2012. jan. 4.

Heinrich Heine (1797-1856): Németország


- Részletek -

1.
November borús hava volt
A lombot a szél söpörte,
Zordabbak lettek a napok,
S én indultam hazai földre.

Mikor elértem a határt,
Rákezdett dobogni edzett
Mellemben a szív, sőt azt hisze,
Hogy könnyem is potyogni kezdett.

A német szóra különös
Érzésnek lettem a foglya:
Mintha a szívem vére ind
Édesen elbugyogna.

Egy kislány hárfázott s dalolt,
Érzése tiszta, bátor,
S hangja hamis volt, módfelett
Megindultam dalától.

Vágyat dalolt s szerelmi bőt, -
Lemondást és hogy, meglásd,
A vidám, boldog mennybe fönt
Még megtaláljuk egymást.

S a siralomvölgy örömét,
Mely gyorsan tovaröppen,
S a túlvilágot, hol a szív
Dúskál szent gyönyörökben.

A lemondás aggott dalát
S az égi tente-tentét,
Ettől csitul a nagy kamasz,
A nyűgös, szertelen nép.

Tudom e dalt és szövegét,
S a szerzők ismerősök -
Ó, vizet prédikáltanak,
De bort ittak e hősök.

Én újabb dalt, barátaim,
Ujat és jobbat zengek:
Mi már a földön, idelenn
Építjük föl a mennyet.

Le a nyomorral! Itt akarunk
Boldogabb, jobb jövendőt -
Ami munkás kéz nyomán terem,
Ne falják surnya bendők.

A föld ölén mindenkinek
Elég kenyér csirázik,
Rózsa, mirtusz, szépség, erő
S cukorborsó, rogyásig.

Cukorborsót mindenkinek,
Ha pattan zsenge tokja!
A mennyországot bízzuk a
Verebekre s angyalokra!

S ha szárnyat ád a szép halál,
Vizitbe odaszállunk
Hozzátok, s együtt mennyei
Kalácsokat zabálunk.

Dalt zengek, újat s jobbat is!
Hegedű s fuvola szól így.
A Miserere ósdi már,
Lélekharang se szólít.

Szűz Európát jegyzi el a
Szabadság géniussza,
S az ölelkező mátkapár
Az első csókot issza.

Hogy papi áldás nincs, a frigy
Érvényét nem zavarja -
Éljen az ara s a vőlegény
S minden leendő sarja!

A nászdal ime az én dalom,
A jobb, a szebb, az újabb!
Lelkemben fennkölt ünnepély
Csillagüzére gyullad -

Szétfolynak a lángzó csillagok,
A vad, lobogó lidércek -
Tölgyeket törnék össze, oly
Csodás erőket érzek!

Varázsos nedvek árama tölt,
Hogy német rögökön járok -
Anyjához ért az óriás
És újból talpraállott.

3.
Carolus Magnus ott pihen
Az ős aacheni dómban.
(Vigyázat: nem Karl Mayer, a sváb,
Akiről itt ma szó van!)

Nos, nem lennék halott király,
Bár födne az aacheni márvány;
Inkább utolsó rímelő
A Neckar partja táján.

Aachen... unatkozó kutyák
Szükölnek utcahosszat:
Ó, rúgj belénk, jó idegen,
Talán az szórakoztat.

Unalmas fészek, - egy kicsit
Kószáltam s újra láttam
Pár fickót alig változott
Porosz egyenruhákban.

A piros gallér járja még
S a régi szürke mente -
(Francia vér az a piros -
Mit Körner lantja zengte.)

A régi pedáns banda ez.
Csak derékszögbe moccan,
S még minden arcon ott a gőg,
Előkelőn s fagyottan.

Ugy járnak, mint a gyertyaszál,
Oly peckesen, kevélyen,
Mint aki botot nyelt, botot,
Mely őt püfölte régen.

És megvan még a pallos is,
Csak most belűl a helye;
S a meghitt "Du" még visszakong
Az ősi-úri "Er"-re.

Hosszú bajusszuk voltaképp
Agg copfok új alakja:
Mely hátul csüngött volt, a copf
Ott csüng az orr alatt ma.

És az se rossz, a lovasok
Jelmeze, csak dicséret
Illeti, - kivált a sisak,
S csúcsán a csöpp acélhegy.

Mintha a halk, romantikus
Lovagkor itt suhanna,
Uhland és Tieck, báró Fouqué
És Montfaucon Johanna.

A szép középkor tűnik elő,
Apródok ősi színnel,
A hűség szívükben virult,
S hátuljukon a címer.

Keresztes hadak, tornatér
És trubadúri pompa -
Az ájtatos hit kora volt,
Nem volt se lap, se nyomda.

S a sisak! Mindenek fölött!
A kor királyi vicce!
Felséges ötlet, - s a pointe
Ott van fölül: a - spicce!

De félek, hogy vihar ha jő,
A sisak hetyke csúcsa
A menny modern villámait
A fejetekre húzza! - -

S ha hadba szálltok, könnyedebb
Föveg kell, mint e vas-tok;
E középkori nagy sisak
Zavar, ha majd szaladtok...

4.
Köllen jött, - késő este volt,
A Rajna hangja járt át,
Már német szellő legyezett,
Éreztem is hatását -

Étvágyamon. Sonkát s kövér
Palacsintát is ettem
Fölöttébb sós volt, - rajnai
Borokkal öblögettem.

A zöld kehelyben még ma is
Aranylik tűz-özönjük,
S ha kissé bőven kortyolod,
Orrodba száll a gyöngyük.

S bizseg az orrod édesen,
Elönt a kéj, a kába,
Utcára hajszolt engem is,
Ki a kongó éjszakába.

Ugy néztek rám a kőfalak,
Minthogyha messzi mondát,
Minthogyha Köllen ősi, szent
Legendáit susognák.

A jámbor klérus űzte itt
Kis játékait egykor,
Ulrich von Hutten könyvet írt
A "Sötét Férfiak"-ról.

A középkor kánkánja folyt,
Pap és apáca járta;
Hochstraaten, Köln Menzel-e volt
A kor denunciánsa.

Az embereket s könyveket
A máglya torka nyelte;
A Kyrie Eleison hangja szállt
S harangok szava szerte.

Az úton a Gazság s Butaság
Ebekm ódjára párzott;
A gyülölködő vakhit
Mind: fiok-unokájok.

De nézd csak ezt a monstrumot,
E holdas fénybe szőttet!
Kisértetin, sötéten áll
A kölni dóm előtted.

Lelki Bastille-nek szánta ezt
Furfangosan az Egyház:
Sorvassza a német szellemet
Ez óriási fegyház!

De akkor - akkor jött Luther,
S a nagy "Megállj!"-t kimondta -
S tovább nem épült, úgy maradt
A kölni dóm azóta.

Máig se kész - és így a jó.
Hogy befejezni késnek,
Német erőnek jele az
S protestáns küldetésnek.

Ti "dóm-egyleti" figurák,
Ti gyönge, eltörődött
Kezekkel raknátok tovább
A csonka, vén erődöt!

Ó, balgaság! A csengetős
Perselyt hiába rázod,
Eretnek és zsidó sem ád,
Hiába magyarázod.

Hiába játszik Liszt, a nagy,
A kölni dóm javára,
S egy jóképességű király
Hiába deklamálja,

A kölni dóm nem készül el,
Ámbátor már a hűdött
Elméjü sváb egész hajó
Követ is odaküldött.

Nem, - hasztalan rikoltanak
A baglyok és a hollók: -
Ez ósdi gusztusú csapat
Mindig a tornyokon lóg.

Ellenkezőleg: lesz idő,
Mikor - hiába tombol
A makacs templomépitő -:
Istálló lesz a dómból.

"S ha a dómban lovak állanak,
Mi lesz - felelj, de nyomban -
A három szent királlyal, itt,
A tabernákulumban?"

Ma már e kérdés nem zsenánt.
Akár időt se töltsek:
Kvártélyt kaphatnak máshol is
A napkeleti bölcsek.

Azt mondom én: a münsteri
Három vasrácsu ketrec
Lamberti tornyán őnekik
Alkalmas épület lesz.

S ha szép triumvirátusuk
Megcsonkul egyszer akkor
Napkelet helyett hozzatok
Egy királyt - Napnyugatról...

12.
Vak erdőn át döcög kocsink -
Most reccsenése ver fel -
Fuccs egy kerék. Most állhatunk.
No, ez se fenékig tejfel.

A postakocsis magamra hágy
S lohol a faluba gyorsan.
Éjfél van, és a rengeteg
Üvöltő kardala harsan.

Csak farkasok éhes torka bőg
Ilyen vad, szörnyü hanggal.
Mint fény a mély homályon át,
Szemük ragyogva langall.

Nyilván tudták az ordasok,
Hogy érkezem és ez okból
Világlik úgy a rengeteg,
S dől a dal kórusukból.

S ni most hallom csak: szerenád!
S nekem szól, senki másnak!
Fölveszem illő pózait
A szónoki ellágyulásnak:

"Farkastestvérek! Hév öröm
Ma körötökbe lennem,
Hol annyi tiszta lélek így
üvöltve tisztel engem.

Amit e percben érezek,
Csodás s megfejthetetlen;
E drága óra énnekem
Örök s felejthetetlen.

Bizalmatok megtisztelő,
Köszönet s hála érte;
Életem súlyos perceit
Hüségetek kisérte.

Farkastestvérek! Sohase
Hittétek, ha a hátam
Mögött svihákok szája járt,
Hogy a kutyákhoz álltam,

S hogy meglógtam s tanácsos úr
Leszek a juhakolban -
Efféle hitvány szó-fiát
Cáfolni büszke voltam.

S noha báránybundát, mert meleg,
Olykor nyakamba vettem,
A birka-sors ábrándozó
Hivője sose lettem.

Juh sem vagyok, eb sem vagyok,
S tanácsos úr se, - híven
Farkas-fog maradt a fogam,
És farkas-szív a szívem.

Számítsatok rám véletek
Üvöltök én is itt lenn -
Segítsetek magatokon,
És megsegít az isten!"

Igy szólt rögtönzött válaszom,
Aztán kocsira szálltunk; -
Sajnos meghúzva hozta le
Az "Allgemeine Zeitung".

14.
- - - - - - - - - -
S lélekzetem is elakadt,
Mikor - fojtottan - a néni
A Rőtszakállú titkait
Kezdette elmesélni.

A császár - súgta - nem halott,
A tudomány se tudja,
Hű fegyvertársai közt tanyáz
Egy rejtett sziklazugba.

Kyffhauser, ez a hegy neve,
Barlanggá nyílt a gyomra;
Boltjait függőlámpafény
Tölti be imbolyogva.

Az első terem hercegi
Istálló, lovak ezerszám
Állnak a jászlaknál, ragyog
Rajtuk a büszke szerszám.

Ott villog minden paripán
A zabolája, nyerge,
De egy se nyihog, nem kapál,
Mintha vasból volna verve.

A szomszéd-terem alom-ágy;
Katonákat látsz heverni,
Szakállas, nyers és marcona
Ábrázatok, ezernyi.

Tetőtől talpig vasba mind,
De egyikük se rebben,
Feküsznek moccanatlanul,
Alusznak rendületlen.

A harmadik teremben íj,
Szekerce, lándzsa - büszke
Halom, - ó-frank puskák, vért, sisak
Acélja és ezüstje.

S pár ágyú, nem sok, ám elég
Diadalmi jelnek éppen.
Egy fekete-vörös-arany
Lobogó leng a légben.

A negyedikben - Ő lakik,
A századévek alján
Kőasztalnál, kőszéken űl,
A homloka a karján.

A lángveres, nehéz szakáll
Régen lenőtt a földre,
Nagyritkán egyet hunyorít
És ráncba fut szemöldje.

Töpreng a császár? Aluszik?
Gondolkodhatni róla;
De fölrendül az óriás,
Ha egyszer üt az óra.

A zászlót felragadja, úgy
Süvölti: Lóra, Lóra!
S csörömpöl s pattan víni-kész
Népe a riadóra.

Lovára lendül mindenik,
Nyerít a ló, s kapál már,
A csattogó világba ront
A kürtök szava száll már.

Jól kialudták magukat,
Jól vágnak, jól robognak,
A császár törvényt lát, szigorút -
És jaj a gyilkosoknak -

Akik megölték hajdanán
A drága aranyhajú lányt,
Csodálatos Germániát -
Ó, Nap, te vádoló láng!

S bár kastélyába bútt a gaz
Kacagva és borozva,
Vár rá a bosszuló kötél,
Eléri Barbarossa!

Mily bűbájosan csengve hullt
Az édes dajka-szó ránk!
Ujjongott babonás szivem:
Ó, Nap, te vádoló láng!

15.
Finomszemű eső szitál,
Jéghideg, mint a tűhegy!
Izzadt lovak bús farka leng,
A sárban nekidűlnek.

A postakocsis trombitál,
Ismerem ezt a hangot -
"Három lovas léptet a kapun át! -
S ez hirtelen lehangol.

Az álom lassan elnyomott,
S im: álmok képe lebben:
A Rőtszakállunál vagyok
Abban a csodahegyben -

De most már nem kőszéken űlt
S kőlapnál - önmaga szobra -
S oly fölséges se volt, ahogy
A képzelet festeni szokta.

Kacsázott vélem a termeken át,
Fecsegtünk jól mulatva,
S akár egy antikvárius,
Kincseit mutogatta.

Megmutatta, a puskatust
Hogyan és merre fogják,
Hermelinjével megpucolt
Pár rozsdaverte szablyát.

Fogott egy pávafarkot és
Lesöprögette itt-ott
Csákóról-vértről és sisak-
Csúcsról a port, a piszkot.

S a zászlót kiporolva szólt:
"Legnagyobb büszkeségem:
Selymét a moly nem ette meg,
És nincs szú a nyelében."

S abban a teremben, ahol
Ezernyi hőse hűsen
Aludt harcokra várva, ezt
Mondá az agg derűsen:

"Alusznak. Járjunk halkan itt,
Legkisebb zajt se csapva;
Száz év megint letelt, s ma van
A zsoldfizetés napja."

S a császár csöndben odament
Az alvókhoz - ki látott
Ilyet?! - zsebükbe csúsztatott
Egy-egy arany dukátot.

Elhűlten álltam ott, s felém
Mosolygott most a császár:
"Száz évben egyszer jár a zsold,
S fejenkint egy dukát jár."

S hosszú sorokban állani
Látván amott a falkát,
Megörvendezett módfelett
És dörzsölte a markát.

Most minden gebét számbavett,
Bordáik lapogatta;
Csak számolt, számolt, nyugtalan
S hadarva járt az ajka.

"Ebből bizony felférne még -
Bosszúsan mondta aztán -
Katona, fegyver volna már,
De nincs elég lovacskám.

Szétküldtem lócsiszárjaim
Világgá, hogy a legszebb
Lovakat hajtsák föl nekem,
S már hoztak is, nem egyet.

Várok, mig komplett lesz a szám,
Azután nekivágok,
S hű német népem, szép hazám,
Hozom a szabadságot."

Igy szólt s fölrikkantottam én:
"Öregem, rajta, máris,
Rajta, ha nincsen ló elég,
Jó lesz egy pár szamár is."

"Csak lassan a testtel!" - Rőtszakáll
Ezt mosolyogva mondta -
"Róma sem épült egy nap alatt,
Ritkán jó hamari munka.

Sokkal jobb későn, mint soha,
S a makk se nő ki nyomban,
Chi va piano va sano - példaszó
A Római Birodalomban".

16.
A kocsi döccent, felriadt
Az alvó, - de lezárult
Pillám, és álmodtam, megint:
Láttam a Rőtszakállút.

Fecsegve jártuk fel s alá
A termeken az éjet,
A császár folyton faggatott
És nógatott: beszéljek.

Hisz sok-sok esztendeje, hogy
Nem hallott emberi szót a
Felső világból, már talán
A hétéves háború óta.

Mendelssohn Mózesre kérdezett,
Majd a Karschinra, végre
S főként: Madame Dubarryra,
A Lajos metreszére.

"Császárom, Mózes rég halott,
S te mit se tudsz felőle?
Halott a fia Ábrahám,
S Rebeka is, a nője.

Hogy Ábrahám egy kisfiút
Nemzett Leával, ez tény,
Félix nagy karmester ma már,
Viszont ő jó keresztény.

Az öreg Karchin is halott,
S a Klencke is, a lánya;
Csak Helmine Chezy él talán,
A Karschin unokája.

Mig Lajos úr volt, vígan élt
Dubarry asszony is még,
Vénecske volt már, amikor
A gijjotinra vitték.

Lajos, a Tizenötödik,
Az ágyban múlt ki, csendben,
A Tizenhatodik gijjotinon,
Nejével egyetemben.

Antoinette, illem szerint,
Nyugodt volt, szép s királyi,
Viszont vadul sikoltozott
A bárd alatt Dubarry - -

A császár hirtelen megállt,
Kiűlt merev szemében
A kíváncsiság: "Mondd, mi az
A gijjotin? Nem értem."

A gijjotin - mondottam én -
Új módszer, Rőtszakáll, itt,
Mely bárkit - s bármily rangu is -
A túlvilágra szállit.

Egy furfangos kis gépezet
Új módszerünk alapja,
A feltaláló - Guillotin,
S a nevét tőle kapta.

Egy deszkaszálhoz szíjazunk,
S lesüllyedsz, - dupla szárfa
Közé csuszol; - fönn függ a gép
Háromszögletü bárdja: -

Meghúznak egy zsinórt, s a bárd
Kedélyesen lehuppan,
Mely alkalommal koponyád
Viszont egy zsákba pottyan.

Szavamba vágott Rőtszakáll:
"Egy szót se róla, kérlek,
Egyetlen porcikám se húz
Megismerkedni véle!

Lajos király és hitvese!
Szíjak közt! Deszkaszálon!
Az etikettnek ebben én
A nyomát sem találom!

S mi az, hogy "per tu" szólsz velem?
Miféle jómadár vagy?
Vigyázz, kölyök, mert megnyesem
Orcátlan, hetyke szárnyad!

Ha szólsz, az epém forrni kezd,
S keserü lesz a kedvem,
Lélekzeted - honárulás,
S felségsértés is egyben!"

Hogy így rámtámadt az öreg
S ily durva dühre lobbant,
Ami eddig csak begyembe volt,
Belőlem is kirobbant.

"Uram, te csak egy monda vagy,
S ez ócska monda untat,
Eriggy aludni s bízd reánk:
Majd megváltjuk magunkat.

A köztársaságpártiak
Röhögnek, hogy egy árnyat,
Egy koronás rémet követünk
S rossz vicceket csinálnak.

S nem tetszik fekete-vörös-
Arany zászlód se, kedvem
Szegték az ónémet hülyék
A diákegyletekben.

A legjobb lesz, ha itt maradsz,
S a hegy sötétje rádszáll -
Hisz voltaképp egyáltalán
Minek nekünk a császár?"

17.
Igy feleseltem véle ott -
Álmomban persze, persze -
Ébren sokkalta szelidebb
A magamfajta mersze.

Csak ideális álmaid
Ködén mondod ki, német,
Hüséges szíved titkait,
Jó, német véleményed.

Fölébredtem. Az útfelen
Tölgyerdő, elfutó fák,
Szétverte minden álmomat
A meztelen valóság.

Tölgyek csóválták fejüket,
Bús nyírfa bólogott rám,
S én felkiáltottam: - Bocsáss,
Bocsáss meg, Barbarossám!

Te bölcs vagy, én meg ostoba!
Bocsásd meg csúf, gonosz szám!
Oly ingerült vagyok. - No, jöjj,
Jöjj gyorsan, Barbarossám!

Ha nem tetszik a gijjotin,
A régi mód maradhat:
Nemesnek pallos, - és kötél
Polgárnak és parasztnak.

Mégis: jó lesz, ha néhanap
A nemest fölakasztod,
S lenyakazod - ők is az Ur fiai! -
A polgárt és parasztot.

Vérbiróságot hozz, ahogy
Károly csinálta régen,
Rendekben éljen újra a nép
És mindenféle céhben.

Jöjj vissza, császár, jöjj a Szent
Római Birodalommal,
Elkorhadt zsibvásárodat
Hozd minden ósdi lommal!

Nem félek én, ha igazi,
A középkori sorstól,
Csak attól ments meg, Rőtszakáll,
Attól a ronda korcstól,

A kamáslis rittertől, aki
Felemás, szörnyü állat:
Gót téboly és modern csalás,
Se-hal-se-hús, utálat.

Verd szét a sok komédiást,
S szinházuk zárd be: ocsmány
Paródia lesz ott a mult -
S jöjj gyorsan, Barbarossám!

(Ford.: Kardos László)

*

Heine, Heinrich a legnagyobb német forradalmi költő, Marx és Engels barátja. Hatalmas költői harcot vívott Németország demokratikus átalakulásáért. Könyörtelen gúnnyal leplezte le a német feudalizmust s a gyáva német kispolgári szellemet. Kíméletlen harcot viselt kora megalkuvó elemei ellen, lángoló lelkesedéssel állt a forradalmi mozgalmak mellé. Egyik legszebb verse a 48-as magyar forradalom bukását gyászolja. Világszerte nagy hatást tett szerelmi költészete is.

Németország:
Anyjához ért az óriás...: A görög hősmonda szerint az óriás Anteus harc közben mindig új erőre kapott, ha megérintette az anyaföldet.
Carolus Magnus: Nagy Károly(742-814) frank király.
Karl Mayer (1786-1870), érzelgős nyárspolgári költő.
Körner: Theodor Körner (1791-1813), német nacionalista költő.
Du: te
Er: merev megszólítási forma a 18. sz.-i Poroszországban.
Uhland: Ludwig Uhland (1787-1862), a "sváb iskola" vezető költője, aki a romantikát a polgári liberalizmus irányában vitte tovább.
Tieck: Ludwig Tieck (17733-1853), romantikus költő.
Báró Fouqué: Friedrich de la Motte-Fouqué (1777-1843), német romantikus költő.
Montfaucon Johanna: egy lovagkori-tárgyú Kotzebue-dráma címe
Pointe: francia szó, egyformán jelenti valaminek a hegyét és egy adoma csattanóját.
Köllen: Köln régies neve.
Ulrich von Hutten: híres német költő és antiklerikális humanista (1488-1523)
Hochstraaten: eretnekégető katolikus teológus a 15.sz.-ban.
Menzel,Wolfgang: reakciós, denunciáns, nacionalista író (1798-1873)
Bastille: párizsi erőd-fegyház, 1789-ben lerombolták
A münsteri...: a westfáliai Münster városának Lamberti-tornyán három vasketrec függött, ezekben tették közszemlére az 1534-es anabaptista felkelés kivégzett forradali vezéreinek holttestét.
Allgemeine Zeitung: polgári liberális újság Augsburgban.
Rőtszakállú: a német monda szerint Barbarossa Frigyes középkori német császár nem halt meg, hanem a Kyffhauser-hegyben készülődik a német nép felszabadítására.
Ó, nap, te vádoló láng: régi népballada refrénje.
Dukát: aranypénz.
Chi va piano va sano: olasz közmondás, kb. a. m: lassan járj, tovább érsz.
Mendelssohn ózes Ábrahám, Rebekka, Lea, Félix: Mendelssohn Mózes filozófus (1729-1826), unokája,Félix, zeneszerző (1809-1847)
Karschin: Anna Lutse Karsch (1722-91) porosz költőnő
Madame Dubarry: XV. Lajos kedvese, a forradalomban kivégezték
Klenke, Karoline Luise: német írónő (1754-1812)
Helmine Chézy: német írónő (1783-1856)
Guilotine (gijotin): nyaktiló
Károly: V. Károly (1500-1558) kegyetlen törvénykönyvéről van szó

*
(Forrás:Kardos László válogatott műfordításai 141-159. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Anette V. Droste-Hülshoff (1797-1848): Puszta eső után



Permeteg hull, pára ing,
Fellegekből kitekint
Büszke képpel a nap újra.
Töviseit a fenyő
Finom, könnyű gőzbe fúrja,
Úgy, ahogy a karcsú nő
Csipkefátylát tűzi meg, -
Csengő fényben áll a friss táj,
Mint a csilláron a kristály,
Százezer kis csöpp remeg
Zöld borókák tű-hegyében.
Lenn a földön zaj kel éppen,
Nyújtózik a pici gyom,
És az úti homokon
Óriásbogár rohan,
Arany páncélinge van, -
Perje-száron szanaszét
Tücsök törli üde-szép
Szárnya zöldszín üvegét.
Villog a fű, mint a penge,
Könnyű pille ringva.lengve,
Sárga, pöttyös, kék, arany,
Itt cicázik gondtalan -
Csillámfények, sugarak -
Nincsen erdő, se patak
Olyan színes, játszi, tiszta,
Mint eső után a puszta.

(Ford.: Kardos László)
*
Droste-Hülshoff, Anette (1797-1848) német költőnő. Költészete elsősorban természetfestő költészet, de nem hiányzanak lírájából az emberiséggel való együttérzés és a szabadságszeretet hangjai sem.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 133. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)


Poe, Edgar Allan (1809-1849): Tündérország



Árnyas folyók, völgyek van odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt agy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplű hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztese volt.)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant körlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé, az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!

S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-finom szárnyukon.

(Ford.: Kardos László)
*
Poe, Edgar, Allan (1809-1849) amerikai költő. A brutális amerikai kapitalizmus elől ez a misztikus hangulatok felé hajló lírikus túlvilági látomásokba, a vers-zene elzsongító finomságaiba menekült. Egyébként ő teremtette meg a detektívtörténet műfaját. A holló c. híres versét tizenegyszer fordították magyarra.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 130-131. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Poe, Edgar Allan (1809-1849): Nyugtalanság völgye



Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki itt lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángú nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel
Elborítva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong, - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog, - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.

(Ford.: Kardos László)
*
Poe, Edgar, Allan (1809-1849) amerikai költő. A brutális amerikai kapitalizmus elől ez a misztikus hangulatok felé hajló lírikus túlvilági látomásokba, a vers-zene elzsongító finomságaiba menekült. Egyébként ő teremtette meg a detektívtörténet műfaját. A holló c. híres versét tizenegyszer fordították magyarra.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 131-132. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Poe, Edgar Allan (1809-1849): Egyedül



Más voltam én már mint gyerek,
Mást láttam, mint a többiek,
S ha marta szívem vágy s panasz,
Nem volt az egyszerű tavasz,
Nekem már akkor más habú
Forrásokon buggyant a bú
Lelkem más dalra volt vidám,
S szerelmem is - merő magány.
Mert zordon sorsom hajnalán
Már megszállott a vad Talány,
Mely lappang Jó és Rossz mögött
S amely, ma is még, gúzsba köt:
Izente zúgó és folyam,
A szirt, mely mint a vér, olyan,
S ha szeptemberi aranyat
Hömpölygetett körém, a Nap,
S a villám, mely az éjszakát
Előttem hasította át,
Az orkán és a vak dörej
S a szörnyű felleg is, amely
(Kék volt a fél menny, csupa fény)
Démon képében jött felém.

(Ford.: Kardos László)
*
Poe, Edgar, Allan (1809-1849) amerikai költő. A brutális amerikai kapitalizmus elől ez a misztikus hangulatok felé hajló lírikus túlvilági látomásokba, a vers-zene elzsongító finomságaiba menekült. Egyébként ő teremtette meg a detektívtörténet műfaját. A holló c. híres versét tizenegyszer fordították magyarra.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 132. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Poe Edgar Allan (1809-1849): Anyámnak



Az angyalok - úgy érzem - odafenn,
Ha suttognak szerelmesen, puhán,
A lángoló igék közt sohasem
Lelnek oly ájtatosat, mint "Anyám".

Ezért hívlak már rég e drága néven,
Ki több vagy, mint anyám, - szívem szívét
Töltöd be, a Halál adott cserében,
Virginiám bús lelkét bontva szét.

Szülőanyám, ki rég alant pihen,
Csak engemet szült, ám te Azt, kinek
Emléke drágább mindennél nekem.

Ezért szeretlek jobban holt anyámnál,
Végtelenül, - ahogy hitvesemet
Jobban szerette lelkem önmagánál.

(Ford.: Kardos László)
*
Poe, Edgar, Allan (1809-1849) amerikai költő. A brutális amerikai kapitalzmus elől ez a misztikus hangulatok felé hajló lírikus túlvilági látomásokba, a vers-zene elzsongító finomságaiba menekült. Egyébkélnt ő teremtette meg a detektívtörténet műfaját. A holló c. híres versét tizenegyszer fordították magyarra.
Virginia: Poe elhunyt felesége, akinek édesanyjához szól a költemény

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 129. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Poe Edgar Allan (1809-1849): Colosseum



Ős Róma képe! Bús ereklyetartó,
Melyet erő s fény holt századai
Szent álomképül hagytak az időnek
Ó végre, végre, oly hosszú s nehéz
Zarándok-út s perzselő szomj után
(Tudás-kutadra sóvárgott e szomj)
Alázatos-új szívvel térdelek
Árnyaid közt, s lelkem leglelke issza
Nagyságod, búd és glóriás híred!

Kor, Végtelenség, Ős Emlékezet,
Csönd, Pusztulás és sűrű Éjszaka,
Most érzelek, - hatalmatokat érzem.
Varázs, erősebb, mint amit tanított
A Getsemánén a Zsidó Király!
Bűbáj, nagyobb, mint békés csillagokból
Valaha szítt a révült káldeus!

Hol hősök hulltak, oszlop omlik el!
Hol vert aranyból kényes sas sugárzott,
Sötét denevér most az éji őr!
Hol Róma hölgye úsztatta aranyló
Haját a szélben, nád és tüske ing!
Hol Cézár gőgölt arany trónusán,
Szellemként siklik márványotthonába
A szarv-alakú hold fakó világán
A kövek közt a fürge, néma gyík!

De állj! E fal - örökzöld-lepte boltív -,
Omló lapok - e bús és barna pillér -
Megingott kőgerenda - porladó fríz -
Betört oromzat - roncsok és romok -
Kövek - e szürke kőrakás - jaj, ennyit
Hagyott a híresből s a nagyszerűből
A roncsoló Idő nekem s a Sorsnak?
Az ekhó visszazengi: "Nemcsak ennyit!
Erős próféta-szózat száll örökkön
Belőlünk s minden rombol fel a bölcshöz,
Mint Memnon dala zsong a nap felé.
Minden nagy szív parancsainkra dobban,
Miden nagy elme úr-szavunkra lendül.
Sápadt kövek bár, nem vagyunk mi bénák.
Nem szállt el minden nimbuszunk s erőnk,
Sem hősi hírünk minden mágiája,
Sem a köröttünk áramló csodák,
Sem a titok, mely mélyeinkben alszik,
Sem az emlékezés, amely libegve
Köntösként ránk tapad köröskörül
S a dicsőségnél fénylőbb mezbe burkol."

(Ford.: Kardos László)
*
Poe, Edgar, Allan (1809-1849) amerikai költő. A brutális amerikai kapitalizmus elől ez a misztikus hangulatok felé hajló lírikus túlvilági látomásokba, a vers-zene elzsongító finomságaiba menekült. Egyébként ő teremtette meg a detektívtörténet műfaját. A holló c. híres versét tizenegyszer fordították magyarra.
Memnon dala: Memnonnak, a Hajnal fiának Théba-környéki szobra napkeltekor "megzendül".

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 127-129. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Lenau, Nikolaus (1802-1850): Téli éj


1.
Fagytól merev a lég, a rög,
Roppan a hó, amerre járok,
Szám gőzöl, szakállam zörög,
Tovább, tovább, én meg nem állok!

Mily ünnepélyes, néma táj!
Süti a hold a vén fenyőket,
Akire vágynak, a Halál,
A rög felé húzza le őket.

Fagy! Dermeszd át a szívemet,
Mely lüktetőn és forrva lázad!
Hogy végre hűs csönd ülje meg,
Akárcsak itt ez éji tájat!

2.
Farkas vonít az erdei
Sűrűn - mint anyját csecsemője,
Az aló éjet fölveri
S véres koncát zsarolja tőle.

Hó s jég fölött zúgó szelek
Őrjöngenek, iszonyú hajsza.
Talán hogy melegedjenek:
Serkenj szívem, dühödt panaszra!

Serkenjenek halottaid
És kínjaid, e zord, konok raj!
S fussanak Észak durva-víg
Kölykeivel, a viharokkal!

(Ford.: Kardos László)
*
Lenau, Nikolaus (1802-1850) német költő. Magyarországon született, részben itt is iskolázott. Forradalmian nyugtalan, borús hangulatú költő, akinek életét megrontja a reakció uralma. Hatalmas költői művekben újítja fel régi forradalmi mozgalmak emlékét. A magyar táj és a magyar nép életét több versében igaz szeretettel festi.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 125-126. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Lenau, Nikolaus (1802-1850): A döghalál


- Részlet a Savonarola-ból -

"Vedd gyűrűmet s add a tiédet!
Jöjj, rakjunk fészket, kismadár!" -
Üres lesz nemsoká a fészek,
Lecsap rátok a döghalál!

"Húzd rá! bort ide! s isten áldjon!
Van még egy édes korty, - igyál!" -
Úgy ám! Szavadon fog, barátom,
S már rádcsapott a döghalál.

"Ó, börtön kínzó éjszakái!
A gyötrő lánc húsomba váj!"
Rajtad se fűl a vas sokáig,
Még ma eljön a döghalál!

"Sok még a bűn... de nyakra-főre
Szétfut - fogjátok meg - a nyáj!"
Gyóntatószéknél rogy a kőre,
S feloldta-é a döghalál?

"E sápadt Ecce homo képet
- Pompás! - a vér elönti már!" -
S most ecseted elkapja: téged
Fest sápadtra a - döghalál.

S iszonytató egyformasággal
Jár a vész minden házon át,
Hogy megtanuljátok a gyászdal,
A Miserere dallamát!

Megrögzött szívek! népek alja!
Ha Girolamo véletek
Hiába szólt, hajtsatok arra,
Kinek a nyelve élesebb.

A bűnösök konok hadát így
Töri-puhítja a Halál;
Hulláikból szószéket állít
S zord térítőként arra áll.

Férfiakból s nőkből emelte -
Fonnyadtak voltak, öregek,
S az ifjúságot is benyelte
E gyorsan növő épület.

S gyermekbimbókat is letéptek
Itt-ott a Halál kezei,
Kegyes szokás szerint a széket
Angyalképekkel rakta ki.


(Ford.: Kardos László)
*
Lenau, Nikolaus (1802-1850) német költő. Magyarországon született, részben itt is iskolázott. Forradaslmian nyugtalan, borús hangulatú költő, akinek életét megrontja a reakció uralma. Hatalmas költői művekben újítja fel régi forradalmi mozgalmak emlékét. A magyar táj és a magyar nép életét több versében igaz szeretettel festi.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 126-127. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Lamartine, Alphonse de (1790-1869): A lepke



Tavasszal kelni ki s halni, ha hull a rózsa,
Langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
Alig-kinyílt virág kebelén ringatózva
Fények és illatok közt ittasodni meg,
A zsenge szárny selyem porát lerázva, lenge
Sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
A lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan ő, mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
Mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
S gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

(Ford.: Kardos László)
*
Lamartine, Alphonse francia költő (1790-1869). A francia romantika művelője. A forradalmi mozgalmak között a "középutat" kereste, híve volt a kispolgári haladásnak, a 48-as forradalmi kormányban külügyminiszter is volt. Megírta a Girondisták Történetét. Költészetében sok a szentimentális, vallásos elem, de pátosza és egyszerűsége gyakran hatásos.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 122. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Lamartine, Alphonse de (1790-1869): A Santa Restituta öböl lilioma



Egy hajnalon halott leányt talált a parton
Néhány halász, a hab az éjjel dobta ki -
Fájó szépsége még ott élt a néma arcon,
Azóta liliom nyílik a föveny-aljon,
Amelyet nyomtak tagjai.

Ki volt s honnan került az árva szűz e tájra,
Keresni ravatalt pór vízinép között?
Az öblön nem futott zátonyra semmi gálya;
Úgy halt meg meztelen, gyűrűje sem, ruhája
Sem volt, habokba öltözött.

S mentek az emberek, házankint járva sorba,
Hogy elhozzák neki a legszebb szemfedőt,
És liliomot és nárciszt is dús csokorba,
És gyenge szűzeket: búcsúztassák dalolva,
S anyákat: elsiratni őt.

S vetettek neki ott homokból sima ágyat,
A meddőség s a bú békés szimbólumát,
A hű szirmok körül a víz szelidre bágyadt,
És fölvette a part moh-köntösét, a lágyat,
S ott nyit e virág nyáron át.

Magányos liliom, - szedjétek, szép szüzecskék,
Szívünknek méhei, kiknek a vágy a méz!
A rögbe magvait az angyalok vetették,
Ágya a sír, neve bús titkokat remeg szét,
S illata mennyeket idéz.

(Ford.: Kardos László)
*
Lamartine, Alphonse francia költő (1790-1869). A francia romantika művelője. A forradalmi mozgalmak között a "középutat" kereste, híve volt a kispolgári haladásnak, a 48-as forradalmi kormányban külügyminiszter is volt. Megírta a Girondisták Történetét. Költészetében sok a szentimentális, vallásos elem, de pátosza és egyszerűsége gyakran hatásos.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 123. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Lamartine, Alphonse de (1790-1869): A gyík Róma romjain



Az agg Colosseumban ültem,
A dölyfös Róma bús porán,
S a véráztatta, gyenge fűben
Tacitusomat olvasám.

Föltárult sorba Róma vétke,
A dobra vert Itália,
A nép, mely elsüllyedt a mélybe,
Hogy égre törjön egy fia -

S a csőcselék, amely rajongón
Hőst ünnepel a tereken,
S szemét füröszti a porondon
A gladiátor vériben.

S bogozni kezdtem ott a vénhedt
És méltóságos rom falán
Betűit Augustus nevének,
Ki fölszentelte hajdanán.

S valami tüstént megzavarta
A sillabizáló szemét:
Egy szundikáló gyík takarta
A Caesar csillogó nevét.

Az ő jussa lett hát a Hét Hegy,
E romok közt csak ő lakik,
Az elapadt életű népek
Hullámát ő pótolja itt.

Hidegtől dermedten, kibújva
Egy repedésből, a napon
Zöld páncélját sütteti újra
A langyossá fült bronzlapon.

Consul, Caesar, Világ Királya,
Pontifex, Isten, Óriás!
Egy piszkos pondró árnya zárja
Előlem el hős glóriád!

A Természet is gúnyolódhat...
Ujjam közül a könyv kihull,
Tacitus, még te sem csúfoltad
Dölyfünk ily irgalmatlanul.

(Ford.: Kardos László)

Lamartine, Alphonse francia költő (1790-1869). A francia romantika művelője. A forradalmi mozgalmak között a "középutat" kereste, híve volt a kispolgári haladásnak, a 48-as forradalmi kormányban külügyminiszter is volt. Megírta a Girondisták Történetét. Költészetében sok a szentimentális, vallásos elem, de pátosza és egyszerűsége gyakran hatásos.
Tacitus /55-117/ kiváló római történetíró. Pontifex: főpap

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 124-125. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : Jó reggelt!



Jó reggelt! - Nem merem zavarni... Tünde látvány!
Fél-lelke mennyei tájak fölött lebeg,
A fél meg angyali orcáin szendereg,
Mintha a nap felét ezüst gomolyba látnám.

Jó reggelt! - Fölpiheg, s a ködlő recehártyán
Csillannak szelíden lágy fények és tüzek, -
Jó reggelt! - Ajakán egy makacs légy bizseg...
Csak nézem, és a nap megvillan édes ágyán.

Jó reggelt hoztam ím, s álmodó, gödrös orcád
Úgy megfélemlített. No fordulj ide, szólj hát:
Vidáman lesz-e ma? S szeretsz-e még vajon?

Jó reggelt! - A kezed... meg sem csókolhatom?
Azt mondod, menjek el? No jó... Tessék a szoknyád -
S kelj, öltött és gyere... Jó reggelt, angyalom!

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 121. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : D. D.-nek



Ha kedvesem vidáman csicsereg,
Vagy gőgicsél s gagyogó hangja lágy,
És turbékol, hogy szinte bizsereg -
El nem szalasztom egyetlen szavát,
Meg nem zavarnám! Csönd ül ajkamon.
Csak hallgatom, hallgatom, hallgatom.

De mikor aztán két szeme kigyúl,
S míg gügyög, arcán felrózsáll a fény,
S gyöngyfoga körül friss korall virul -
Ó, bátran a szemébe nézek én -
Ráhajlok, - kinek kellenek a szók!
És cseng a csók, a csók, a csók, a csók.

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 121-122. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : Az utas



Mind aki e csöppnyi földön kóborol ma, bármi messze,
Léte annak keskeny ösvény, mely két tengert kapcsol össze:
Ködös szakadékok mellett borús völgyek torka ásít,
Béke várja lenn a bátrat, aki fönn nem tétovázik.

Mást csalóka látomások húznak-csalnak arra-erre:
Dús gyümölcsök, hír, dicsőség vagy a szépség cifra kertje.
Boldog az, ki vágya színes vízióit sorra járva,
Még a földön rátalál a szent barátság templomára!

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 122. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : Bajdar


A "Krími szonettek"-ből

Jól megostorozom, s szélnek feszül az állat,
Lábam körül a völgyek, az erdők és hegyek,
Mint hullámzó patak, úgy úsznak-lengenek,
S én megrészegülök, ahogy kerengve szállnak.

S ha lassankint a ló siketre-vakra fárad,
S a földre ráfakul a leples szürkület,
Szememben, mint törött tükörben, úgy libeg
Fantomi képe völgyek, erdők, hegyek sorának.

A föld aluszik, én nem. A habba loccsanok,
Egy duzzadtmellű hullám torlik a part fele,
Homlokom nekiszegtem, kivágom karomat.

Tarkómon szerterobban a hullám s kavarog:
S mint sajka, melyet pörget az örvény ereje,
A vak-mély feledésbe zuhan a gondolat.

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 120. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : Balaklavai várromok



A "Krími szonettek"-ből

A árak, melyek itt romló romokba hulltak,
Hálátlan Krím, reád vigyáztak hajdanán,
Ma órjás koponyák a sziklák oldalán,
Hüllők lakják, vagy ember, hüllőnél nyomorultabb

Ó címerek nyomát fürkésszük egyre dúltabb
Tornyokban. Ősi név porlik a vár falán.
Ki tudja!... mord hadak ostora volt talán -
S bogárnyi pont ma, melyre szöllőlombok borultak.

Görög kéz faragott itt faldíszt athéni módra,
Vagy talián vetett lándzsát a mongolokra,
S a vendég mekkai bús namaz-át dalolta...

Ma keselyű kereng sírok közt barna szárnyán,
Lakatlan város ez, letarolta a járvány,
S bástyáin fekete zászlók libegnek árván.

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.
Namaz: muzulmán ima

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 119-120. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : A Kikineisz-hegy



A "krími szonettek"-ből

A szakadékba nézz! Az égbolt leng a mélyben?
A tenger! S nézd amott a Sashegy ormait -
A villám verte le, árbóci tollait,
Mint óriás szivárványt, úgy tárja szét a szélben.

Hó-sziget nyúlik el a habok mezejében:
Egy felleg az, a víz mélyében őszik itt,
Melle a félvilágra bús éjszakát borít,
Vakító homlokán egy szalag lángol éppen:

A villám! Most megállj! A lábunknál a mélység!
Én ugratok előbb, vigyázd a szikla rését,
És várj, de készen álljon a sarkantyú s a ló,

S ha nem látsz már sehol, figyelj a szikla-élre:
Felvillan-é a toll, a kalpagom szegélye -
Ha nem, akkor ez út nem embernek való.

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 119. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) : Óda az ifjúsághoz



S régi formák összeomlanak
Schiller

Se szívük nincs, se lelkük - csontvázak népe ez!
Ó ifjúság! Nyújtsd nékem szárnyadat,
Felszállani e holt világ fölött
Oda, hol Éden kertje lengedez,
És a rajongás csodákig ragad,
S remegve bont új s új virágokat,
S csokrot a remény hűs aranya köt!

Kinek szemén hályogot vont a kor,
Ráncos homlokkal boruljon a földre,
És pillantson szét olyan kicsi körbe,
Mely tompult szemein még behatol.

Ó ifjúság, te röppenj fel az égig,
Röppenj, suhanj s míg táguló szemed
A milliók dús teljét méri meg,
Járd át a létet, végestelen-végig.

Tekints le, hol az örök-árnyú köd
Ül a tunyaság mocsara fölött.
A föld az!
Nézd, hol a holt vizek dagálya nő,
Páncélos hüllő bukkan most elő,
Hajó, hajós, kormányos egymaga,
Száz apróbb hüllőt hajszol, ver tova,
Kibukkan, aztán újra mélybe hull,
De habhoz ő, s hab hozzá nem simul,
S mint buborék, egy sziklán szerte freccsen,
Élte és holta egyként ismeretlen:
Ezek az önzők!
Ó ifjúság! Tenéked méz az élet,
De csk ha mézét mással oszthatod, -
S a bús szívet örömmel itatod,
Ha arany szálak kötik össze véled!

Barátaim, boldog fiatalok,
Enyéim vagytok, tietek vagyok,
Együtt-erősek, forrón-okosak,
Öleljétek hát barátotokat!
Boldog az is, ki elhullott a végső
Diadalban, s halott
Teteme másnak a magasba lépcső.
Barátaim, boldog fiatalok!
S habár iszapos, meredek az út,
Erő s gyöngeség védi a kaput.
Erőnek válaszoljon az erő,
Gyöngeség ellen ifjan törj elő!

Ki hidrát gyilkos a bölcső ölén,
Az ifjan már a kentaurt fojtja meg,
Pokolba tör s az égi bolt ívén
Gyűjt homlokára büszke fényeket!
Azt akard, amit el sem ér a szem,
Zúzd el, az ész!
Ó ifjúság, te szárnyalj sebesen,
Óriás sasként messze odafenn,
Legyen a karod, mint a villám,
Lesújtó égi vész!

Vessük a vállunk hős testvéri láncba,
A földgolyó deréköve vagyunk!
Egy roppant góccá forrjon ezer elménk,
Egyetlen góccá forradjon agyunk!

Előre, föld, rendülj ki záraidból!
Új-új utakra dobbanj!
Hányd el penészes, ósdi kérgedet,
És légy olyan, mint voltál őskorodban!

Mint a zűr és sötétség káoszában,
Hol forrongtak a küzdő elemek,
És szólt az Úr: Légy! - s egyetlen szavában
A dolgok rendje nőtt az űr felett -
Viharok zúgtak, gomolygott a mély,
S kék csillagfényben villódzott az éj -
Köztünk vak zűre egyre tart az éjnek,
Az elemek vad háborúban állnak,
de ím a szeretet lángjai szállnak,
S a káoszból felcsap a tiszta lélek!
Ifjak ereje nemzi fényes arcát,
S a barátság örök kapcsai tartják.
S az érzéketlen jéglap meghasad,
A babonát fényesség futja el.
Üdv, szép Szabadság hajnalcsillaga.
Nyomodban a megváltás sugárzó napja kel!

(Ford.: Kardos László)

Mickiewicz, Ádám (1798-1855) a legnagyobb lengyel költő. A demokratikus forradalom eszméinek híve és nagy költője, aki rajongó lelkesedéssel kísérte a 48-as magyar forradalom sorsát is. Romantikusan színes költészete lényegében realista jellemű. Mickiewicz a politikai, szerelmi és tájfestő költészetnek egyaránt mestere.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 116-118. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Puskin, Alekszandr Szergejevics (1799-1837): Poltava


Harmadik ének


Lelkét ugyan mély búja marja,
De ez az aggott daliát
Merész röptében nem zavarja,
Szándéka kerek és szilárd.
A svéd király s Mazeppa, ketten
Szövik a szálakat szünetlen,
És hogy a hetman a gyanút
Kijátssza egy sereg tanult
Doktort hozat és betegágyán
Tettetve nyög, gyógyulni vágyván.
Híreli: gond, harc és robot
Nyomába kél e kór, e bánat
- A halál sok heroldja - s ágynak
Esik az ily vén, ím, legott.
Lám, völgyéből a siralomnak
Elkészül, szent ritust akar,
Híják a főpapot hamar,
S halálos ágyához tolongnak:
Az álnok, ősz fürtökre, jaj,
Csurran a misztikus olaj.

Hasztalan várta - múlt az óra -
Moszkva a mord vendégeket
Ó sírok közt halotti torra
Az ellenséges svédeket,
Váratlan kanyarodva délnek,
A svédek Ukrajnába térnek.

Eljött a nap. És talpra állt
Mazeppa, otthagyta az ágyat,
Bár tegnap majd halálra vált
S hörögve-nyögve sírba bágyadt.
Ma Péter dölyfös ellene.
A hadak előtt friss erőben
Vonul el, villan vad szeme,
Kardját lóbálja elmenőben
S a Desznához tart gyors lován, -
Olyan, mint az a vén sovány
Bíboros, aki alig él, de -
Pápai dísszel homlokán -
Virulni kezd fonnyatag élte.
És szárnyakon repült a szó,
Ukrajnán vért kavarva átszállt:
"Mazeppa szennyes áruló,
Károlynak adta át a pálcát."
A polgárháború veres
Hajnala kél lánggal lobogva,
Péternek is ezerszeres
Háborgó, vaskomor haragja.
Az egyház átka kongva kong,
Hóhér-korbács csattog az agg
Képmásán, népgyülés zsibong,
És új hetmant választanak,
Iszkra és Kocsubej családját
A Jeniszej partjairól
Hivatja Péter, - kérve szól,
És könnyeit peregni látják,
e nemcsak szelid szavakat
Ád, - tisztességet, javakat.
Mazeppa régi haragossa,
Zord, vén Paljej, utat porozva
A cári táborba rohan.
A lázadás halóba van,
A vérpadon dacos Csecselj
S Zaporog hetmana vesz el...
Márs kedvence, ki koronádat
Leraktad s vettél sisakot,
Napod közel: ím, Poltavának
Távol bástyáit láthatod!

Péter parancsolt, s mint a zápor,
Csakugy dőltek a katonák -
S a síkon két ravaszdi tábor
Egymást karolta rejtve át.
Veszett tusán, borítva vérrel
S vérszagtól ittasodva már,
Igy csattan össze ellenével
A harcos, kit régóta vár.
S hatalmas Károly megzavarva
S dühödten látja: ez a had
Nem vert gomoly, amely a Narva
Síkján bomlottan megszalad -
Hanem tündöklő, rendezett,
Higgadt s iramló ezredek,
S egy acélszurony-rengeteg.
De Károly döntött: csata holnap.
Tábora álomba merül.
Csak egy sátorban susmutolnak
Fojtottan és szünetlenül.

"Nem, nem, már látom, kedves Orlik,
Elvéti célját a mohó,
Hamari tervünk szerteporlik,
Nem sűl ki ebből semmi jó.
Úgy érzem, Orlik, balga voltam.
Bárgyun botlottam. Most mi lesz?
Ebben a Károlyban csalódtam.
Vakmerő, fürge fiu ez:
néhány csatában, hatra-vakra,
Győzni, ez sikerül talán,
Bombát fogadni fölkacagva,
Ágostnál lenni vacsorán,
Vagy oly merészen, mint a muszka
Lövész, a tulsó térbe kúszva,
Mint most is, egy kozákot éjjel
Lelőni, vért fizetve vérrel...
De háborút az óriás Monarcha ellen vívni zordul!?
Azt hiszi: mint a katonák,
A végzet is dobszóra fordul?!
Vak, türelmetlen és rideg,
Kevély, makacs, könnyelmű, önhitt,
Isten tudja, miben hisz ő itt,
Az ellenség új s új erőit
Múlt sikereken méri meg -
S ebbe törik belé a bicska.
Röstellem, hogy vén napjaimra
Kalandor hálójába hulltam
Dicsőségén úgy elvakultam
s úgy csüggtem múló gyámolán,
Akár egy félénk kisleány."

Orlik

Várjuk, - mi lesz az ütközettel.
Időnk van, - semmi sem veszett el,
Péterrel jóra jöhetünk.
Csak győzni kell, s nincs benne kétség,
Ő békejobbot nyujt nekünk.

Mazeppa

Már késő. Arra nincs reménység,
Hogy megbéküljünk, ő meg én.
Rég eldöntötte ezt a végzet,
Fojtott dühöm régóta éget...
Azóvnál egyszer a kemény
Péterrel együtt lakomáta,
Éjjel, a parancsnoki házban.
A borral csobbanó kehely
Nyelvünk-szavunk forralta fel.
Én egy merész szót mondtam ottan,
Sok vendéget zavarba hoztam,
Eldobta serlegét a cár
S dühödten ősz hajamba markolt,
Mint aki felöklelne már,
Magamon ur maradtam akkor,
De vad bosszút fogadtam ott,
S ezt hordtam, mint a magzatot
Az anyaméh. S eljött az órám.
Mig napja le nem áldozik,
Emlékezni fog Péter úr rám.
Bosszúm megállni vagyok itt,
Koszorujában durva tüske.
Egy várost adna, hej, a büszke,
Az életét adná talán,
Ha úgy mint akkor, hajdanán,
Bajszomba ragadhatna most.
De várjunk. Eldől hamarost...
Ki fut meg, dönt a hajnalóra.
Igy szólt s lehúnyta zord szemét
Péter cár konok árulója.

Keleten új pitymallat ég,
A síkon, halmon ágyuszó
A biborszínben átuszó
Füst leng a fénylő nap alatt,
Az ezredek felállanak.
Búvik a lövész a bokorba,
Golyó sziszeg, gurul a bomba,
S hű fiai a győzelemnek,
A hűs szuronyok fölmerednek.
Árkok tüzében küzd a svéd,
Könnyű lovasság zúg előre,
A gyalogság nyomába lép,
Nehézkes tömbben nekidőlve
Nyomja a menet ütemét.
S a tragikus, nagy harci tér
Csupa láng s dörgés, csupa vér;
De végül is kezd a hadi
Szerencse hozzánk hajlani.
A lázadók agyontiporva,
Szétszórtan hullanak a porba.
Fut Rosen a szoroson át,
Schlippenbach megadja magát.
Hátrál-szorong a szőke svéd,
Fakón csügg tört rúdján a vászon,
S nálunk minden lábdobbanáson
Isten áldása a pecsét.

És harsányan és szenvedéllyel
A had felé süvölti Péter:
'"Az Ur nevében, harcra fel!"
S kilép kedvelt hiveivel
Sátrából. Arca, mint a sors,
Félelmes. Mozdulata gyors.
Parázs lobog a nagy pupillán.
Tetőtől talpig, mint a villám.
Megy. Elővezetik lovát.
Szilaj ló, mégis hű, komoly, -
Sorsdöntő harcot szimatol
S reszket, - bandzsít szép szeme párja,
Ugy vágtat a homokon át,
Büszkén hatalmas lovasára.

Mint arató ha itt a dél,
Elűl a harci szenvedély.
Csak a kozák ló nem henyél.
Izzadt emberek sorba gyűlnek,
Hallgatnak a hars trombiták,
Dombon az ágyuk csendesülnek,
Nem bőgnek éhesen tovább.
S most: közeledve-távolodva
Harsány hurrá riad ropogva:
Pétert látják a katonák.

Elhúz az ezredek előtt,
Derűsen, mint a diadal.
Szemébe szívja a mezőt,
Tódul nyomába hősi raj.
A cári fészken hű fiókák:
Ők vállalták a sors szeszélyét,
Politikák, hadak veszélyét,
S az útakat karöltve rótták:
Péter nyomán vigan tolongnak
Rjepnin, Baur, Brusz Seremetyev
S ki istenek kegyence lett,
Ura egy fél-birodalomnak.

S amott a kék menték során,
Jó szolgák vállán, halovány
Arccal, gyaloghintóba dőlve,
Sebben kinlódva tétován
Károly tekint ki a mezőre,
Mögötte néhány hű vezére.
Mélyen merül a gond alatt,
Szemében zűrös indulat
Szokatlan fénye. Károly el-
Tünődik: jó, amit müvel?
De hirtelen kezével int,
És Péter ellen kél megint.
S hadunk ott füst és láng között
A sík mezőn megütközött -
A poltavai csata zengett!
A tűz, az izzó jégeső
Omlott, s viharzott a mező,
S ha hullt a holt, új szabja lengett
Uj harcra. Mint a fellegek,
A friss lovasság úgy lebeg
Hosszú sorokban, cseng a kardja,
Ha lendülettel odavág.
Hullák hullanak rém-kazalba,
Száz vasgolyó dobogva pattog,
Becsap a véres katonák
Közé, szakad a föld alattok.
Svéd és orosz döf, kaszabol,
Dobpergés, vérző, durva boly,
Nyerités, ágyuszó, sikoly,
Halál, halál, pokol, pokol.

A harc vak, örjöngő zavar,
De higgadt a vezéri kar,
Csupán a fénylő szemek égnek,
Csöndesen folynak a szavak,
Nékik előre látszanak
Diadalmak és vereségek.
De ki a Péter oldalán
Az az őszfürtü veterán?
Két izmos kozák támogatja,
Sokat tapasztalt két szemét
Lázzal, buzgón járatja szét,
Elzajlott, régi harcok apja.
Nem pattan lóra már szegény.
Megrokkant számkivetve, árván,
Kozák se csődül már, a vén
Paljej parancs-szavára várván!
De mért villan a szeme bomlott
Dühvel? Mért sötét e homlok,
Akár az éj? Mi dúlta meg,
Mitől fakó a bús öreg?
A gyűlölt hetmant látta szembe,
Kavargó ágyufüst alatt
És újra meggyülölte gyenge
Korát a fegyvertelen agg?
Mazeppa állt, csak állt borongva,
S a harcot nézte; a kozák
Rokon köréje gyült a dombra,
A szergyukok, a sztrazinák.
Puskalövés!... Fordul a vén -
Ott füstöl?... Vojnarovszki lőtt.
Ifju kozák a domb füvén
Fetreng a lábaik előtt.
Tajtékos lova szabadul
És vissza-elporzik vadul,
Lángzó határban veszve el...
Mazeppára tört a kozák,
Karddal rohant a fronton át,
Szemében tébolyult dühvel.
A haldokolóhoz lép az agg
S kérdezné. Választ már nem ad,
Csak húnyó szeme fenyeget,
Sáppatag arca kín s harag,
De egy nevet még elrebeg,
Mária kedves, szép nevét.

De ím a harcok vége itt van!
Hurrá! Gyerünk! Meging a svéd!
Győzelmek glóriája csillan!
Még egy roham, s már fut az ellen;
Nyomába lovasság ered,
Tompul a gyors kard háton-mellen,
Holtak boritják a teret,
Mint fekete sáska-sereg.
Ünnepel Péter. Csupa fény.
Büszkeség csillog mély szemén.
A cári asztal dús, teli,
A sereg künn rivalg a sátor
Körül, ahol a cár a bátor
Vezéreket vendégeli,
Idegent, foglyot egyaránt,
Ürítve tanitóira
Ünnepi, habzó poharát.

De hol a fő vendég? Hova
Tünt el félelmes mesterünk?
Kinek dühét csak Poltava
Oltotta el? Ő hova tünt?
S galád Mazeppa merre jár?
Menekül Júdás, szabadon?
Mért nincs közöttünk a király?
S az áruló a vérpadon?

Kopár sivatag rejtekén
Vágtatnak: Károly és a vén.
Közös a sorsuk: menekülnek.
Halál les rájuk mindenünnet.
Veszély s düh erőt sokszoroz,
Fejét a ló nyakára rejti,
Súlyos sebét is elfelejti
A király, - űzi az orosz!
A hű csatlósok tömege
Liheg, de alig éri be.

Át-átpillantva éjsötét
Szemmel a puszta félkörét
A vén hetman mellette fut.
Egy udvarház... Ugyan mi jut
Az agg eszébe? Mért remeg?
Mért vágtat úgy a ház megett,
Teljes erővel? Mi lehet?
Tán ez a néma, puszta udvar,
Gyomos kert s pusztuló lak itt
A nagy, mezőre tárt kapukkal
Eszébe kuttat valakit?

Te, szűzesség rontó gonossza!
Hát megismerted? Ez a ház,
Hol hajdan vígan elborozva,
Elöntött boldog, könnyű láz,
Mely kedves körben úgy marasztal -
S tréfáidtól zengett az asztal?
Ismered? Ez az édes otthon,
A tündér emlék itt lebeg?
S a kert, honnan éjtszaka, titkon
Angyalt raboltál?... Ismered!
A síkon árnyba fúlt a nap,
A kék Dnyeper partján az éji
Sziklák közt törten nyugszanak
Oroszföld s Péter gyűlölői.
Álomtalan alszik a hős,
Poltavát, mindent elfelejtett,
Mazeppa álma eszelős,
Félsz veri a rossz mélyü lelket.
És hirtelen az éji nagy
Csendből szólítják. Felriad.
S látja: ujjával fenyegetve
Valaki halkan ráhajol.
Megborzad: mintha bárd alól...
S kibontott hajjal áll felette,
Süppedt szemében szörnyü láng van,
Fakón, rongyokba bugyoláltan,
Soványan, telihold alatt...
"Álmodom?... Mária!... Te vagy?"

Mária

Jaj, halkabban,m szivem! Ne még!
Csak imént hunyta le szemét
Apám s anyám!...
Meghallana!...

Mazeppa

Mária, árva Mária!
Térj magadhoz!... Mi van veled?

Mária

Olyan csalók az emberek!
S ezek a bárgyu suttogások!
Minap is azt mondta anyám, hogy
Apám, az én apám halott.
S még egy fejet is mutatott,
Egy ősz fejet! - Szerelmes Isten!
Hazugság! Hova fussak innen?!
S gondold csak: az a fej, a holt,
Nem is egy ember feje volt...
Egy farkasé! Igy megcsufolt!
Miért akart becsapni engem?
Nem szégyelli, hogy így gyötört?
Hogy véled szökjem, az erőt?
Hát lehet ez?

Bánatba verve
Hallgatta érc-szivű szerelme.
S tovább viharzik a leány
Borús agya: "Igen... talán...
Emlékszem... ünnep volt... a rét...
A holttestek... a sűrü nép...
Anyám fehéren elsuhant...
De tőled külön, egymagam
Mért kószálok az éjszakába?
Gyerünk haza... későre jár...
A fejem belevész a kába
Gondokba, menünk haza már...
Jaj... összetévesztettelek...
menj, hagyj magamra, jó öreg.
Az arcod gúnyos, szörnyü kép.
Undok vagy. És ő csodaszép;
A szeme égő szerelem,
És oly gyöngéden szól velem!
Szelid bajussza hófehér,
A tiéd, öreg, csupa vér."
S kacagni kezd sikongva-fájva
És mint a zerge, felszökell,
S táncolva-futva tűnik el
A holdas-titkos éjtszakába.
Ritkul az árnyék keleten.
A friss kozáktűz fellobog:
Darát főznek a lovasok,
S a lovakat a Dnyeperen
Lenyergelik és megitatják.
Károly serken: "Hé, kél a nap!
Mazeppa! Itt a virradat!"
De rég felkeltették Mazeppát
A gondjai, a kín, a bú,
Fölnyergel, s fut nyugat fele
A vert királlyal, néma tájon,
S vadul megvillan tört szeme!
Hogy átallépnek a határon.

Száz éve múlt, - és mi maradt
A büszke harcos férfiakból,
Kik ugy tomboltak-dúltak akkor?
A kor fölöttük áthaladt -
Vérnek, tusának, zord parancsnak
Már halovány emléke van csak.
És ahol Észak népe fárad,
Te raktál - és más senki - ott,
Győzelmes hőse Poltavának,
Örökös monumentumot.
Hol malmok szárnyas sora űl
Békés palánkként a kopár
Bender bús lejtői körül,
S nagyszarvu bivalycsorda jár
Porló hősök sírjainál -
Csupán beomlott és kiégett
Falak, pár horpadás s a késő
Mohával lepett régi lépcső
Idézi a királyi svédet:
Egymaga, hű szolgák között,
Itt verte vissza vakmeréssel,
Kardját eldobva, puszta kézzel,
A rohamozó törököt.

S a táj megindult, hív utassa
A hetman sírját se kutassa:
Mazeppa rég feledve már;
Évente egyszer csak a pap szól
A hajdani kiátkozottról,
Ha ünnepnapon prédikál.
De az a bús sír megmaradt,
Ahol a két mártir pihen
A klastromban a föld alatt,
Tisztes ó sirok köriben.
S a dikanyka-i tölgyfasor,
Amelyet jóbarátok ástak,
Róluk susogva-sírva szól
Az áhitatos unokáknak.
S a bűnös lány?... A hagyomány
Hallgat felőle. Sorsa, része,
Homályba hulló szenvedése
Sürű sötétség, mély talány.
De egy-egy vak falusi dalnok,
Ha pengeti a régi zsarnok
Hetman dalát a nép előtt,
Még néha megemlíti őt.
(Ford.: Kardos László)
*

(Puskin,Alekszandr Szergejevics orosz költő. Az orosz költészet legnagyobb alakja, az új orosz irodalom megteremtője és mester. Rajongó szabadságvágya, bátor realizmusa, a nép iránti forró szeretete, színes és merész képzelete, nagy zenei hatású, művészi formái a világirodalom egyik legtiszteltebb alakjává teszik. Puskin főművének, az Anyegin-nek több magyar fordítása is van, legjobbak a Bérczy Károly és Áprily Lajos fordításai.

Poltava:

Nagy Péter 1709. június 27-én Poltavánál legyőzte az áruló Mazeppa ukrán hetmannal szövetkezett XII. Károly svéd királyt. Dosenko: a régi Kisoroszország egyik hőse, makacs ellensége az orosz uralomank. Szamojlovics Grigorij: a hetman fia, - I. Péter uralkodása elején Szibériába küldték. Paljej: Mazeppa egyik száműzött ellensége, részt vett a poltavai csatában. Gorgyejenko: kozák hetman, a svédekhez csatlakozott, elfogták és kivégezték. Iszkra: poltavai ezredes. Orlik: Mazeppa írnoka. Bulavin: doni kozák felkelő.Csécselj: Baturin védője Mensikov herceg ellen.

(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 73-116. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)