2012. márc. 31.

Fekete István: Hó



Néha úgy szállong nesztelen libegéssel, mint ősszel a falevél. Nagy pelyhei tanácstalanul tántorognak, aztán lehullanak valahova, és el is olvadnak azonnal, mert így csak tél elején hull a hó.

Ha mégis megsűrűsödnének, akkor a füves völgyek, hideg árokpartok lesznek először fehérek, és szinte felszólnak az alacsony hófelhőknek, hogy:

- Ereszthetitek a többit is! Már megmaradunk.

Ekkor aztán feltámad a szél, szitálni kezdi a havat, apró pelyheit megforgatja, és sziszegő, vad suhogással ráborítja a világra.
A hegyek, völgyek, erdők, mezők elnémulnak ilyenkor, mert a hó takar, temet, fehér lepedője alatt ijedt csendben alszik az élet, és sose lehet tudni, lesz-e belőle ébredés.

Az öreg magyarok tudták, mért gyászoltak fehérben. A fehér a halál színe. Az egyetlen szín, amiben nincs élet, nincs melegség, nincs öröm, nincs vágy, nincs semmi.

A varjúkárogás csak hava mezők felett lesz igazán károgás, és a pipiske csak havas utakon panaszkodik didergő siránkozással, amikor a szánkók csengője messziről hallatszik már, és nem is olyan vidám, mint amilyennek a bundás utasok érzik, akik meleg szobából meleg szobába igyekeznek.

Ha azután a hó teteje megolvad, és jégüveg páncélt húz magára, ez olyan, mint amikor az éhenhalók előtt lelakatolják a sovány magtár ajtaját.

Ilyen havon járunk most. Törjük a jeget, ússzuk a havat, keressük az éhenhalókat, és egy kis életet szórunk szét a jégnek és hónak holt birodalmában.

Elöl megy két ökör. Látszik rajtuk, hogy unják ezt a kirándulást. Különben sem értik, minek kihozni a jó takarmányt ide, mikor ezt ők otthon is meg tudták volna enni. Lábuk rongyokba kötözve, még így is kényeskedve szúrják a méteres hóba. A hó teteje recseg, mint az üveg.

A szarvasokra és vaddisznókra gondolok, és szidom a két ökröt:

- Mozgás, dromedárok! Annál hamarabb visszakerültök a jó meleg istállóba.

A béres is noszogatja állatait:

- Hő, Kártyás... Hő, Nótás... a tüske a talpatokba!

Az ökrök egy lépéssel sem mennek se gyorsabban, se lassabban. Kártyás vagy pláne nótás hangulatról szó sem lehet. Nem is tudom, a szegény ökröknek mért adnak ilyen vidám neveket. Nyáron még csak elhallgatja az ember, hogy a hétsarkos, félszemű, öreg mustraökörnek azt mondják: "Ne, Bimbó!" - de ilyenkor...

Az egyik fenyves sarkán már rajta a szénán egy öreg szarvastehén. Néha felénk néz fáradtan, de minden félelem nélkül. Mintha azt mondaná: "Nem bánom, legyen, ami lesz, de én most enni akarok" - és eszik is. Mire visszanézünk megint, már négyen vannak. Egy tavalyi borjúnak minden bordája látszik. Ez már alig éri meg a tavaszt.

Szélről pedig egy nagyon jó tízes csipeget.

- Hű, mekkora szarva van - ámul a béres -, ezt meg kellene lőni!
- Na gyerünk, amíg jókedvem van...

Mérges vagyok. Meglőni! Húszfokos hideg van. Csepeg az orrom. A kezem meggémberedve, és ezek a nyomorult vadak nem védekezhetnek. Meglőni!...

Az ökrök orrlyukából úgy jön a pára, mint a gőzgépből a felesleges gőz. Ha megállunk, olyan csend van, mint a temetőben.

Kiszórjuk az ocsút is. Az éjjel majd jön a szél, ráhordja a havat, és kezdhetjük elölről az egészet. Csak legalább szél ne lenne!

Már kiérünk az erdőből, amikor közvetlen a házak mellett egy földiszederbokor alatt fácánokat látunk meg. Két kakas, három tyúk. Szedegetnek, mint a többi baromfi. A nyomorúság, úgy látszik, leszólította a kakasokat is a magas polcról. Jó már a tyúkok társasága is...

Mire beérünk a pusztára, az ökrök lába csupa vér. Nem sokat használt a pólya.

Amíg az ökrök lábát rendbe tesszük, a gazda elmeséli, hogy az egyik kocsis rókát fogott az éjjel.

- Hogyan?
- Úgy volt az, kérem - ereszkedik neki az elbeszélésnek az időközben előkerült kocsis -, hogy a feleségem aszongya...

Nem fárasztlak vele, türelmes Olvasó! A dolog Évánál, az asszonynál kezdődött, és napjainkig tartott. lényeg az, hogy a róka bement a tyúkólba. Két tyúkot rövid úton lenyakalt, mire a többi hangos méltatlankodással követelte a koma távozását. A róka azonban hallhatott valami ta háborús élelmiszer-halmozásról, mert többet is akart, és ez lett a veszte. Felébredt az asszony, a kocsis lenge magyarban villát fogott, és szegény komát kontyon vágta. Az eredmény egy rókabőr és finom tyúkleves, mert a tyúkoknak "semmi bajok nem volt, csak a torkuk volt véres"... Hát ilyen a szerencse!

- A másik meg a nyulakat abajgatja...
- Miféle másik?
- Másik róka. Idejárnak a nyulak a pajtába a lóherére, aztán a róka itt hajkurászott egyet hajnalban is.

Fene ezt a rókát! Én ugyan szeretem a komát, de szeretem a nyulakat is. Itt húzódnak meg szegények a házak körül, és itt tengetik rettegéssel teli életüket. A rókának ebben nincs igaza, tehát meg fogom lőni.

Délután kitétettem a pajta mellé egy döglött malacot, és erre a róka már estefelé ráment. Másnap megnéztem a dögöt. Csonttá volt fagyva. A róka alig tudott valamit enni belőle, de rossz helyre is tették, messze a pajtától, így közelebb húzattam, és megtoldottam egy csomó birkabéllel.

Este pedig beültem a lábaspajta alá, a lóhere szénába vájt gödörbe. Hat óra lehetett talán. A kutyákat bezárattam, és így lassan elcsendesedett a puszta. A hold vékony felhők mögött jár, mégis világos van, és a fáknak is van valami kis árnyékuk. A pajta mellett egy sor akác susog a gyenge szélben.

Ülök a sötétben. A pajta árnyékában, a lóhere között éjszaka van. És csend. Gödröm pokróccal kibélelve, lábamon hócipő, magamon bunda, de a melegre azért nem panaszkodom...

Világos van a havon, de ez a világosság olyan, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Látok jól, de ha valamire sokáig nézek, az lesz belőle, amit akarok. Olyan meseíze van az egésznek. Ha most kis törpék bújnának elő az öreg akác odvas tövéből, nem csodálkoznék egy cseppet sem, bár hogy télen vannak-e törpék, erre már nem emlékszem...

Az első nyúl olyan váratlanul jön a major felől, hogy szinte megrándulok. Tessék, tessék, nyulacska! Ne félj a rókától! Azért vagyok itt.

A nyúl azonban nem hisz nekem. Két lépésre van az ennivalótól, de nem jön ide a sötétségbe, hanem kint a havon szedegeti az elhullatott szálakat.
Aztán hirtelen két lábra ül, és olyan hosszan figyel, hogy már attól félek, felfázik az ülőkéje. De nincs semmi baj. Újra összekuporodik, rágcsál valamit, és mozdulatlan, mint a vakondtúrás.

Újra kifelé nézek, ahonnét a rókát várom, és most már igazán megfogom a puskát. A horizonton, mintegy százötven lépésre, ott ül a róka. Nem látom még tisztán, de biztos a róka. Mozog is. Én pedig úgy izgulok, mintha most lőnék először rókát életemben. Nézem, nézem addig, amíg összefolyik előttem minden. Becsukom a szemem, hogy szűnjék a káprázat, s amikor kinyitom, a róka ugyanott ül, ahol először. Ott ül még negyedóra múlva is.

Közben megszaporodtak a nyulak. Mintha a föld alól jönnének, hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy, és itt motoznak halkan körülöttem a sötétben. Néha valamelyik ijedten kiugrik a hóra, de aztán visszaballag. Talán ezeket nézi a róka?

Végre megindul. Újra kézbe veszem a puskát, mert jön a róka, mintha húznák. Pár lépés után vágtába kezd, és a dög előtt leül. Le bizony! Csak a fülei nőttek meg közben, és a farkát hagyta el valahol. Egyszóval olyan szabályos nyúl lett belőle, mint a pinty... azaz mint a nyúl! És hogy megdobogtatta a szívem! A dögszag azonban nem tetszik neki, mert ugrik egyet, és a vékony akáchajtásokat kezdi rágni. Ezzel elült az izgalom, és újra érzem a csendet. A széna halkan zizeg néha, és ilyenkor elképzelem, hogy nyest bujkál mögöttem. Kiugrik majd egyszer a hóra, megvárom, amíg elmegy távolabb, és akkor nemcsak rókát, de nyestet is lövök. Mert a rókát biztosra veszem. Ha nappal ide jött, ide jön éjjel is!

Jön bizony! De most már igazán. mennyivel más a mozgása, mennyivel nagyobb, mint az előbbi nyúl. Szinte csúszik a havon.

Keresztbe szalad a vonszalék nyomán, és megáll egy pillanatra ott, ahol a dög feküdt először. Orra a földön. Hosszan szaglász, aztán nézi az idébb vándorolt csalétket. Nem tetszik neki a dolog sehogy. Igaza is van. Ha én róka lennék, én is így gondolkodnék. Ha valami döglött, az ne mászkáljon!...

Kezem már egészen megfagyott a puskán, s a róka még mindig tanakodik. Na, koma, hogy vagy? De aztán eszembe jut, hogy könnyen beszélek én, bezzeg ha az én bőrömről lenne szó, én is meggondolnám a dolgot.

Végül is - továbbmegy. Jóllakni - jó, de élni még jobb! Amikor eltűnt, szinte egyedül maradtam, pedig a nyulak megszaporodtak. A hold néha kibújt, és ilyenkor az akác éles árnyékot rajzolt a hóra. Az erdőben róka ugatott, és egy bagoly panaszosan huhogott valahol. A hideg pedig alattomosan kúszott fel lábaimba.

Később még háromszor visszajött a koma, de a dög első helyénél egy lépést sem jött közelebb. Nézte, nézte a dögöt, de az éhség nem tudta legyőzni a gyanakvást.

Fáztam már nagyon. A szél is feltámadt, és eltűnnek a jeges, nagy fehérségben.

Elindulunk hazafelé. Az utat közben befújta a hó, és a szán dülöngélve keresi a régi csapást. Az út menti fák nyöszörögve vergődnek aszott karjaikkal. Megnézem az órám: éjfél van. Minden jótét lélek dicséri az Urat - gondolom magamban, aztán csak a szél süvölt, temeti nyomunkat, és vijjogva sziszegi fülünkbe, hogy milyen kicsik vagyunk, mennyi a szenvedés körülöttünk, és nincs más úr rajta kívül a fehér arcú éjszaka halott országában.

(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó - Elbeszélések és karcolatok 59-64. old.- Móra Könyvkiadó Bp., 1973. )

2012. márc. 27.

Balázs Béla: A kert és az asszony



Hatalmas ősz van. Behódolt a kert.
A fák: mezítlen, néma foglyok, állnak,
Elébe szórva kincseit a nyárnak,
Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent, még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert.
S íme, a nyárnak futó csapata
Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan, mint egy elárult vezér
Nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg a kert körötte s egy levél
Félve, puhán fehér kezére hull.

(Forrás: Balázs Béla: A vándor énekel – Versek és novellák 84. old. – Válogatta, szerkesztette és az előszót írta Radnóti Sándor – Magyar Helikon 1975.)

2012. márc. 18.

Tábori posta - Halász Gyula levele



Galícia, 1916. július 12.

Végre egyedül. Egyedül egy "kiürített" parasztház egyetlen szobájában. Csak a szentek képei meresztik rám hideg, kifejezéstelen szemeiket, gyermek Krisztusok, lábuktól megfosztott angyalok, kezükben nagybőgővel, faarcú Madonnák, egy hosszúszakállas szent Mátyás, amint pajkos történeteket ír egy incselkedő gitáros Ámor biztatására. Az ablak fölött lóg a pokol, Dante fantáziáját megszégyenítő borzalmaival. (A kép borzalmassága valóban pokoli.)

Mellette egy tömzsi kis Jézus szendereg, glóriáját párnául feje alá tűrve. A szembenső falon rejtelmes cirill háziáldások szomszédságában egy örök-mécses várja, hogy meggyújtsák üres töltényen keresztülmesterkedett kanócát. Haec fides nostra - olvasom le egy nagy keresztről, amelyen alulról fölfelé és balról jobbra tekintélyes szentek komor, fenyegető képei sorakoznak.

Szerencsére mindez a sok emberszabású lény itt körülöttem keményen el van szánva, hogy néma csöndben őrli le hátralevő napjait. Az áldott csendet nem zavarja más, csak a légy zúgása - a tyúkokat még a délelőtt áttelepítettem a kamrába - és valami távoli moraj észak felé, amelytől úgy látszik már nem szabadulunk, amíg ágyúk és emberek lesznek a világon.

Hogy figyelmemet ez se terelje el, a szentekhez fordulok segítségért. És ó - ki mondja még, hogy csodák nincsenek! - megszólal fejem fölött Rafael madonnája és édes zengésű dal fakad festett ajkáról. Követem az égi dallamot és szemem a karon ülő Jézus oldalába fúrt kulcson akad meg. A szentkép muzsikál. Talán hogy a puszta ház lakója ne legyen olyan elhagyatott.

Az ajtó megnyílik és egy eleven, szőke csujesz-gyerek dugja be rajta a fejét. Csodálkozva néz rám és a tűzhelyen bóbiskoló üres fazekakra. "Nyima gazda, gazda nye domu" - mondom neki és a szőke fej eltűnik az ajtó nyílásából.


Most nézek csak jobban körül a szobában. Milyen árva is ez a ház, kihűlt tűzhelyével, üres ágyával, kopár asztalával. Milyen árva is vagyok én, aki itt ülök a kopár asztal mellett, a hosszú lócán lógatva lábamat, belebámulva az áhított - fájó csöndességbe.


Siralomház! - mondom magamban. A siralomház se lehet pusztaságosabb és hangtalanabb. Öntudatlanul fölkelek a billegő lócáról, hogy a zenélő képet újból szóra bírjam. A csilingelő hangokból emlékek raja röppen elő. Egy boldog háztáj levegője leng körül... meleg falusi otthon képe merül föl a rég tovatűnt évek emléktengeréből... az én megsiratott, drága keresztapám háza, ahol annyi szeretettel vártak, ahova olyan repeső örömmel vágyakoztam mindig.

Ó milyen álmélkodó gyönyörrel hallgattam ott a fali csatakép mögül kiáradó zengő muzsikát, amikor keresztapám a már csak zenélni tudó öreg óra lelógó zsinórját megrántotta. Az öreg zenélő óra aztán egy szomorú napon elnémult. Keresztapám minden szeretete sem tudta többé életre kelteni.

Akkor még nem tudtam, hogy a zenélő órák sorsa emberi sors és hogy lesz idő, amikor keresztapám zengő, mély hangjának muzsikáját sem fogom többet hallani.


Mindama csodálatos dolgok között, amik az én drága keresztapám feledhetetlen otthonában elkápráztattak, ennek a lágy zengésű hangnak a varázsa ragadta meg a legmélyebben kedélyemet. Ma is világosan emlékezem erre a hangra - a szívemmel emlékezem rá.


A Tisza partjára lenyúló gyümölcsös, a fürdés a folyóban, a "kacsázás" a lapos tiszai kavicsokkal, a méhes, az istálló, a hófehér kecses "Gyémánt" paripa (amely mellett az én "Pajkos" lovam maga volt a megtestesült próza", a gazdag falusi uzsonnák minden izgalomba ejtő nyalánksága... sőt még a zenélő óra is: minden csak öröm volt. De keresztapám komoly hangját meghallanom, amikor a kocsiról elsőnek lepattanva egyenesen karjaiba futottam, ez maga volt a boldogság.


Ma tudom csak, évtizedek múltával, hogy a szeretetnek ezekből a ritka megindulásaiból a boldogító emlékeknek milyen kiapadhatatlan forrásai fakadnak.


A gyermeki szeretetet méltatlanul rágalmazzák, akik nem hisznek önzetlenségében és tisztaságában. Az igazi szeretet valóban ritka az "öntudatlan" gyermekévek idején - majdnem olyan ritka, mint az "okos" felnőttek közt. A testi és szellemi fejlődéssel az ember érzésvilága gazdagodik és nemesedik, - de csak azoké, akiknek vannak érzéseik. A gyermek is tud szeretni; ha nem, felnőtt korábban sem fog megtanulni.


*

A zenélő kép csilingelő szava régen elhallgatott és én újra hallom az ágyúdörejt. Huszonegyedik hónapja már. Az ember azt hinné, lassanként eltompul a hallása, mint ahogy a vízi molnár nem hallja a víz zuhogását és a kerék csapkodását a malomárokban. (Vagy ahogy az isten nem hallja az emberek jajveszékelését és halálhörgését.) Mi nem így vagyunk a háborúval. A mi érzékenységünk egyre fokozódik és hovatovább sebesültjei - lelki sebesültjei - leszünk mindannyian a háborúnak, akik idekinn vagyunk.

Amit a múltkoriban írtam, hogy már-már úgy tekintjük a háborút, mint állandósult bajt, mint például a kedvezőtlen éghajlatot, most is fenntartom. De nem felejtendő, amit talán szintén említettem, mert olvastam valahol, hogy a sarkvidéki viharok fagyához senki emberi lény hozzá nem szokhatik. Csak védekezni tanul meg ellene, ha lehet, és ameddig lehet. De amíg elkerüli is végzetét - a megfagyást, - attól hogy fázzék a viharban, semmi meg nem mentheti. Emberi testtel és emberi - emberséges! - lélekkel a háború szenvedést jelent.

- július 13.

Még egyszer a szent képek. Most már ismerem és elismerem hasznos rendeltetésüket, még ha csúnyák is és nem muzsikálnak. Tegnap este - az első este új lakásomban - amint meggyújtom gyertyámat, hogy Vernon Lee finom poézisű könyvével - Genius Loci and the Enchanted Woods - fájdítsam a szívemet, egyszerre csak fiu, fiu, puskagolyók röpködését hallom. A "kiürített" faluban gyertyavilág - pompás célpont a túlsó parton ácsorgó kozák őrszemnek.

Nagy messzeségből találomra feléje lő és én a keletre néző ablakon át minden hősiesség nélkül hősi halált halhatok. De nemcsak én. Az ágyam elvégre nem esik az ablak vonalába. De mások, gyanútlan csűrlakók, vagy akik a szabadban alszanak - isten szabad (?) ege alatt - azokat veszélyeztetem.

Hát erre voltak jók a szent képek. Profán kézzel leszedtem őket a falról és fölakasztottam a három ablakra függöny helyett. A golyófütty elhallgatott. Ha egyszer-egyszer megszisszen még, ezekért már nem vagyok felelős.

- július 14.

Ma egy esztendeje szálltuk meg a Zlota-Lipa melletti állásunkat. Most sem vagyunk messze tőle, de jól esik megállapítani, kelet felé. Igaz, hogy most másképp halad a front (sok helyen a mi tavalyi állásainkban vannak az oroszok, mi meg az övéikben). És tavaly ilyenkor az orosznak nem volt lövőszere. Vigasztalódom, hogy jövő júliusra talán már nekünk se lesz.

Előbb-utóbb a világ minden muníció-termésének végére kell jutnunk. Nem is tudom, miért nem elegyedik háborúba az a néhány rongyos nemzet, amely még hátra van. Hát nem látják be, hogy ez most emberiesség kérdése? Hadd fogyasztanák el gyorsabban az egymás testének szánt fémeket.

A háborús chemia új fogalmazása szerint, "nemes fém az, amelynek a kedvéért az emberek a többi fémeket belelődözik felebarátaik testébe". Ez a meghatározás világos, őszinte és szemléltető. És az ifjúság nemcsak chemiát, hanem nemzetgazdaságot és pszichológiát is tanul vele és ami a fő, megerősödik hazafias érzelmeiben.

Erős a hitem - hiába, én hívő ember vagyok - hogy a háborúknak egy óriási szövetség fog véget vetni itt e földi tereken. Egyesült erővel megépíti az emberiség - mondjuk Kr. után 83592-ben - azt a messze hordó ágyút, amellyel a Holdat, a mi eddigi hűséges hívünket rommá lőheti. A harc átterelődik erre a hetedik világrészre. Ekkor lesznek még csak megakadva a harckeverők.

A földön ugyanis nem lesz már ágyú, sem más hadianyag - ezeket könnyelműen mind beolvasztották a Hold ellen épített öreg ágyúba, amelynek minimális lőtávola négyszázezer kilométer. Hogyan oldják meg ágyúk nélkül az osztozkodás békés problémáját?

Ha az isten, a jó isten, közbe nem lép, akkor lesz ám még az igazi kavarodás. A jó isten pedig tudvalevőleg nem avatkozik bele a háborúk dolgába, mert ami rossz, az tőle idegen. A békekötés ügye nem sürgős neki - hiszen Ő örökéletű.


Okoskodásaimban kissé messzire mentem. Egyelőre a magunk kis földi háborújának kell véget vetni.


Az előbbi átlátszó allegóriát pedig bocsássa meg a földi cenzúra. Jusson eszébe az a második szomorú korszak, amikor Tompa Mihály kénytelen volt a gólyához intézni panaszos és serkentő szavait és a cenzúra - árgus-szemeit behunyva - felült a gólyamesének.


*


Az ablakot ma estére befalaztattam. Papirosból ugyan már vasúti kereket is gyártanak, mégsem bízom a szentképekben. A szenteknek maguk felé hajlik a keze s még kitelik tőlük, hogy áteresztik a golyókat halhatatlan testükön, kivált ha észreveszik, milyen istentelen haladó ül alattuk.


Szerettem volna még elbeszélni többszörös látogatásomat a k.-i grófi kastélyban, amely csábító közelségben van innen, ősi park vén fái alatt. A fényűzés és a művelt, finomodott élet itt feledett oázisa a háború sivatagában. Kupolás csarnokának tölgyfa burkolatú falairól a régi jó időkben negyvenkét lengyel király és királynő képe tekintett alá.

Felerészének én már csak puszta helyére találtam. Forradalmi kezek naponta négyet-ötöt kiszaggatnak fényes keretükből. Nincs irgalom. Amelyikükhöz hozzáférhet a nép keze, pusztulnia kell. A legfelső sorhoz meg már hozzátámasztva a létra. Ma-holnap egy se marad belőlük. Királyi sors.

Ugyanígy járnak a nagyszerű grófi bútorok. Finomművű, drága karosszékek piros bőre lehasogatva, üveges szekrények tükre bezúzva, a mahagóni fából faragott könyvespolcok drága kötetei szétszórtan hevernek a padlón halomszámra, akárcsak a holtak a drótsövény előtt. Hogy mi van bennük belül - szépség, gondolat, fájdalom - mit érdekli az a háború emberét, aki l'art pour l'art "dolgozik"...


*


Firenzéről olvasok. "Elvarázsolt erdők" ciprusillata leng körül. Álmodozásomból - hogy én mindig álmodom, ha ébren vagyok! - távirattal riasztanak fel, "Oberleutnant Halász hat über Lemberg zur Luxdelta 61. umgehend einzurücken."

- július 26.

Áthelyeztek. Kilenc napi kalandos boldog vándorlás után érkeztem meg új állomásomra, R. faluba, ahol most gyümölcsfák árnyékában írom ezeket.

Utazás, mozdonyok, kertek, paloták, emberek, fény, ragyogás, zene, nők - mennyi nő! - a nagyváros minden káprázata mozgóképben olvad össze és vonul el ismét előttem. A filmnek vége. Új darab kezdődik. De hálás emlékezetem vissza-visszatér még a gyorsan lepergett képcsodához... Ha ott, amerre járok, a nézőtér olykor "elsötétül", fény és öröm feledtető képei, jöjjetek vigasztalásomra!

(Forrás: Huszadik Század 1916. aug.)

Apám regénye - Pola Gauguin könyve


A festők, az ábrázolás művészei, minthogy anyaguk az írókétól eltérően nem a fogalom, hanem a látvány, csak a látást, a többnyire megmondhatatlan és magyarázhatatlan gyönyörűséget hagyják életük tanúságául. Tökéletesen megoldott műveik fénye eloszlat minden felvetődhető kérdést; problémátlanul ragyognak: szó nem igen, - legfeljebb, ha a legszűkebb mesterséget illetően – ér hozzájuk: meggondolásnak nem sok helye van velük szemben.

De Gauguin, ez a kivételes művész páratlan jelenség mintha csak illusztrálná (a művészet általánosságára értve) a Nietzsche híres szavát: „Az irodalom arra való, hogy túljussunk rajta”; az ő élete és művészete egyaránt egyetlen hatalmasan felvetett kérdés; magát a művészet tényét tette kérdéssé, s ezzel természetesen feldúlta és megbolygatta az életnek és korának kényesen nyugvó felszínét.

Ezért lehet, hogy őneki az írás próbáját is ki kellett állania, nem kerülhette el a fogalmazás keserű kényszerét. És ezért van, hogy sűrű följegyzései, naplói, levelei mellett mindig izgalommal, s megoldatlannak és kikerülhetetlen rejtélynek kijáró izgalommal olvasunk minden sort, ami róla szól; s ezek között is megkülönböztetett érdeklődés várhat arra a könyvre, melynek e nagy Utódtalan fia és utódja a szerzője.

Szerencsétlenek a nagy emberek gyermekei! Mi marad rájuk? Egy roppant nosztalgia s egy roppant szorongás. S nyomasztó örökségül egy kiegyenlíthetetlen adósság: amit az előttük járó a maga beteljesítő életéből nem tudott beváltani. - S micsoda gyermekség vár arra, aki apa helyett egy mesebeli szörnyet tudhat nemzőjéül, meleg emberi valóság helyett egy kietlen és félelmes mítoszt, melynek ellenállhatatlan vonzása és taszítása közt hányódik egész ifjúsága! S aki csak az ellenséges környezet, a sértett após, az elhagyott anya, a bárdolatlan sógornők gyűlölködő, értetlen és gúnyos szaván keresztül szerezhet tudomást erről az apáról.

De egy pillanatban aztán, szinte észrevétlenül, egy másik apa képével találja magát szemközt, aki még mindig legenda, de gonosz szellemből a művészet dicsfényével övezett hérosszá nőtt; épp a művészetével, amit az immár ifjúvá serdült gyermek is most kezd épp mozdulni érezni szívében. S akkor, ahogy esetleg eddig gyűlölte, úgy kezdi most isteníteni apját, és meggyűlölni azt, aki eddig őt meggyűlöltette vele. Az anyját - akihez majd szintén vissza kell térnie egyszer bűnbánóan…

Így bolyong ebben a nyílni nem akaró labirintusban. S akkor előtte is kikerülhetetlenül feltündököl a művészet: talán az egyetlen fonál, mely kivezethet…. (Könyvében szerényen meg is jegyzi, hogy maga is festő, ha nem tenné, is biztosak lehetnénk benne.) S abban a korban, mikor még a becsvágy, a nagyot akarás a nagyra való képességtől nem válik el. A becsvágy pedig óriási: egy csodálatos ragyogástól kölcsönzi fényét... Aránytalan becsvágy és szerény tehetség s hozzá egy követhetetlen példa délibábja; van-e ennél kétségbe ejtőbb esély egy életre? - De van-e ennél nagyszerűbb, mindenbe bevilágítóbb, művészet és élet titkaihoz közelebb vivő konfliktus a felfogó értelem, az írói alkotókészség számára?

Ha Pola Gauguin író volna (vagyis olyan ember, aki ha tollhoz nyúl, nem nyughatik, míg azt a legmélyebbre nem mártotta sorsa sötét szövedékeibe), ha igazi író, ezt a konfliktust választotta volna könyve tárgyául. Ez a gauguin-i életműre is igazabb fényt vethetett volna. Ehelyett objektív történetet akart írni apjáról, nem tudván, hogy objektív történet nincs, s az események tárgyalásában csak a megéltet újjáteremtő szubjektivitás és a ferdítő elfogultság között lehet választani: minden egyéb csak az írói tehetetlenség ábrándja. Miután az elsőt nem választotta; szükségkép esett áldozatul a másodiknak.

S beleesett abba a téveszmébe is, hogy az ő feladata szüleit megvédeni és tisztára mosni: apját a polgári, anyját a művészi oldalról ért támadások ellen. Holott egyik sem szorul védelemre: mindkettő önnön lényének törvényéi töltötte be. Olyan ellentétek vannak itt, amit maga a természet állított fel és nem emberi jó vagy rosszindulat kicsinyességén múlik kiegyenlíthetetlenségük.

Valamely tárgyról nem a vele való legmélyebb kapcsolatunkat keresni és fedni fel az írásban, csak egy képzelt tárgyilagosság ürességét eredményezheti. Ezért csalódtunk Pola Gauguin könyvében. Meglehet, e csalódásunkhoz talán túl nagy várakozásunk is hozzájárult (a magunk részéről még bizonyos személyi érdekeltséggel is párosulva); de vajon indokolatlan-e a személyes átéltség izgalmát várnunk egy olyan írótól, akinek egyedül épp ez az átéltség adhatott okot és jogot könyve megírására?

Somlyó György

(Forrás: Huszadik Század 1944. jan.)

Virginia Woolf: Orlando


Orlando, nagyon előkelő, gazdag és szép ifjú, királynők szerelmese, Erzsébet angol királynő idejében kerül a királyi udvarba, egy nagy szerelmi csalódás éri, visszavonul vidéki várkastélyába, majd Anna királynő követe lesz Konstantinápolyban, ott egyheti bénult alvás után leánnyá változik, Kis-Ázsiába szökik cigányokkal, majd hazatér valamikor a XVIII. században, remeteéletet él kastélyában, Viktória királynő korában férjhez megy, gyermeket szül, 1928-ban Londonban éli egy arisztokrata hölgy életét.

A realista regényeken nevelkedett olvasó, ha ezt a rövid kivonatot olvassa, nem tudja, mi ez. Gyermekmese? Olyasvalami, mint a Szamárbőr vagy a Dorian Gray, vagy egyszerűen írói szeszély műve? Ha azonban beleolvassa magát Virginia Woolf Orlandójába, lassankint érezni kezdi, hogy itt másról van szó. Feltűnik neki, hogy nem érzi az idő múlását az elmondott történetben. A halkan ironikus hang sejteti, hogy ez az időtlenség valami szándékot jelent.

Az írónő kiemelte hősét, Orlandót az időből, s ezzel korlátlan lehetőséget teremt neki környezet, kor, élmény dolgában, önmagának pedig a fantázia szabad repülése dolgában. Mellőzi a regénynek, mióta irodalmi műfajjá lett, egyik mellőzhetetlennek tartott kellékét, az időt, és ezzel új, széleskörű lehetőséget teremt magának, és messze eltávolítja a regényt a realizmustól. Nem kell ügyelnie arra, hogy Orlando valóban reálisan ábrázolt ember legyen, elég, ha emberi tulajdonságokkal van felruházva.

Lehet emberszabású fantom, akire amint nem érvényes az idő, egyúttal nem érvényesek a természet törvényei sem. Hogy mégis megmaradjon a mű és az olvasó közötti viszony alapfeltétele, az író szavahihetősége, arra való egyrészt az egyes részletek, a mindenkori környezet, s a főszereplővel kapcsolatba jutó személyek realitása, az elbűvölően finom, hajlékony és gazdag stílus szuggesztivitása, és az elbeszélés magával ragadó tempója.

Az írónő maga rávezet titkára az Orlando egy elrejtett mondatában, amikor arról a rendkívüli ellentétről szól, amely fennáll a között az idő között, melyet az író mér, és amelyet a szellem mér. Az első zárt, korlátozó és darabokra szabdaló, a másik mindenfelé nyílt, korlátlan és egységesítő. Az óra mutatója percről percre, óráról-órára ugrik, a szellemé folyamatos áradás, ugrás vagy megszakítás nélkül. Olyan, mint egy folyó siklása.


Nyilvánvaló tehát Woolf tulajdonképpeni szándéka: reakció a regény eddig érvényes műfaji követelményei ellen, az irodalmi realizmus ellen. Nem tépi szét a regény és a valóság közti kapcsokat, amelyek, akárhogy is, meg kell, hogy legyenek, ha nem akarjuk a regényt elidegeníteni a művészettől. Csak más, új úton, talán némi kerülővel akarja a valóságot megközelíteni, s ezzel a kapcsokat megszilárdítani. Ha lázadás, amit csinál, nem a realitás ellen lázad, csak a realista regényforma különböző attribútumai ellen.

A realizmus lehetőségeit kimerítettnek érzi, ezért kell új lehetőségek felé nyúlnia. Azoknak a formabontóknak és új forma építőknek sorába áll, akik, mint Proust, Joyce, Aldous Huxley támadást vezetnek a regény hagyományos elképzelése ellen, és átalakítják az egész műfajt, alkalmasabbá akarják tenni szellemük kifejezésére, és az élet lényeg szerinti ábrázolására. A különbség a hagyományos realista és az új regényforma között sokkal inkább lényegbevágó, mint ahogy első szempillantásra látszik.

Míg a realista regény a külső jelenségekből kiindulva igyekszik rekonstruálni a valóságot, az élet képét, az új forma belülről halad kifelé, az élet belső magvát keresi meg, s ebből növeszti ki azt, amit emberről, természetről, emberi kapcsolatokról meg akar tudni és közölni kíván. Hogy ez miképpen értendő, azt látni fogjuk valamivel alább.

Az Orlandóban Virginia Woolf a végtelenbe tágította ki az időt. Orlando a regény írásakor, 1928-ban még él, fiatalon és szépen, és az írónő nem mutat semmi szándékot, hogy életét megszakítsa. Más regényében, Mrs. Dallowayben és a To the Lighthouseban ellenkező módszerrel végez az idő problémájával: összesűríti. Egészen rövid idő alatt folytatja le a történést. A Mrs. Dallowayben egy nap, a másik regényben két-három óra alatt. S ez idő alatt lefolyik az emberek élete. Nem külső eseményekben, hanem magukban az emberekben.

Mrs. Dalloway egy szép tavaszi reggel elindul a városba virágot vásárolni az este tartandó estélyére. Két hosszú séta, egy lunch és az estély - ez az úgynevezett cselekvény. Realisztikus elgondolás szerint cselekvénynek semmi. A To the Lighthouseban még ennyi sem történik. A főszereplő, Mrs. Ramsay ül az ablaknál kisfiával ölében, délután, meséket olvas fel a kisfiúnak, mialatt többi gyermekei s nagyszámú vendégei sétálnak vagy kriketteznek, később ebédre ül össze az egész társaság.

A legnevezetesebb esemény az, hogy az egyik vendéglány elveszti a tengerparti sétán a brossát. Mialatt azonban a külső világban ezek a semmitmondó események történnek, belül az emberekben hullámzik, torlódik, viharzik az élet. Az események csak megindítják a gondolat belső áramlását, amely aztán a szabad asszociációk útján, időtől, tértől függetlenül, a maga korlátlan törvényei szerint folyik tovább. A család kirándulást tervez a nyári lakóházba ide látszó világítótoronyhoz. A nyomasztó tekintélyű családapa, a tudós Ramsay kijelenti, hogy a holnapi kirándulásból nem lesz semmi, mert esni fog az eső.

Az egyik vendég, egy tudósfióka helyesel neki, a többiek pedig fel vannak háborodva. Alig szólnak, de az apa magatartása elindít bennük bizonyos érzéseket, ezek bizonyos gondolatokat. Haragusznak, gyűlölik az apát, időjóslatát ellenséges ténynek tekintik, aztán tovább hullámzanak bennük a gondolatok, csak úgy úsznak a tudat felszínén, mint az égen a felhők, függetlenek az akarattól, ha szóval fejeznék ki őket, maguk is megijednének és egész tudatos valójukkal tiltakoznának ellenük.

Az ember ül vagy jár, emberekkel érintkezik, látja a természetet, és közben a szelleme folytonos működésben van, külső, konvencionális magatartása, cselekedetei, szavai alatt szüntelenül áramlik a talajvíz, benyomásokat kap, gondolatsorok indulnak el benne, látszólag önkényesen, nagyrészt homályosan kanyarognak benne, a tudat alig ellenőrzi őket. Szóval az ember két életet él, egyet kívül, a világ konvencióihoz és kényszereihez alkalmazkodva, egyet pedig belül, minden kényszer, még a logika kényszere nélkül is, merőben pillanatnyi lelki diszpozíciók szerint.

Mrs. Ramsay az ebédnél mint gondos, jó háziasszony prezidál, kínálgatja a vendégeket, jó falatokat oszt ki nekik, beszélget is velük, de közben folyton revolvál a gondolkozása, az ebéd egy fogása, a vendégek egy szava emlékeket idéz fel benne, rég nem látott, talán már nem is élő emberek képei, félig elfelejtett jelenetek, másoktól hallott szavak támadnak fel benne, tudat alá süllyedt dolgok öröme vagy bánata kél új, pillanatnyi életre, végigéli múltját, jelenét, elképzeli gyermekei jövőjét, képet alkot magának férje jelleméről, hozzá való viszonyáról, ezt a képet a férj egy mozdulatára felbontja, s újat formál, és így tovább. Ez a belső áramlás szüntelen folyamat - mint Orlando élete -, nincs eleje és nincs vége, egyes elemeinek, a torlódó gondolatfoszlányoknak nincs állandósága.

Közben belevegyülnek külső dolgok - Mrs. Ramsay gondolatáramlását többször is megszakítja az, hogy az üvegház tetejének kijavítása 50 fontba fog kerülni - de ez csak felületesen és pillanatra szakítja meg az áramot, folyik az tovább, ellenőrizhetetlenül. A lélekben nincs állandóság, az érzések is váltakoznak, lehet valakit váltakozva vagy egyszerre gyűlölni és szeretni, semminek sem a tényleges tartalma a fontos, hanem a benyomás, amit az emberre tesz, semminek nincs matematikailag szabatos alakja, mindenen van valami meg nem fogalmazható homály, olyan, mint a felhő árnyéka a mezőn. És ez a lényeg, az ember élete ez a belső áramlás.

Az ember nem a külső cselekvényeiben és kapcsolataiban él, hanem abban a folytonos áramlásban, azokban a reperkussziókban, melyeket a külvilág benne, a lelkében ébreszt. És éppen ezért nem az időben él, minden jelen pillanatában benne él az egész múltja és jövője is, azokban az emlékekben és sejtelmekben, amelyek úgy rakódnak le rétegesen benne, ahogy az avarban az egyes levelek egymásra rakódnak.

Ez a gondolatmenet, amely Virginia Woolf említett két regényéből, talán az írónő szándéka ellenére is, tisztán levezethető, tökéletes impresszionizmus. Az emberben semmi sem állandó, benyomásokból szövődnek azok az asszociációk, amelyeknek a hullámverése az élet fontosabbik része. Tagadása ez annak, hogy az ember akarata, az ész ellenőrzése leghathatósabb tényezője az ember gondolati alakulásának. A hangsúly nem a cselekvésre, hanem a reagálásokra esik, nem az ember élete a lényeges, hanem az életre való reagálása.

Kétségtelen, ez a módszer - mert Virginia Woolfnál ez a módszer a regény szereplői lelkiéletének felkutatására - alkalmakat ad a lélek sok titkának felderítésére, de megvannak a veszedelmei. A külső és belső élet ilyen éles különválasztása könnyen feloldhatja a személyiség mégiscsak meglevő egységét, függetlenítheti az embert a cselekedeteitől és magatartásától, és ezáltal fantommá teheti.

Könnyen mechanikussá is válhatik, és túlságosan is csábíthat az írói önkényre. "A realitások elmosódása miatt a személyes intuíció javára, Orlando tündérmeséjének, bár történetileg Erzsébet, Anna és Viktória királynők alatt játszódik le, alapjában véve csak egy királynője van: Virginia őfelsége" - jegyezte meg René Lalou, s ez a megjegyzés Virginia egész művére is alkalmazható. Bármennyire döntő fontosságú irodalmi műben az intuíció, mégis aligha lehet a tények ellenőrzése alól elvonni. Attól kell tartani, hogy Virginia Woolf módszere egyénhez kötött, egyszeri, nem általánosítható, s forradalmi gesztust jelent a regényben, de nem forradalmat.

Virginia Woolf regényeinek olvasója hamar észreveheti, hogy alig vannak bennük párbeszédek. A jelenetek és a helyzetek nincsenek dramatizálva, az emberek alig szólnak egymáshoz, és ha szólnak, közömbös dolgokat mondanak. Pontosabban szólva: az írónő nem a párbeszédeiket közli, hanem a párbeszédre való reakcióikat. Az emberek egyedül vannak akkor is, amikor többen vannak egy helyen - például az ebédnél -, mert amit a többiek mondanak, csak felületesen érdekli őket, csak annyiban, amennyiben bizonyos asszociációkat indít el bennük. A szereplők ülnek, vagy fel-alá járnak a szobában, sétálnak a városban, kertben, mezőn, társalognak az estélyen vagy az ebédnél, és közben folyton monologizálnak szavak nélkül.

Ez a belső monológ módszere, amelynek szélsőségét Joyce jelenti, s amelyet O'Neill színpadilag is megpróbált érzékeltetni a Strange interludeban. Virginia Woolf ez természetesen folyik abból, amit róla fentebb elmondtunk. Az asszociációknak a talaj alatti áramlását nem is lehet másképp kifejezni. De lehet-e egyáltalán szavakkal kifejezni? Azok az asszociációk inkább képeket keltenek fel, mint szavakban kifejezhető gondolatokat, s szavakban kifejezve változik a színük és a súlyuk.

De az kétségtelen, hogy a belső monológ kitűnő eszköz az író számára, a lélek belső, hangos kifejezésére sohasem kerülő rezdüléseinek ábrázolására. A regény így mélyebb lélektani rétegekbe világíthat bele, és olyan kincseket hozhat felszínre, melyeket a realisztikus ábrázolás, a dramatizáló módszer nem tud megközelíteni. Az ember csak belül, ezekben a szabad asszociációiban, önmagával való beszélgetéseiben teljesen őszinte. Amint más emberekkel kerül össze, jönnek a fenntartások, óvatosságok, kíméletek, konvenciók, udvariasságok - szóval a hazugság tényezői.

Legújabb regényében, az Években (Years) [*] Virginia Woolf új magatartást mutat az idővel szemben. A nyolcvanas években indul el, és a mai időben érkezik meg, körülbelül két emberöltőt foglal be. Akik az elején serdülő vagy alig serdült fiatalok, a végén töpörödő öregek. Az embernek az időhöz való kapcsolatáról van szó: ahogy az idő formálja az embereket, ahogy eredeti indulataik elfonnyadnak vagy elmélyednek, ahogy az évek nemcsak az arcokra varázsolnak ráncokat, hanem a lelkekre is, és ahogy mindez az idő áramlását idézi.

Az az olvasó, akinek ez az első Woolf-olvasmánya, alig fog benne ráismerni arra a képre, melyet régebbi művei alapján az íróról s gondolatmenetéről följegyeztem. Woolf ugyanis ebben a művében változtatott módszerén, a szereplőket közelebb hozta egymáshoz; bár lényegileg itt is párhuzamosan élnek egymással, mégis szorosabbak a kapcsolataik, dramatikusabb a magatartásuk, több és fontosabb köztük a párbeszéd, a belső monológ nem foglal el olyan kizárólagos teret, a metafizikai és lélektani alapvetés hátrább húzódik, az épület alaprajzává lesz, melyet a kevésbé elmélyedő szemlélő észre sem vesz.

A regény közelebb jut a realista formákhoz, a formabontó lázadó lehiggadt, és értékel olyan dolgokat is, melyekkel azelőtt alig törődött. Például azt, hogy az ember társadalomban, rokonok és idegenek, barátok és ellenségek között és, és ez is életének fontos elemei közé tartozik.

Az irodalmi forradalmaknak ez a szabályszerű menete: radikális formabontással indulnak, kiépítik az új formáikat, s aztán beléjük szívják a hagyományból mindazt, ami ezekbe az új formákba belefér.

Schöpflin Aladár

(Forrás: Huszadik Század 1940. jan.)

Demeter Szilárd: Az ötezer forintos bankjegy


A rendőr hüledezve vizsgálgatta maga előtt a feljelentést:

- Maga ezt komolyan gondolja? - nézett az íróasztal túloldalán feszengő őszes férfire.

- Igen - fészkelődött a feljelentő. - Kérem szépen, én tényleg nem gondoltam semmi rosszra.

- Azért szeme van, nem? Látni lát vele? - a rend derék őre nem tudott napirendre térni az ügy fölött.

- De hát, mondja, rendőrfőnök úr, maga gondolt volna ilyesmire? - a férfi mintegy önmagát győzködte, valahogyan a szégyent akarta elhárítani.

- Nos, az igazat megvallva, nem, és nem én vagyok a rendőrfőnök - emelte fel a telefonkagylót, csak azért, mert tudok magyarul, lám, már titulusom is kerül, nyugtázta jólesően, annak idején Bukarestben mennyit ugratták az akadémián, mert olyan elszántan tanulta a nyelvet, oltyán létére már akkor Erdélybe készült, édesanyja miatt, röviden tárcsázott, s míg a vonal túlsó végén hosszan kicsengett a hívás, lehalkított hangon bizalmasan odaszólt a várakozónak. - Azért jó dolog, hogy már ott is van digitális központ. Régebben. - legyintett, száműzvén a központos kisasszonyok rémképét. - Halló, na végre - erősítette fel a hangját. - Ott van a kapitányotok? Ja, te vagy az? Radu vagyok, a megyétől. Szervusz, szervusz, de ez most mellékes. Van előttem egy feljelentés. Ismersz valakit a városotokból, aki megfelel a következő leírásnak: középmagas, cigány. Mi az, hogy sok középmagas cigányotok van? Várj, fejezzem be. Szóval, cigány, fiatal, olyan huszonéves, tisztán beszél magyarul. A fene essen beléd, Andrei, tudom, hogy csak magyar cigányaitok vannak, minek vagy úgy oda. Tehát olyan, aki valószínűleg többször dolgozott már Magyarországon, rendesen öltözködik, és, várj, ezt most idézem, "nagyon ártatlan tekintete van". Hogy a cigány akkor is ártatlanul tud nézni, ha malaccal a hóna alatt kapják el? Hagyjuk most az ócska vicceket! Inkább nézz utána, ki az, aki illegális valutaváltással foglalkozik nálatok, mert a gyanúsított hamis pénzt adott el. Azért járj utána! - csapta le a kagylót. - Azt mondja, hogy ott csak egy fehér férfi valutázik, aki alacsony és vén - nézett tűnődőn az öregre.

- Az a fiatal cigány mondta, hogy onnan való - erősítette kétségbeesetten a kárvallott.

- Ha hamis pénzt adott el, akkor miért pont ebben mondott volna igazat? - Istenem, a hülyeség örök, gondolta magában. - Nos, kedves uram, ha valami eredményre jutunk, akkor értesítjük - állt fel az asztaltól, és túlzott szívélyességgel kísérte ki az öregurat. Vén ökör, mondta magában, ahogy becsukta az ajtót, de azért érthető: ebben a fene nagy demokráciában annyi külföldi pénz forog feketén, csoda, hogy a márkát nem tévesztik össze a forinttal. Viszont utána kellene néznünk, mi a francot csinálnak ott azok, a fát egyre lopják le a hegyről a falusiak, dacára a jelentős rendőrségi állománynak, a múlt héten a budapesti főkapitánysággal kellett végeérhetetlen beszélgetéseket folytatni, most még ez a pénzhamisítás is, kuncogott fel, és még egyszer megnézte a bűnjelet. Első ránézésre is ordított róla, hamisítvány. Mégpedig nagyon amatőr hamisítvány.

Radu ismét telefonált:

- Bent van a főnök, Margitka? - ha a közelben nem tartózkodott kolléga, a titkárnővel magyarul beszélt, amennyiben románul válaszolt, akkor a megyei rendőrfőnök hiába tagadtatta le magát. - Átmegyek, van egy érdekes ügyünk, szeretném személyesen megbeszélni a "föncsivel", persze, hogy kérek egy kávét is, drága - "föncsi", ez nagyon tetszett neki, Margitka becézte így mindannyiuk főnökét azon ritka alkalmakkor, amikor nála aludt. Jó is, hogy most nincs bent a parancsnok, mire visszajön, Margitkával talán sikerül összeütnünk egyfajta környezetrajzot, végül is oda való, szedte össze a papírokat, hátha kiküldenének terepre, indokolt lenne: emberrablás Pesten, már megint Pest, francok, káromkodni azért még kell tanulnom, fene, franc, baszott, hétszentségit!, ennyit tudok, tolvajlások, a fatolvajok fejszével támadtak a rohamosztagra, megkergették őket, nemi erőszak, pénzhamisítás - mit csinálnak ott a kollégák, kérdezte ismét magától?

Tudod, Radu, csicseregte Margitka, nálunk nincsenek gyökerek, a környező falvakból költöztették be a népet, mindenki a gyárból élt, osztán bezárták, ez is milyen édes benne, "osztán", gondolta Radu, "mondani csak tiszta magyar beszed", figyelmeztette a szekuritátés viccelődve, amikor végre ide helyezték, s azóta nemigen került semmi haza, folytatta Margitka, csak a pénz Magyarból, felírni, jegyezte meg magában Radu, Magyarból, Magyarba, ragozta, meg a fa, hát mindenkinek meg kell élni valamiből, nem, a kommonisták elvették az erdőket, kommonisták, többet kell ide járnom kávézni, somolyodott el Radu, hát a parasztok most visszaveszik, ami az övék.

- Volt - szólalt meg végre Radu.

- Most is a miénk - sértődött meg Margitka, és hol marad a parasztozás, kérdezte magában Radu.

- Ezen ne veszekedjünk, drága - simított végig Margitka kezén.

- Hát a föncsi? - váltott témát Radu.

- Bukarestből kellene jőjjön - nyújtotta el a magánhangzót amúgy székelyesen Margitka, megrázkódott, tudta, ilyenkor a parancsnok mindig ki van vetkőzve magából. "Egészen ki van kelve a képiből." - szokta suttogni a telefonban Radunak.

A megyei rendőrfőnök tényleg elég morózus hangulatban lépett be az ajtón, felvonta a szemöldökét a kávéspoharak láttán, valamit morgott, amit vehettek akár helytelenítésként, akár köszönésként is, csak a fejével intett Radunak, befelé.

- Akarsz-e a menyasszonyom lenni, Margitka? - lépett ki a parancsnok szentélyéből Radu.

- Magának még most is csak viccelődni van kedve, pedig láthassa, mennyi dolgom van - nézett fel a gépelésből Margitka, hivatalosra vette a hangnemet, bár megmaradt a magyar nyelvnél, látván, a főnök nem követi a "magyar kisfőnököt", ahogyan itt Radut becézték.

- Isten ments, drága kisasszony - kajánkodott Radu. - küldetésbe megyünk.

- Jujj! - pattant fel az íróasztal mellől Margitka -, tényleg nem ugratsz? - a könyvelői tanfolyam elvégzése után rögtön jelentkezett a titkárnői állásra a rendőrségnél, "kalandokra vágyok", magyarázta a legjobb barátnőjének, igaz, elhallgatta, hogy a keresztanyja már régen itt dolgozott, egy kis protekció nem árt, mondta az apja is, ebben a szűk világban, de eleddig a legizgalmasabb munkája a jelentések kivonatolása volt, viszont a szakzsargon - méghozzá románul - egy csipetnyi izgalommal sem kecsegtette ezidáig, semmi vér, hogyan szúrt az egyik, hogyan csapta agyon baltával a másik, semmi, szúrófegyvernek látszó tárggyal, fordította le magának, mi az, hogy "látszó tárggyal", vagy szúrófegyver, vagy nem az, kérdezte az egyik éjszaka Radutól, szerette, ahogyan a férfi nyugodtan elmagyarázta neki, nem mindegy a gyanúsítás, illetve a konkrét vád, amíg nem bizonyítasz, addig ártatlan a delikvens, fogalmazott Radu, Margitka meg arra gondolt, ezért megéri veszekedni az anyjáékkal, ingázott, legföljebb majd azt mondja, sok volt a munka, bent aludt Katinál, szerencsére Katinak nincs telefonja, viszont Raduval emiatt csak kevés időt tölthetett, nem mintha a férfi ezt valaha is felpanaszolta volna, de akkor is, az anyjának már az kínosnak tűnt, hogy a rendőrségnél dolgozik, és ha - ne adj, Isten - az otthoni hétvégéken bemerészkedett valamelyik diszkóba, akkor nagyon hamar "lerendőrkurvázták", bezzeg, amikor valakinek útlevél kellett, vagy amikor a sofőrvizsgához akarták benyújtani a dossziét, akkor kedves Margitkám volt, hozták a kávét és a szappant, szipogott is eleget Radunak, hogy ez így nem jó, tisztára tudathasadás, Radu persze mindig kinevette, hát akkor mit mondja én, szokta kérdezni, azt, hogy szeretsz, törleszkedett Margitka, viccölsz, Margit, igyekezett Radu imitálni egy részeg székelyt, de hát ez nem vicc, legalábbis Margitka úgy érezte, nem adta oda magát senki másnak, csak Radunak, még a rendőrparancsnoknak sem, pedig azóta lehetne, mit lehessen tudni, rendőrségi szóvivő, mutatnák a tévében, az alkata megvan hozzá, románul is tud annyira, ezek a székelyek meg aztán adnak munkát, s most, lám, "bevetésre" megy .
- Tényleg nem hülyéskedsz? - nagy izgalmában arra sem figyelt, hogy a főnök talán meghallhatja, és akkor lefújva az egész akció a túlzott személyes érintettség miatt.

- Nem, drága - fogta meg az állát a férfi. - Hazamegyünk. Hozzátok.

- Ó - Margitkának, enyhén szólva, megcsappant a lelkesedése. - Hát ott semmi érdekes se történik, meg aztán én nem is tudhatok ott "beépülni" - ráadásul, és ezt már nem merte megemlíteni Radunak, megígérte a szüleinek, rendőrhöz soha nem megy férjhez, hogy' állítson be most egy ilyen vőlegénnyel.

- Gyerünk az irodámba, ettől a pillanattól az én beosztottam vagy - fogta meg a könyökét Radu, a folyóson viszont egy szót sem szóltak egymáshoz.

- Mondd, szerinted mennyire lehet érezni, hogy román az anyanyelvem? - Radu különös gonddal formálta a magánhangzókat.

- Háát. olyan idegenes a kiejtésed, de csak mintha Kolozsvárról jöttél volna - Margitka nem akarta elpuskázni élete első küldetését.

- Ez az - csapott az asztalra Radu. - Nagyon jó. Kolozsvár! Így legalább nem lesz feltűnő, ha néha román szavakat keverek a beszédembe, ott egyébként is úgy beszélnek - a tavalyi továbbképzőn vette észre. - Szóval: kolozsvári könyvelő vagyok, egy itt szervezett szakmai bulin ismerkedtünk össze, te azért nem beszéltél rólam, mert nem tudtad eldönteni, komolyak-e a szándékaim, apám román, anyám magyar, így legalább nem "maradunk akkora hazugságban", és legalább új nevet sem kell kitalálnunk.

- Okszi - mintha csücsörített volna Margitka. - Bár így is baj lesz a szüleimmel.

- Nem baj - szedelőzködött az újonnan kinevezett vőlegény -, majd leisszuk.

*

Hm, morfondírozott Radu, alibinek nem is rossz, miközben megadóan bólintott a közúti rendőr felé, hát a könyvemet mikor kapom vissza, kérdezte - szándéka szerint - tört románsággal, majd, vonta meg a vállát a helybéli rendőr közömbösen, ez is a megyeszékhelyről jön, azt hiszi, övék a világ, na, most majd meglátja, sose törődj, haver, szólt át a másik sofőr, kettejüket büntették meg az elágazásnál, ahol a kisváros felé lehetett letérni, hogy miért, az ördög sem tudja, holnap már ismét kezemben a könyv, te tetű, szólt oda a "zsernyákra", visszavásárolom, kacsintott Radura a helyi nagymenő, hja, én is visszakapom, gondolta Radu, szóval így megy ez itt, nagyot fog nézni a kolléga, mindegy, játsszunk egyelőre tovább, Margitkát oldalba kellett böknie, nehogy elröhögje magát, bunő ziuá, igyekezett elnyújtani az "ő" betűt, lá révédéré, tette hozzá mosolyogva Margitka, a kanyar után már nem bírták visszatartani, mindketten tomboltak a jókedvtől, Margitka cuppanós puszit nyomott az arcára, haláli vagy, vihogott, haláli, "mortal?", fordította volna automatikusan Radu, ezeknek a magyaroknak még a halál is kacagság, székelyeknek, javította ki magát, emlékezvén még Margitka zsörtölődésére valamelyik éjszaka, székely szarta a magyart, idézte volt akkor egyik klasszikus írójukat, vagy nem is, ezt a vasvillás öreg mondta, aki a ganyézós villájával "hajtotta meg" a magyarországi turistákat a kaszálójáról, ide szartak nekem, magyarázkodott, ehejré, ahajt benn, ehejt az a közel, ahajt meg a távol, tanulta akkor, a sok "ácéistennyiladécés körbeokádta a pionyértábort", a diáktalálkozón tényleg sok gondot okoztak a részeg fiatalok, de ez a rejtvény volt a legérdekesebb a számára, "ácéistennyiladécé", mi a franc ez, Margitkát kellett segítségül hívnia, mint akkor is, amikor a "medvés" öreget hallgatta ki, tulajdonképpen ekkor került közelebb Margitkához, az orvos utasításai szerint igyekeztek kíméletesek lenni a beteghez, hát oszt' mi a fenefranc történt vóna, mérgelődött az öreg, kaszálok, kaszálok, oszt' jön a medve, odabaszok egy istenmáriásat, mire kaptam egy akkora pofont, hogy Máris sem adott vót akkorát, amikor a komával három napig elé se bújtunk az Asszonboszontóból, s asztán usgyé, csak a főúton nyikkantottam el magam, ekkor lépett a színre Margitka, megigazgatta a párnát a bácsi feje alatt, demér' kellett visszamennie, János bácsi, kérdezte, mintha a lánya lett volna, az első kocsi behozta volna a kórházig, nem veszített volna ennyi vért, mér', hát mér', mert ott maradt a kalapom, még a nagyapámé vót, s akkor megint esszeverték, bólintott Margitka, mintha csak egy lagziról beszélne, essze hát, ott ette e rosseb a kalapon, micsináltam vóna, s ezért majdnem meghalt, szólalt meg Radu, az öregnek nagyon nem tetszett a magyarul beszélő egyenruhás, nohát, legyintett, Pista komámnak annak idején a fél tökét szakította le egy medve, s azóta is ott eszi a fene minden bálban, diszkóban, amióta megmurált az asszony, legyintett, adjon egy szivarat, akármelyikük lehetne egy János bá, nézte az út szélén ballagó embereket Radu, fura egy népség lakik itt, gondolta, most mire gondolsz, törte meg a csendet Margitka, fura egy népség lakik itt, mondta ki hangosan is Radu, bunkók, fröcsögött Margitka, nem méssz be a rendőrségre, nem, majd holnap, rázta a fejét Radu, egyelőre "lássuk a medvét", vigyorodott el.

*

- Már tegnap vártalak - nyújtotta kezét a helyi rendőrparancsnok. - Itt a sofőrkönyved is - kutatott a fiókban, majd az asztalra dobta a műanyag kártyát.

- Pedig pénzt nem adok érte - somolyodott el Radu. A rendőrfőnök arca megrándult.

- Hát ezt meg honnan veszed? - vetette oda foghegyről.

- Balázs Lászlótól, Bandi komám - nyomta meg a helyi parancsnok nevét Radu. - És még le is tetűzte az emberedet.

Andrei-András-Bandi, a rendőrfőnök leült:

- Nézd, jó lenne, ha már az elején tisztáznánk valamit. Néha nem árt behunyni a szemünket a kisebb vétségeknél, csak hogy a nagyobbakat felgöngyölítsük. És még mindig inkább száguldozzanak, ha nem sajnálják az autóikat ezen a rossz úton, mintsem inkább egymást bicskázzák, nem beszélve a többiről - pöccentett Radu felé egy vaskos dossziét.

- Bandi, barátom - negédeskedett Radu -, mi a fene folyik itt?

- Ami mindenütt - tárta szét tétován a karját a rendőrfőnök, ugyanazzal a mozdulattal elővett egy konyakos üveget, meghúzta, majd poharakat is tett az asztalra.

- De, kedves barátom - hajolt át a poharáért Radu -, ti itt kurva sokan vagytok.

- Negyvennégyen, kiskatonákkal együtt - jegyezte meg fakó hangon Andrei-András-Bandi. - De te azért jól megtanultál magyarul, hallod-e? - csillant végre valami érdeklődés a szemében. - Pedig annak idején, Bukarestben, alig tudtam belédverni az "a" hangot, emlékszel?

- Állj, koma - emelte fel a kezeit Radu. - Nem inspiciálni jöttem - ezt a kifejezést is Margitka szokta használni, ha "Bukarestből jöttek a fejesek". - Csak nem értem, nektek gépfegyveretek van, meg minden, azok meg fejszével kergetnek meg benneteket.

- Te lőnél? - emelte fel végre a tekintetét András. - Ha a Nagy Román Alföldön lopnák a búzát, vagy mittudomén, te lőnél?

- Igen - mondta csendesen Radu. - Igen. Legalábbis a levegőbe.

- Azt itt baszhatod. "Milicista" vagy, csöszd meg, gyűlölnek. Egy kanál vízben megfojtanának. Levegőbe, hogy el ne röhögjem magam - tette el az üveget a régi barát. Radu érezte, hogy ezennel a beszélgetés befejeződött. De azért szerette volna folytatni.

- És a felesé. - a barátja keze ökölbe szorult. - Szóval, a felebaráti szeretet? Nem katolikusok?

- De. Többnyire azok. És inkább vasárnap délelőtt. - mondta a rendőrfőnök. - Itt van az összes jelentésem - állt fel hirtelen. - És Radu: ha el akarsz vegyülni, húzz farmert, errefelé zakóban még a polgármester sem jár - húzta be az ajtót maga után. Mit mondtam rosszul, tápászkodott fel Radu is, mi lett ebből az emberből?

*

Jajj, Margitka, hogy magácska milyen fess fiatalembert fogott, a tömbház előtti padon úgy ültek a szomszédasszonyok, mintha tollászkodnának, kolozsvári könyvelő, mondta büszkén az édesanya, félig román, de úgy beszél magyarul, magam sem különbül, tette hozzá, jajj, ne mondja, kolozsvári, kérdezte a szomszéd lépcsőház pletykafelelőse, a kisunokám is oda jár egyetemre, és mikor lesz az esküvő, kérdezte a harmadik, Margitka letette a telepakolt bevásárlószatyrokat, tudj' Isten, egyszer meg kell nézzük, találunk-é, hát, majd összecsiszolódnak, mint münk az embörrel, és a fia, csattant fel Margitka, idegesítette ez a sok "káráló tyúk", ahogyan az apja nevezi őket, nem férik a bőribe', mán megint benn van a börtönbe', ha arra járna, megnézhetné, Margitka, pislantott fel laposan az anyóka, ha láttyák, ugyi, hogy a rendőrségtől járnak hezzá vizitába, hátha kiengedik hétvégire, mit követett el, kérdezte csendesebben Margitka, mit hát, megbulált egy kurvát, oszt' az feljelentette nemi erőszakér', pedig még fizetett is a csóró, szerintem még mindig azért jár rá a rúd, mert a forradalomkor fejberúgta azt a szekust, Csürkelábat, lihegett mellettük asztmásan egy öregember, nem az az erőszak, amit a maga fija követett el, hanem amit máma iccaka csinálhattak a diszkósok, a fél milicija künn van a Kerek-erdőbe', hörögte el végre, hogy anyjuk ne szülte vóna meg űket, hadonászott a szomszéd pletykafelelős, és hát kicsodát, kicsodát, telepedett le az öreg, gombával tele hátizsákját lába közé fogva, azt a korcsot a belső uccából, né, tuggyák, aki egy kicsit süsü, a vénember a feje előtt a kezével intette, milyen süsü, ne mondja, sápítoztak a vénasszonyok, egy kóláért, asszongyák, adta a jól értesültet az öreg, egy kóláért, kérdezte a rendőrfőnök, én megkérdeztem, magyarázta a kisebbik, hogy egy pezsgőért nem-e szopna le, erre asszonta, hogy csak a kólát szereti, hát akkor azér', mondtam, kivittük ketten izével, né, intett balra, Kalányos Csingacsukkal, én előlről szoptattam, ő meg hátulról nyomta, mit értesz azalatt, hogy "hátulról nyomta", kérdezte a rendőrparancsnok, miközben a halántékát dörzsölte, úristen, gondolta, ha ezt Radu elolvassa, és micsoda nevek, Csingacsukk, legalább helyesen írták volna a keresztlevélben, a gyorsírónő közönyösen jegyzetelt, hát, baszta, mit, vonta meg a vállát a megszeppent gyerek, látott valaki, kérdezte a rendőrfőnök, az egész diszkó, szólalt meg a cigány is, hogyhogy az egész diszkó, hát kigyültek, körbeálltak, és biztattak, mindketten egyszerre magyaráztak, mi az, hogy bíztattak, hitetlenkedett Andrei-András-Bandi, hát, mindenfélét kiabáltak, adjál neki, jó vagy, ilyeneket, és azután, kérdezte a lánytól, semmi, mondta az, visszamentem a pult mellé, hányingerem is volt, mondtam is a kiszolgálónak, hogy milyen hányingerem van, de ami igaz, az igaz, ők a kólát megfizették, pedig őket is mindenki kacagta, fogta bővebbre mintegy felmentésként a beszámolót, akkor meg, kedves asszonyom, fordult a feldúlt nő felé a parancsnok, mit keresett a maga lánya a Kerek-erdőn, végül is legalább egy kilométer a diszkótól, a diszkó közönsége nem kíséri ki ezeket a fiúkat csak ezért, nem, nem, az
a diszkó mellett vót, mondta a lány is, elment, hogy felakassza magát, mert ezek meggyalázták, sziszegett az anya, nem, mama, szólalt meg a kislány mégegyszer, csak fosnom kellett, és tudtam, hogy otthon nincs víz, vagyis nem lehet lehúzni a budit, tette hozzá, a rendőrfőnök felé fordulva, és hát, ott elaludtam, no, a két fiú felröhögött, kuss legyen, majd a börtönben röhöghettek, csattant fel a parancsnok, szent szar, nézett maga elé, ebben a hónapban már a második nemi erőszak, maguk most elmehetnek, intett a lány és az anyja felé, fiúk, mondta komolyan, amikor becsukódott az ajtó, a börtönt semmiféleképpen sem úszhatjátok meg, de ha együttműködtök a rendőrséggel, talán csökkentik a büntetéseteket, mondjátok meg nekem, ki a fene hamisít itt forintokat, tuggya mit, állt fel Csingacsukk, megbilincselt kezét az asztalra téve, inkább megbaszom a maga feleségit, ha a pap majd ráunt, de nem vagyok árulkodós, mire a rendőrfőnök irtózatos pofont adott neki, a cigányfiú orrából, füléből, szájából kezdett folyni a vér, hiába pofozkodik, ugrott fel a kisebbik is, mindenki tuggya, hogy a maga feleségit a lenti pap bassza, ezért van úgy oda, ő is kapott egy pofont, a gyorsírónő fel sem pillantva írta, hogy csatt.

*

Radu elgondolkodva lapozgatta a gépelt oldalakat.

- Akkor Bandi ezért ilyen. - nem jutott eszébe a megfelelő magyar szó - "aiurit".

- Elszállt, kedvesem - bújt az ölébe Margitka. - De hát ezt mindenki tudta.

- Én nem tudtam - emelte fel a hangját Radu. - Mit tudott mindenki?

- Drága, ne húzd fel magad - dörgölőzött Margitka, te jó Isten, gondolta Radu, ezt a nőt a végén még el fogom venni feleségül, mindig tudtam, hogy a kispolgári nők visznek engem a sírba. - A barátod - nyomatékosította mondanivalóját az extitkárnő - egyszer rajtakapta a feleségét, amint a lenti katolikus pappal, tudod, na - elpirult, mintha még mindig az az elsőáldozó kislány lenne, aki először gyónta meg a bűneit. - És, asszongyák - csacsogott izgatottan -, hogy akkor csendesen csak annyit mondott Bandi: ha már elkezdtetek henteregni, fejezzétek is be, azzal megfordult, bement a kocsmába, ahol elmesélte a sztorit a szogálatban ott ivó beosztottjainak. Azóta ilyen - Margitka megszeppent Radu elsötétülő arca láttán.

- A kutya úristenit - Radu észre sem vette, hogy új káromkodást tanult, a tegnap este használta az "apósa", miután lefeküdtek, áthallatszott szobájukba az öreg zsörtölődése, hogy az én lányom egy ilyen korcsitúrával izélteti magát, mi az a "korcsi túra", suttogta Radu, tudhatnád, vihogott a lány, románul is így mondják, se nem hal, se nem hús, vagyis sem nem román, sem nem magyar, konkretizálta Radu, egen, lihegte Margitka, és ez baj, kérdezte Radu, miközben lehúzta a lányról a hálóinget, nem, csókolta meg a mellkasát Margitka, vót itt egy szekus, kezdte, otthon néha akaratlanul is tájnyelvbe váltott, akinek vót két fia, csúszott lennebb a férfi teste alatt, és azok alig tudtak románul, de ettől függetlenül mindég megverték őket a focipályán, akkor meg mi a baja apádnak, fordult a hátára Radu, hagyd el, mondta Margitka, az a baja, hogy nem lettem fiú.

Másnap este vacsora után az öreggel ketten maradtak a "nagyszobában", Margitka anyjával kint a konyhában mosogatott. Az apa kitöltött két vizespohárnyi pálinkát, "fájintos kis pájinka", gügyörészte, azután némán játszadozott a tévé távirányítójával.

- Hát, édes fiam, mesélj magadról - vett magán erőt az öreg.

- Furcsállom az itteni embereket - krákogott Radu, a "pájinka ténleg fájintos vót", állapította meg magában.

- Mer'? - kérdezte az "apósjelölt".

- Hát - bátorodott neki Radu -, anyám mindig a székelyek vendégszeretetéről, a legtisztább magyar nyelvjárásról, ilyesmiről beszélt.

- Értelmiségi takony - intett bizonytalanul az öreg, és Radu nem tudta, hogy a Duna TV-re értette-e, amely csatornánál éppen megállapodott a nyugdíjas tanító, vagy az anyja meséjére. - Megmondom, édes fiam, mi van itt: gazemberség.
Az "édes fiam" csak amolyan megcsontosodott szóhasználata volt az apósnak, Radu nem is érezte magát megtisztelve.

- Például ez az erőszak. - folytatta az öreg.

- A kólás? - kérdezte Radu szórakozottan.

- Te honnan tudsz róla, hiszen egész nap alig mozdultál ki? - nézett rá Margitka apja, és Radu most már végképp nem tudta eldönteni, szórakozik-e vele, vagy csak részeg.

- Margitka halotta valahol, és akkor felhívtam telefonon Bandit. - na, most elárulta magát, silány egy nyomozó vagy, emésztődött -, tetszik tudni, együtt laktunk a kollégiumban Bukarestben - magyarázkodott.

- Tudom, édes fiam, nagyon is jó tudom - veregette meg nevetve vállát az öreg. - Az egész város tudja.

- Honnan a fenéből? - töltött magának Radu.

- Visszakaptad a sofőrkönyvedet, édes fiam, pedig nem is fizettél - vonogatta a vállát az öreg. - Valami szekus, vagy SRI-s, mit tudom én, esetleg nyomozó lehetsz, ott egyen a fene, ha a lányomat tényleg elveszed. Vesszen Trianon! - emelte a poharát az öreg, Radu automatikusan töltött mindkettőjüknek, fel volt háborodva, az nem igaz, hogy Andrei elmondta volna, Bandi, javította ki automatikusan magát, csakis az az altiszt lehetett, a fene essen belé, hát így könnyű a fát lelopni, ha így jár a szájuk.

- Apámuram - hajolt közelebb az öregúrhoz, először mondta ki magyarul, hogy apámuram, az öreg mintha meg is lepődött volna -, mondja, Bandi jó "milicista" maga szerint?

- Jó hát - bólintott az öreg -, ezidáig az egyik legjobb. Állítólag olyan pofonokat tud adni, hogy még a régi csendőrök is tanulhatnának tőle.

- Akkor meg - kérdezte kissé részegen Radu - azt mondja meg, apámuram, miért nincs itt törvény?

- Menj a fenébe, édes fiam - fejtette le a "vő" karját a válláról az öreg tanító -, menjetek diszkóba, ott majd meglátod.

*

Az egyik diszkó a régi művelődési házban volt berendezve, Bartók Béla Művelődési Ház, olvasta el Margitka, ki az a Bartók Béla, kérdezte Radu, hát, egy zeneszerző, mondta Margitka, végre felemelt fejjel léphetett be az ajtón, bent, az előtérben már ott ivott a fenyőfa asztaloknál a rendőrfőnök is, csak úgy odaintett a sörösüveggel, szótlanul leültek, Radu csavargatta a fejét, mennyi szép lány, gondolta, és mennyi ronda, válaszolta Andrei-András-Bandi, mintha kitalálta volna Radu gondolatát, nézd meg, túlnyomó részének hiányos a fogsora, te részeg vagy, állapította meg Margitka, fogd be a szád, mondta csendesen a rendőrfőnök, te fogd be a szád, nézett rá Radu, mi van, koma, baszkalódunk, dülöngélt mellettük egy inasabb fiatalember, Radu elkapta a kezét, csuklóból visszatörte, nem szeretem, ha belepofáznak a szövegembe, mondta nyugodtan, a rendőrfőnök elővett egy bilincset, a fickó kezére csattintotta, elvezette az ajtóig, és a kilincshez kötötte, visszatért, na, hekusom, nézett Radura, akarom látni azt a, elővett egy papírficujkát, Kalányos Csingacsukkot, mert, kérdezte Bandi, mert szerintem ő az egyik hamisító, haha, röhögött fel Bandi, neked elment a szép eszed, lehet, mondta Radu, de szeretném látni, rendben, adta meg magát hirtelen Bandi, hé, intett az egyik civil ruhás beosztottjának, hozzátok ide azt a cigányt a fogdából, de rögvest, motyogta magának, feje az asztallapra bukott, gyere, táncoljunk, ragadta kézen a megszeppent Margitkát Radu, a nagy terembe alig fértek be, de azért találtak maguknak egy ringásnyi helyet, hé, haver, Radu körülnézett, látta, hogy körbevették, darabos fiatalok méregették Margitkát, ezt a rendőrkurvát nem szívesen látjuk itt, főleg nem ilyen nyakigláb faszkalapokkal, tette hozzá vihogva egy köpcösebb gyerek, aki a barátunkat azzal a felszarvazott balfasszal bilincselteti meg, Radu hirtelen ütött, a kurvázó fiú törött orral a földre esett, de rögtön hárman is ugrottak, Radu megrogyott a súlyuk alatt, sikerült egy kaszáló mozdulattal kirúgnia támadói lábát, rögtön felpattant, erre hátulról elkezdték bombázni sörrel teli üvegekkel, hamuzókkal, a szemébe már vér folyt, amikor térdre esett, nem látott semmit, még ekkor is ütött, érezte, hogy valaki a hajánál fogva akarja felhúzni, hátranyúlt, és a sokévi edzések rutinja diktálta mozdulattal átdobta magán a támadót, és eltörte karját, ekkor valaki a fejére sújtott, ettől letaglózódott, le vagytok tartóztatva, rohant be a rendőrfőnök egy szakasz kiskatonával, Margitka ökleit szájába gyúrva állt a terem szélén, le a nagy faszt, üvöltött valaki, rárohantak a rendőrökre, most az egyszer nem számított, ki melyik faluból jött be, csak egy riasztólövés tudta lecsendesíteni a támadókat, a rendőrfőnök pisztollyal a kezében állt fel a földről, megállították a zenét is, le vagytok tartóztatva, ismételte meg csendesen, többet itten zene nem lesz, egészítette ki a mondókáját, márpedig itten zene lesz, üvöltötte hátulról valaki, nagydarab ember rohant a rendőrfőnök felé, senki nem látta, mikor tért magához Radu, hogyan tudott átugrani akkora távot, a fickó nyakát könyékhajlásba fogta, meg akarsz halni, kérdezte csendesen, ti vagytok a halottak, lépett ki a tömegből egy fiatal gyerek, a fő fatolvaj, intett fáradtan, de teljesen józanon a rendőrfőnök, soha nem lehet elkapni, több pénze van, mint amit az egész megyei rendőrség életébe össze tudna keresni, a havereiteket lecsukták, szólalt meg vontatottan Radu, mi, kérdezte valaki, kinek a haverét, akik Pesten lányt raboltak, hogy kiverjék a patronból az elmaradt pénzt, magyarázta Radu, őket, elkapták a magyar rendőrök, börtönben vannak, eleresztette a már fuldokló fiatalt, na, húzzatok el innen a faszba, állt fel egy megtermettebb fiú, micsoda, fordult felé Radu, ma estére elég a fesztiválból, tűnés, ismételte meg a fiatalember, súlyos arany nyaklánc lógott a pólója fölött, ez meg ki, kérdezte fáradtan Banditól Radu, innen ment ki, vonta meg a vállát a rendőrfőnök, állítólag maffiózó Magyarországon, Romániában mostanában nem csinált semmit, legalábbis amennyire én tudom, tényleg elhúzunk, kérdezte Radu, most már igen, ma estére elég volt, ezt a hármat vigyétek, intett a kiskatonáknak, lecsukni, látod, mosta a vért az arcáról Radu, az a pisztolylövés csak használt, Andrei törődötten vizsgálta a saját tükörképét, féltem, koma, minden hétvégén ez történik, de most az egyszer beszartam, magyarán.

Nos, kedves fiam, Csingacsukk, mondod, vagy nem mondod, állt pihegve, a bikacsököt lóbálva Radu, szegény Margitka, majdnem sokkot kapott, alig lehetett hazaküldeni, biztosan nem tud aludni, Andrei-András-Bandi rosszallóan csóválta a fejét, ez nem módi már, komám, de ti ott a megyénél biztosan jobban tudjátok, húzta meg a konyakos üveget, nem mondom, nyögte a cigány, de igen, koma, sújtott még egyszer a talpára Radu, bizony, hogy mondani fogod, fontosak neked a tökeid, kérdezte, és a fenékpofák között becsapott, a fiú felüvöltött, tudod, koma, folytatta Radu, a börtönben alighanem seggbebasznak az elején, de később te nem fogod tudni seggbebaszni az újoncot, mert nem lesz mivel, még egyszer odacsapott, üvöltés, mondom, nyöszörögte a fiú. Csak ne üssön többet.

*

- Tényleg elveszel feleségül? - Margitka nem hitt a fülének.

- Egen - vette apásra a hangját Radu. - Mint a pinty.

- Apám szerint te egészen jó nyomozó vagy.

- Egen - ismételte meg Radu, kurvára jó nyomozó vagyok monologizált magában, sajnáltam azt a kis mérnököt, vajon mivel tudták rávenni, hogy lefénymásolja azokat az ötezer forintosokat. Ráadásul a vasüzem fénymásolóján, megáll az ember esze, fekete-fehér fénymásolón. Aztán sajnáltam a gyerekeket is, akik színes ceruzával pingálták ki a másolatot, hogyan is hihették, eladható "árut" készítenek. Nem érte meg a börtönt az az egyetlen eladott bankjegy. Most már sajnálom a cigányt is, akit a diszkóbeli verekedés utáni első dühömben úgy kikészítettem. Sajnálom Bandit is, bár, igaz, és itt keserűen felröhögött, sajnálom azt a papot is, akit a falusiak a minap kaptak el üzekedés közben egy ottfelejtett szénaboglyában, és elcsenték a ruháit. Mit nem adtam volna, ha látom, amint a sarjú alatt becsempészik a paplakba, röhögött továbbra is, bár fájdalmat okozott neki a felhasadt szája.

Margitka megütközve nézett rá. Sajnálom ezt a lányt is, ölelte át megnyugtatóan Margitkát Radu, hogy fognak hiányozni neki a hegyek ott lent, az alföldön. Hátrafordult az autó ülésén, visszanézett a távolodó kisvárosra. Innen már csak egy tömbházsor látszott, rögtön utána kezdődött a legelő, buta egy vár, mormolta, kint a bárány, bent a farka, fújt Margitka fülébe, a gyereknek meg az lesz a neve, hogy Old Shatterhand, mondta komolykodva Margitka.

(Forrás: Üzenet – 2005/1.)

Miklós Péter : Tisza-part



Csönd nincs a Tisza-parton, homokos vidék,
szandál meg saru után lábmosás, estére font pulóver,
vagy még egy feles, ami úgyis olcsó mint az ászok,
és érdemes jönni, mert az üveget vihetem tova,
zenegépből százasért dalt fakasztok és a homállyal
együtt érkező bátorsággal érdeklődő tekintetű,
át is ülök, szalonna kunkorodik, zsír csöppen,
nagy barna pók, és csak a napfölkeltével
ér véget a románc, az első troli fölmentő sereg, Juhász Gyula
reggelről reggelre kékebb, mi lesz velünk, Anna.

(Forrás: Üzenet – 2005/1.)

Kálnay Adél:Ilyenek lehetnek az angyalok



Hildának fogalma sem volt arról, hogy nevén kívül mit örökölt az anyjától, hiszen sosem látta, sőt, olyan emberrel sem találkozott, aki ismerte volna. Amikor hatvan évvel ezelőtt egy fiatal lány bezörgetett a zárdába, s az elképedt kapusnővér kezébe nyomta a kosarat, s azt kiáltotta vissza futtában megfordulva, hogy Hildának hívják az anyja után, éppen karácsony estéje volt. Mesélték, az apáca annyira meglepődött, hogy sokáig csak némán tátogott, s képtelen volt elmozdulni a kapuból. Csak bámult a lány után, akinek még a lába nyomát is azonnal eltüntette a szakadó hó. Az apácák tanácstalanok voltak, nem tudták, mit tegyenek. Hilda ordított, kékült, vörösödött, végül sorsát az döntötte el, hogy a karácsonyi misére konduló harangszóra elhallgatott. Jóságos lélek lesz belőle, mondta ki a végszót a főnöknő, és megtartották a karácsonyi gyermeket. Hildának jó gyermekkora volt. A szakácsnő, aki kintről járt be főzni a zárdába, s öt gyereket nevelt, az ikrei mellett még Hildát is tudta szoptatni. Lelki és szellemi táplálékkal pedig az apácák látták el. Végre mindegyik kiélhette anyaság utáni vágyát. Azt már az elején elhatározták, hogy Isten szolgálatára nevelik fel a kislányt, s vigyáztak is nagyon, hogy minden világi csábítástól messze kerüljön. Aztán amikor a háború után feloszlatták a rendet, Hilda állami árvaházba került, onnan pedig nevelőszülőkhöz. Szürke, majdnem fekete évek következtek, de Hilda alig érezte meg. Vagy az apácák nevelése, vagy természetének eredendő jósága miatt minden rossz szétporladt közelében. Pedig egy jó ideig emberszámba se vették. Az első családban mosolytalan, fáradt emberek éltek, keveset beszéltek, egymáshoz sem volt egy kedves szavuk. Még négy gyerek volt rajta kívül, taknyos orrú, durva lelkű gyerekek, mintha csak komiszkodni születtek volna a világra. Hilda olyan ámulva figyelte őket, mint állatkertben a majmokat. Mikor kellett elmenekült, ha lehetett, ott lapult köztük, s megadóan viselte velük együtt a büntetést. Sok dologba belevitték, ám egyszer elege lett, nem akart lopni, hiába biztatták. Attól kezdve folyton piszkálták, csúfolták, de Hilda nem haragudott, ő ugyanis nem tudott senkire haragudni. Elfogadott mindenkit olyannak, amilyen volt, és soha nem gondolta azt sem, hogy jobb életet szeretne. Az apácák hiányoztak ugyan, de esténként imádkozás közben jókat beszélgetett velük, hol egyiket, hol másikat képzelte maga elé. Azt nagyon szerette volna tudni, hogy hol vannak, de abban biztos volt, hogy csak jó helyen lehetnek. A világ hideg volt és idegen, Hilda mégsem fázott benne, mert volt egy csodálatos sugárzása, amitől melegség támadt körülötte, s ebben a melegségben, mint valami burokban, biztonságban érezte magát. A család egy szutykos, sötét barakkban lakott, a szobában egy kettes ágyban keresztben fekve aludt a négy gyerek, egy rozoga, de hajdan jobb napokat látott sezlonon az asszony, meg a férje, Hilda pedig a konyhában a tűzhely mellett egy széles padon vagy ládán, aminek felnyitható teteje volt, s abba benyúlni gyereknek nem lehetett. Egyszer azonban látta, mi van a ládában. Törülközőbe, pokrócba csomagolva egy gyönyörű porcelán étkészlet. Aranyszegélyű, apró lilavirágos tálak, tányérok, csészék. Szeretett volna sokáig gyönyörködni benne, de az asszony gyorsan visszacsomagolta, amikor észrevette, hogy nézi. Nagyon sokat gondolt ezekre a szépségekre, még álmodott is velük, de többé nem sikerült meglátnia. A konyhából már egyenesen az udvarra lehetett menni, az üvegablakos ajtón ujjnyi repedések voltak, ha északi szél fújt, befújta a havat, ott olvadt el a konyha közepén. Ennél a családnál Hilda nagyon sokat dolgozott. Hajnalban kelt, s indult máris nevelőanyjával a közeli állomásra. Amíg fel nem söpörték a szemetet a folyosóról, s a várótermekből, megállni sem lehetett, állandóan hajlongani kellett, a nagyobb csikkeket ugyanis nem volt szabad felsöpörni, hanem egy zacskóba kellett gyűjteni, este aztán a nevelőapja kipergette a papírból, s megszárította a dohányt, majd új papírba sodorta, s egy üres cigarettásdobozba tette. Olykor már egy-másfél hét alatt sikerült a teljes dobozt megtölteni, akkor aztán eladta a kocsmában. Amikor végeztek a takarítással, Hilda leült a vécéajtók elé, kezébe vett egy csomag papírt, s letett a földre egy tányért. A feledékeny embereket figyelmeztette, hogy fizessenek, de volt, akinek hiába szólt, elsietett mellette, mintha nem is látta, hallotta volna. Miután az egyik vasutasra rábízta a gyereket, avatkozzon közbe, ha valaki el akarná szedni a pénzt, az asszony hazament, hogy ebédet főzzön. Amikor visszajött, hozott mindig egy kis lábasban Hildának. A kislány félreült egy padra, vagy ha senki nem volt a váróban, bement, s ott ette meg az ebédjét. Aztán újabb cigarettagyűjtés következett, meg segített a csaposnak a restiben összeszedegetni és kiöblögetni a poharakat. Néha pihenésként kiállt a peronra, és nézte a vonatokat, vagy az embereket figyelte. Némelyik már ismerős volt, lassan szét tudta választani a rendszeresen vonatozó, dolgozni járó embereket, s a hosszabb utakra induló utasokat. Délután fel-felbukkantak az asszony gyerekei is, a két nagyobb bőröndöket vállalt el cipelni, a két kisebb meg ott kotort anyja szoknyája körül, s várta, mikor kap pár fillért, hogy krumplicukrot vehessen belőle. Amikor este lett, az asszony egy vödröt meg egy kefét nyomott Hilda kezébe, s beküldte a vécébe. A kefével alaposan körbe dörzsölte a kagylót. Különösen a férfivécében volt orrfacsaróan büdös, Hilda mégsem gondolta, hogy miért vele csináltatja a nevelőanyja, s lefekvéskor, amikor megköszönte imájában mindazt, ami azon a napon történt vele, a vécétakarítás is mindig benne volt. Köszönöm, Istenem, mondta, köszönöm a mai napot minden történésével, mindazzal, amit gyarló emberi eszemmel jónak vagy rossznak gondolok, köszönöm, hogy ma is tanulhattam, hogy ma is adhattam valamit az embereknek, köszönöm, hogy megőriztél, erőt adtál, ámen. Ezt az imádságot attól az apácától tanulta, akit a legjobban szeretett. Ő mesélte el neki azt is, hogyan került a zárdába, hogyan hallgatott el, mikor megszólalt a harang. Te már akkor is engedelmesen Isten hangjára figyeltél, mondta, meglátod, mindig melletted lesz, bárhová menjél, s megtanította az imára, amit aztán egész életében, minden este elmondott, s biztos volt abban, hogy a halálos ágyán is ezt fogja mondani.

A sors úgy hozta, hogy Hilda sehol nem maradhatott túl sokáig. Nevelőszülei szinte egyszerre betegedtek meg, tüdőbetegek lettek, az asszony hamarosan meg is halt, s a gyerekeket az állam vette magához. Hilda egy új családhoz került, itt egy gyerek sem volt, mert a háborúban bombatalálat érte a házukat, s a gyerekekkel együtt mindenük odaveszett. Hildát azért választották, mert hasonlított az egyik lányukra. Érdekes emberek voltak. Nem igazán törődtek Hildával, pedig kedvelték, dehát magukkal sem törődtek, a lakásban könyvek, ruhák hevertek szanaszét, a konyhában mosatlan edények, Hilda pakolászott utánuk. Mindig jött valaki, valaki meg éppen ment, valaki pedig a hatalmas zongoránál ült és játszott. Hétfőnként különösen sokan jöttek, a nagy kerekasztal köré ültek, s különös dolgokról beszélgettek. Az egész lakásban valami édeskés illat terjengett, s keveredett a cigarettafüsttel, s ha reggelente Hilda szétrántotta a nehéz függönyöket, szürke por hullott a hajára. Jól érezte magát velük, olyan volt, mintha ő gondoskodna róluk, nagynak és felnőttnek tűnt mellettük. Sajnos ennek is hamar vége lett. Egy hétfői napon, késő este jöttek értük, Hilda már aludt az egyetlen hatalmas szoba sarkában, mindig könnyen elaludt a zsongó beszédre. Négyen-öten jöttek, villámgyorsan több csoportba állították az embereket, megnézték mindenki igazolványát. A nevelőszülei sápadtak voltak, s szótlanok, szomorúan néztek Hildára, amikor egy nagykabátos rövidhajú nő maga mellé állította. Eszébe sem jutott tiltakozni, s mire ki tudta nyitni a száját, már bent ült egy nagy fekete kocsiban, s mentek valamerre. Ne félj, mondta a nő, akinek rekedtes, férfihangja volt, s ő nem is félt, csak sajnálta nevelőszüleit, ám hiába kérdezett róluk, nem kapott választ.

Már szinte nagylány volt, amikor utoljára kivették. Harmadmagával került egy házaspárhoz, ő volt a legnagyobb, s neki kellett a két kisebb lánnyal törődni. Az asszonyt hamar megszerette, csendes, sírós szemű, gyönge nő volt, nem lehetett gyereke, s arról ábrándozott, hogy örökbefogadhat egyet, de a gyámügy nem engedte, csak nevelőszülőnek alkalmazta őt. Gyakran elmesélte Hildának ezt a szomorúságát, s még a többit is, hogy iszik a férje, hiába minden könyörgése, s ettől kezdve Hilda őértük is imádkozott. Már egészen hosszú volt a listája, ha mindazokat az embereket meg akarta említeni imájában, akikhez valaha köze volt. Ebben a családban imádkozni titokban kellett, a férfi azt mondta magáról, hogy kommunista, s ugyan Hilda nem nagyon tudta, ez mit jelent, arra hamar rájöhetett, hogy az Istent nem szabad emlegetni. Ebben az időben úgy volt Hilda, hogy szerette volna megtalálni az anyját. Gyakran elábrándozott, hogy egyszer, teljesen véletlenül összetalálkoznak valahol, s elég lesz csak ránéznie, máris tudni fogja, hogy az anyját látja. Azon is töprengett, miért mondott le róla, megpróbálta elképzelni, mit érezhetett, és sajnálta nagyon. Figyelte az utcán a nőket, reménykedett, hogy megszólal a szíve, de soha, egyetlen egyszer nem történt meg, amiről ábrándozott. Végül már nem is gondolta, hogy megérezné, hogyan is lehetne elképzelni valakit, akinek csak a nevét tudja. Érdekes, az apjáról nem szeretett volna tudni semmit. Nem haragudott rá, de rossz embernek tartotta. Biztos volt benne, hogy miatta kellett az anyjának őt eldobni magától. Figyelte nevelőanyját és látta, mennyi mindent megtesz a férjének. Hűségesen szolgálja, közben magára semmi időt nem fordít, nincsenek vágyai, tervei, mindent az dönt el, hogy a férje éppen mit akar. Hilda úgy gondolta, hogy a férfiak mind rosszak, a nők pedig, akik férfihoz szegődnek, áldozatok, s fel kell mindent adniuk, még a hitüket is, ha a férfi úgy kívánja. Ezért Hilda nem is akart férjhez menni. Azt még nem tudta, hogyan fog élni, hová fog menni, sajnálta, hogy nincsenek már zárdák, azt az egyet azonban biztosan tudta, hogy egyedül kell majd élnie.

Tizenhat éves volt, amikor felvették ápolónőképzőbe, és ekkor végképp megnyugodott. Noha még nem mehetett el nevelőszüleitől, de már nap mint nap gondolhatott a nővérszállóra, ahol egy-két személyes szobákban élhetnek, együtt és mégis külön, éppen ilyenre vágyott. Sajnos a kicsik miatt nem hagyhatta magára nevelőanyját. Neki minden erejét a férje szolgálata vette el, a gyerekekre már semmi nem jutott, de a férje még ezt a semmit is sokallta. Végül rávette az asszonyt, vigye vissza a gyerekeket, s egy napon Hilda arra ment haza, hogy üres a lakás. Ettől kezdve már csak a jó alkalmat várta, hogy kiléphessen a családból. Amikor a részeg nevelőapja ölelgetni kezdte és disznó szavakat sugdosott a fülébe, úgy látta, elérkezett az idő, mennie kell. Megígérte nevelőanyjának, hogy keresni fogja, ha valami gondja van, de tudta, hogy sosem lesz olyan gondja, amit egyedül ne tudna megoldani. Azért amikor elvégezte az iskolát, felkereste őket, s kíváncsian fürkészte az asszony arcát, vajon jobb lett-e neki így, hogy teljesen a férjére figyelhet, megérte-e visszaadni a kicsiket. Az asszony arcán azonban csak könnymarta árkokat látott, meg
a keserűség mély ráncait.

Hildából nagyon jó ápolónő lett. Kedvessége, végtelen türelme boldoggá tette a betegeket, az orvosok dicsérték, és ami a legfontosabb, ő is elégedett volt magával. Minél több dolga volt egy ember körül, annál elégedettebben tett-vett, olyankor még az étel is jobban esett, hiszen jobban megérdemelte, mint egyébkor. Szerette azt a rendet, amely a kórházban volt, mindent pontosan a kijelölt időben kellett elvégezni, mindennek megvolt a helye, mindenkinek a feladata. Ha semmi dolga nem akadt, beszélgetett a betegekkel, meghallgatta mindenki történetét, szerette, ahogy megnyíltak neki az emberek, elmesélték féltve őrzött titkaikat, olyasmiket is elmondtak, amiket még senki nem hallott. Hatalmas terheket raktak le magukról, különösen azok, akik már megérezték a halálukat, és Hilda vitte azokat tovább, vagy néhány szóval megigazította a hátukon, s máris könnyebben cipelték. Még a gyóntatónál is jobb volt, mert ő senkinek nem rótt ki imádságokat, semmit nem kellett tenni vezeklésként. A régi betegek mindig elmondták az újaknak, hogy micsoda kincs ez a Hilda nővér, hogy sokan már az érintésétől is jobban lettek, s az orvosok is őt hívták, ha súlyos vagy problémás beteggel akadt dolguk.

Amikor fiatal volt, szép is volt Hilda, fehér bőrű, fekete hajú, de soha senkinek nem akart tetszeni. Aztán ahogy idősödött, a női báj lassan lekopott róla, s felváltotta egy szavakkal le nem írható nem nélküli szépség, ami ott ragyogott körülötte mindig. Ilyenek lehetnek az angyalok, a láthatatlan világ küldöttei. A nővérszállón is szerették, szívesen fordultak hozzá, mert soha senkit nem utasított el, örömmel adott kölcsön, aztán legtöbbször megfeledkezett a pénzről. Ha van annyim, amennyi elég, minek kellene több, mondogatta mindig, valahányszor szóba került igénytelensége. Időnként biztatták, menne már férjhez, az ilyen nőnek férj kell, meg család, de Hilda mintha nem hallotta volna őket, ezekre a nógatásokra nem is reagált. Magában arra gondolt, ugyan minek szülne gyereket, amikor azt sem tudná megmondani neki, kik a nagyszülei, és úgy kellene felnőnie, hogy semmit sem tudna az anyja családjáról.

A jövőtől nem félt. Biztos volt benne, hogy sorsa ugyanúgy elrendeződik, mint történt az egész életében. Egy éjjel álmában látott egy hidat, hasonló volt a függőhidakhoz, csak ennek a hídnak valahol a láthatatlan messzeségben volt a vége, s amikor rálépett, mintha egy titokzatos erő húzta volna fölfelé, szinte repült, úgy haladt. Ez az álom nagyon tetszett neki, sokat gondolt arra a lebegő könnyűségre, amit ott a hídon érzett. Azt gondolta, ez az álom a jövőjét mutatta meg, amelyről még nem lehet tudni, milyen lesz, csupán azt, hogy egy rendkívüli hatalom emeli át az egész életen, úgy, ahogy eddig is történt.

Egyszer, amikor éppen a gyerekosztályon dolgozott, s napok óta már semmit nem aludt, mert annyi volt a lázas beteg, furcsa dolog történt. A nővérszobában bóbiskolt, s arra riadt, hogy a nevét mondja valaki. Hilda, szólt a hang, majd többször egymás után elismételte, egyre sürgetőbben. Kinyitotta a szemét, s várta, hogy ismétlődjön a hívás, de hiába. Kiment a folyosóra, de ott egy teremtett lélek nem volt. Bement minden kórterembe, végignézte a szuszogó gyerekeket, betakargatta őket, párnak megnézte a homlokát, s közben a hangra gondolt, vajon mit akart ez jelenteni, ezen morfondírozott, mert Hilda hitt a jelekben. Szerette volna, ha újra szól hozzá a hang, hátha meg tudja jegyezni, hiszen még azt sem tudta, férfi vagy női hangot hallott, de a hang nem ismétlődött. Másnap áthívatták a krónikus osztályra. Valaki látni akarja, azt mondták, egy idős nőbeteg. Az ágyban egy csöpp, vékony asszony feküdt, leesett állal aludt, zihálva vette a levegőt. Hilda leült az ágy szélére, és megfogta a kis madárkezet. Sokszor látott már ilyet, tudta, hogy egy halálba indulónak a kezét fogja. Lehet, hogy már későn érkezett, mondta az egyik beteg, aki már hetek óta feküdt a szobában, hamarabb is szólhattam volna, de nem engedték, pedig ez a szegény asszony ugyancsak rá lenne szorulva a lelki vigaszra. Napok óta csak kínlódik, nem tud meghalni, valami nagyon nyomja a lelkét. Hilda csak nézte a parányi testet, és lassan simogatta, dörzsölgette a kezét, mintha egy hirtelen megöregedett gyereket simogatna. Össze-vissza beszél mindenfélét, mondta az osztályos nővér, mintha valakivel huzakodna, de a legtöbbet nem érteni, inkább csak siránkozás. Úgy hozták be, az úton esett el, iratai nincsenek, már négy napja itt van, s még nem kereste senki. Pedig nem hajléktalan, nem is szegény ember, tele volt ékszerrel, s nem is akármilyenekkel. Kihúzta a fiókot, s kiemelt egy vastag aranyláncot, amelyen egy medál lógott. Nocsak, lepődött meg a nővér, ahogy a feliratot betűzte, erre meg az van írva, hogy Hilda, most mondd, mutatta Hilda felé.

Hilda nem mozdult. Szó nélkül nézett a medálra, jó szeme volt, látta a nevét. A lánc lassan forgott, s úgy csillant fel és tűnt el az írás, ahogy a fény akarta. Milyen különös, mondta a nővér, és Hilda is bólogatott, különös, igen, aztán már csak a haldoklót nézte. Arra gondolt, megtörténhetne-e, hogy az anyja fekszik az ágyon, az ő anyja, akit soha nem látott, s akit egy időben annyira szeretett volna látni, hogy ilyesmi lehetséges-e, vagy csak a filmeken látni ilyet. Aztán arra gondolt, hogy másként fogná-e ezt a csepp, ráncos kezet, ha az anyja keze volna, s rögtön tudta, hogy nem, nem fogná másként, hiszen mindig is úgy fogott minden gyönge, szenvedő kezet, mintha az anyjáé lenne. Megtörölgette a verejtékes arcot, megigazította a takarót, várt még egy ideig, aztán mennie kellett. Kérte, hogy szóljanak, ha magához térne, de nem gondolta, hogy erre sor kerül.

Három napig feküdt még ott az öregasszony. Hilda többször meglátogatta, de mindig ugyanúgy találta. Már sosem tért magához. Rokonok, hozzátartozók nem keresték, nem sikerült róla semmit megtudni. Halála napján belevette esti imájába az ismeretlen asszonyt, akit szintén Hildának hívtak, s aki talán az anyja volt. Másnap megszámolta az összegyűjtött pénzét. Jócskán volt, hiszen már régóta gyűjtötte, azt tervezte, hogy odaadja majd valamilyen jótékony célra, például az árvák megsegítésére, most azonban arra gondolt, hogy a pénz egy részéből eltemetteti szépen az öregasszonyt, aki anélkül halt meg, hogy megszabadulhatott volna ismeretlen terhétől. Másnap vásárolt egy sírhelyet abban a temetőben, ahol majd ő is szeretne nyugodni, s rendelt egy szolid temetést. Amikor a kis koszorút elhelyezte a fejfán, már abban is biztos volt, hogy gyakran fog majd kijárni a sírhoz. Gondozni fogja, körbeülteti virággal, aztán egy padot is kell csináltatni, ahol majd meleg nyári délutánokon üldögélhet. Beszélgetni fog a szomszéd síroknál üldögélőkkel, végre tartozni fog őhozzá is valaki, nem lesz teljesen egyedül a világban. Azon az éjszakán szépet álmodott. Bölcsőben feküdt, apró baba volt, piros szájú, rózsás csöppség. Valaki gyengéden ringatta a bölcsőt, melegség volt, s jó illatok, talán a sülő kenyér illata, nem tudta pontosan. Szerette volna kinyitni a szemét, talán hogy meglássa, ki ringatja, de akárhogy próbálkozott, nem sikerült. Hirtelen szárnysuhogást hallott, arcát lágy szellő érintette meg, majd lassan bölcsőstől felemelkedett, s mint egy tollpihét lebegtette a szél. Végtelen kék víz fölött szállt, néha teljesen közel a vízhez. Azt gondolta akkor, angyalok repítik, s tudta, hogy elragadták attól, aki a bölcsőt ringatta, de nem félt, mert érezte, hamarosan megint találkoznak. Valaki, talán az angyal, megkérdezte tőle, tudja-e, ki ringatta a bölcsőt, és ő, noha egy pillanattal előbb még nem tudta, azt felelte, igen, tudom, az anyám, aztán sokáig elgyönyörködött ebben a szóban, mert annyira szépnek találta. Amikor felébredt, sokáig hallotta még ezt a szót úgy csengeni, mint álmában, úgy, ahogy soha senki ki nem ejtheti.

Ettől kezdve úgy élt, hogy amikor csak tehette, vette a kiskapát, a locsolókannát, s indult a temetőbe. Padot is csináltatott, s ott üldögélt nemcsak a meleg nyári délutánokon, hanem ősszel is, amikor a bágyadt napfényben imbolyogva vitorláztak lábai elé a rozsdás levelek, s tavasszal is az akác- és bodzaillatú levegőben. Az anyám, felelte mindig, valahányszor megkérdezték, kije fekszik a csupavirág halom alatt, az anyám, mondta, s erősen figyelt, mikor hangzik éppen úgy ez a szó, olyan gyönyörűségesen, ahogy azt álmában ki tudta mondani.

(Forrás: Üzenet – 2005/1.)