2012. ápr. 30.

Karel Jaromír Erben (1811-1870): A fűzfa



Ülvén asztalhoz, egy reggel
szól az ifjú fürkész szemmel:

„Gyöngyöm, drága feleségem!
igaz voltál mindeziglen,

igaz hozzám mindenekben-
titkot tartasz mégis egyben.

Két éve, hogy elvettelek,
s hogy rettegem azt az egyet.

Gyöngyöm, szóljál, édesem te:
mi lel téged éjjelente?

Friss vagy este, vidám, nyugodt –
ám ha alszol, szinte halott.

Hang se hallszik, csöpp lehelet,
hűlt helye van csak lelkednek.

Tested hideg, pernye-szürke,
mintha porladni készülne.

Rí az az ártatlan kisded –
téged az sem ébreszthet meg.

Hitestársam, megkérdezlek:
tán valami kór lepett meg?

Hogyha betegséged támadt,
tehet jó tudás, varázslat.

Tenger fű nő künn a réten:
egy tán ezen segít éppen.

Mezők írja ha rá gyenge:
vajákos szó nem hagy cserbe.

Bűbáj felhőt vihet s hozhat,
vesztő vésztől véd hajókat.

Ráköpött szó víz a tűznek,
sziklát tör szét, szörnyet köt meg.

Csillagos mi földre vonhat:
szó deleje fölápol majd.” –

„Jaj, jó uram, kedves férjem,
meg ne csusszanj híg beszéden!

Kinek mit foganván írtak:
orvosság ott semmi nem hat!

Sors-Nagyasszony amit rendel,
emberi szó nem oldja fel!

Bárha aléltan is fekszem,
vagyok nála mégis kegyben.

Élek mégis magas kegyben,
éjten éjen Ő óv engem!

Halottként is aludjam bár:
erőm a nappal visszaszáll.

Kérlek, fogadj hát ilyennek,
s kérd: soká még megéledjek!” –

Szegény feje! férje gondját
szavai el nem oszlatják.

Katlantűznél vén csoroszlya,
csorog a víz, fazék, kotla,

tizenkét serpenyő sorba...
Hozzá nyit be, tudakolva:

2Öreganyám, te sokat tudsz:
kit mi vész ér, kit mi baj sújt,

hol van a nyavalyák odva,
hol házal a halál-kofa.

Fedd föl nekem most nyílt szóval:
mi történik asszonyommal?

Friss még este, vidám ,nyugodt –
ám ha alszik, szinte halott.

Hang se hallszik, csöpp lehelet,
hűlt helye csak a léleknek.

Teste hideg, pernye-szürke,
mintha porladni készülne.”

„Hogyne lenne félig halott,
ki életet felet kapott?

Nappal veled él az árva,
s lelke éjjel fába zárva.

Vad-kert alatt patakocska,
partján fehér kérgű fűzfa,

sárga vesszőt százat lenget –
lelke ott lel éjjel enyhet.” –

„Mi dolog, hogy feleségem
fához-kötődően éljen?

Ha feleség, velem éljen,
fa meg korhadjon a földben!” –

Vetette a fejszét vállra,
tőből a fűzfát kivágta;

váddal dőlt az a patakba,
lázas tüdőként susogva

megnyökkenve, felsóhajtva,
mintha anya haldokolna,

mintha egy anya, halódva,
gyermeke után fordulna.

„Mi nép az, ki elénkbe gyűlt?
S az óra jót kinek nem üt?” –

„Meghalt, meghalt feleséged,
mintha kasza suhint füvet;

hajlott fürgén dolga körül,
mígnem egy jaj! – s mint fa, ledűl;

fölsóhajtott még lebukva,
gyermeke után fordulva.”

„Ó, jaj, ezerszer jaj nekem!
gyilkosa én magam lettem,

s gyermekem is azon percben,
tudatlan, árvává tettem!

Ó, te fűzfa, fehér fűzfa,
de meg lettem nyomorítva!

Elvetted fél életemet:
mondd meg, most mitévő legyek?”

„Vontass ki a vízből, eredj,
nyesd le sárga vesszőimet;

törzsem vágasd föl deszkának,
belőlük bölcsőt csináltass;

gyermekedet abba fektesd,
hogy ne ríjon, benne rengesd.

Ha ring én-fám-bölcsejében:
anyja tartja két kezében.

Patak partján vesszőimet
szúrd a földbe, s megerednek.

Ha majd megnő csöpp fiacskád,
sípnak róla gallyakat vág,

s fújván ha szól édes ének:
tudjad: anyjával beszélget!”

(Ford.: Kiss Benedek)
(Forrás: Cseh költők antológiája 91-95. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Karel Hynek Mácha (1810-1836): Te sötét éj! Te fényes éj!



Te sötét éj! Te fényes éj!
Mindkettőn kínra ébredek.
Sötét éj fojtogat belül,
fényes éj csábít ég felé;
sötét mélységtől rettegek,
a fényhez el nem juthatok.
Fényes csillagok! Magas csillagok!
áhítom ékes birodalmatok.
De jaj, csak a föld az enyém!
Ember vagyok, sorsom megóvhatatlan;
a föld fogad be, keble mélye katlan,
foglyul ejt, átváltoztat s új alakban
ad ki majd a föld, az anyám.
Fényes csillagok, magas csillagok!
egyre áhítom birodalmatok.
De jaj, csak a föld az enyém!
S ha virággá változtat rög-magányán,
levelem, szirmom csak a fénybe tárnám,
de újra csak a föld börtöne vár rám.
Fény! országodba soha nem jutok.
Fényes csillagok! Magas csillagok!

(Ford.: Tandori Dezső)
(Forrás: Cseh költők antológiája 86. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Karel Alois Vinařický (1803-1869): Hazám



Ismerem – első reggelem áldott benne! – a bölcsőt,
s melynek mézédes tejeit szívhattam, a keblet;
tarkavirágos rétet, hol csupaszállu fiúként
jószagu szirmokból fontam koszorút, vagy a hétszín
égi szivárvány-mintás lepkét űztem unatlan;
fennkölt szentély: ismerem, ott hallottam először
mentorom intését: „Igazat tégy, s jóra vidulj csak!”
S ismerem én a magány menedékeit is, hol a múzsák
hajlékába becsobban a tiszta patak szava: édes
vígasza bánatnak, jótét ír lelki betegnek.
Ismerem és szeretem honomat: mily drága, dicső, szép.
Szép, ha hegyek bérc-homloka rőt, díszíti kelő nap,
vagy ha ezüstöz a nappali fényár fürge folyókat,
vagy patakok tükrébe tekinget az álmodozó hold.
Szép, ha az elragadó tavasz int s a mezőt beteríti
zöld szőnyeggel, tarka virággal az erdei tisztást,
vagy ha kaszált fű édes jószaga lenghet a réten,
vagy ha a ringó rozs megadóan bókol a szélben,
és a gyümölcs érik, szinesül, pír ütközik arcán.
Szép, ha az ősz kendőt tereget rá ködlehelettel,
habkönnyű szövedékkel rejti a völgyest, a lejtőt,
változatos szineit hordhatja liget s a gyümölcsös,
vagy ha a hattyú-szín tél jön s gyémánt-köveket szór:
hadd legyen ékes, dús pompáját rejtve, palástja.
S mindez örök szépséget nemzeti dics koszorúzza.

(Ford.: Tandori Dezső)
(Forrás: Cseh költők antológiája 74. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Ismeretlen diákszerző: Kolduló ének (Vágáns költészet)



Összeszedvén eszeteket,
levelünkre figyeljetek:
B.-i diáknépek volnánk,
híveitek, igaz szolgák.

Van-e ember a föld hátán,
aki ínségünket látván
könnyeket ne pergetne?
Szívünket borítja gyászba
ez idő sok gonoszsága
(mondom igaz lelkemre).

Bajunkról ha szólnék rendre,
annyi, mintha rengetegbe
fát halommal dobálnék.
Sorsunkat ti ismeritek,
hiszen nemes a szívetek,
mennyből kapott ajándék.

Aranyat meg drágaságot,
becses ruhát vagy jószágot
nem kérünk mi, tudjátok.
Azt kérjük csak, hogy ehessünk,
éhünket hogy elverhessük,
bizakodunk tirátok.

Igen sokat adni se kár.
Adjatok hát, vagytok akár
szegények vagy gazdagok.
Hogyha nem kegyeskednétek,
igen megrémítenétek,
azért hát csak adjatok!

Mindent dúsan visszaadunk,
hogyha majd odáig jutunk,
mert az erény fő kincsünk...

Ha majd vetésünk megérik,
learatjuk rendre végig
kaszával meg sarlóval,
kicsépeljük, csűrbe hordjuk,
a lelkünket is kiadjuk,
igyekszünk majd egyszóval.

Amivel vagyunk adósok,
elküldjük a rozsot, borsót,
sohanapján, pontosan.
Küldünk lágybelű kenyeret,
véka búzát, dombosan.

Kismalacot, ökröt, ártányt,
ludat, tyúkot, gyönge bárányt,
mid elküldjük tinektek,
füstölt húst is garmadával,
meg szalonnát sült bordával.
Erre mérget vehettek!

S ha szavunkat kétlenétek,
kezességet ha kérnétek,
hogyha nem hisztek nekünk –
adunk róla írást nektek,
itt a hitellevél, nesztek:
éppen ez a levelünk.

Így hát megvan bizonyságtok,
hogy a szíves adományok:
folyóba szórt dukátok.
Jobb is ezt mitőlünk tudni,
mert igazmondók vagyunk mi,
becsületes diákok.

(Ford.: Rab Zsuzsa)
(Forrás: Cseh költők antológiája 27-29. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Öl engemet (Lovagi költészet XV. sz.)



Öl engemet titkos bánat,
nem ölelvén ékes párom.
Az idő, e koszladt állat,
bánja is, hogy sose látom.

Ha egy évig vele lennék,
inséget, bút hagynék veszni,
ördögbe! sok kínos emlék!
nem bántana senki, semmi.

Felejtés árnyától félek,
nehogy kár érjen miatta.
Ne taposs szívemre, kérlek,
engedd lángjait magasra.

Mondj jó szót, ha te is vágyod,
csöng majd fülemben halálig,
s szívemben lesz a lakásod,
nemcsak egy évig, de százig.

Nincs kéz, mely szívem kitépje,
egyetlen a lángolása.
Kegyeskedjél, szépek szépe,
hűséggel gondolni rája.

Szürkeszemű ékes sólymom,
mindenben téged kereslek,
angyalom, érted halódom,
úrnője lettél szívemnek.

(Ford.: Kormos István)
(Forrás: Cseh költők antológiája 26. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Báthori Boldizsár: Füleidet hajtsad hozzám...



Füleidet hajtsad hozzám,
Szent lelködet vegyem hozzám,
Igaz hittel azt mondhassam,
Irgalmas vagy, azt vallhassam.

Én bűnömnek sokaságából,
Mást érdemlött kínaimból,
Ments ki uram rabságimból,
Mint Jónást az hal gyomrából.

Rajtam uram az gyógyulást,
Mutasd meg az vigasztalást,
Bűneimből szabadulást,
Ne járjak úgy, mint Góliát.

Életemnek undokságin,
Könyörülj lelkem fájdalmin,
Ne indulj föl sok rútságin,
Ne bujdossak úgy, mint Káin.

Nagy jó voltál irgalmadnak,
Mutassad meg hatalmadnak,
Szép örömmel áldozzanak,
Mint mutattad meg Jákobnak.

Lelkemnek vigasztalóját,
És ő néki szép zászlóját,
Mint Mózesnek adtál társat,
Áront kölded el tanácsját.

Az én lelkem bátorodott,
És te hozzád folyamodott,
Szükségemben fölkiáltott,
Hallgassad meg, mint szent Jóbot.

Meg ne utálj bűneimért,
Se ne fizess érdömömért,
Se el ne vess az mélységben,
Mint Pháraót az tengörben.

Én testemnek kínvallásán
Könyörülj szívem fájdalmán,
Tekéntsed fohászkodását,
Mint Ábelnek áldozatját.

Egyetemben adj jobbulást,
Én testemben igazulást,
Énlelkemben megujulást,
És te vezérj, mint Tóbiást.

Ez éneköt siralmiban,
Bátori Bódizsár bánatjában,
Gyalu várban kínjaiban
Szerzötte kilencvennégyben.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 52-53. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Balassi Bálint: Végtelen irgalmú... 50. zsoltár



Végtelen irgalmú, ó, te nagy hatalmú
Isten, légy már kegyelmes!
Onts ki mindenestől jódot rám kebledből,
mert la mely veszedelmes
Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág engem,
mert nagy sebbel sérelmes.

Mosd le rólam immár, kit lelkem alig vár,
most el bűnöm rútságát,
S együtt az rút hírrel, mint rút bűzt enyészd el
förtelmes büdös szagát,
Esmérem vétkemet, kiért Nap engemet
rettent, mutatván magát.

Csak neked vétkeztem, bűnt ellened töttem,
ó kegyelmes Úristen,
Kit semmi ravaszság nem csalhat s álnokság
rejtve előtted nincsen,
Mert az nagy kék égből, mint királyi székből
látod, mit mível minden.

Ha érdemem szerént reám eresztesz ként,
veszek s jaj hová legyek?
Ha teljes éltemben bűnt tettem mindenben,
bizony pokolra megyek.
Mert még létem előtt testem megfertőzött,
ó, Istenem már megyek?

Engem mert vétkével anyám éltetett el,
méhében hogy hordozott,
Vétket te penig bánsz, igazt szeretsz, kivánsz,
ki tiszta szüvet hozott,
Hogy életre adál, azonnal oktatál,
mint érteném titkodot.

Én rút, háladatlan azért, foghatatlan
Isten, hozzád kiáltok,
Tisztíts izsópoddal, irgalmasságoddal,
mert la ki nagy kélnt vallok,
Hogy undok vétkemből megtisztulván belől
legyek szebb hogysem vagyok.

Legyek fejérb hónál s örömmondásoddal
tölts bé az én fülemet,
Élemíts elmémet küldvén örömedet,
ne szárazd ki velőmet
Csontomból bánattal, ne nézz rám haraggal,
mosd el inkább vétkemet.

Teremts ismég bennem teremtő Istenem,
tiszta szüvet kegyesen,
Fúd belém ismegént, hogy nagy szüvem szerént
lelkem igazt szeressen,
Engem romlott szegént, rossz érdemem szerént
haragod el ne vessen.

Ne fossz meg lelkedtől, sőt idvösségemről
mondj örömet már nekem,
Szentelő lelkeddel hadd épüljön meg fel,
mint azelőtt bús lelkem,
Hogy sok tévelyedtek tehozzád térjenek
követvén bízvást engem.

Az kövér áldozat jó kedvet nem hozhat,
jól tudom, Uram, néked,
Mert ha az kellene, örömest tisztelne
bús fejem azzal téged,
Töredelmességgel, buzgó könyörgéssel
beszéllem ezért néked:

Imé kioldoztam s te elődben hoztam
fene ötte sebemet,
Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz,
szánd keserves fejemet,
Bűneim kínjával, testem fájdalmával
ne gyötörd életemet.

Ha előbb nem hattad, sőt hozzád fogadtad,
tahát mostan se hadd el
Jó voltodból szegént, jó szokásod szerént
Sion falát támaszd fel,
Hogy mint áldozatot, adjak úgy hálákot,
ki neked leginkább kell.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Balassi Bálint: Adj már csendességet



Adj már csendességet,
Lelki békességet,
Mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet
Ódd bútúl szüvemet,
Kit sok kín fúr!

Sok ideje immár,
Hogy lelkem szomjan vár
Mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd,
haragod ne gerjeszd,
Vesztségére.

Nem kicsiny munkával,
Fiad halálával
Váltottál meg,
Kinek érdeméért
Most is szükségemet
Teljesíts meg.

Irgalmad nagysága
Nem vétkem rútsága
Fellebb való,
Irgalmad végtelen,
De bűnöm éktelen
S romlást valló.

Jó voltod változást,
Gazdagságod fogyást
Érezhet-é?
Engem te szolgádot,
Mint régen sokakot
Ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem,
Sőt jót reménlenem
Igéd szerént,
Megadod kedvessen,
Mit igérsz kegyessen
Hitem szerént.

Nyisd fel hát karodnak
Szentséges markodnak
Áldott zárját,
Add meg életemnek,
Nyomorult fejemnek
Letört szárnyát,

Repűlvén áldjalak,
Élvén imádjalak,
Vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván
Hallak megnyugodván
Bú s kín nélkül.

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 47-49. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)