom a tenger kék vizére
Mint száll a rózsás alkonyat.

Talán ez könnyü bérczi szellő
Mely friss lehével megcsapott?
Látom a gyöngyözőn szökellő
Ezüstös bérczi patakot.

A képzelet csapongva szárnyal;
Látom a fenyves árnyait,
Hol a sötét bársony gyopárral
A rózsaszin erika nyit.

Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani,
Ugy csal, ugy von, ugy visz magával
Egy legyőzhetlen valami!

Ah! a tavasz lehelletére
E nyugtalan vágy megragad,
Ilyen sóvárgás viszi délre
A tova szálló madarat!

(Forrás: Szalay Fruzina: Versek – Ajánlva édes szeretett anyámnak – Bp. 1894. – Singer és Wolfner Könyvkereskedése)
*
Szalay Fruzsina (Kaposvár, 1864. szept. 10. – Kaposvár, 1926. júl. 10.) költőnő.
Obetkó Károly főügyész felesége. Anyja, Kisfaludy Atala szintén költő volt. 1890-től állandó munkatársa Kiss József lapjának, A Hétnek. Verseket fordított, álmodozó hangú, borongós költeményeket, elbeszéléseket írt. – F. m. Versek (Bp., 1894); Egy marék virág (versek, Bp., 1898); Bébi és Micóka (ifj. regény, Bp., 1906). – Irod. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).

Főbb művei: Versek /Bp. 1893/, Egy marék virág /versek, Bp., 1897/, Bébi és Micóka /ifj. regény, Bp., 1906/
(Forrás: Somogyi Életrajzi Kislexikon)