2012. júl. 14.

Clapton, I.: Vágy

Harcos Katalin: Feküdj mellém




Feküdj mellém! Hunyd be szemed,
hogy amilyen voltam, olyannak lásson!
Engedd meg végre, hogy szeresselek,
és ne vesd meg lázas vallomásom!

Ha felém fordulsz vágyón, szeretve,
kezem félszegen, lágyan megérint,
belecsókolok a tenyeredbe,
s ajkamat vad tűz perzseli megint.

Mohó nyelvem bőröd selymét kutatja,
érzem az ízed, tested illatát...
magamhoz vonlak egy szép pillanatra,
s minden sejtemet izzó vágy járja át.

Feküdj mellém, de nyisd ki szemed!
Fogadj el ilyennek, amilyen vagyok!
Add át magad a nagy élvezetnek,
Ami tiszta szívvel csak neked adok!

A kép forrása: Makray János festménye www.geobioligie.de
A vers forrása:  http://www.lelekvilag.hu

Clapton, I.: Álmatlanul


Fekete lepel borul a tájra
a folyó úszik a holdsugárban
fülledt szobákban nyugovóra tér
minden ember, ki nyugalmat remél.

Csak én fekszem ilyen álmatlanul
csukott szememre álom nem borul:
játszik velem a kéjes képzelet
látom megadó férfitestedet

játszom rajta egy-egy halk dallamot
ujjaim lágyan szelik hajlatod
fel-felszakad s minket elönt a kéj
majd lassan ránk borul az éjsötét.

Fekete lepel borul a tájra
testem lázban úszik a homályban
a képzelet csak játékot űz velem
közel vagy, mégis oly távol nekem.

(2012. júl. 14.)

Benedek Elek (1859-1929): Fekete Nagy János, Adorjáni Balázs


Fekete Nagy János, Adorjáni Balázs
Együtt ülnek vala.
Szép szeretőjökről, az ő édesökről
Beszélgetnek vala.
Szóval elémondá Fekete Nagy János:
„Az enyém a legszebb, az enyém a legjobb,
Széles e világon!”
Szóval fölfelelé Adorjáni Balázs:
„Az enyém a legszebb, enyém a legisjobb,
Aminthogy vitéznek én vagyok legnagyobb
Kis Magyarországon!”

Mindjárt elérántá széles görbe kardját
Fekete Nagy János:
„Hallod-e, hallod-e, Adorjáni Balázs,
Meg kell halnod már most!”
Ott összemenének, megküzsdölödének,
Még a föld is rengett, úgy erősködének.
Azonba’ érkezék Nagy János követje:
„Hallod-e, hallod-e Fekete Nagy János!
A te szép szeretőd elszökék az este
Nagy török basával!”
Nyomba megérkezék Adorjáni követje:
„Hallod-e, hallod-e Adorjáni Balázs!
Gyűrűsöd, jegyesed hitet monda tegnap
Egy dali legénynek!”
Két vitéz daliák összenéznek vala.
Nagy erős kardjokat elhajítják vala -
Fekete Nagy János, Adorjáni Balázs.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Jékey Aladár (1846-1919): Reggel

Mousson Tivadar: Falusi menyecske


Fürge kis menyecske
Aranyos kedéllyel,
Szeretlek én téged
Lelkem örömével,
Gyönyörűség nézni
A te fürgeséged,
Gyönyörűbb a szívnek
Nagy jókedvüséged.

Derül a szobácska,
Ajtó, ablak tárva,
Tisztogató angyal
Kereken bejárja.
Tisztogató angyal
Nyomában ott szárnyal
A hajnali szellő
Aranyos sugárral.

Ott kísérem én is
Epekedő szemmel,
Nem bírok a vágygyal,
Nem bírok szivemmel,
Repülök, megáldom,
Csókkal eltetézem,
Mert ez a kis angyal
Az én feleségem!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Lipcsey Ádám (1864-1912): Hangulat

 

Szivem olyan mint a falevél:
Nyári nap ha rátűz, elalél;
Keresi a csöndes félhomályt,
Hol hivalgó fény, zaj sohse bánt.
Mit nekem a kapzsi emberek -
Ha befogad árnyas, hűs berek.
Sárgarigó ver fönt a bogon,
Alkonyatkor úgy elhallgatom.
Árva pipacs ottan ácsorog,
Álomteje pillámra csorog,
S félig önkényt, fél-önkénytelen
Édes lankadás győz lelkemen.
Esthajnali harmat gyöngye hull,
Az ég alja halkan elpirul,
Csillagos köntösbe öltözik -
Szivembe a béke költözik.
Hattyúformán úszó fellegek
Szeldesik a tengerkék eget;
Elmerengek a kék távolon -
Tán hogy élek, azt is álmodom!?

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Vihar Béla (1908-1978): Májusi hajnal



Hajnalra, mint

csilláron a láng,
felgyulladtak
a gesztenyefánk
ágain az
ezernyi tüzek;
a kinyíló
bimbók és rügyek,
s mint ünnepi
fényből szőtt zenét,
hallgatom a
fa halk énekét.

Bimbók, rügyek,

piciny levelek:
mindegyike
egy-egy üzenet
a gyökértől,
mely sötétben, lent,
hol rögek közt
nedv, nyirok kereng,
munkál, harcol,
hatol lefele,
hogy viruljon
lombja, levele.

A magasba

csak a mélyen át
törhet fel az
ég felé az ág.
Ez a törvény:
úgy nő meg a törzs,
ha oda, le,
a mélységbe törsz.
Ezt hirdeti
e gesztenyefa
szívemből fel-
suttogó szava.

Ezt példázzák

rügyek és csirák,
s körülöttem
a bokrok, a fák,
midőn itt e
korahajnalon,
bensőmből a
hangjuk hallgatom,
s velem együtt
az egész világ
figyeli az
újulás dalát.

Mint habos tej,

a napsugarak,
csobognak a
kék felleg alatt.
Bimbózó ág,
piciny levelek,
hadd nyíljak ki
én is veletek,
hogy viruljon
bennem is tovább,
remény, hűség:
tavaszi virág.

(Forrás: Vihar Béla: Egy katona megy a hóban - Válogatott és új versek - 49-51. old. - Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó 1978. )

Fáy András (1786-1864): A művész lepke


A lepke egy madárseregnek
Művész-repülést hirdetett.
„E cser-tető, mely fellegeknek
Dúl méhibe - így kérkedett -
Legyen pályám s tanuk ti tollasok,
Hogy lepke tud repülni mint sasok.”
Egy szarkaláb kelyhében állva,
Nehányszor hártya szárnyain
Lebbent kis hősünk, s légbe szállva
Körül leng a völgy bokrain;
Lankad, pihen s kezd amíg kezdni bír,
De most lesujtja egy - lengő zefir!
A tollasok kacagnak erre,
Verébnek intnek, ez repül:
„Bajtárs! mond, im az út a cserre!”
S hegyébe könnyedén fel-ül,
S le a magasról ily gúnyt csirpel ő:
„A lepke-pálya csak bokor-tető!”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Szemere Pál (1785-1861): Emlékezet


   Ismét egy édes boldog érezet!
Reám derűl a messze kor homálya,
Az elveszett, elsülyedt rózsapálya
Ismét örömtájak felé vezet.
   Mely istenség nyújt itt varázskezet?
Mint ömledez hozzá keblem dagálya!
Érzem, hogy e szív enyhültét találja:
Te ihletéd, szelid Emlékezet!
   Nem. Ahelyett, hogy visszabájolod
Letünt korom szebb álmait felettem,
Borítsd el rajtok inkább fátyolod.
   Elég, hogy őket egyszer elvesztettem.
Ne kényszeríts ujonnan vérzeni;
Ah, érezd, mily kín ismét veszteni.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Illyés Gyula: Hársfák


 
Hosszu boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hová az alkony határán a
végsőt lobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vígaszt keresve, elmerülve
lépegetek magányosan
egyre szagosabb sötétségbe.

A kétoldalról összehajló

nyirkos hűs boltozat alatt
ingerlő, síkos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A görbe ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó, sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat...

Mintha kétfelöl a homályban

nagyhasu hordók ontanák
elmult nyarak hivogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelöl mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnák, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:

hadd öntsék lelkesülve, mint a

néma, ki megleli szavát
a föld, a hűtlen évszakoknak
hizelgő édes vigaszát.
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát
mámort, hogy annyi tél alól
fényre vezet, Tavaszra mégis
ez a hajlongó folyosó...

Más napra, égre, - mosolyogva

magamra mér úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodok a városból,
mint titkos alaguton át,
hagyom, reméld te árva lélek,
lesz még egy más, egy jobb világ...

Kriza János (1812-1875): Erdővidék az én hazám...

 

Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Mihent zekés gyermek lettem
S a kabalát megülhettem,
Mentem a szántóba,
S apám háborúba
A franciák ellen.
Nyílj mélyebben, te barázda,
Patakként folyj könnyem árja,
Apámat háború,
Anyámat sok gond, bú
Szegényt elragadta.
Holnap indul a legénység
Komondóba, semmi mentség.
Zöld erdő zúgását,
Vad galamb szólását
Majd meghallom esmég.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Kányádi Sándor:Álmodó



Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém. 

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut? 

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot, 

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom, 

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem. 

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék, 

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

Lisznyay Kálmán (1823-1863): A Matóczky udvarában


A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.
Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szivemnek;
Azt felelte: nem tehetem.
Hatalmasabb a szerelem!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

2012. júl. 13.

Arvo Valton: Lélekharang


Haltej Kalvin fölfelé tartott a falba rejtett lépcsőn, és arra gondolt, hogy mindig bajjal jár, ha az ember ennyire magasra törekszik. Kényelmesebb lett volna felkapaszkodnia a karzat fölötti létrán, de oda nem sikerült bejutnia, így a sötét titkoslépcsőn botorkált fölfelé, amelyet hatszáz esztendeje építettek a vastag falba, és amelynek a fokai megkoptak már, vagy omladozófélben voltak. A meredek, szűk lépcső a templomhajó padlására vezetett, onnan pedig a hepehupás boltívek fölött a toronyba, ahol nyomorúságos csigalépcső kezdődött.

Középen megszakadt a lépcsősor, Kalvin a biztonság kedvéért négykézlábra ereszkedett. Fönt a lépcső végén egy szűk ablaknyílásból fény vetődött be, ami, ha nem is nagyon világította meg a lépcsőt, mégiscsak jelezte a fölfelé haladónak a célt. De még fontosabb volt Kalvinnak az az állandóan a szeme előtt lebegő másik fényfolt: Harangozó-Kaia ragyogó lelke, no meg a teste. Tulajdonképpen még most is az a legelső kép kísértette, amelyik olyan kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkében.

Egyik vasárnap reggel a temetőn átvágva igyekezett a községbe. A templom előtt elhaladva a nyitott ajtón át a következő kép tárult a szeme elé: az előcsarnokban egy nő áll szétvetett lábakkal félig guggoló helyzetben, szoknyája ráfeszül a csípőjére, két erős combját a zsámolynak támasztja, melle, mintha gumiból volna, olyan ruganyosan rezeg, fejét hátravetve húzza-húzza a harang kötelét – és fentről, a toronyból, gyermekien tiszta, élénk bimm-bamm hallatszik. Kalvin nem tartotta illendőnek, hogy megálljon és hosszasan gyönyörködjék a látványban, továbbment hát, de a szíve kalimpálni kezdett és ez a kép örökre a lelkébe vésődött. Az a két feszes, fehér comb meg a bimmbammozás olyan érzést keltett benne, mintha az örök lélek visszhangozna ott fönn a magasban, a combok és a község fölött. A csodálatos hangot régi mesterek öntötték a harangba, és a női lélek csilingelése sem újkeletű, de az a két comb annyira mai volt, és annyira ehhez a pillanathoz tartozó, hogy Kalvin hirtelenjében nem tudta, melyik izgatja őt jobban: a megfoghatatlan örök csengés, vagy az éppen most zajló élet, ami erővel és kötelességérzettel töltötte el – számára most mindkettő szétválaszthatatlanul egybeolvadt.

Vitkovics Mihály (1778-1829): Bácsi szekeresek


   Bácsi szekeresek útra indulának,
Útra indulának Eger tájékának.
Közöttük volt Palkó maga szekerével,
S ím jő a magyarság erős seregével.


Magyarság serege szóla őhozzájok:
Bácsi szekeresek! hova utaznátok?
Akartok-e velünk egy útra indulni?
Avagy mint ifjak akartok elhullni?


Mint ifjak akarunk, mondának, elhullni,
Mintsem tiveletek egy útra indulni.
Bácsiak ezt mondván, mind harcra kelének.
A magyarok még egy legényt sem vesztének:


A bácsiak közzűl elhulltak mindnyáján,
Csak Palkó ugrott el tüzes paripáján,
Ebédig vágtatva ért el Jankovaczra,
Hol ifjak táncolni mentek a piacra.


Keréktáncba beáll ő is táncolgatni,
De kezdi a táncot fonákra forgatni;
Megereszti hangját siralmas nótára,
S így kezd énekelni szívek fájdalmára:


„Amely anya fiát Egerbe ereszté,
Haza őt ne várja, nem jő vissza többé.
Elhulltak ma, el, az ifju szekeresek,
Élőt már őköztök hiában keresek,


Amely húga bátyját útra készítette,
Ingujjra a rózsát hiában tűzgette;
Nem fogja az inget már bátyja hordhatni.
Nem fogja ifiú testén elkoptatni.


Amely mátka útra készíté kedvesét,
Pávatollszedésben ne fárassza kezét;
Mert azzal kedvesét, bár miként hajhássza,
Ebben az életben már fel nem cifrázza.


Tápláljátok hát, ősz anyák magatokat,
Bennünk ne vessétek bizodalmatokat:
Kitől az ő sólyommadara elrepűlt,
Vissza nem repűl az, szárnyat vesztett s eldűlt.”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Kölcsey Ferenc (1790-1838): Rákos Nymphájához


   Egy dalt, egy dalt,
Ó nympha, kedvesednek
Folyásod partjain.
Egy dalt, mely egyszerűen,
Egy dalt, mely égi hévvel
A szívhez szóljon és te hozzád!
   Kettő szerelme kebelemnek
Egy hon és egy leány;
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szívem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengnek felém.
   Kegygyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, ó hon,
Mint Róma Caesár álmain.
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Mely rólad sugárzik reám,
De te mosolygva jősz,
Ó lyány, mint május reggelén
Az újjá szűlt nap ragyog,
És kebleden
Mint olvad el a bú,
És kebleden kivül
Mint nincs öröm!
   Ó hon, ha egy pillanatig
Szétoszlik felleged,
S vígan mosolygsz:
Olympig szállnak érzetim,
S láng és erő keblembe.
S ha, lyányka, néked
Szelid bánat leng arcodon,
Könyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.
   Ó lyány hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni
Hazám! Hazám!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)
A kép forrása: www.mek.niif.hu

Beőthy Zsigmond (1819-1896): Megtartatunk!


Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,
Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;
Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,
S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.

Megtartod a csillagok milliárdját,
A földet s rajt’ a nevető tavaszt;
Még a fűszálat is megőrzöd, oh, mert
Erőd, mit alkot, meg is védi azt.

Megtartod a tengert és a folyókat
S parancsolsz a hullámverő dagálynak;
Akaratodra megszünik vihar s vész,
S a vulkán-ingatott hegyek megállnak.

És emberekben is nagy a hatalmad;
Tiéd a sors, a mely vezérli őket,
S tiéd a gyönyör is, ha álmaikba
Virágokat tündérek keze szőhet.

Megtartod őket is küzdelmeikben,
Szenvedjenek s gyakran vért ontsanak bár;
Megvéded a gyöngét tiprott jogában,
S az üldözöttre őriző karod vár.

De még ha vérző kínok gyötrik őket,
S kétségbeesés őrült hangján sikoltnak:
Még akkor is velök vagy lelked által,
S parancsolsz a lesujtó fájdalomnak;

S megtartod a hit vigaszát szivökben
És a reményt örökzöld pálmaágban:
Hogy ami fáj mulékony, s változatlan
Öröm csak nálad a csillagvilágban.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Somlyó Zoltán (1882-1937): Gyengeség panasza


1.
A létra száz, ezer fokán
verejtékezve mentem végig.
És hogy’ van az - és hogy’ van az,
hogy nem jutottam el az égig?

Itt a szivemre kő esett,
ott megcsuklattak a sirások; -
Ó, hogy’ van az, ó, hogy’ van az,
hogy mégis feljutottak mások?

Az ember holtra fárad el,
míg átfutja e kicsi pályát...
Én nem tudom, én nem tudom,
hogy mások ezt hogyan csinálják?...

2.
Énnékem fáj a fájdalom
S ha éget a seb, akkor éget!
S a bánat, hogyha megaláz,
hogyan mutassak büszkeséget?

Gyenge vagyok, ha gyűlölök!
De haj, erős a szeretetben!
Ezért vagyok ritkán erős:
mert jajj, az ember szeretetlen!

Szeretetlen és hűtelen’
én gyenge szivem elsötétül...
Add Uram, hogy erős legyek
a Szeretetnek erejétül!...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Aranyosrákosi Székely Sándor (1797-1852): A székelyek


Részlet az első énekből.

   Fegyvereket zengek s nagytettü hősöket, a kik
Hadviselő kézzel legelőbb fundáltanak Erdély
Halmain országot, miután Szikambria térén
A hunnus nemzet, két részre szakadva, csatázott
Egymással. Sok erős scythák elhulltanak ottan.
És vágták nyúgot fövenyét jeles éjszaki férfiak.
Hétezeren maradának az ádáz harcnak utána,
Irnakkal, miután Aladár elhulla vitézül
És Irnakra maradt a kormány. Khába leindult
Iszter folyamnál elejének földjire vissza,
Irnak hátramaradt, s nyugoton letelepedni vágya.

   Mondd el, Múzsa, mi ok késztette fel ekkor előink,
S hogy mentek vérrel nyert országokba veszély közt.
Isteni végzetként indultak mennybeli jellel
A tündérország keresésére. Véromlással
Nyerhették az aranyalmát el az oltvizi kertből.
Ettől függe szabad húnok birodalma, tehát ezt,
Ezt óhajtá, ezt keresé a scythai hős nép.

   Ott, hol szőke vizét lassú Maros a kanyarárku
Nagy Tisza habjaival, beömölve, zuhogva vegyíti
Széles térségen, hol most bástyái Legidnek
Fénylenek a környül habzó két folyami parton:
Ott nyugvának erős eleink, hogy az ütközet elmult.
Hölgyekkel, magzattal, erőtelen ős öregekkel
Vártanak alkalmat, letelepedni honnot ügyeltek.
Könnyeze a népség honnatlan, rontva. Csekély szám.
Kérte vezéreit és esedezve könyörge hazáért.
Összejövének azért a hősök tartni tanácsot,
Fegyverben, párducbőrrel nagy vállakon, és ott
Uzon előbb dörgő hangon kezdette beszédét:

„Scythák, honszerzők, hadrontók, népeket őrzők!
Nincs földünk, miután nagy Atilla kihalva előlünk,
Villongás s testvérviadalban erős birodalma
Összeomolt, s megbirt sok nemzeti pártot ütének,
És fiait haddal tüzelék egymásra kikelni.
Gyengék, rontottak, vagy térjünk vissza hazánkba,
Vagy ha nem, itt földet víván, békébe maradjunk.
Avvagy erősb és több nemzetnek birtoki honján
Versengvén, végkép megemésztetik e kicsiny őrnép;
Vagy kénytetve urat szolgáland s rabkenyeren él,
Hadgyőző eleink hív fényét ködbe borítva.”

   Szót végezve, leült. Felkelt Zámbor fia, Kálnok,
És rezegő hangját ekként intézte feleihez:
„Hunnusok, országot fundálók, harcra serények!
Halljátok szavamat! Térjünk haza régi előink
Országába, nehéz rontott nemzetnek erősök
Harcaiban kétes viadallal szerzeni honnot.
Mert bár hadrahevült hunnust rettenteni nagy mív,
Hölgyeiért, haza s Isteniért dulakodva kietlen:
Ámde csekély hadinép megrontatik a nagy erőtől.
Mi harcolva halunk, feleségeink férjtelen, árván
Gyermekek és öregek, rablóknak préda leendnek.”

   Végzé s a zuhogó sereg égre emelte robajját,
És készült haza, és buzgón késztette vezérit.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)
A kép forrása: www.csicsada.freeblog.hu

Tompa Mihály (1817-1868): Levél egy kibújdosott barátom után


Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
A melyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érezett, hogy elhagyád e hont,
Midőn úgy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állított meg a határnál valami..?
H o n s z e r e t e t, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre színt s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vígan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha a ki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod’, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rossz gyermek, elhagyád!
Mert úgy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könnyező szemét.

Mert a kit szeretünk, míg ajka mosolyog:
Bűnbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, a mi fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed’?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, a ki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozol velünk:
A kerti hárs alatt úgy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres...!

S ha koccan a pohár, - míg a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy küztünk, elbujdosott barát?!
Minden szó és emlék búsan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted’ s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyes, nem oltogat;
Minden úgy elvadult, úgy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod’ befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szívének virága... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng esőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnakot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved’;
S mellette a bánat keserűn meghatott,
Hogy úgy kell tartanunk, mint a ki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszú hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak,
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szíves üdvözletet!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)