2012. aug. 4.

Erdélyi József (1896-1978): Julisnéni tücske (1896)


Vén özvegyasszony
volt Julisnéni,
Istenre maradt,
Istent dícsérni.
Senkije sem volt,
de volt egy tücske.
Az dalolt néki
altatót este.
Midőn ágyában
Istent dícsérte,
az a fekete
diák kísérte
egyhangú arany
hegedűszóval,
melynek mintha csak
vonóhúzója
lenne a tücsök,
húrja pediglen
valahol bent a
fáradt szívekben
zengne unatlan
szaggatott nótát,
melyhez a lélek
tartja a kótát
s észrevétlen ki-
ejti kezéböl
és titkos álom-
örvénybe szédül.

Az a tücsök is
megunta nála,
vágyott népesebb,
vígabb tanyára.
Megszökött volna
minden bizonnyal,
de Isten gondolt
a jó asszonnyal,
mert Julisnéni
csak észrevette
s görbebotjával
visszakergette.

Mégy vissza tüstént,
Oktalan tücske,
ha betalál itt
kapni a fecske,
ki hegedül majd
nékem estenden,
az embertelen
halálos csendben.
Ne hagyj el, tücsköm,
szívem lakója,
egyetlen földi
vigasztalója.

Joga volt ahhoz
az egy tücsökhöz,
joga mennybéli
hegedűsökhöz.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1901-1978): Ha te úgy szeretnél...


Ha te úgy szeretnél
Ahogy én szeretlek,
De sohase’ volna
Nevető jókedved!

Nyugodatlan szívvel
Párnádra omolva,
Se napod, se éjed -
Nyugtod sohse’ volna.

Fejed lehajolna
Csüggetegen, árván,
Mindig értem sírnál,
Mindig engem várnál!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1901-1978): Szerelem


Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit elejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsitom, mikor nevet,
Azt említem, akit szeret.
A kis kabátját rásegitem,
Nem szenvedélylyel, de szeliden,
Hozzá csak ujjhegygyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek
És nem is vallok sohasem -
Ó, milyen forrón szeretem!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1901-1978): Büszkeség


A hőn fénylő nap körében
Ott bolyongnak, ott forognak
Láthatatlan láncra kötve
A tűzkeblü csillagok.

A magányos üstökös csak
Pillanatra hull elébe,
Aztán messze, végtelenbe
Kergeti a büszkesége.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Vargha Gyula (1853-1929): Nyári dél


Libay Károly Lajos 1816-1888: Parasztudvar 1843


Fényes, vakító, forró nyári dél;
Majd hogy ki nem gyúl fenn a házfödél;
Az ablak mind befüggönyözve áll,
Hogy elbúhasson a riadt homály.

A fénytől kinn halálra üldözött
Homály meg is bú a négy fal között.
Álomra hívó csend van ott belül,
A légy se repdes, csöndesen elül.

De bezzeg úr a tágas udvaron.
Künn a kamrában nyugszik a barom,
Azaz nyugodnék, ámde nem lehet,
Csapdosni kell farkával a legyet.

A kút körül nagy lició-garád,
A vén kakas ott tartja udvarát,
Árnyék van ottan és finom homok,
Fészket fürödnek a tyúk-asszonyok.

A nyárfa ágán illegett elébb,
Most lenn a porban fürdik a veréb;
De párja pajkos, nyomban ott terem,
S tovább röppennek játszva, hirtelen.

A kas szájánál zsong a méheraj,
Mezőre ki csak egy-kettő nyilal,
Mézgyüjtő méh mit is keresne ott,
A nap fölitta rég a harmatot.

Lankadt a kertben sok félénk virág,
De boldogan s büszkén virít a mák;
Gyümölcs a fákon fényesen dagad,
Pettyezve a sötétlő lombokat.

Szőlővirágzás most volt, a szemek
Ma még csak apró gombostűfejek.
De egy-egy fürtön megláthatni már,
Hogyan növeszti a bogyót a nyár.

Ifjú reménység a szőlőgerezd;
De a szegény rozs már szőkülni kezd,
Hajlott a szára, veszti erejét,
S halálra hajtja fáradt ősz fejét.

S a nyár vakítva ég és tündököl,
Hatalma éltet, szent hatalma öl;
De a halálban sem tesz soha mást:
Készíti folyvást a feltámadást.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

2012. aug. 3.

Janus Pannonius (1434-1472)


Középkori költészetünkből csak szórványos darabokat őrzött meg a véletlen. A túl viharos évszázadokban elkallódott a korai évszázadok legtöbb magyar költeménye és ha maradt is számunkra egynéhány szép vers, nem maradt fenn egyetlenegy költői arculat sem. Még az esetleg megőrzött nevekhez sem tudunk művészegyéniséget társítani. A XVI. századtól kezdve azután olyan gazdagsággal árad a magyar költészet, amiből fel kell tételezni, hogy nagy múltak folytatása. E kettő - a névtelen középkor és a tündöklő magyar reneszánsz - között virágzott a Hunyadiak korának pompás, de latin nyelvével csak a beavatott kevesekhez szóló hazai humanista költészete, és ennek az egészében is igen színvonalas, a maga korában korszerű és Európa szerte tudomásul is vett írásművészetnek a főalakja Janus Pannonius. Az ő csillogó egyénisége és világraszóló, költészete áll költőink névjegyzékének élén. Semmivel sem kisebb nagyságrendű, mint Balassi vagy Csokonai vagy Petőfi, Ady, József Attila, csak éppen egy sort sem írt magyarul, és ahogy a latin nyelv ismerete kikopott a közhasználatból, s korunkra már az értelmiség körében is fehér holló a deákul olvasó ember, úgy vált az első nagy magyar költő szinte kizárólag a jó képzettségű szakemberek zárt körének ügyévé, mígnem 1972-ben, halálának félezer éves évfordulója hirtelen divatba nem hozta, hogy legalábbis fordításokban foglalja el megillető helyét költészetünk élén. Valószínűleg Kesincei Jánosnak hívták, valószínűleg horvát kisnemesi családból származott, de az már bizonyos, hogy anyai részről Vitéz Jánosnak, a Hunyadiak tudós főemberének, a magyar humanizmus megteremtőjének unokaöccse volt. Horvátországban született, de Nagyváradon tanult, ahol Vitéz János püspök volt. Nagyvárad már Vitéz János idejében is kulturális központ, ott tanulnak a Hunyadi fiak - László és Mátyás - is. A diák Jánosban már ez időben gyanítható a tudós költő. S merthogy a Hunyadiaknak szükségük van jól képzett értelmiségre, nem lehetetlenség Nagyváradról egyenest Itáliába jutni, hogy a tehetséges ifjú Hunyadi költségen tovább tanuljon. Így indul el a már költőnek bizonyult ifjú ember a Kőröspartról a Duna felé úgy, hogy egyenest továbbmenjen a nagy hírű itáliai iskolákba.

A lehető legjobb helyre kerül: Ferrarába, a méltán világhíres Veronai Guarino iskolájába. Guarino költő, tudós és pedagógus. Aki az ő iskoláját kijárta, az előtt megnyílnak a híres egyetemek. Ott, Guarino mellett érik Janus már ifjan nagy és nagy hírű költővé, az irodalmi dolgok hírneves tudósává. A magyar nevű diák ott változik Janus Pannoniusszá. Olyan latin név ez, amely magában foglalja, hogy viselője pannóniai, azaz magyar. Az ókori kultúrára, a római emlékekre néző humanisták Magyarországot is leginkább a Dunántúl egykori római nevén Pannóniának nevezik; ez a forma köti Magyarországot a példaképnek tekintett hajdani római birodalomhoz.

Janus Ferrarában már megtalálta a maga hangját. Legelőször a gúnyos, gyakran erős kritikájú, nemegyszer támadó szellemű epigrammákkal lesz nevezetes. De rövid, tömör epigrammákban szólal meg szerelmes költészete is. Verseinek tanúsága szerint igen változatos szerelmi életet élhetett. Tudomány, költészet, szerelem tölti be életét, amikor továbbmegy Padovába jogásznak. Egyetemista korában már Itália szerte hírneves költő. Nyilván kísérti a vágy, hogy ott is maradjon az úgy szeretett Itáliában, ahol tizenegy évig élt, ahol nagyra tartják, ahol előtte áll a világsiker. Költészete bővül. A kor divatos műfajának, a panegyricusnak elismert mestere. Ez a panegyricus élő nagy emberek dicsőítése, de ennek kapcsán nagy epikai lehetőségeket is rejt. Janus múlhatatlan háláját fejezi ki a mesteréről, Guarinóról írt panegyricusban, majd megírja egy gazdag velencei nemes kalmárnak, Marcellónak dicsőítő költeményét, amelyért bizonnyal jól fizetett az ünnepelt nagyúr. Így éltek és éltek meg a reneszánsz poéták. Hanem ez a Marcelloköltemény, miközben a megrendelő hírnevét szolgálja, remekmű: a velencei világ látomásos felidézése. Janus már-már Itália jellegzetes költője lett. Hanem amikor befejezte az egyetemet, és a jogtudomány doktorává avatták, haza is kellett jönnie. Nem azért taníttatták Hunyadi-költségen, hogy azután élhesse a maga életét. Itthon annyi vész után Mátyás lett a király, új országot kellett építeni, és ehhez új, jól képzett emberek kellettek. Janust hazahívják, egyenest az udvarhoz, előbb a királyné kancellárjának, majd ő lesz a királyi kancellár, vagyis az udvari hivatal vezetője. Közben nagybátyja és védnöke, Vitéz János esztergomi prímásérsek, nemcsak az egyház hazai első embere, hanem Mátyás korai éveiben az egész politika irányítója. Mátyásnak szüksége van, hogy az egyház feltétlenül mellette legyen központosító politikájában, ezért a püspökségek élére legmegbízhatóbb híveit állítja; az sem baj, ha nem pap, sőt még előny is. Az új püspök forma szerint felszentelteti magát papnak, de ha a király úgy kívánja, az egyházi szempontok ellen kormányozza a püspökséget. Így teszi meg Mátyás Janus Pannoniust pécsi püspökké. Fel kell szenteltetnie magát, de lelke mélyéig világi ember marad.

Élete nagy részét betölti a politika, a közéleti teendő, de nem tud költészet nélkül élni. Írásművészete bővül. Most már az elégia a legjellegzetesebb kifejezési formája. Kétségeit, bánatait - így a gyászt elveszett anyjáért, vágyódásait meghitt hangú, gondolatokban gazdag elégiákban fejezi ki. Közben azonban mindig megmarad kifejező formájának az éles epigramma. Erre a rövid, csattanó műfajra szüksége van, mert alkatánál fogva szellemes ember, akinek még bánataiban is jelen van a humor.

Akárcsak Vitéz János, ő is Hunyadi János örökségének következetes folytatását tartja a legfőbb politikai célnak: megszabadítani az országot és egész Európát a török veszedelemtől. Kezdetben Mátyás is ezt az utat követi, és nyugodtan támaszkodhat apjának egykori vezérkarára, amelynek szellemi vezére Vitéz János. A fiatal Janus ebbe a vezérkarba kerül, mint valamennyiüknél képzettebb és Nyugaton ismertebb ember. Nem is lehet alkalmasabb diplomatát kiszemelni egy törökellenes európai szövetség létrehozására, mint öt. Ezzel a megbízatással indul vissza évek múlva végre Itáliába, hogy tárgyaljon a hatalmasokkal.

Itt kezdődik a tragédiája. Nyugaton világhíres költő és tekintélyes tudós, maga Cosimo Medici - Firenze méltán nagy hírű és tekintélyes fejedelme - is nagyra tartja, Rómában ugyanolyan tisztelettel fogadják, mint az észak-itáliai városokban. Úgy érezheti, hogy tárgyalásai sikeresek: kezd összeállni a nyugati szövetség a törökök ellen. Csakhogy közben otthon Mátyás politikája merőben megváltozik. A nagy király, sikerei folytán, úgy véli, hogy ő tudja megvalósítani az Európa közepét összetartó császárságot, amely békét teremt a népek között, és oly hatalmas, hogy nem kell tartania a töröktől sem. Ehhez Mátyásnak nem török háború, hanem tartós béke kellett a törökkel. És mire Janus hazaérkezik, a király már hosszú békére lépett a szultánnal. Vitéz János egész köre úgy érzi, hogy politikai elképzelésük csődbe jutott: a király elárulta a Hunyadi-hagyományt. Vitéz és Janus Pannonius szembefordult a királlyal, mire mindketten kegyvesztettekké váltak. Ez nem rangfosztást jelentett, Mátyás nem akart hálátlan lenni irántuk, de amíg nem értik meg az ő politikáját, addig nem tudja használni őket. Vitéz Jánost elküldte Esztergomba, érseksége színhelyére, hogy kizárólag egyházi dolgokkal foglalkozzék, Janust Pécsre parancsolta, törődjék püspökségével.

Az elkeseredett Janus ott sem tétlen, igyekszik kulturális központtá kiépíteni Pécset. De erre már nem volt ideje. Hunyadi egykori vezérkara, a hajdani törökverő vezérek, élükön Vitéz Jánossal s mellettük Janus Pannoniusszal, úgy vélik, hogy helytelen volt Mátyást tenni királlyá; pedig ők tették királlyá. Most visszavonják döntésüket, összeesküsznek a király megbuktatására. Mátyás azonban résen áll, rájuk csap. Csak Janus tud elmenekülni, a többit elfogják. És most következik a legkülönösebb tragédia. Mátyás az elfogottakkal leül, vitázik velük, és szabadon engedi valamennyit. Vagy meggyőzte őket, vagy akit nem, azt rábírta, hogy csendben vonuljon vissza. Ez lett volna Janusszal is. Ő azonban menekült, futott Itália felé, de bujdoklás közben meghűlt. Amúgy is sok baja volt gyenge tüdejével, most tüdőgyulladást kapott, és mire a királyi kegyelem utolérte - meghalt. Harmincnyolc éves volt.

Mátyás meggyászolta és kiadatta összegyűjtött költeményeit.

A latin nyelvű magyar költészetnek ettől fogva már ő a legfőbb klasszikusa. A legvilághíresebb magyar költők egyike. Csak éppen nem került bele a költői utókor vérkeringésébe. De a közvetlen utódoknak még ő a példaképe. És az ő költészetének magas színvonala érteti meg, hogy amikor egy nemzedékkel később Balassival megszólalt a magyar nyelvű reneszánsz költészet, azonnal a kor európai színvonalán szólalhatott meg.

Több mint félezer éve halott. Mostanában fedeztük fel újra magunknak, hogy legalább fordítások útján szellemi köztulajdonba vehessük.

(Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka 9-12. old. – Móra Könyvkiadó 1976.)

Szabó Dezső (1879-1945)


Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla. Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki. Ő volt a magyar fasizmus legnagyobb hatású szószólója, és ő volt a fasizmus legdübörgőbb ellensége - méghozzá egyszerre. Életműve rádöbbent a nagy problémákra, és rossz megoldások felé viszi a gyengébb lelkeket. A Horthy-korszak leghatásosabb előkészítője, és legerőteljesebb szavú elmarasztalója. A szélső magyar nacionalizmus szószólója, aki élete egy korszakában megtagadja magyarságát. Egy időben a Nyugat méltán ünnepelt novellistája, a magyar novella egyik igazi nagymestere, aki ádáz ellensége lesz a Nyugatnak és körének. Dühödt reakciós, aki átkozódva ostorozza a reakciót, és akaratán kívül olykor a haladók szövetségese. A magyar expresszionista próza egyik főalakja, a politikai szatíra egyik hazai klasszikusa. Nemegyszer az az olvasó benyomása, hogy ez az író elmebeteg, de néha kiderül, hogy nagyon is józan és nagy felkészültségű nyelvész és irodalomtörténész. Egy időben a legolvasottabb magyar írók egyike, azok is izgatott érdeklődéssel olvasták, akiket szidalmazott: senki sem tudott menekülni stílusának varázsa elől. Manapság csaknem elfelejtették, s aki mégis előveszi könyveit, legtöbbször azt állapítja meg, hogy regényei merőben elavultak, elviselhetetlen olvasmányok. Eszméin túllépett az idő. Egyénisége gonoszul embertelennek bizonyult. De néhány novellája, egy-két szatírája irodalmunk klasszikus alkotásai közé tartozik. És néhány tanulmánya is maradandó értékű. Egyénisége azonban regényírót kívánna, és alakja nélkül nem lehet elmondani a két világháború közötti magyar irodalom történetét.

Erdélyi köztisztviselő-nemesi családból érkezett Budapestre, mögötte a nagy hírű kolozsvári református kollégiummal. Többszöri próbálkozás után végre bejutott az egyetemisták számára szervezett kitűnő Eötvös-kollégiumba, ahol már egyetemista korában feltűnt nyelvész- és irodalomtörténész-tehetségével. Azt jósolták, hogy nagy tudós lesz belőle. Nem az lett. Szenvedélye elragadta. Szertelen művészalkat volt, amelyet már eleve terhelt a nagyzási hóbort. Mindig feltűnést akart kelteni, mindig középpontba akart állni, mindig botrányok közepette érezte jól magát. Ehhez azonban olyan nyelvi gazdagság és nyelvi lelemény birtokában volt, hogy ha képes fegyelmezni magát, irodalmunk legnagyobb elbeszélő művészei közé emelkedhetett volna. Az önfegyelem azonban csak ritka pillanataiban adatott meg neki.

Tanári diplomája után egy évig ösztöndíjjal Párizsban él (magyar-francia szakos volt), ott ismeri meg olyan jól a klasszikus és modern francia irodalmat, hogy ismeretein sokkal később is elámulnak. Amikor hazajön, a még liberális irodalmi életben azzal kelt feltűnést, hogy heves klerikális és antiszemita cikkeket ír. Akinek nem tetszik, azt párbajra hívja. Óriási termetű, bölényképű és bölényerős ember, aki jól forgatja a kardot is. Cikkei és párbajai olyan botrányt kavarnak, hogy fegyelmi úton távolítják el a székesfehérvári gimnáziumból, ahol ekkoriban tanít. Áthelyezik Nagyváradra. Ez a szerencséje: itt kezdődik életének az a rövid szakasza, amikor remekműveket ír. Nagyvárad ekkor (1908-ban) a hazai irodalmi élet egyik középpontja. Itt jelent meg A Holnap, innét az út a Nyugathoz vezet. Szabó Dezső összebarátkozik Juhász Gyulával. Juhász Gyula nemcsak művelt, nagyon szelíd és nagyon jó művész, hanem az egész Holnap-Nyugat körnek Ady után a leghaladóbb alakja. Tőle és általa ismeri meg Szabó Dezső az új magyar lírát és az új irodalmi törekvéseket. Hirtelen pálfordulással megtagadja eddigi eszméit, lelkesedik Adyért, közeledik a polgári radikálisokhoz. Élete ugyan vidéken telik, különböző városok gimnáziumaiban tanít, és még két ízben fel-fél évet Párizsban tölthet, de rendszeres munkatársa lesz a Nyugatnak, amely felfedezi benne a kitűnő novellaírót, és munkatársa lesz a radikális Huszadik Századnak, amely felfedezi benne a kitűnő tanulmányírót. Ha az élete ekkor befejeződik, úgy emlékeznénk rá, mint a Nyugat nemzedékének egyik jelentékeny alakjára. Ezek az évek, számára a szellemi kiegyensúlyozottság és a művészi fegyelem korszakát jelentik.

1919-ben megjelenik egy regénye (Nincs menekvés), amely szokványos pesszimista-dekadens történet, és legföljebb igen szép és gazdag nyelvezetével tűnik ki a kor átlagából. Ezek után látnak napvilágot kötetekbe gyűjtve a Nyugatban megjelent novellái. Ezekkel válik elismert íróvá.

A Feltámadás Makucskán egykorú címlapja

De már következik is a nagy változás: eluralkodik fölötte lelkének szertelensége, feltűnésvágya és nagyzási mániája. A forradalmakat, a Tanácsköztársaságot is, lelkesen üdvözli, de csakhamar indulatosan szembefordul a haladással, vidékre menekül, és várja az ellenforradalmat. Ekkorra már megírta élete főművét, a végletes ellentétektől terhelt Az elsodort falut, amely a Tanácsköztársaság kezdetekor jelent meg. Ennek a lényege a magyar faj féltése mindentől: németektől, zsidóktól, demokráciától, szocializmustól. Utópista-reakciós könyv ez, amely a magyar parasztok és magyar urak összefonódásától reméli a pusztuló falu megújhodását, egy sohase volt patriarkális múlt visszatértét. Hősei egyenest a romantikából léptek át a XX. századba, de túlzottabbak Jókai vagy Victor Hugo alakjainál is; eszméi társadalmilag-történelmileg merőben alaptalanok; mint művészi egész, alapvetően elhibázott mű. Hanem a nyelve a magyar expresszionista próza kiteljesedése, tele káprázatos kép- és szóleleményekkel. Az egészet végigolvasni ma már túl fárasztó, de egy-egy bekezdés, kiszakítva az egészből, stiláris remekmű. Eseményeinek ábrázolása a durva naturalizmustól a légies impresszionizmusig terjed, s egy-egy jelenete látomásszerűen lángoló, és ugyanakkor szemléletes. Közben hőse - Böjthe János - félreérthetetlenül az író mása, és az olvasó maga sem tudja, mit érezzen az önimádat szemérmetlen vallomásainak olvastán.

Az elsodort falu ennek az időnek a leghatásosabb könyve volt, azok is érlelődő izgalommal olvasták, akik ellen irányult az író gyűlölete. Fajmítoszával a legfőbb előkészítője lett a magyar fasizmusnak, faluutópiájával döntő hatása volt a később fellépő és magukat népi íróknak nevező írókra, költőkre, publicistákra, habár Szabó Dezső és a népiek személy szerint indulatosan nem kedvelték egymást, gúnyolódtak egymáson.

Az ellenforradalom kezdetekor Szabó Dezső a reakciós ideológia vezéralakja. De hamarosan újabb pálfordulással szembefordul a győztes ellenforradalommal is. Nem a forradalom nevében, hanem saját utópiája nevében. Ő is faji előítéletekkel teljes fasiszta, de felismeri a bontakozó német fasizmus veszedelmét. Erre hívja fel a figyelmet másik nagy regényében, a Segítség!-ben. Ez is túlzásokkal teljes, alakjai elnagyoltak, eszmevilága zavaros, de nyelve pompás, egyes részei remekek, és előtérbe kerül egyik művészi erőssége: a szatíra.

Többi műve közül legjelentékenyebbek azok a szatírái, amelyek nevetségessé teszik a Horthy-kor közviszonyait, amilyen a kitűnő Feltámadás Makucskán. De az íróművész már csak ezekben jelentkezik. Szépirodalmi műveiben több a gyűlölet, az önimádat, a feltűnési vágy, az összevissza csapkodás, mint a művészi erő. Talán csak késői kisregényének, a Karácsony Kolozsvárt-nak váratlanul fellobbanó lírai hangja és fegyelmezett felépítése emlékeztet valamelyest a hajdani kitűnő novellistára. Mert egyébként a sikerült bekezdések többet érnek, mint elkészült művei.

Késői publicisztikája ugyan erős hatással volt a népi írókra, bár ezeknek is csak részletértékeik vannak, szemléletük anarchisztikusan zavaros. De minden túlzása ellenére sok értékes dokumentumanyag van töredékben maradt önéletrajzában, amellyel befejezte írói munkásságát. A felszabadulást már nem érte meg. Néhány nappal a felszabadulás előtt az ostromlott Budapesten éhen halt egy pincében.

Majdnem nagy író volt. De mégsem lett az belőle.

Kár érte.

Néhány novelláját okvetlenül meg kell őriznünk.

(Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka 307-310. old. - Móra Könyvkiadó 1976.)

2012. aug. 2.

Liszti László gr. (1628-1663): A magyar Mársból

Erdődi Péter lovasai.

 

Fegyverderék s páncél, a kikben van acél,
Csaknem mindeniken volt.
Farkasbőr sokasága s lovaknak jósága
Alattok látható volt;
Mint villám úgy fordúlt, mustrára ha toldúlt.
Éleszár tőr kezekben volt.

Márs iskolájában s Bellona hadában
Mivel vastag emberek,
Hercules módjára gerjedtek haragra,
Két élű a fegyverek;
Már sok török vérben híztak, csak mezőben,
S sokat próbáltak ezek.

Sisak a fejekben s paizs a kezekben,
Fénylik kece hátokon;
Vérben úszó szablya (lesz töröknek gondja!)
Vagyon az oldalokon;
Sasszárny süvegekben s bátorság szívekben:
Igy repülnek lovakon.

Serények mint sólymok, szükségkor villámok,
Sok török vért ontottak.
A kik országokért s édes hazájokért
Nagy próbákon forgottak;
Tulajdon koncokért s magok javaiért
Pogánynyal megmordúltak.

Erejek oroszlán, mérgek bennek sárkány,
Biztatják is magokat;
Nem mérsékelhetik - bár ugyan tettetik,
Meggyúladt haragjokat;
Majd helyre állítják, pogányt ha ronthatják
Gondolják, hazájokat.

De sőt a táborban, mint szélvész magában
Fú és nem tud nyugodni,
Megéhűlt oroszlán, ki kölkét tudja hány,
Megyen prédát keresni;
Tigris e vadaknak s egyéb állatoknak
Tanúlt leseket hányni:

Akkint csak zsíbognak, mondom nem nyughatnak,
Felgyúladott a szívek;
Viadal helyére s pogány ellenségre
Mert vezet minden kedvek:
A vér buzog bennek, nem tudják mit tesznek,
Fegyver közt forog eszek.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Gyöngyösi István (1624-1704): A „Murányi Venus”-ból


Első találkozás.

   Mária elméje sincs nyugodalmában,
Wesselényi felől gondolkozásában.
Míg nem szólhat vele csak búsong magában,
Végre ilyen módot talál fel dolgában.

   Az órát számlálja s mondja: kilencre jár
Halászó helyemnek vizét kivötték már,
Szokott mulatságom azholott készen vár,
Ha valami pórok elvesztegetik, kár.

   Lejő azért hamar halászat színével,
Hogy a patakhoz ér, megszáll cselédivel,
Ott hagyja a többit színes beszédével,
Maga tovább megyen két meghitt hívével.

   Minemű Diána fris vadászásában,
Hasonlónak látnád ezt halászásában.
Nem tudnál mit tenni elválasztásában,
Ha látnád mindkettőt együtt állásában.

   Csak hogy nyilat visel Diána kezében,
E pedig hállóval halásztat vizében,
Semmi más különbség nincsen személyében,
Sőt győzi Mária majd deliségében.

   Mely mint mikor Titán feljő napkeletről,
A homályt elűzi minden szegeletről,
Úgy ereszkedik le a köves hegyekről,
Vélnéd, hogy a szép nap lejött az egekről.

Szenczi Molnár Albert (1574-1630): XXVII. Zsoltár


Mint a szép híves patakra
Az szarvas kivánkozik,
Lelkem úgy óhajt uramra,
És hozzá fohászkodik.
Tehozzád, én istenem,
Szomjuhozik én lelkem;
Vajjon színed eleiben
Mikor jutok, élő isten?

Könnyhullatásim énnékem
Kenyerem éjjel-nappal.
Midőn azt kérdik éntőlem:
Hol istened, kit vártál?
Ezen lelkem kiontom,
És házadat óhajtom,
Hol az hívek seregében
Örvendek szép éneklésben.

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergsz ennyire?
Bízzál istenben, s nem hagy el,
Kiben örvendek végre,
Midőn hozzám orcáját
Nyújtja, szabadítását.
Ó én kegyelmes istenem,
Mely igen kesereg lelkem!

Mert terólad emlékezem
Ez Jordánnak földéről;
Szent helyedre igyekezem
Ez Hermon kis hegy mellől.
Mélység kiált mélységet,
Midőn én fejem felett
Az sok sebes víz megindúl,
Mint egy erős hab megzúdúl.

Sebességre árvizednek
És az nagy zúgó habok
Énrajtam összveütköznek,
Mégis hozzád óhajtok;
Mert úgy megtartasz nappal,
Hogy éjjel vigassággal
Dicsíreteket énekelek
Néked erős őrizőmnek.

Mondván: Isten, én kőszálam!
Mire felejtesz így el?
Ellenségim vannak rajtam,
Gyászban járok veszélylyel.
Mert az ő hamis nyelvek
Csontaimban megsértnek.
Mert így boszontnak ellened:
Lássuk, hol vagyon istened?

Én lelkem, mire csüggedsz el,
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál istenben, nem hagy el,
Kiben örvendek végre.
Ki nékem szemlátomást
Nyújt kedves szabadulást;
Nyilván megmutatja nékem,
Hogy csak ő az én istenem.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Balassa Bálint (1551-1594): Bujdosó éneke (1589)




Pusztában zsidókat vezérlő jó Isten!
Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
Igéret földére vezérelvén szépen,
Kalaúzok voltál minden szerencséken.

Te adtál csillagot amaz mágusoknak,
Vezérül is angyalt ifju Tóbiásnak,
Heródes előtt futó szűz Máriának,
Te voltál vezére minden zarándoknak.

Könyörülj nékem is, hogy légy már vezérem,
Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem,
Én Istenem ebbe ne veszszen el vérem,
Őrizz meg gonosztul, felségedet kérem.

Építsd fel elmémet a jó bölcseséggel,
Szívemet pediglen hittel, reménységgel,
Bujdosó fejemet töredelmességgel,
S te adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.

Jártomban, keltemben, hogy csak reád nézzek,
Búmban, örömömben reád figyelmezzek,
Jó s gonosz szerencsét rendesen viseljek,
Soha semmi helyen el ne felejtselek.

Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámban térjek ismét vigan,
Mindazokat jó egészségben találván,
A kik szomorkodnak én tőlem bucsúzván.
 
Én édes hazámból való kimenetemben,
Szent Mihály nap előtt való harmad hétben,
A másfél ezerben és nyolcvankilencben
Az ő szerént szerzém ezt ilyen énekben.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Clapton, I.: Merengés


Egy forró nyári este a Duna-parton
telihold fénye aranylón táncolt a Dunán
hullámain az ifjúkor tomboló vágya
siklott a végtelenbe emlékek után