Most gondolok az őszi vándorokra,
Kik az országúton sóhajtva mennek,
Hátukon egy batyuval, tántorogva,
Vágyuk feszítve a vak végtelennek.
Eső szitál és hervad már a nyárfa,
Csak pár levele inog még fehéren
A holt gallyon, oly búsan, mint az árva
Halott mellén a vitézségi érem.
Minek is élni? Halni már a célja,
Elég, elég volt küzdeni idáig.
A tompa csöndből hallani alélva
Az elvonult nyár aranytrombitáit.
Ki tegnap állt, az fekszik most a földön
És sírni is erőtelen ezentúl.
Köröskörül a köd akár a börtön,
A hangtalan és ájult őszben elnyúl.
De jajgatnak sírjukban a halottak,
Kik élni vágytak volna, jajveszéklő
Szóval kiáltanak és felzokognak.
Ti értetek bor... álom... pálma... szép nő,
Itt járnak ők sötét, halálra sértett
Arccal közöttünk és rázzák az ajtót,
Bitangoló sok millió kísértet,
A sírból az élet felé sóhajtók.
A katona tanyák körül bolyong most,
Hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,
Csak nézi az égboltot, a borongóst,
Szíve üres, tarisznyájába bánat.
Hideglelős szemét feszíti tágra,
És óriás fantasztikus alakja,
Amint reá mered e bús világra
S lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.
Az ablakon lesi, amint a polgár
Dunyhák között vetkőződik az ódon
Hálószobában, puffadt vánkosoknál
S libeg-lobog gyertyája furcsa módon.
Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak
Kárognak útján, gyengelábú részeg
És átkozódva búsan tovaballag.
Mint a középkori lándzsás vitézek.
(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése