2011. dec. 28.

Tompa MIhály: A pipishez




Nem ruházta még fel a szép kikelet
Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket;
Hóval fedve, fagyva a jó földkebel,
Most a napsugár is jégcsapot nevel.

A mulandó nyárral együtt hagytak itt,
S a tavasszal térnek vissza társaid,
De te nem bucsúzol, se be nem köszönsz,
Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!

Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban s a rög enyhiben;
S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan,
S mint a koldus-gyermek: ahol este van.

Megfogyott az étek, puszta asztalod,
És mégis magad csak eltáplálgatod! –
A földhöz közel vagy, mocska mégse fed.
Hangod is sajátos, milyen életed!

A pacsirta fénylő légben énekel,
Szárny és dal hatalma együtt víve fel;
Isten áldja! – ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes.

Lombok árnya rejti a kis fülmilét,
Annyi bú dalában, mégis annyi éd!
Ízli, félti, vallja a szerelmet ő.
Mindez énekéből olyan érthető!

Fecskének kedélye nem borús, se mély,
Maga a vidorság, az örök szeszély;
Ki- s beszáll: - s a hangok olyan kedvesek,
Ha párjának pajkos titkokról fecseg.

Te nem vagy pacsirta, fecske, fülmile,
Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le;
Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad,
S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.

A kiáltás, melyet ajkad kiszalaszt:
Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt?
S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is?
Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!

Ha egy ölnyi kunyhót, aki bujdosó,
Puszta, félre zugban kínnal összerő:
Más nem lenne társa, mint nyomor magány...
de te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!

ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk,
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borúlt.

Sorsod így mihozzánk vajjon mért kötöd?
Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között?
S illatos mezőn, hol ömlik a patak!...
- Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!!

Itt, örök vívódás, kétség, félelem...
Bő, vagy bűn a szíven, könnycsepp a szemen,
Annyi vérező seb, sok nyavalya s szenny...
- Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!

De ha kedves itten, nem kérdem: miért?
S tenálad se lenne szómra felelet!
E tér: mit hazádul a végzet kimért...
S nem szeret az, aki számít, mért szeret.

Lakjál hát közöttünk! – csak hadd lássanak
Tiszta, szent hűségben itt az emberek!
S hol mindenki verseng, avagy hallgatag:
Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!


A legjellegzetesebb Tompa-versek egyike van előttünk – úgy értve ezt a minősítést, hogy nemcsak a versbeszéd jellemzői emlékeztetnek az életműre, hanem a vers által bemutatott és összefogott értékrendszer, valamint világkép is egybevág mindazzal, amit a kortársi közvélemény, illetve az utókor a költőről megállapított.

A költeményről – és ez egészen kivételes „befogadói” esetnek tekinthető – fennmaradt egy olyan kortársi írásos vélemény, amelyet a költő egyik barátja rögzített, magának Tompának a felkérésére, s levélben, tehát a legintimebb módon, s amely megkíméli a kései utókort a kritikai megjegyzések előszámlálásától. Kazinczy Gábor 1860 februárjának egyik hétfőjén, Bánfalván papírra vetett episztolájában mintegy tíz bíráló megjegyzést tesz a versről (elismervén persze, hogy egy éppen nem „középszerű” költeménnyel van dolga): megjegyzései nem ideologikus fajtájúak, hanem rendkívül szövegszerűek, a költő intencióit feltétel nélkül elismerve. A nagy Ferenc unokaöccsének észrevételeiből jó pár ma is helyeslőleg nyugtázható: pl. a „sajátos” jelző semmitmondóan „népies” prózaisága (16. sor), a fogalmazás helyenkénti nehézkessége, a „pipis” megszólítás rímhelyzeti kényszere (36. sor) stb. Ha nem is kell föltétlenül azonosulnunk az összes kifogással, azt tudomásul vehetjük, hogy egy-két stiláris (mondattani, szóválasztási) lapszus elegendő volt ahhoz, hogy A pipishez ne a legjava Tompa-költemények között tartassék számon. Megjegyzendő egyébiránt, hogy a hallatlanul sértődékeny Tompa nem látszik neheztelni a bírálatért, ám az is, hogy egyetlen betűt sem változtatott meg a versben.

Jellegzetesség és különösség dialektikája – ez az, ami kibontandó a verselemzés során, s nem másként, mint annak a nagyon egyszerű és egynemű, egy hangmeneten s viszonylag szák hangterjedelemben tartott dikció jellegzetességeinek feltárásával, ahogy a költő „valamit” megszólít, miközben mindenkihez szól. Az élőbeszédet imitáló versbeszéd ez, és ama ősi, naiv és „természetes” észleletre hivatkozik, amely szívesen lát vagy képzel megfeleléseket a természet és az ember, a létezés és az élet között. Tompa legjellemzőbb tulajdonsága e megfelelésnek, azaz a „népi”-es lírai világértelmezésnek álnaivan tudatos megidézése.

Nem szimbolizmus ez, legalábbis nem a 19. század szimbolistáira jellemző költői létérzékelés. Tompa nem a létezés titkos, elvarázsolt összefüggéseit próbálja valaminő szómágiával megidézni. A szimbolikus ráértés éppúgy nem vezérelve e versnek, ahogy az allegorikus megfeleltetés sem. Jóllehet a vers mindennemű struktúráit a párhuzamosság határozza meg – az emberi lét és egy kiválasztott természeti létező sorsa között -, nincs mit megfejtenünk: minden szó, minden mozzanat és motívum önmagáért beszél. Ráértés és megfeleltetés helyett az együttállás szót helyénvaló használnunk, most és itt, amikor elöljáróban elsődleges olvasói élményünkről próbálunk számot adni.

A vers legnagyobb leleménye az, hogy egy természeti jelenség észlelését olyan nagyívű, de jól tagolt és hitetően motivált gondolatsor kíséri és követi, amely az ember érdekeltségét bizonyítja ama természeti jelenség – egy madáralak -, s ennek felismerésével, önnön sorsa iránt. Az emberi sors etikus elrendezettsége iránt – végső soron még ez is állítható.

Ha átnézzük a madármítoszokra vonatkozó lélektani, művelődés- és motívumtörténeti értelmezéseket, azt találjuk, hogy zömük csak nagyon érintőlegesen vonatkoztatható erre a Tompa-versre. (A tematikusan idevágó többi Tompa-költeményre annál inkább.) A madár az ég és a föld közötti távolságot, illetve ennek a köztes térnek a meghódíthatóságát jelképezi, s egyben szüntelenül a röpülés varázslatosságára emlékezteti a földhöz ragadt embert. C. G. Jung, a kollektív tudattalan nagy kutatója felsorolásában a madarak reprezentálják (a mítoszokban és az álmokban) a szellemeket, az angyalokat, a természetfölötti segítséget, a gondolatokat, a képzelet szárnyalását.

De hát ki is, mi is a „pipis”?

A pacsirtafélék egyik alakja: a búbos pacsirta (Galerida cristata). Mint családja többi tagja, verébre hasonlító, földszínű, igen jól futó dalos madár. Legjellemzőbb tulajdonsága életterének közelsége az emberi lakóhelyekhez: ezek közelében többnyire a földön fészkel, párosan élve életét.

Herman Ottótól tudjuk azt, hogy a búbos pacsirtát – Arany egyetlen utalásán, illetve Tompa versén kívül – nem említi se a népköltészet, se a népies romantikus magyar líra. Ugyancsak tőle tudjuk azt is, hogy a nép számára a madarak életmódja mindig figyelemre méltóbb, mint külleme. Figyelmesen olvasva Tompa „etológiai” érvényességű leírását, könnyem megmagyarázható a pipis népközeliségének, valamint nép- és műköltészeti mellőztetésének paradoxona. Eme kismadár élete oly szorosan kötődik az emberhez, hogy sorsából hiányzik miden olyan elem, amely morális allegóriának lehetne kiindulópontja. A pipis észrevétlen részese a mindennapi szegényemberi, földközeli életnek. Közel van, ám mégsem a házi élet résztvevője, mint a fecske vagy a gólya. Szegény társ, tanú, egyszerre szereplője a természetnek és a házi életnek. Tompa költeményének első számú érdemei közé tartozik az az önállóság, amivel versbe hódítja ezt a rokonszenves madarat.

Különösen fontos ezek után a vers műfaját meghatározni, mert maguk a műfaji megnevezések olyan történeti és asszociációs keretbe helyezik ezt a költeményt, ahol minden részletmegfigyelés mélyebb értelmet nyer. Jellegzetesen vegyes műfajú darabról van szó, s ez a tény már önmagában is föltétlenül korfüggőnek minősíthető. A forma alapvetően az ódáé, de hangoltságát tekintve elégiának is ítélhető. Ami azonban leginkább korához s a népies romantikához köti, az rokoníthatósága az ún. „festő költemények”-kel, illetve a „zsáneres élet- és jellemrajzokkal. Elégiko-óda egy népies zsáner keretei között, talán ez a legszabatosabb műfaji megjelölése A pipisheznek. Minden egyedi vonása valamiként eme műfaji tradíciók valamelyikéhez köthető.

A legfőbb strukturáló eleme az ódai modor és formaelv. A „valakitől valakihez szóló beszéd” – tipikusan ódai szereprend. Ebbe a dramaturgiai képbe sűríthetők a vers legfontosabb értékállításai és hangnemi jellegzetességei. A kétszemélyes dramaturgia egyik pólusa az, akiről (amiről) szól a beszéd. Megállapíthatjuk, hogy a beszélő a maga tárgyát nem zoológiai különlegességként fogja fel és ábrázolja, nem önmagában való sajátosságai érdeklik: a megközelítés merőben egzisztenciális, sőt antropológiai.

A létezésről való beszéd kerete itt a természet. A költemény hangütő strófái az évszakok körét állítják létkeretként az elbeszélendő köré („kikelet; mulandó nyár; télen-nyáron”). Ez árnyalódik folyamatosan, egészen a vers végéig, a természeti élet képeivel: lomb, virág, hó, föld, por, barázda, patak, bokor, mező, este. A madárra vonatkoztatott szó- és képzetanyag egyrészt úgy idézi meg az emberi létet, mint a születéstől az elmúlásig tartó egzisztenciális, sőt vegetatív folyamatot, másfelől az embert szociális (társas) lényként állítja elénk („társaid; magányosan; párosan; párjának; magán; kunyhó; temető” stb.). Az emberi létezés alapmozzanatai és tárgyi jelképei meghatározó jellegűek: „küszöb; barázda; út; kunyhó; temető; visszatér; beszáll; jár; fut; lakik; pihen”. Nem nehéz ezt a képzetkört ahhoz a bibliás felfogáshoz, illetve magyar nemzeti önszemléleti képhez kötni, mely az embert a siralomnak völgyében zarándoklóként, az Édenből számkivetettként, örökös futásra kárhoztatott bűnösként, illetve a magyart bujdosóként szuggerálja. A vers elégikusságát a szociális, a szocializált emberre vonatkozó ama típusok fölemlítései teremtik meg, amelyek a magányt, a párjavesztettséget (nem a szegénységet) mutatják jellemzőnek: „özvegyasszony; különc; koldus-gyermek; magánosan; bujdosó”. S végezetül a pipisre (mint az emberi lét szerény tanújára)Ö vonatkozó szóanyagnak igen feltűnő eleme az, hogy áthálózzák a létre érzelmileg és nem mentálisan reagáló gesztusok lexikai elemei: „vidorság; szerelem; öröm; remény; panasz; kín; vívódás; kétség; félelem; bú; hűség” stb.

Az elbeszélő, a narrátor, a vers igazi lírai alanya személyesen nem jelenik meg, és személyében nem is definiálódik. A lírai alany a választásban és a minősítésben van jelen, az értékek és a látvány kijelölésében mutatkozik meg. Ami természetesen lelepleződik a grammatika által. A „te” és szinonimája („magad”) hatszor fordul elő a versben, zömmel a vers elejére, középső strófájára és legvégére koncentrálódva. Ez a szám persze feldúsul, ha ide számítjuk a második személyű igei személyragokat és egyéb névmási alakokat is („búcsúzol; tőled” stb.). A létige az egész vers uralkodó igetípusa, ami nem meglepő, hiszen egy leíró, statikus, a létezésre általában vonatkoztatható versmenetről van szó. (Mindazonáltal a zsánerképet Tompa igényes költőhöz méltóan számos kis eseménysorral formálja meg, innen van a cselekvésre, mozgalmasságra utaló igék tömege: „felruház; eltáplálgatod; csendül; összeró; megpihen; verseng” stb.) Mindenesetre a létige jelölt vagy jelöletlen alakban vagy egy tucatszor íródik le, s ezen belül a „vagy” is ötször. (Talán az is magyarázza a vers elégikus, az értékek sérülékenységére utaló vagy az értékek hiányát állító modalitását, hogy feltűnően sok a negatív, az igék cselekvő jellegét mintegy azonnal visszavonó alakzat.)

A megszólító jelenléte határozottan érződik a jelzőhasználatban is: a minősítés gesztusában. A jelzők többnyire igen egyszerűek, metaforikus érvényt nem hordoznak: „szép; bús; jó”stb.); másutt az elégikusak, a csöndes fájdalomra utalók. Ami viszont igen feltűnő, az a „szent” melléknév kétszeri leírása: a pacsirta dalát és a pipis hűségét jelzi Tompa ezzel a jelzővel. Jelzi, ám inkább minősíti. Az égben szárnyaló madár isteni adománya egyfelől, és egy földközeli lény morális nagysága másfelől – ugyanazzal a szóval felmagasztosítva -, nos, ez már Tompa művészi-emberi világképére igencsak jellemző utalás.

Ha grammatikai jeleit keressük a megszólításban, ítélkezésben egzisztáló lírai alanynak, azt tapasztaljuk, hogy zömmel a többes szám első személyű igealak mögé rejtőzik. Nem szubjektumként áll szemben tárgyával, hanem általános alanyként, egy bizonyos közösségtípus megnevezetlen tagjaként. Jellegzetesen a múlt század közepének népies költői magatartására utaló elem ez: egy közösség nevében szólni egy közösségtől kapott vagy igényelt mandátum birtokában. A vers legvégén – ahol az „ideologikum” összegeződik -, az 52. sorban mondja ki ezt a viszonyt a legnyilvánvalóbban: „Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!” Ez a lírai én egyetlenegyszer árulja el önmagát: a 48. sor kitörésében: „Oh én messze mennék, szárnyam volna csak!” Ám az álarc itt sem kerül le róla. Ez a sor ugyanis jelöletlen idézet. Nincs okunk kételkedni a költői sóhaj megszenvedett hitelességében, mégsem hallgathatjuk el, hogy Tompa nagytiszteletű úr itt az ószövetségi zsoltármondó szerepét választja rejtekül. „Óh, ha szárnyaim lehetnének, / Mint az galamb, ha röpülhetnék, / Én elröpülnék messze földre...” (L.V. zsoltár, Szenczi Molnár Albert fordítása).

A romantikus közösségi líra ritkán meri vállalni az ideologizálatlanságot. Vörösmarty vagy Petőfi, de Arany és Tompa is gyakran ideológiai-morális summázatba futtatja ki a versezete. Ez történik A pipisheznél is. Az 1860-as esztendő csillantotta meg újra a reményt a nemzet előtt. Tompa axiomatikus állítása: „E tér: mit hazádul a végzet kimért” így értendő: ez az a tér... a Himnusz meg a Szózat fogalomkörébe juttatunk: „nem szeret az, aki számít, mért szeret”. Van, ami megkérdezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen. Az első helyen ezek között az 1848 előtti és utáni évtizedekben, s úgy lehet, korábban és később is, a haza iránti hűség. Mondódjék ki az az ódaköltő Kölcsey szavaival, Vörösmarty rémlátomásos igéivel. Vagy: egy igénytelen madár által.

S ez a madárhang, a pipis beszédének „sajátos” dallama érinti talán legmélyebben azt a költői szerepválságot, amelyre az 1850-es években Arany lírája a legismertebb vallomássor. Túlzás volna-e a pipis hangjának különösségeiről írottakat párhuzamba állítani a magyar költő lírai lehetőségeivel ebben a korban? Hallatlan gazdag és árnyalt Tompa utalásrendszere a választott madara hangjáról, tágabban véve a kommunikációról, amely természetesen válaszra, reakcióra készteti mindazokat, akik egy körben élnek ezzel a madárral („nem bucsúzol”; „be nem köszönsz”; „hangod is sajátos”; „mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad”; „csicsereg” stb.). Talán nem erőszakoltság a költészet válságára, a népköltői szerep lassú kiüresedésére gondolni ennél a sornál: „S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd”. S nem az 1850-es évek – Arany által is oly erős szavakkal kárhoztatott – lírai ömlésére utal a vers befejezése: „S hol mindenki verseng, avagy hallgatag: / Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg...”?

Maga a versstruktúra a kor klasszicizáló törekvéseit szemlélteti. A vers két nagy tömbből áll, és pontosan a közepén található az a centrális szerepű strófa, amely összefoglalja (s ellentételezi) az addigiakat, és teret nyit a második rész kifejtő, részletező és morális-hazafias tartalmak felé elhúzó szakaszainak. Egy részletes strukturalista vizsgálat sokféle adalékkal támaszthatná alá mindazt, amit az eddigiekben állítottunk. Elégedjünk meg ezúttal egy-két olyan utalással, amelyek zöme erre a középső s talán legtelítettebb szakaszra vonatkozik. Itt található a legérzékibb metaforikus megnevezése annak a versnek, amely nemcsak a költői képeket kerüli aggályosan, de még a hasonlatokat is: „varázs-síp”.

Feltűnő vonása a versnek, hogy nagyon sok a rövid, 1-2 szótagos szó benne. Meglehetősen nagy szövegtestről lévén szó, ezek az eltérések relevánsnak mondhatók a köznyelvhez képest. A folyamatos köznyelvi szövegben az 1-2-3 tagú szavak aránya: 37-33,8 – 18,7 %. Itt 42-38-20. (Kerekítve a hosszabb szavak aránya elenyésző.) Mindenesetre a legtöbb rövid szó (azaz a legtöbb szó) a középső versszakban található. Hasonló eredményre jutunk, ha a sorok ütemezését vesszük vizsgálatba. A 11-es kedvelt magyaros sorfajta – több zsoltárban, például az igen híres XXIII.-ban („Az Úr énnékem őriző pásztorom...) és a XC.-ben („Tebenned bíztunk...”) is megtalálható. A szimmetrikus sor, az uralkodó 6+5-ös ütemezésen belül számos variáció képzelhető el. A Tompa-vers (nyilván összefüggésben a szavak nagy számával) igen sokféle dallamtípust valósít meg. Ám a legszabályosabb valamennyi közül a középső szak: különösebb erőszakoltság nélkül leírható a négy sor ugyanazzal a sorképlettel (3+3+2+3).

A pipishez nem tartozik a magyar költői múlt legemlegetettebb darabjai közé. Hatásosabb verset költője is írt nem egyet. Mégis megérdemli a kései olvasó figyelmét. Üzenetének egyértelműsége és hangmenetének egyszerűsége gazdag és tudatosan fölhasznált költői eszköztárat tételez. Olyan költő verse, akivel a nemzeti katasztrófák, a testi szenvedés és a magány sem tudta megtagadtatni a romantikus-nemzeti eszményeket.

ALEXA KÁROLY

*

TOMPA MIHÁLY (1817-1868) költő. Egyetlen igaz barátjával, Arannyal egy évben született, s éppen megérte a kiegyezést. Útja pályatársaihoz képest talán a legmélyebb társadalmi és emberi nyomorúságok világából indult. Villanásnyi népszerűsége Arannyal és Petőfivel vonja össze a nevét. Református lelkészként kivonult a fővárosi irodalmi életből .Vidéki magányában elmondhatatlan testi szenvedésektől megverve, gyermekeit eltemetve a nemzeti ellenállás legemlékezetesebb allegóriáit írt meg. Melankolikus természetlírája szimbolikus hangoltságú. Hamvas Béla szerint az északi magyar tájgéniusz legjellegzetesebb költője.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 169-175.old.– Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Dsida Jenő: A sötétség verse



Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul.
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
... Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.


A versértő olvasó szeme – vagy füle, ha enged a versforma ősi csábításának, és fennhangon olvassa magának a költeményt – elsőül a rímeken akad meg. Már az első rímpár („évszaka – éjszaka”) a túlrímelés zenéjét ígéri: a magyar verselés szabályainak egyetlen szótag összecsengése is eleget tenne, ehelyett asszonáncnak induló, tiszta rímmé erősödő három szótagnyi kádenciával kezdődik a vers. E Csokonai használta műszó talán helyénvaló itt, hiszen Dsida tudatos követője volt az ő – különösen a rímekre vonatkozó – verselési elveinek, a sorvégek többsége (huszonnégyből tizennyolc) tiszta rím; hét rímpár különböző szófajokat társít, négy esetben ragos főnév rímel ragtalannal, s egyetlen ragrímet találunk a szövegben („lébe – éjjelébe”), amelyet azonban „javít” az, hogy a főnévre a rag előtti szótagban az éjjel véghangzójából és az e birtokjelből összerótt hangpár felel.

A rímgazdaság is könnyen kiszámítható; kétszáznégy szótagból áll a vers, ezekből ötvenegy – a terjedelemnek pontosan egynegyede! – esik a rímekre. (Nem számítva a 19. sor – „az éjszaka, a sír szaga” – ugyancsak két szótagos belső rímét.) Megfigyelhetjük még, hogy ha a rímhívó előtt magas hangú szótag(ok) áll(nak), a rímfelelőt rendszerint mélyhangú(ak) előzi(k) meg és fordítva; ez a hangazonosságot megelőző hangellentét is fokozza a rímhatást.

Tudom, hogy vannak olvasók, kik az élveboncolás állatvédő ellenzőihez hasonlóan a szépség elleni véteknek tartják a költemény ilyen „ízekre szedését”, ebben a Dsida-versben azonban ez a számszerűen is mérhető hangzás a szerkezetszervező eszköz. Hiszen még arra is „gondja van” a költőnek, hogy a nyolc szótagos, tehát teljes jambusra végződő sorok utolsó szótagja „természeténél fogva hosszú” legyen, hosszú magánhangzóval biztosítva a jambus tisztaságát és a rím erejét. Két sorpár kivételével, amelyekben az egyik rímszó a motivikusan kiemelt szerepű éjszaka; ez az a „megfelelő helyen elkövetett szabálysértés”, amely Babits szerint a verselés művésziségének záloga. S valóban, itt a motívum kiemelésére szolgál, akárcsak a vers végén, a rettenet torokszorító pillanatában az „esten – isten” rímpár megbicsakló hangja; e páratlan szótagszámú sorok végén két szótagú rímet kívánna a szabály.

A verselés e virtuozitása ugyanakkor feszítő ellentétben áll a költői képek szorongáshangulatával. A „reves fák nyirka folydogál” leíró kép a természetből az enyészet viszolyogtató mozzanatát emeli ki, a vers befejező részében pedig az ember-testbe „felszívódó” sírszag az elevenen felbomlás folyamatát avatja hallucinatív érzéki tapasztalattá.

De e képek rendjét is szigorú verstani fogantatású szerkezet szabja meg. A költemény nyolc és kilenc szótagú sorok strófatagolás nélküli, keresztrímes váltogatásának tűnik, ha azonban tekintetbe vesszük a mondathatárokat, szabályos négysoros szakaszokra tagolódik szövegünk. A befejezés azonban újabb ritmus-meglepetést tartogat; az utolsó előtti és az utolsó „versszak” között, mintegy a tetőpontra érő, a ritmusfegyelmet megbontó szorongás, a képzeletben átélt halál-pillanat jelzéseként, strófaközi áthajlás van, mégpedig úgy, hogy a sorok rendje is megváltozik: az eddig páros-páratlan (8/9) váltakozás páratlan-páros (9/8) lesz. Egy ugyancsak gyakori nyolcsoros versszak mintája szerint: a költemény tehát egy ilyen – nyolcsoros – szakaszolás lehetőségét is tartalmazza, ami három szimmetrikus részre osztja fel a költeményt.

Verstani eszközök figyelmeztetnek tehát arra, hogy a szerkezet a dalforma zenei mintáját követi: a második egység az elsőnek hangulati ellentéte (az enyészet képeire a kávéba mártott cukor barátságosabb, „jóízű” látványa következik), a harmadik egységben pedig az első rész motívumai térnek vissza variált formában. Úgy, hogy az ismétlődés váratlanul fel is oldja az első és a második rész ellentétét. Ezt a költemény metaforáinak (és metaforaértékű szókapcsolatainak) következetesen szinesztéziás jellege idézi elő.

Az első és a harmadik rész fő motívum az éjszaka, mely a költészetben ősidőktől a halál szinonimája. Kiegészülve az indításban a hasonló jelentésű téllel; a természet halála ez az évszak, s a fény, a világosság halála is; ahogy télen rövidülnek a nappalok, és hosszabbodnak az éjszakák, úgy rövidül minden nappal az élet. Az első részben ezt a „téli depresszió” jellemző gondolattársítása fejezi ki: az „éjszaka / már hatkor a kertekre csordul”, s a korai sötétedés sugallja a baljós kérdést: „mennyi évad / van hátra még?” A „rozsdalevü éjszaka” az első szinesztéziás szószerkezet a versben, s az éjszaka ettől kezdve mindig ilyen „cseppfolyóssá” változtató jelzővel szerepel „ „keserű, nyirkos éjjel”: „lucskos, barna „szivárog”; „szívódik”; „itat át”. A harmadik részben ez az érzékkeverés kiegészül még egy érzékterülettel „az éjszaka... a sír szaga” azonosításban.

A jelzők ugyanakkor az éjszaka (és képi párhuzamai)( tisztátalanságát is állítják. A „rozsdalevü” előtagjában is ott a rozsdával szennyezett jelentés; a „hófehér cukrot barna lébe” színellentéte is hasonló hangulatú, hiszen a fehér a hagyományos színszimbolikában a tisztaság konnotátuma, amit megerősít a „sűrű lé” és a „kristálytiszta kockatest” szembeállítása. A megszemélyesítő határozók („biztosan”; „sunyi-resten”) teljessé teszik az ellentétekből kibontható másodlagos jelentéskört; tisztaság és tisztátalanság mint valamilyen érték és az őt megsemmisíteni akaró, meg is semmisítő erő áll szemben egymással.

Külön remeklése a versnek, hogy a második rész ezen ellentétei csak a költemény teljes kontextusában alakulnak ki. A barna vagy a sűrű ugyanis önmagában közömbös hangulatértékű melléknév, s a keserű és a nyirkos is veszít negatív mellékzöngéjéből azáltal, hogy elsődlegesen a kávéra vonatkozik, hiszen annak mindkettő természetes, nem „elítélendő” tulajdonsága. A fordulatot, amely e szavak lehetséges képzettársításainak átértékelése készteti az olvasót, a harmadik rész kezdőmondata jelenti: „Így szívódik az éjszaka / beléd is...” A második rész leíró képsoráról ekkor derül ki, hogy valójában hasonlat, mely azt példázza, hogy az elmúlás az élet minden, mégoly barátságosnak tűnő pillanatában is jelen van. A tél és az éjszaka az ember kozmikus élményköréhez tartozik; az első versszak leíró nézőpontja ehhez alkalmazkodik, amikor nem egy bizonyos kertről, hanem kertekről szól, e többes számmal jelezve, hogy a kert általában a természet, az ember számára adott világ, a létszínhely szinekdokhéja. A „meg-megáll / a láb” is a sötét „kertekben” tévelygő ember ugyancsak szinekdokhés megjelenítése; e kozmikus éjszakába, „a külső sötétségre” vetettség aggodalma pedig egy kihűlt metafora újraélesztésével válik teljessé: „fél, hogy sírba téved”. A „sírba száll”, „sírjába tér” mint állandó köznyelvi szerkezet már egyszerűen a meghal szinonimája, a versben azonban a meg-megálló, útját tévesztő ember mintha minden pillanatban előre megásott sírjába zuhanhatna, mint valami neki szánt csapdába. Az éjszaka, a kertek, a fák konkrétumai itt váltanak át a szorongás hallucinációjává, a halál látomásává.

A második rész nézőpontot vált, és ezzel mindjárt színhelyet is. A kávéba mártott cukrot szemlélő ember környezete az otthoni vagy kávéházi interieur, mely látszatra békés és biztonságos. A motívumismétlő metafora azonban – „egy feketekávés pohár / keserű, nyirkos éjjelébe” – belopja e védett világba is a félelmetes sötétséget, a kávé körülírása pedig („barna lébe”) az első rész „rozsdalevü” jelzőjét asszociálja. A harmadik részben azután a „barna esten” jelzője teremet intenzív kapcsolatot a kávé „leve” és az este között.

E harmadik résznek már nincs felidézhető „színhelye”, sem időpontja. „Így szívódik az éjszaka / beléd is...”, olvassuk, de a hol? és mikor? kérdésre adható válasz hiánya azt sugallja, hogy mindig és mindenütt. Ekkor döbbenünk rá, hogy az első és második rész konkrétumai ennek az idő- és térdimenziónak a határait (vagy inkább határtalanságát) jelölték ki: bolyonghat az ember magányosan az esti kertben, vagy kávézhat meghitt környezetben, a sír, a halál alattomos („sunyi-rest”) fenyegetése mindenüvé elkíséri. Újabb motívumismétlés erősíti meg ezt a kimondatlan állítást: az első rész „sírba téved” fordulatának a harmadik részben „az éjszaka... a sír szaga” azonosítás felel meg; a titkon megásott sír, melyet az ember el szeretne kerülni, valójában már elnyelte, befogadta: az enyészet „szaga” átitatta az élőt. József Attila-motívumok kísértik az olvasót, nem hatást feltételezve persze, csak egy nemzedéki közérzet jelzéseként: „Éltem, és ebbe más is belehalt már”; „Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál”; „Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”. Az életben mindig ott kísértenek a lappangó, alattomos halál előérzetei.

A legtalányosabb része az versnek a befejezés. Mintha Dsida túlerőltetné a kávéhasonlatot, s az „elszabadult” motívum diktálná a költőnek a záróképet. Miért „édesít” valamit is a halál? S mit jelent a „valamely isten” furcsa jelzője? Hiszen Dsida nem „valamely isten”-ben hitt, hanem a keresztény tanítások Istenében. Feltehetjük azonban, hogy A sötétség verse nemcsak a halálfélelemről szól, hanem az ismeretlen túlvilág rettenetéről is, mint A félelem szonettje: „A száj fehéren ejti majd a szót: eredj! / S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!” A szonett végén pedig ismét a sötétség e félelem oka: az „idegenben”, hová a lélek készül, „a felejtés vízesése mormol / s a fákon levél helyett örök sötét zizeg”. De erről a félelemről szól – a mindent átitató „kátrányos, fekete” sötétség motívumának felhasználásával – a Hálóing nélkül is, melynek záróképe („Isten előtt vacog”) talán segít megérteni költeményünk befejezését. Dsida hitt a lélek halhatatlanságában, hiszen vannak versei, melyek nem „kátrányos”, hanem éppen ragyogó színekkel idézik a halál utáni öröklétet, de az élet értékeit is transzcendens, isteni eredetűnek tartotta, elvesztésüket megrázó tragédiának. Miért kell ilyen szörnyű veszteséggel fizetni a túlvilágért? Milyen kifürkészhetetlen isteni szándék áll e felfoghatatlan ellentmondás mögött? Hogyan egyeztethető össze az isteni gondviseléssel, hogy a földi élet minden boldogság- és harmóniaígéretét eleve megrontja a halál és a tőle való félelem? Kérdések, melyekre teológiai válasz bizonyára van, de melyekkel minden egyes embernek külön-külön kell megküzdenie.

Többek között a költészet eszközeivel. Az „édesítsd” állítmánynak lehetséges ilyen „teológiai” értelmezése is; az üdvösség ígérete igazolja az üdvösséghez vezető út szenvedéseit, „megédesíti” a haláltól keserű világot. De érthetjük úgy is, hogy a vers, az alkotás mintegy a teremtő aktus mása; ennek „kristálytiszta” tökéletességét fenyegeti a félelem sötétje. Ettől csak a forma maradhat érintetlen, melybe a lélek halhatatlan értékei átmenthetők, mely az öröklét evilági tükreként szépséggé édesíti a szenvedést. Hogy így adjon értelmet az érthetetlennek. A Dsida-vers zeneiségének, a szorongásra rím és ritmus eufóniájával felelő emelkedettségének talán ez a végső titka.

Kiemeli ezt a költeményben a megszólító forma is; az, hogy a vers egyes szám második személyű címzetthez intézett együttérző tanítás. Mintha a forma harmóniájához, a szépségben megtalált örökléthez eljutott költő immár felülről, félelmen és megpróbáltatáson túljutva szólna az elkerülhetetlenről, a még sötétben, sírverem szélén botladozó embertársaihoz. Tudást és vigaszt egyszerre kínálva.

LÁNG GUSZTÁV

*

DSIDA JENŐ (1907-1938) erdélyi magyar költő. Mindössze másfél évtizednyi pályája a 20-as évek „válság-expresszionizmusától”, majd „játékos szürrealizmusától” ível a magyar újklasszikus irányig, mely utolsó éveiben írott lírai-elbeszélő alkotásaiban teljesedik ki (Kóborló délután kedves kutyámmal, Miért borultak le az angyalok Viola előtt, Tükör előtt). Világképének alapja a keresztény hit modern értelmezése, valamint a kisebbségi küldetéstudat (Nagycsütörtök, Csokonai sírjánál, Psalmus Hungaricus). Súlyos szívbeteg volt; az ezzel járó halálsejtelem szinte minden művében ott borong.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 354-358.old.– Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Rustico di Filippo (1230 körül-1295 körül): Aldobrandino, én édes uracskám



Aldobrandino, én édes uracskám,
Pilletto ujjasát küldd vissza, kérlek,
fess közkatona ő, legény a talpán,
ne hidd, mit róla pletykások beszélnek.

Orrod ne lógasd búslakodva, bambán
azért, hogy hírelik: szarv lett fejéked,
a szomszéd csak betért hozzánk, hogy aztán
aludni térjünk - s ez mért volna vétek?

Küldd vissza hát az ujjasát, mivégre
tartod, hisz hívásomnak már nem enged -
nem tenne semmit kedved ellenére.

Nem bújik már ágyába hitvesednek -
miért veszekszel hát? Hallgass, az égre!
Hidd el: kicsit se fáj, amit velem tett.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Guittone d’Arezzo (1230-1294): Szonett Szűz Máriához



Mennybéli asszony, dicsőséges anyja
Krisztus urunknak, megszentelt halálod
a pokolból mindnyájunkat kiváltott,
még ősapánk bűnét is eltakarva.

Nézd Ámort, mily kegyetlenül nyilazza
szívünket s mennyi kínt hoz ránk az álnok -
kegyes Anyánk, a sorsunk csak Te szánod,
térítve minket jámborabb utakra.

Növeld az isteni szerelmet bennem,
amely a lelket égi helyre vonva
láncot szakít - s már nem bilincsel Ámor!

Mert nincs remény egyéb gyógyírra lelnem:
a lángokat csak víz sugára oltja
s szeget csak szeggel üthetünk ki a fából.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Bondie Dietaiuti (13.sz.): Mikor a lég...


Mikor a lég megfényesül köröttem:
gyönyörűsége éled a világnak,
a tiszta forrásból a víz kiszökken
s a pompázó, virágos rétre árad.

Fújja az édes verseket erősen
fák ágain a megpezsdült madárhad,
felgyúl a boldog láng a szeretőkben,
kik szép napokra oly régóta várnak!

Én meg csak csüggedek, gyötör az élet,
másokkal vígadozni semmi kedvem,
bánkódom hölgyem büszkesége végett,

mert nem lehet szolgálnom őt s szeretnem.
Nem örvendek a mások örömének
s a zsendülés csak búval tölt el engem.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Giacomo da Lentini (12.sz.vége-1246 és ’50 között): Ha látom arcát...



Ha látom arcát, boldogabb az élet,
reményem él, ha szép arcát csodálom,
vigasztal arca s bátorít, ha félek,
e kedves arcért kínomat se bánom.

E tiszta arc értelmet ád a létnek,
e bájos arc felém nevet sugárzón -
imé az arc, amelyről úgy beszélnek,
hogy nincsen párja széles e világon.

Nincs szem, amely szebb játékkal igézne,
se bőr, amelynek rózsásabb a lángja,
se száj, amelynek édesebb a méze.

Mikor szavamra les, előttem állva:
repesve szállok Ámor édenébe,
hol nincs, ki nálam többre, jobbra vágyna.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Giacomo da Lentini (12.sz.vége-1246 és ’50 között): Szívem szerint...



Szívem szerint szolgálom én az Istent,
hogy feljuthassak egyszer majd a mennybe,
az égi hon csodás hírnévnek örvend,
hisz mindeneknek fényes ott a kedve.

De hölgyem nélkül semmi dolgom ott fent -
nincs szebb vonású arc, szőkébb fejecske,
mint az övé - megtennék érte mindent,
s nem lennék boldog tőle elrekesztve.

Nem káromló beszéd ez, ám kivánom,
hogy szavaimat pontosan megértsék:
pokol nekem, ha nincsen mód csodálnom

bársony szemű, szép arcú, tiszta lényét,
hisz legfőbb óhajom s vigasztalásom
hölgyem dicsőségének látni fényét.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Giacomino Pugliese (13.sz. első évtizede-1266 körül): Szép arcú volt a kedves



Szép arcú volt a kedves,
ahogy megpillantottam:
szívemhez, szellememhez
öröm társult legottan.
Boldog vagyok, ha látom,
kit szerettem nagyon,
ha szájoncsókolom:
máris új csókra vágyom.

Mikor száját kerestem
s keblén játszott kezem,
karomba-ernyedetten
így kérlelt csöndesen:
- Uram, ha útrakél, ne
legyen sokáig távol,
nem szép dolog magától,
hogy itt hagy engem égve!

S így szóltam induláskor:
- Madonnám, Isten véled! -
Elbúcsúztam a lánytól,
ki rám könnyezve nézett.
Sírással, sóhajokkal
mesterkedett serényen,
nem is volt könnyü nékem
útrakelni azonnal.

Nem mentem olyan messze,
hogy elfeledtem volna,
úgy tartoztunk mi össze,
mint Trisztán és Izolda.
Ha majd elémbe téved
hölgykoszorúban újra:
csitul szívemnek búja
s szellemem újraéled.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

II. Frigyes császár (1194-1250): Emberem, édesem...


- Emberem, édesem, indulj,
áldjon az Isten az úton,
menj, noha bennem a kín dúl,
fájdalom éget, a bú nyom.
Végemet esdve kivánom,
társam a gyötrelem egyre,
nincs medicína e sebre,
bárhogy idéz is az álom.

Ó, hogyha felfogom ezt,
nagy csata dúl a szivemben,
azt, akit úgy szeretek,
távoli földre eresztem.
Útrakel, elhagy a drága,
kit soha más nem előzhet,
Toscana, isteni földed
vétke, hogy szívem oly árva.

- Asszonyom, édesem, társad
kedve szerint sose menne,
ámde hatalmas urának
szót fogad, íme, sietve.
Indulok - és megigérem,
hogy ama távoli tájon
sem csalom én meg a párom,
bármilyen csábos a szépnem.
- Rabja vagyok szerelemnek,
ám gyönyörű ez a rabság,
hű szivem boldogan enged
néki, hisz áldja hatalmát.
Éljek a gondolatodban,
el ne feledj soha, kérlek,
nem dobogott, uram, érted
vágyteli szív soha jobban.

- Asszonyom édes, a búcsút
húzni, odázni veszélyes,
nem leszel ám szomorú, tudd:
szívemet itthagyom, érezd.
Édeni szép gyönyöröknek
tartana vissza varázsa,
mozdul a láb, de hiába:
nem tudok válni tetőled.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Ismeretlen szicíliai költő (13.sz.): Szicíliai fehérnép


- Eredj kapumtól, kérlek,
vagy nyomban véget érek -
nappal szerettelek.
Eredj kapumtól, kérlek,
eredj, mi dolgod erre?
Ha tán felismernének:
a végzetem betelne.
Eredj utadra, kislegény,
bajba sodorsz, hitemre -
el innen, el veled!
- Ó szépasszony, e rút szavak
szívemnek rosszul esnek,
nem azért jöttem én ide,
hogy máris visszamenjek,
ha kell, itt állok hajnalig,
és várom, hogy beengedj -
szófogadó leszek.
- Ha nékem adod Trápanit,
Messinát és Palermót,
akkor sem bocsátlak be én,
s hidd el: ezzel teszek jót,
mert férjem is, szomszédom is
les rám - hogy nyissak ajtót?
Holtan kapnál te meg.
- A férjed már se lát, se hall,
rég szunnyad selymes ágyon,
a szomszédok is alszanak,
túl már az első álmon.
Ha itt talál az őrcsapat:
láncot, kötelet rámfon.
- No lám, kell ez neked?
- Ha itt talál az őrcsapat,
(Szentséges Szűz Madonna!)
feldarabol s tagjaimat
az utcán szerteszórja...
- Csak ne az én portám előtt!
Ország-világ megszólna!
Mire vársz még? Eredj!

(Ford.: Baranyi Ferenc)

(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Toszkán énekmondó (12.sz. második fele): A bölcs püspök


A bölcs püspök légyen áldva,
különb nem jött még világra,
kegyessége ragyogása
sokakat von sugarába,
senki fia nem találna
jobbat, okosabbat nála.
Jobbjára veszi a pápa:
ő a legbensőbb barátja,
püspöksége - bárki látja -
gazdagon borul virágba.
Szentelő áldást a pápa
Lateránban adott rája,
Szent Benedek úgy kívánta,
hogy a keresztény világra
ő vigyázzon most, felállva
méltósága zsámolyára.
Lornanóból jött, e táj a
hívek földi mennyországa,
nem paraszt ő származásra:
hódol jámbor és pogány, ha
róla hall, mert neve márka.
Ha ültetne paripára:
elvágtatnék Volterrába
Galgano palotájába
s köszönteném térdenállva.
Osimo jó püspökének
asztalánál száz vitézek
mutogatják maguk szépnek,
nincs belőlük, csak temérdek.
Sem latin, sem pedig német,
lombard s francia se léphet
nyomába e kegyes vénnek,
szívbéli nemességének.
Tőle is egy lovat kérek
- az elsőnél feketébbet -
s még az íjászok is félnek,
amikor közéjük lépek!
S mondja majd nekem, Sténének:
- Örvendj, mint a vőlegények! -
Róla szóljon hát az ének,
őt dicsérem, míg csak élek.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Cielo D’Alcamo (12.sz.második fele-1250 után): Viruló, ékes rózsaszál


- Viruló, ékes rózsaszál, telet nyárrá varázsló,
a nő csak téged írigyel, ha asszony, ha leányzó,
segíts rajtam, ha van szived, mert vágy hevít, parázsló,
nincsen nyugalmam nappal, nincsen éjjel,
rád gondolok, madonnám, szenvedéllyel.

- Ha kórság csókomért gyötör, meghibbantál, hitemre,
a tengert csak futóbolond szántja fel, hogy bevesse,
akármi kincset raksz elém, nem léssz e szív kegyeltje,
sosem leszek tiéd, ez szinte törvény,
apácának nyíratkoznék előbb én.

- Ha szép hajad levágatod, az nékem csak halált hoz,
hisz akkor nem remélhetek már írt a gyógyuláshoz.
Ha látlak, ékes rózsaszál, gyönyörökkel határos
a vigasz, amit nyújtasz minden órán -
hát hajlítsd hozzám szíved is, te jó lány!

- Hogy szívem szívedhez hajol, ebben te ne reménykedj,
ha jóapám s egy-két rokon meglát itt állni téged:
jobb, ha szeded a lábadat, mert hamar utolérnek.
Örülj, hogy nem vették a jöttöd észre,
s gondolj inkább a gyors menekülésre.

- Ha meglátnak, nem félek én, nem verhet-üthet senki,
hacsak nem kíván kétezer aranytallért fizetni,
nem bánthat, mégha Bariban volna is pénze ennyi:
császár törvénye véd - éltesse Isten!
Felfogod, amit mondtam, drága kincsem?

- Békén nem hagysz te engemet, háborgatsz reggel, este,
tengernyi kincset érek én, nincs, aki megfizesse,
Szaladdin pénze is kevés, ha pályázol kezemre,
mit meg sem érinthetsz, hitemre, többet,
légy bár a szultánnál is tehetősebb.

- Makrancos és keményfejű a föld megannyi hölgye,
nincs az a kérlelő beszéd, amely igába törje,
addig kell űzni, hajtani, míg úrrá léssz fölötte.
Ha ellenállsz a férfinak halálig:
magad bánod meg, mondjon bárki bármit.

- Hogy én megbánok bármit is? Előbb oltom ki éltem,
nehogy az én botlásomért szégyenkezzék a szépnem,
hiába jöttél hát ide tegnap is, éjsötétben.
Nyughass, ha énekelsz sem tárul ablak,
hő sóvárgásaid hidegen hagynak.

- Ó jaj, a szívem szétreped, annyira meggyötörted,
ha a tegnapra gondolok, megint a kínok ölnek,
ily rózsát nem találtam én, bejártam bár a Földet,
és soha senkit így még nem szerettem,
a sors nekem szánt, hidd el végre, szentem.

- Ha néked szánt a sors, leránt a mélybe nyomban engem,
ne kívánd, hogy szépségemet eképp elvesztegessem.
Ne ostromolj, ne kényszeríts, hogy fürtömet lenyessem
és kolostorba vonuljak előled -
rámnézni sem tudnál akkor te többet.

- Ha kolostorba rejtezel, én hamvasarcu hölgyem,
csuhát öltök magamra és szerzetes lesz belőlem,
a párbajt ott is folytatom, hogy gőgödet legyőzzem,
s ha reggel is meg este is velem léssz,
meghódolsz végül, szívtelen teremtés!

- Ó jaj szegény fejemnek, ó, milyen szörnyű a végzet!
Irgalmazz nékem, Krisztusom, ily nagy csapás nem érhet!
Azért jöttem világra, hogy egy káromlóval éljek?
Ki ilyen nagylegény, menjen világgá,
hol nálam szebb leányok csókja vár rá.

- Calabriát, Lombardiát és Toscanát bejártam,
Konstantinápoly, Genoa földjét tapodta lábam,
bolyongtam germánok között, meg Babilóniában,
de oly kecses hölgyet seholse leltem,
ki ily nagyon rabbá tett volna engem.

- Nos hát, ha ennyi kín gyötört, megszánlak én s ajánlom:
holnap eredj anyámhoz és apámhoz el, barátom,
s ha néked adnak, úgy vezess oltár elé a nyáron,
vegyél el feleségül és bizisten
én minden óhajtásod teljesítem.

- Mindaz, mit mondasz, életem, neked semmit se használ,
szavaiddal alám hidat vertél, lépcsőket raktál.
Vélted: röpülsz, de szárnyszegett, sebzett madárka vagy már;
a kardodat saját magadba döfted,
állj fel, szedd össze maradék erődet.

- Tudd: semmiféle harcigép nem rémíthet meg engem,
elszántan védem váramat, mely rég bevehetetlen.
Beszélhetsz bármit, több az ész egy cserfes kisgyerekben.
Tanácsom ez: eredj innét, de gyorsan,
ne lássalak, csak kiterítve. Holtan.

- Hát azt kivánod, életem, hogy meghaljak miattad?
Ha átdöfik a szívemet, ha szeletekre szabnak,
innét akkor se mozdulok, míg bele nem haraphat
kertednek gyümölcsébe szomjas ajkam,
hiszen csak erre vágyom szakadatlan.

- Se gróf urak, se lovagok e gyümölcsből nem ettek,
a bírák és a márkik is csupán csak epekedtek,
kárvallottan álltak odébb, arcuk dühtől vereslett.
Megérted, amit mondani kivánok?
Vagyonod nem ér, csak nehány petákot.

- Szeretnek téged számosan, de nem tengernyien.
Ne űzz, ne becsmérelj, előbb tegyél próbát, szivem!
A szél hol így, hol úgy fuvall, forog szeszélyesen,
gondolj csak vissza arra, amit mondtál,
minden szavad lelket sebez. Nagyon fáj.

- Lehet bár kínod végtelen, fájdalmad mint a tenger,
szaladjon sebten bár ide falunkból minden ember
s kérleljen engem: „Szánd meg őt, hisz így elpusztul egyszer!”
kezemet néked én akkor se nyújtnám,
hisz meg nem kapta se pápa, se szultán.

- Isten neki, én mindenem, haljak meg itt e házban!
Hisz lelkem éjjel-nappal ég szörnyű szerelmi lázban.
Azt mondják majd az emberek: „Nincs szív e büszke lányban,
az ő házában ért véget legénye -
ép testből szállt megsebzett lelke égbe.”

- Ajánlom, hogy hordd el magad (átkaim elkisérnek),
mert megjönnek fivéreim s kiontják majd a véred.
Mit bánom én, mi lesz veled, könnyet nem ejtek érted,
hiába tékozolsz rám annyi sóhajt:
rokon, barát se menthet meg - lakolsz majd.

- Nem menthet meg rokon, barát - ez nékem is világos,
hisz máshová való vagyok, nem ismer ez a város.
Egy éve, hogy megláttalak, azóta idejárok,
mert amióta kinőtted a pendelyt:
emésztő vágyat más szivemben nem kelt.

- Hogyan? Mióta? Áruló, Júdás vagy, istenemre!
Kinőve pendelyem talán bújtam bíbor-selyembe?
Esküdj a Bibliára, hogy oltár elé vezetsz te,
másképpen úgyse kapsz meg engem élve,
sírom legyen inkább a tenger mélye!

- Ha sírod tenger mélye lesz, te égi kellemű lány,
hogy mégis megtaláljalak, a partokat befutnám,
holtan is kihoználak én, akárhogy rejt a hullám,
ha meg is ölne háborgón a tenger,
bűnbe esnék biz én a tetemeddel.

- Szentséges Isten, Krisztusom és mindenféle szentek!
Mi vagy te, mondd? Zsidógyerek? Elvetemült eretnek?
Nem hallgatom gyalázatos szavad, fékezd a nyelved!
Nem ébreszt vágyat már a nő, ha meghal:
elveszti báját, illatát azonnal.

- Mindez világos, kedvesem, de mást mit is tehetnék?
Szavamra nem hajolsz, dalom nem éri el szivecskéd.
Tégy hát velem, amit akarsz, van eszközöd neked még:
te nem szeretsz - én érted lángolok, lásd,
akassz horgodra, mint halat a horgász.

- Tudom, hogy lángolsz értem és szeretlek én, te balga,
de távozz most, dicső lovag s jöjj vissza virradatra.
Ha megteszed, mit mondok én, nem bánod meg, szavamra.
Tiéd leszek - s ez nem csupán igéret,
magamtól tészek majd kedvedre néked.

- Akármit mondasz, kedvesem, nem tágítok e helyről,
imé, itt egy újfajta kés, fossz meg az életemtől -
elvégzed ezt, míg egy tojás a tűzre téve megfől.
Most tégy kedvemre hát, szépséges hívem,
mielőtt lelkemmel végezne szívem.

- Tudom, hogy lelked kín öli, nem enyhül szomjuságod,
nem végzem el, amit kivánsz, kötélnek most sem állok,
csupán ha majd megesküszöl a Bibliára, álnok.
Addig nem csókol férfiember egy se,
nem kaphatsz meg te sem - csak lefejezve.

- A Bibliát mondod, szivem? Keblembe rejtve hordom,
a kolostorból csentem el, nem volt a páter otthon,
e könyvre esküszöm: sosem csalódsz bennem, ha mondom!
A keresztényi szeretet hevítsen,
segíts e vérző, kín-gyötörte szíven!

- Hogy megesküdtél, én uram, felgyúlok én is, látod,
immár hatalmadban vagyok, ellen többé nem állok.
Sokáig sértegettelek - remélem, megbocsátod.
Itt az ideje ágyba bújni gyorsan -
becsüljük meg, hogy ilyen jó sorunk van!

(Ford.: Baranyi Ferenc)

(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)