Yystan Hugh Auden 1907. február 21-én született Yorkban. Egyik bátyja farmer lett, a másik geológus. A család 1908-ban Birminghambe költözött, ahol apja – kiválóan művelt katonaorvos – a közegészségügy egyetemi tanáraként működött. Középiskolás éveiben humán és természettudományos érdeklődése egyaránt eleven. Színielőadásokban vesz részt, bányagépészeti szakkönyveket olvas, modern zenei hangversenyt szervez, Freud-dal ismerkedik. Első versét 1922 tavaszán írja. 1925-től 1928-ig az oxfordi Christ Church Kollégium hallgatója. Természettudományokkal, politikával, közgazdaságtannal, filozófiával, végül angol irodalommal foglalkozik. Egyetemi évei során költőként is mind ismertebbé válik, s az irodalomtörténeti nevezetességű oxfordi költőcsoport (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Rex Warner) hangadójává lesz. 1928-ban nyelvtanulás végett egy évre Németországba utazik, 1929-30-ban angol középiskolákban tanít.
Verskötetei egy 1928-as magánkiadás után 1930-tól jelennek meg rendszeresen: Poems (Költemények), 1930; Orators (Szónokok), 1932; Look, Stranger! (Nézd, idegen!), 1936. Közben társszerzőként, Christopher Isherwooddal több színművet publikál; ősei földjén, Izlandban szerzett élményeit pedig Louis MacNeice-szel közös útilevelekben fogalmazza meg (Letters from Iceland, 1937).
1934-ben, hogy a náci Németországból kimentse, brit útlevélhez juttassa, feleségül veszi Thomas Mann lányát, Erikát. A harmincas évek közepén forgatókönyvíróként, segédrendezőként a filmszakmában dolgozik; Londonban és Birminghamben él.
Műveiben és cselekedeteiben fogékony a kor szociális parancsaira, nyíltan fordul szembe a fenyegető fasizmussal. 1937 első felében önkéntesként a Spanyol Köztársasági Kormány rádiós propagandájánál szolgál. 1938-ban a japán-kínai háború tudósítójaként Isherwooddal együtt Kínába utazik. E küldetésről írt közös művük, a Journey to a War (Utazás egy háborúba), 1939.
1938 végén elhagyja Európát, New Yorkban telepszik le. Nemcsak a Hitlernek behódoló chamberlaini politika idegesíti, de az udvari költő szerepét sem óhajtja vállalni Angliában. Különböző kollégiumokban és egyetemeken tanít. 1940-ben Kierkegaard és egy Németországból menekült vallásfilozófus, Reinhold Niehbur hatására hitvalló keresztyénné válik. 1941-ben megjelent The Double Man (A kettős ember), később New Year Letter (Újévi levél) címen kiadott hosszú költeménye a szeretet mindenek fölötti hatalmát hirdeti.
1945-ben jelenik meg gyűjteményes kötete, ugyanez év áprilisától szeptemberéig őrnagyi rangban az Amerikai Hadsereg bombázások hatását vizsgáló osztagával Németországban, Nyugat-Európában tartózkodik. 1938 óta először látogat el Angliába. 1946-ban fölveszi az amerikai állampolgárságot. 1947-től 1957-ig a tavaszt és a nyarat Ischia szigetén tölti. The Rake’s Progress címmel, Chester Kallmannal közösen operaszövegkönyvet ír Stravinskynak. (Bemutatója 1951. szeptember 11-én, Velencében.) Az 1955-ben publikált The Shield of Achilles (Achilles pajzsa) c. kötetével elnyeri New Yorkban a Nemzeti Könyv Díjat. 1956-tól öt éven át a költészet választott professzora Oxfordban. További könyvei – egyebek közt a Hommage to Clio (Hódolat Kliónak), 1960; About the House (A ház körül), 1965; City without Walls (A fal nélküli város), 1969; Thank you, Fog (Köszönet néked, köd), 1974 – a londoni Faber and Faber kiadónál jelennek meg.
1958-ban házat vásárol az alsó-ausztriai Kirchstettenben, s tavasszal, nyáron évenkint oda tér vissza. 1964-ben fél évet Nyugat-Berlinben tölt. Az év őszén részt vesz a Nemzetközi PEN budapesti konferenciáján. 1972 őszétől az oxfordi Christ Church Kollégium tiszteletbeli lakója.
l1973 őszén, nyári házát bezárva Angliába készül éppen, amikor útközben, egy sikeres bécsi fölolvasó est után, másnap, szeptember 29-én meghal.
A kortárs angolszász irodalom legnagyobb költőjeként búcsúztatták el a kirchstetteni temetőben október 4-én.
Ifjúságának tanúi: geológus bátyja, tanárai, osztálytársai, a vele közös iskolákban járt pályatárs és barát, Christopher Isherwood, elsősorban a jövendő természettudóst látták benne. Szenvedélyesen érdeklődött ásványok, beomolt régi bányák, elhagyott sínek, dokkok, rozsdamarta ódon ipari szerkezetek iránt. Ám kezdettől fogva különös érzéke volt a zenéhez, a szavak muzsikájához is. Univerzális, goethei méretű ismeretéhségét minden bizonnyal már a családból hozta. Orvos apja a természettudományok mellett bensőségesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz. Harmadszülött fiában ő tudatosította – már a névadással is – az izlandi származást, az ottani mondák tiszteletét. Anyja, a vroxhami lelkész nyolcadik, legfiatalabb gyermeke, a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.
A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák hamarosan dönt a jövőjéről. Amikor a Christ Church Kollégium tutora megkérdi új tanítványát, mihez kezd majd, ha elvégzi az egyetemet, így felel: „Költő akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angolt tanul.” „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”
Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Rex Warner, Christopher Isherwood, Edward Upward) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.
Thomas Hardy, Wilfred Owen, Emily Dickinson, Gerald Manley Hopkins, William Butler Yeats mellett az igazi fölszabadító inspirációt T. S. Eliot húszas években megjelent költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapj: „... a hallatlan aszály, te voltál – írja róla később -, aki nem megnémultál, de a jó szót megtalálva a szomjra és rettegésre, segítettél megelőzni a pánikot.” (Orbán Ottó fordítása)
Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült környező társadalom kríziseivel szembesülő fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. De mivel orátori elszántságát valóságos tapasztalatok, igazi belső hév s a visszafogottság mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni a zsurnaliszták tényfeltáró prózáját, a klinikai diagnoszták kegyetlen látleletét is. Elemző racionalizmusa, szociális lelkiismerete a marxizmushoz közelíti, antifasisztává teszi: önkéntesként a köztársaságiak oldalán vesz részt a spanyol polgárháborúban. 1939-ben azonban elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard olvasása, új barátai, mindenekelőtt Reinhold Niehbur hatására a küzdő társadalmi ember, a megváltandó közösség helyett figyelme mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik. Hitler léte, a demokráciák liberális politikájának csődje kiábrándítja a népek ügyét megítélni, rendezni tudó történelmi igazságszolgáltatásból. Önkínzó aggályossággal az írói küldetésről vallott saját régebbi nézetét is revidiálja: „Tudom, hogy harmincas években írt verseim egyetlen zsidót se mentettek meg.”
De egzisztenciális fölfogása bárhogy módosul, szociális öntudata, művészi felelősségérzete továbbra is ép marad. :Rendületlenül hisz a megformált szavak humánus erejében. „Az író állampolgári kötelessége védeni a nyelvet, mert ahol a nyelv kompromittálódik, ott megromlik a gondolat is.”
Karakterének írói munkásságán is átható legszimpatikusabb vonásai: a tanítás olthatatlan vágya, az iróniával fűszerezett áradó kedély és nagylelkűség, a már-már szerelemmé nemesült barátság kultusza, a hagyománytiszteletben s a tények, eszmék iránti örökös kíváncsiságban fogant szellemi gazdagság. „A legintelligensebb ember, akit valaha ismertem” – mondta róla Golo Mann, Thomas Mann fia. Tény, hogy kevés költő nevezhető indokoltabban poeta doctusnak, mint Auden. Sokágú műveltsége, históriai, kulturális és filológiai utalásai gyakran próbára teszik az olvasót. Költészetének legvonzóbb, legeredetibb tulajdonsága mégis a mindenkori személyes közvetlenség, a természetes hanghordozás, ahogy a banalitásoktól sem riadva, föl tudja szabadítani a köznapi beszédben rejlő elsődleges közlés poézisét, ahogy lezser könnyedséggel, míves fontoskodás nélkül nyitja ki a nyelv legbensőbb titkait. Ennek a helyenként szinte száraz, pátosztalan előadásmódnak nem mond ellent, inkább hitelét, kikezdhetetlen biztonságát adja – akár Picasso festményeihez a görög vázák véseteire emlékeztető egyvonalas rajzok – a virtuóz formakezelés, a kivételes muzikalitás. Az angol olvasó éppoly nyelvi-gondolati remeklést illető ámulattal idézi Auden altatódalát: „Lay your sleeping head my love / Human on my faithless arm” („Hajtsd karomra édesem, / alvó, védtelen fejed” – Gergely Ágnes fordítása), mint ahogy mi idézzük József Attilát: „Űnő szóra fülelek. / Hunyom szemem álomra...”
A kérdésre, hogy amerikaivá lett-e, a hatvanas években is így felel magának: New York-i vagyok. De a „szeretnek, tehát vagyok” idősebb korban mindinkább krisztiánus költője, Manhattan szívében sem hajlandó semmiféle morális kompromisszumra. Könyörtelen éleslátással, szarkasztikus nyíltsággal leplezi le a technokrata civilizáció emberi kapcsolatokat sorvasztó, új barbarizmusát. Így hát a kései Auden is jelentős, korábbi megnyilatkozásaihoz méltó, időt álló művekkel felelt a kor kihívásaira. Arcára mind több, mind mélyebb ránc szövődött, de művének, magatartásának tonális értéke, eleven ereje, súlya mindvégig azonos maradt. Véletlen-e, hogy a New York-i világpolgár utolsó éveit ismét Európában, Alsó-Ausztriában és Angliában, az útra bocsátó Christ Church Kollégiumban töltötte? S feledhető-e, hogy a század harmadik harmadában élt közelünkben egy író, aki nem indított mozgalmakat, nem fogalmazott manifesztumokat, mindenfajta céhbeli hiúságtól, önreklámozástól mentesen mégis személyiséggé tudott válni; aki a nyilvánosság előtt is magánember maradt, mégis a munkához, a kapcsolatokhoz, a szellem becsületéhez való hűségével saját háza táján a humanista életstílus továbbsugárzó, értelmes rendjét tudta megteremteni?
A kortárs irodalomtörténet skatulyázói, divatokkal együtt lihegő literátorai mostanában buzgó sietséggel, fensőbbséges ridegen degradálják meghaladott, elavult kismesterré a maguk küzdelméből tekintélyessé nőtt elődöket. Aki elfogulatlanul engedi magára hatni Auden életművét, érző és racionális változatokban bővelkedő, esendőségeivel is mellettünk tanúskodó művészi örökségét, meggyőződhet róla: az ifjonti heves becsvágy nem csalta meg a benne bízót. Az egykori oxfordi diák csakugyan nagy költő lett.
Verskötetei egy 1928-as magánkiadás után 1930-tól jelennek meg rendszeresen: Poems (Költemények), 1930; Orators (Szónokok), 1932; Look, Stranger! (Nézd, idegen!), 1936. Közben társszerzőként, Christopher Isherwooddal több színművet publikál; ősei földjén, Izlandban szerzett élményeit pedig Louis MacNeice-szel közös útilevelekben fogalmazza meg (Letters from Iceland, 1937).
1934-ben, hogy a náci Németországból kimentse, brit útlevélhez juttassa, feleségül veszi Thomas Mann lányát, Erikát. A harmincas évek közepén forgatókönyvíróként, segédrendezőként a filmszakmában dolgozik; Londonban és Birminghamben él.
Műveiben és cselekedeteiben fogékony a kor szociális parancsaira, nyíltan fordul szembe a fenyegető fasizmussal. 1937 első felében önkéntesként a Spanyol Köztársasági Kormány rádiós propagandájánál szolgál. 1938-ban a japán-kínai háború tudósítójaként Isherwooddal együtt Kínába utazik. E küldetésről írt közös művük, a Journey to a War (Utazás egy háborúba), 1939.
1938 végén elhagyja Európát, New Yorkban telepszik le. Nemcsak a Hitlernek behódoló chamberlaini politika idegesíti, de az udvari költő szerepét sem óhajtja vállalni Angliában. Különböző kollégiumokban és egyetemeken tanít. 1940-ben Kierkegaard és egy Németországból menekült vallásfilozófus, Reinhold Niehbur hatására hitvalló keresztyénné válik. 1941-ben megjelent The Double Man (A kettős ember), később New Year Letter (Újévi levél) címen kiadott hosszú költeménye a szeretet mindenek fölötti hatalmát hirdeti.
1945-ben jelenik meg gyűjteményes kötete, ugyanez év áprilisától szeptemberéig őrnagyi rangban az Amerikai Hadsereg bombázások hatását vizsgáló osztagával Németországban, Nyugat-Európában tartózkodik. 1938 óta először látogat el Angliába. 1946-ban fölveszi az amerikai állampolgárságot. 1947-től 1957-ig a tavaszt és a nyarat Ischia szigetén tölti. The Rake’s Progress címmel, Chester Kallmannal közösen operaszövegkönyvet ír Stravinskynak. (Bemutatója 1951. szeptember 11-én, Velencében.) Az 1955-ben publikált The Shield of Achilles (Achilles pajzsa) c. kötetével elnyeri New Yorkban a Nemzeti Könyv Díjat. 1956-tól öt éven át a költészet választott professzora Oxfordban. További könyvei – egyebek közt a Hommage to Clio (Hódolat Kliónak), 1960; About the House (A ház körül), 1965; City without Walls (A fal nélküli város), 1969; Thank you, Fog (Köszönet néked, köd), 1974 – a londoni Faber and Faber kiadónál jelennek meg.
1958-ban házat vásárol az alsó-ausztriai Kirchstettenben, s tavasszal, nyáron évenkint oda tér vissza. 1964-ben fél évet Nyugat-Berlinben tölt. Az év őszén részt vesz a Nemzetközi PEN budapesti konferenciáján. 1972 őszétől az oxfordi Christ Church Kollégium tiszteletbeli lakója.
l1973 őszén, nyári házát bezárva Angliába készül éppen, amikor útközben, egy sikeres bécsi fölolvasó est után, másnap, szeptember 29-én meghal.
A kortárs angolszász irodalom legnagyobb költőjeként búcsúztatták el a kirchstetteni temetőben október 4-én.
**
Ifjúságának tanúi: geológus bátyja, tanárai, osztálytársai, a vele közös iskolákban járt pályatárs és barát, Christopher Isherwood, elsősorban a jövendő természettudóst látták benne. Szenvedélyesen érdeklődött ásványok, beomolt régi bányák, elhagyott sínek, dokkok, rozsdamarta ódon ipari szerkezetek iránt. Ám kezdettől fogva különös érzéke volt a zenéhez, a szavak muzsikájához is. Univerzális, goethei méretű ismeretéhségét minden bizonnyal már a családból hozta. Orvos apja a természettudományok mellett bensőségesen vonzódott az archeológiához, a klasszikusokhoz. Harmadszülött fiában ő tudatosította – már a névadással is – az izlandi származást, az ottani mondák tiszteletét. Anyja, a vroxhami lelkész nyolcadik, legfiatalabb gyermeke, a zene szeretetét, a pontosság fegyelmét, a spirituális elmélyülésre való hajlamot ültette el fiában.
A koraérett, rendkívül tájékozott, tizenöt éves kora óta verseket is író diák hamarosan dönt a jövőjéről. Amikor a Christ Church Kollégium tutora megkérdi új tanítványát, mihez kezd majd, ha elvégzi az egyetemet, így felel: „Költő akarok lenni.” „Helyes, akkor hasznára lesz majd, ha angolt tanul.” „Ön nem jól értett, én nagy költő akarok lenni.”
Tehetség, sors és körülmények csakugyan arra rendelik, hogy generációja, az irodalomtörténeti jelentőségű oxfordi, cambridge-i fiatalok (Cecil Day Lewis, Louis MacNeice, Stephen Spender, Rex Warner, Christopher Isherwood, Edward Upward) legnevesebb, legátütőbb hangú írójává legyen.
Thomas Hardy, Wilfred Owen, Emily Dickinson, Gerald Manley Hopkins, William Butler Yeats mellett az igazi fölszabadító inspirációt T. S. Eliot húszas években megjelent költeményeiből (Átokföldje, Üresek) kapj: „... a hallatlan aszály, te voltál – írja róla később -, aki nem megnémultál, de a jó szót megtalálva a szomjra és rettegésre, segítettél megelőzni a pánikot.” (Orbán Ottó fordítása)
Az eszménye vesztett, a világgazdasági válságtól megrendült környező társadalom kríziseivel szembesülő fiatalember illúziótlan nyerseséggel szólal meg verseiben, levetve minden korábban kötelező poétai jómodort. De mivel orátori elszántságát valóságos tapasztalatok, igazi belső hév s a visszafogottság mögött is bravúros kifejezőkészség feszíti, képes költészetté avatni a zsurnaliszták tényfeltáró prózáját, a klinikai diagnoszták kegyetlen látleletét is. Elemző racionalizmusa, szociális lelkiismerete a marxizmushoz közelíti, antifasisztává teszi: önkéntesként a köztársaságiak oldalán vesz részt a spanyol polgárháborúban. 1939-ben azonban elhagyja a háborúba sodródó Európát, s New Yorkban telepszik le. Anyja halála, Kierkegaard olvasása, új barátai, mindenekelőtt Reinhold Niehbur hatására a küzdő társadalmi ember, a megváltandó közösség helyett figyelme mindinkább a kegyelemre áhító individuum problémáival foglalkozik. Hitler léte, a demokráciák liberális politikájának csődje kiábrándítja a népek ügyét megítélni, rendezni tudó történelmi igazságszolgáltatásból. Önkínzó aggályossággal az írói küldetésről vallott saját régebbi nézetét is revidiálja: „Tudom, hogy harmincas években írt verseim egyetlen zsidót se mentettek meg.”
De egzisztenciális fölfogása bárhogy módosul, szociális öntudata, művészi felelősségérzete továbbra is ép marad. :Rendületlenül hisz a megformált szavak humánus erejében. „Az író állampolgári kötelessége védeni a nyelvet, mert ahol a nyelv kompromittálódik, ott megromlik a gondolat is.”
Karakterének írói munkásságán is átható legszimpatikusabb vonásai: a tanítás olthatatlan vágya, az iróniával fűszerezett áradó kedély és nagylelkűség, a már-már szerelemmé nemesült barátság kultusza, a hagyománytiszteletben s a tények, eszmék iránti örökös kíváncsiságban fogant szellemi gazdagság. „A legintelligensebb ember, akit valaha ismertem” – mondta róla Golo Mann, Thomas Mann fia. Tény, hogy kevés költő nevezhető indokoltabban poeta doctusnak, mint Auden. Sokágú műveltsége, históriai, kulturális és filológiai utalásai gyakran próbára teszik az olvasót. Költészetének legvonzóbb, legeredetibb tulajdonsága mégis a mindenkori személyes közvetlenség, a természetes hanghordozás, ahogy a banalitásoktól sem riadva, föl tudja szabadítani a köznapi beszédben rejlő elsődleges közlés poézisét, ahogy lezser könnyedséggel, míves fontoskodás nélkül nyitja ki a nyelv legbensőbb titkait. Ennek a helyenként szinte száraz, pátosztalan előadásmódnak nem mond ellent, inkább hitelét, kikezdhetetlen biztonságát adja – akár Picasso festményeihez a görög vázák véseteire emlékeztető egyvonalas rajzok – a virtuóz formakezelés, a kivételes muzikalitás. Az angol olvasó éppoly nyelvi-gondolati remeklést illető ámulattal idézi Auden altatódalát: „Lay your sleeping head my love / Human on my faithless arm” („Hajtsd karomra édesem, / alvó, védtelen fejed” – Gergely Ágnes fordítása), mint ahogy mi idézzük József Attilát: „Űnő szóra fülelek. / Hunyom szemem álomra...”
A kérdésre, hogy amerikaivá lett-e, a hatvanas években is így felel magának: New York-i vagyok. De a „szeretnek, tehát vagyok” idősebb korban mindinkább krisztiánus költője, Manhattan szívében sem hajlandó semmiféle morális kompromisszumra. Könyörtelen éleslátással, szarkasztikus nyíltsággal leplezi le a technokrata civilizáció emberi kapcsolatokat sorvasztó, új barbarizmusát. Így hát a kései Auden is jelentős, korábbi megnyilatkozásaihoz méltó, időt álló művekkel felelt a kor kihívásaira. Arcára mind több, mind mélyebb ránc szövődött, de művének, magatartásának tonális értéke, eleven ereje, súlya mindvégig azonos maradt. Véletlen-e, hogy a New York-i világpolgár utolsó éveit ismét Európában, Alsó-Ausztriában és Angliában, az útra bocsátó Christ Church Kollégiumban töltötte? S feledhető-e, hogy a század harmadik harmadában élt közelünkben egy író, aki nem indított mozgalmakat, nem fogalmazott manifesztumokat, mindenfajta céhbeli hiúságtól, önreklámozástól mentesen mégis személyiséggé tudott válni; aki a nyilvánosság előtt is magánember maradt, mégis a munkához, a kapcsolatokhoz, a szellem becsületéhez való hűségével saját háza táján a humanista életstílus továbbsugárzó, értelmes rendjét tudta megteremteni?
A kortárs irodalomtörténet skatulyázói, divatokkal együtt lihegő literátorai mostanában buzgó sietséggel, fensőbbséges ridegen degradálják meghaladott, elavult kismesterré a maguk küzdelméből tekintélyessé nőtt elődöket. Aki elfogulatlanul engedi magára hatni Auden életművét, érző és racionális változatokban bővelkedő, esendőségeivel is mellettünk tanúskodó művészi örökségét, meggyőződhet róla: az ifjonti heves becsvágy nem csalta meg a benne bízót. Az egykori oxfordi diák csakugyan nagy költő lett.
(Forrás: Wystan Hugh Auden válogatott versei, 5-8., 247-249. old. – Kozmosz Könyvek 1980.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése