Éltünk közelben, ma köztünk áll a messzeség,
édes találkák sorát válás metélte szét,
egy reggel átkunk, gyanútlan párra, ránkszakadt
gyilkos csapásként, halálunk szörnyü híreként.
Hogy küldhetek hírt a drágának, ki elfutott,
rámhagyva bánat s örök kín tarka köntösét.
Ó, szép idő, mely közelségünk virányain
késztet mosolyra, s ma könnyem látja – ó de rég!
Üdvünket ádáz irígylőink elátkozák,
pártjukra állott a sors – így tört reánk a vég.
Eltépte akkor, mi lelkünk összefűzte volt,
és elszakadt így kezünk közt is a kötelék.
Egykor szakítás eszünket meg se járta tán,
most nincs remény, hogy találkoznunk lehetne még.
Most boldogok hát irígylőink? Amin gonosz
szívük sovárgott, a részük nemde elnyerék?
Hűség tehozzád – csak ebben hittem és hiszek,
más biz sosem kell, e vallás nékem épp elég.
Csúfság, hogy örvendeni engedted, kik ellenim,
és boldogítád irígylőim kevély szivét!
(Ford.: Tótfalusi István)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 69. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése