2011. dec. 21.

Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre!



Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!

Alföldi Géza: Mária dalolja... (1947.dec.24.)



Karácsony este. És esik.
Gyermekként sírva csorog az eresz.
S halk szél, mint altatódal
az anyák ajkán halkan neszez.

Ring a csodás égi bölcső:
- a gyermek sír, ki ma született, -
s Mária dalolja altató dalát
a csillagszemű fia felett.

Sedulius: Karácsonyi zsolozsma himnusz



Mindent megváltó Jézusunk,
kit, - míg világ sem kezdeték, -
önnön Fensége képeként
nemzett a legfőbb Alkotó.

Atyád tündöklő fénye, Te,
mindennek hű reménye, Te,
hallgasd imánk, mit most eléd
önt szerte sok kicsiny cseléd.

Tudod, ki, létet alkotád,
hogy hajdan testünk alkatát
a Szűznek szentelt méhiből
magadra testvérként vonád.

Mely év futásin visszatér,
tanú ez ünnep, hogy jöttél
Egyetlen, Atyád ölébül
világ egyetlen üdvéül.

A csillagok, föld, tengerek
s az ég alatt itt mindenek,
mint új üdvösség szerzőjét,
új dallal neved köszöntsék.

Kiket a Szent Vér öntözött
hű árral, nép a bűn között,
mi szültöd napján mind együtt
a hálahimnuszt hadd zengjük.

Jézus, dicsőség Teneked,
ki Szűztől vettél életet,
Atyádnak is a Lélekkel
hálánk örökkön énekel. Amen
(Ford.: Bujdosó Bálint)

Negyedi Szabó Margit: Karácsonyi emlékezés



Emlékszel-e még az első Karácsonyra...
Midőn lejött hozzánk az angyal a mennyből?
Nem is tudod talán, mely égi táj felől
kerub hárfájának zengő dalát hozta...
Hajlékunk tájékát karácsonyfa-gyertya
Ragyogó lángjával mind megaranyozta...

Szívünk bús fészkébe hófehér szárnyával
Csodák országából béke galambja szállt,
Mire a múlt évek minden sötét árnya
Aranyharmat lepte liljom mezővé vált...

Éltünk minden útját karácsonyfa-gyertya
Édes melegével végig beragyogta...
Angyali hárfának zengő ezüst húrját
Vak idők rozsdája eddig meg nem fogta.

Maradj itt, ne hagyj el, maradj köztünk végig
Fehér galambszárnyon mennyből eljött angyal!
Szívünkbe fogadtunk hajnal hasadással
Szívünkbe marasztunk deresedő hajjal...
Karácsonyfánk végső lángja ha ellobban
Együtt menjünk veled mennybe szálló angyal...

Barna Kornél: Karácsonyéji álom (1965.)




Kelj fel, vedd a gyermeket és ennek anyját
és eredj az Izrael
földére; mert meghaltak akik a
gyermeket halálra keresék vala. (Máté 2-
20)

Álmot láttam. A szent karácsony-éjben
elcsitult, Atyánk, méltó haragod
s míg fényesség gyúlt milliók szívében,
békét-hirdető éjféli haranggal
a Földre küldted egyik angyalod
s mint egykoron, így szólalt meg az angyal:

... Meghalt mind, kik halálra kerestek
minden kis szépség- s jóság-magzatot!
Rákhel siralmát megbosszulta Isten:
A nagy Heródes örökre halott,
szabad az út! A bujdosásnak vége!

Majd így folytatta fennhangon a szózatát:

... Te meggyötört, hontalan bujdosó,
leróttad már izzadság- s véradódat,
Isten- s császárnak adósa nem maradtál,
levezekelted - ha volt - vétkedet,
teljék be hát... a furcsa, magyar Írás,
hogy élned-halnod ottan kell neked,
ahol - szerinted - fényesebb a csillag,
az illat más és árnyasabb a nyár,
hol mindent-mindent elvesztettél egykor
s ahol most minden, minden visszavár!

... Mert vár... a föld és vár a régi házad.
Vakult szemű, gyalázott négy fala
tetőre vár, hogy felzenghessen benne
az újrakezdett élet himnusza;
várnak rád régen elmosódott képek
s elfeledhetetlen dallamok,
vár valaki... egyedül azt várja,
hogy elébe hullj s azt mondjad: Itt vagyok;
vár rád a kedves, ismerős harangszó,
egy régi város: Utcák és terek
- vagy egy falu - hogy így mutassál rájok:
Látod fiam, én itt voltam gyerek;
vár rád a múlt és vár rád a jövendő,
a négy folyó és a hármas halom,
várnak az élők és mind visszavárnak
a temetők a domboldalokon;
vár hívatásod, munkád - és terád vár
a frissen ácsolt tető jó szaga,

... vedd hát a gyermekid és ezek anyját
s eredj...
az Isten hírével, Haza!

Középkori portugál ismeretlen: Krisztus születésére



Jöjjetek, óh hívek
diadalmaskodva,
jöjjetek, jöjjetek Betlehembe!
Megszületett az angyalok királya.
Óh jöjjetek, imádjuk,
óh jöjjetek, imádjuk,
óh jöjjetek, imádjuk az Urat!

Istenből Istent
sugárból sugarat
hordoz méhében egy leány:
igaz Istent ki fogant de nem lett.
Óh jöjjetek, imádjuk az Urat!

Nyájukat elhagyva
a szerény bölcsőhöz
hívásra igyekeznek pásztorok.
Mi is ünnepi lépéssel siessünk:
Óh jöjjetek, imádjuk az Urat!

Az örök Atyának
örök fényességet
húsba öltözve fogjuk látni most,
a Gyermekistent pólyába takarva.
Óh jöjjetek, imádjuk az Urat!

Ki értünk szegény lett
s széna között alszik,
melengesse a jámbor ölelés:
ki ne szeretné, aki szeret minket?
Óh jöjjetek, imádjuk az Urat!

Most himnuszokat
kara angyaloknak
daloljon egeknek udvara:
,,Dicsőség Istennek az égben!''
Óh jöjjetek, imádjuk az Urat!

S ki e mai szent
napon megszülettél,
kis Jézus, glória neked,
örök Atyádnak hússá-lett igéje!
Óh jöjjetek, imádjuk,
óh jöjjetek, imádjuk,
óh jöjjetek, imádjuk az Urat!
(Ford.: Babits Mihály)

Lator László: Áhítat


Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.

Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

Sík Sándor: A napkeleti bölcsek



Ama csillag után.

A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.

A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senki sem.

És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.

Ama csillag után.

Szent Ambrus: Ádventi himnusz



Figyelmezz, Izrael Ura,
Ki ülsz a Kerubok felett,
Jelenj meg Efraim előtt,
Jöjj, támaszd fel hatalmadat!

Nemzetek Megváltója, jöjj,
Szűznek szülötte, jöjj közénk,
Ámuljanak a századok:
Istenhez illő születés!

Nem férfiú magva hozott,
Titkos lehellet ád nekünk:
Isten Igéje testbe vált,
S a szűzi méh virága vagy.

Kelyhe gyümölcsöt bontogat,
Szemérme bár bontatlan áll,
Erénye tisztán tündököl:
Isten járja e templomot.

Szemérme mint királyi ház:
E nászteremből lép elő,
Mint kettős lényű óriás,
S vígan repes az út elé.

Kijössz Atyádnak mélyiről,
Bemégy Atyádnak mélyire.
Leszállasz mind a poklokig,
Felszállasz Isten székeig.

Ki az Atyának mása vagy,
Ölts testet, győzelmed jelét.
Testünket, a gyámoltalant,
Tegye acélossá erőd.

Már fénylik Jézus jászola,
Új fényt lehel az éjszaka.
Ezt immár meg ne rontsa éj,
Nem-szűnő láng legyen a hit.

(Ford.: Sík Sándor)

Tóthárpád Ferenc: Szórom a mákot



Luca, Luca széke
elkészül-e végre?
Édesapám faragja,
kész már minden darabja.

Össze kéne rakni!
Minek még faragni?
Türelmetlen gyermekek
várják már az ünnepet.

Karácsonykor éjjel
félve nézek széjjel.
Szórom, szórom a mákot,
nagyon-nagyon vigyázok.

Éjfélkor felcsendül,
hálaének zendül.
Minden hívő énekel,
szentmisével ünnepel.

Felállok a székre,
Luca, Luca-székre.
Templomajtók nyíljatok!
Boszorkányok fussatok!

Tóthárpád Ferenc: Ugye, hallod szavam?



Karácsony van! Kisjézusom,
ugye, hallod szavam?
Segíts nekem, hogy még jobban
ismerhessem magam!

Segíts, hogy a testvéremnek
jó testvére legyek,
szeretetem tőled kapjam,
és hogy szeressenek!

Segíts, hogy a szüleimnek
jó gyermeke legyek,
Megérthessem a világot
és az embereket!

Karácsony van, Kisjézusom!
Téged ünnepelünk.
Hit, a béke s a szeretet
legyen mindig velünk!

Tóthárpád Ferenc: Óhaj



Bár fenyőfa lehetnék,
madarakat etetnék!

Kedveskednék mézzel,
friss rügyek levével.

Büszkeségem nem csorbulna
akkor sem, ha könnyem hullna.

Megszínezném a telet,
megfékezném a szelet.

Ágaimon cinkék
mulatnák az estét.

Adventkor is illatoznék,
gyertyafényben megfürödnék.

Eljönne az ünnepnap,
engem is kivágnának.

Meleg szoba várna
karácsony napjára,

s csillagszórós békét hozna
az áhítat: karácsonyra.

Tóthárpád Ferenc: Mint Háromkirályok



Csend volt a szobában,
csend és nagyon sötét.
Mint három jó testvér,
fogtuk egymás kezét.

Csoda történt aznap,
ahogy ott feküdtünk.
Tudtuk – félálmunkban –
angyal száll felettünk.

Angyal szállt felettünk,
angyali ének szólt,
álmodtunk, és mégis
az egész igaz volt.

Csak egy csillag látszott
szent karácsony éjjel.
Fényes aranyszállal
szórta fényét széjjel.

Mint azon a napon,
csend ült a világra,
s mint háromkirályok,
indultunk utána.

– Erre, erre! – hívott
betlehemi csillag.
– Kis Jézus érkezett! –
…s szállt a mirhaillat.

Pósa Lajos: Karácsonykor



Fényes égből, Mennyországból,
Szálljatok le, angyalok!
Zöldleveles, aranydiós
Karácsonyfát hozzatok!
Karácsonyfát, ragyogót,
Zörgő-börgő mogyorót,
Ezüstcsengős barikát,
Selyemszőrű paripát.

Fényes égből, Mennyországból,
Szálljatok le, angyalok!
Kis fiúknak, kis lányoknak
Egy-egy könyvet hozzatok!
Hadd kiáltsák: jaj de szép!
Legyen benne mese, kép,
A hazáért imádság,
Magyar érzés, szabadság.

Fényes égből, Mennyországból
Szálljatok le, angyalok!
A didergő szegényeknek
Meleg ruhát hozzatok!
Nagykabátot, nagy kendőt,
Vastagtalpú cipellőt.
Tüzelőfát, angyalok,
Azt is, azt is hozzatok!

Mentovics Éva: Az ünnepi asztal



Imbolyog a gyertya lángja,
Fénylik, mint a Napsugár.
Ünnepváró asztalunkról
fodros füstje tovaszáll.

Karácsonyfán aranycsillag,
és számtalan szép csoda:
csillagszóró, szaloncukor,
omlós, mézes figura.

Kint a kertben pelyhek ringnak,
belesnek az ablakon.
Csodálják a gyertyák fényét
az ünnepi asztalon.

K. László Szilvia: Karácsonyi ének



Karácsonyfa tűlevelén kis csengettyű üldögél,
csengő hangján énekelget, csingli-lingi nevetgél.
Kint a hóban, falu tornyán megkondul a nagyharang,
zengő-bongó hangon dalol, bimmi-bamm, giling-galang.

Megérkezett szép karácsony, köszöntjük az ünnepet,
örüljetek nénik, bácsik, örüljetek, gyerekek!
Együtt csendül, együtt zendül kiscsengő és nagyharang,
jó, hogy itt vagy, szép Karácsony, csingi-ling, giling-galang.

Donászy Magda: Karácsony délután



Karácsony délután
lassan jön az alkony.
Kíváncsiság bujkál
minden gyermekarcon.

Végre sötétedik...
hamvas lesz az este.
Bodri velem együtt
figyel minden neszre.

Mikor szól a csengő,
az ajtó kitárul,
piros alma nevet
rám a fenyőfárul.

Tudom, az erdőből
édesapám hozta,
a diót meg anyám
be is aranyozta...

Azért olyan kedves...
azért olyan drága.
Meghatottan nézek
Apára...Anyára.

Csanádi Imre: Karácsony fája



A Karácsony akkor szép,
hogyha fehér hóba lép-
nem is sárba, latyakba...
Ropog a hó alatta.

Hegyek hátán zöld fenyő,
kis madárnak pihenő-
búcsúzik a madártól,
őzikétől elpártol.

Beszegődik, beáll csak
szép karácsony fájának-
derét-havát lerázza,
áll csillogva, szikrázva.

Ahány csengő: csendüljön,
ahány gyerek: örüljön,
ahány gyertya: mind égjen,
karácsonyi szépségben!

Mészáros Sándor: Kicsi jászol



Úgy szeretném, hogyha szívem
Kicsi jászol lenne,
Karácsonykor az Úr Jézus
Megszületne benne.

Befogadnám, betakarnám,
Illattal beszórnám,
Hideg széltől, deres csóktól
Szeretettel óvnám...

Elringatnám: szent álmait
rózsákkal behinteném,
S ránk borulna csillagostul
Csöndes, égi szent éj...

Jer, Uram, hát, várlak, jövel!
Szívemet kitárom...
Születésed áldott percét
Örömtelten várom...

Móra László: Karácsonyi csengő



Csingilingi, cseng a csengő,
Száll a szánkó, mint a felhő,
Csaknem elszakad a gyeplő,
Csingilingi, cseng a csengő.

Égi szánkót hajt az angyal.
És mire az estihajnal
Megjön a szép fenyőgallyal,
Cseng a csengő, jő az angyal.

Itt a Jézus angyalkája,
Égben termett csodafája,
S mindent, mindent aggat rája
A kis Jézus angyalkája.

Arany diót, arany csengőt,
Ezüst lepkét, ringót rengőt,
Amilyen még földön nem nőtt,
S csilingelő arany csengőt.

Kérünk Jézus angyalkája,
Ahol sok a koldus, árva,
Hol jóságod legtöbb várja,
Ott pihenj meg legtovábbra.

Hozz örömet, békességet,
A szíveknek melegséget,
Karácsonyi szép meséket,
S az Istennek dicsőséget.

B. Radó Lili: Mit üzen az erdő?




Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.

Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.

Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,

akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?

- itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet!

Pálfalvi Nándor: Karácsony



Karácsony ünnepén
az a kívánságom,
Legyen boldog mindenki
ezen a világon.

Itt is, ott is mindenütt
legyen olyan béke,
mint amilyen bent lakik
az emberek szívébe.

Fésüs Éva: Álmodik a fenyőfácska



Álmodik a fenyőfácska
odakinn az erdőn.
Ragyogó lesz a ruhája,
ha az ünnep eljön.

Csillag röppen a hegyre,
gyertya lángja lobban,
dallal várják és örömmel
boldog otthonokban.

Legszebb álma mégis az, hogy
mindenki szívébe,
költözzék be szent karácsony
ünnepén a béke.

Borisz Paszternák: Hamlet



A zaj elült. A szinpadra kiléptem.
Az ajtó szögletének vetve hátamat.
Messzi visszhangokat halászva tán megértem,
A kor, amelyben élek, merre tart.

Rámnehezedett az éj homálya,
Ezernyi látcső csillan róla rám –
Atyám, ha lehet, tekints e fohászra:
Múljék el ez a keserű pohár.

Szeretem szívós, szép szándékaid,
S a szerepet játszani kész vagyok.
De már egy újabb dráma készül itt,
Amelyből kimaradnom volna jobb.

Ám a cselekmény eleve kitervelt,
S az út végét elhagyni nem lehet.
Magam állom a farizeus-tengert.
Élni – nem leélni kell az életet.

(Ford.: Gömöri György) (Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)

Borisz Paszternák: Március



Tikkasztó hévvel izzik fenn a nap,
a hegyszoros tombolva éled.
Munka forr, munka pezseg a tavasz
izmos fejőleány-kezében.

A vérszegény hó lassan sorvadoz
Kék erek kis ágacskáiban,
De élettől füstöl a pajta most
És csillognak a vasvilla-fogak.

Ezek az éjek, éjek és napok!
Záporok dobszava délben,
Tetőről csurgadozó jégcsapok,
Álmatlan patakok fecsegése!

Kinyílt a pajta, istálló s az ól.
Galambraj zabot szemez a havon.
És minden, minden az életadó
Trágya friss szagától illatos.

(Ford.: Gömöri György)
(Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)

Borisz Paszternák: Nagyhéten



Még éji köd köröskörül,
még oly nagyon korán van,
hogy csillag számolatlan ül
az égen, csillog, fényesül,
s az egész föld, ha csak tehetné
a Húsvétot átszenderegné
buzgó zsoltározásban.

Még éji köd köröskörül,
s míg hajlik a hajnal az égre,
mint aki örökre nyugodni tért,
nyugszik tetőtől-talpig a tér –
s mintha a langyos napkelte
beletelne még ezer évbe.

A föld most még mezítelen
és úgy szeretne éjjel
harangozgatni szertelen
és zengeni a kórus énekével.

És Nagycsütörtöktől egész
Nagyszombat éjjeléig
partot törnek a vizek és
a tenger felörvénylik.

Csupasz erdőben csupasz az ág,
és a fenyőfák rendje,
mint imádkozó sokaság
néz fel a Golgota-hegyre.

S a városban, a kis, kopár
tereken ácsorogva
meztelen fák csoportja vár,
s beles a templom rácsán lopva.

S nyűgözi őket félelem.
Érthető ijedelmük –
kiszöknek helyükből a kertek,
a földek rengenek, remegnek:
az Egy Istent temetjük.

S az Úr Ajtaja csupa fény.
Fekete palást, gyertyasor, ének,
arcok, pirosra sírt szemek –
s hogy feltűnik a körmenet,
s a Gyolcslepellel közeleg,
a kapunál bámuló félszeg
nyírfák az útból félrelépnek.

És az udvaron körbejárdal
s az utcáról tavaszi kedvet
s jóillatot: szentelt kenyér
szagát, vegyest a föld szagával.

Március havát szórja szét
a kéregető nyomorék-
seregnek, mintha valaki
a szent ládának javait
osztaná szét a koldusok közt.

Az ének eltart hajnalig,
s magukat kizokogván
elcsendesednek és alig
szűrődnek ki a fényekig
az ige és a zsoltár.

Éjfélre minden élő elcsitul, s a várt
tavasz zsibongva éled –
az idő lassan mind enyhébbre vált,
és le tudjuk majd győzni a halált
a Feltámadás erejével.

(Ford.: Gömöri György)
(Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)

Borisz Paszternák: Fehér éjszaka



A távoli időkre gondolok,
egy pétervári régi házra. Kurszki
szegény sztyeppei birtokos leány,
te – épp fölérkezel tanulni.

S mert bájos vagy – már vannak hódolók is.
Padlásszobád magasából a mélybe,
a koranyári éjszakába nézve
az ablakdeszkán kettesben könyöklünk.

A gázlámpák pillangókként libegnek
a borzongató, hűvös pirkadatban.
Az alvó messzeségek földerengnek,
míg szólok suttogó szavakkal.

S mindkettőnket ugyanazon titok
elmondhatatlan szépsége varázsol,
a látvány, ahogy a Néha nehéz
vizei mögött Pétervár kitárul.

Ott távol, a sötétlő ligetekben,
a koranyári fehér éjszakában
csalogányok csattognak friss torokkal
szerte az erdőborította tájban.

Majd a hibbant fülemülék szavához
társul a kisebb madarak dala,
s erdők mélyein tarkán folyik egybe
a hangok gyöngyöző zűrzavara.

Csöndben, mint mezítlábos vándorasszony,
palánkok mentén sompolyog az éj,
s a hajnalodó vén ablakkeretben
akadozik köztünk is a beszéd.

S mintegy visszhangként lassú szavainkra:
a kertek kerítései mögött
cseresznyefák és almafák fehér
virágok ezrét öltik ágaikra.

S kitódulnak sodródva az utakra
mint tündöklő, roppant kísértetek,
s a sok titok tudója éjszakának,
a fehér éjnek búcsút intenek.

(Ford.: Sulyok Vince)
(Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)

Borisz Paszternák: Karácsonyi csillag




Tél volt.
Szél vágott künn a pusztán.
Barlangjában, fenn a hegyoldalon,
fázott a Gyermek.

Ökör lehelete melengette.
Szelíd állatok
álltak körülötte,
s a jászoly fölött meleg pára áradt.

A pásztorok, subáikból kirázva
a kölesmagokat,
a sziklás hegyoldalból
nézdeltek álmosan az éjszakába.

Távol havas mező és temető,
kerítés, fejfák,
kocsirúd benn a hóbuckában,
s csillaggal teli égbolt a sírok fölött.

S a csillagok közt titokzatos lobogással
számukra eddig ismeretlen
új csillag ragyogott alacsonyan
az út fölött, mely Betlehembe fut.

Messze az égtől és Istentől
itt izzott, mint tűzvészek idején
a kazlak,
mint égő szérűk, lángoló tanyák.

Szalma s szénakazlak parázslásával
növekedett a csillag egyre
az újmódi fényességétől
elkáprázott végtelen mindenségben.

Mögötte az a növekedő fénycsóva
valami csodahírt jelentett,
s hívását-szólítását
három csillagot néző bölcs követte.

Mögöttük megrakott tevéik cipekedtek
ajándékaikkal, meg fölszerszámozott, aprónövésű
szamaraik szaporáztak le a kövek közt.

S közelgő idők különös előjeleként
égre kelt a csillag mögött minden, mi utána lett eljövendő.
Évszázadok minden vágya, álma és eszmélése,
képtárak és múzeumok elkövetkező gazdagsága,
minden tündérek pajkossága, mind a varázstevések,
minden fenyőfa a világon, minden gyermekálom.

Minden kis gyertya remegése, minden angyalhaj,
karácsonyfadíszek minden színes nagyszerűsége...
... Mind gonoszabbul, mind dühödtebben vágott a szél a pusztán.
... Minden csillogó ezüstalmák és ezüstgömbök.

Égerfák álltak a tó mentén tájat rejtőn,
egy kisebb rész volt látható csak föntről a dombról
a varjúfészkeken át s a falombok közt:
a gát, melyen tevék s szamarak közeledtek
a pásztoroktól tisztán felismerhetően.
- Menjünk, imádjuk mi is a csodát,
mondták, vállukra terítve a ködmönt.

A hóban előre küszködve melegük lett.
Lábnyomaik világos tisztásokon át
levelek csillogása közt húzódtak tovább,
nyomaik, melyeket a kutyák megmorogtak,
s melyek mint gyertyacsonkok lobogtak a csillagfényben.

Mint mesékben, az éj olyan hideg volt,
s a hóval fedett hegyoldalon
valakik egyre soraikba álltak.
Szorongva néztek körül a kutyák,
s bajt várva a kisbojtárhoz húzódtak.

Ugyanazon a tájon s utakon
angyalok is jöttek a tömeg sűrűjében.
Láthatatlanok voltak s testtelenek,
csak lépteik hagytak nyomot a hóban.

A barlangnál tolongott a tömeg.
Világosodott. A ciprusok előtűntek.
- Kik vagytok? – kérdezte most Mária.
- Pásztornépek, s az ég küldöttei,
s kettőtöket dicsőíteni jöttünk.
- Szűk benn a hely. Maradjatok az ajtónál.

Hamuszürkén érkező derengésben
kanászok és juhászok toporogtak,
gyalogosokkal lovasok veszekedtek,
s a fatönkökből vájt vályúknál tevék
ordítoztak, szamarak kötekedtek.

Világosodott. s porszemekként a reggel
eltüntette a csillagokat mind az égről.
A barlangba Mária csak a három bölcset
bocsátotta be a mérhetetlen tömegből.

A tölgyfajászolyban fénylőn aludt a Gyermek,
mint szép holdfény egy kivájt oduban.
S báránybőr bundácska helyett szamár
párája s ökör lehelete melengette.

Ők hárman csak álltak az istállóhomályban,
suttogtak, szavakra alig találva.
Valaki a sötétben hirtelen kézenragadta
s a jászoly balja felé tolta őket,
s hátranézve ott: Mária küszöbén
Mint vendéget, látták a Csillagot.

(Ford.: Sulyok Vince)

(Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)



Berda József: Elaludtál



Csak most robogott ki a vonat az állomásról
s előbb még virgonc kölyök, máris elaludtál.
Aludj csak, aludj, tündéri ékszer, megszelídült aluvó!
Angyalok aludnak így csupán s te közülök való vagy, érzi
és tudja a tiszta lélek. - Csak mi vagyunk ébren még,
gonosz felnőttek, az ördög vásott rokonai s unottan
várjuk a megérkezést, melyről már te az irigyelt
mennyországban álmodozol, anyád mellére hajtván
mosolygós szőke fejecskéd, mely úgy csillog most,
mint drága gyémánt a korom sötétségben.

Keszthelyi Zoltán: Bérház



Pirkadatkor, mély alvás után,
midőn érett narancsként lóg a nap,
s a nyugalom kedvesen köszönt,
idézem, bérház, szürke tájadat.
Csúf épület, tetődön rozsda, szenny ég:
törölhetetlen álom, durva jelkép.

Ifjúságom benned énekelt,
rekedten, mint a göthös nagyapák;
szobás-konyhás lakásban, udvaron,
hová a Kór lebbenti harmatát
s a napvilág csak késő délben ér el
vigasztalan, homályos ékszerével.

Koplalók és könnyezők között
három naptárnál több is szétszakadt -
S nézték egymást bizalmatlanul,
mint bosszúvágyó, hallgatag vadak
az éhhaláltól reszkető szegények
és önfeledten vártak eleséget.

Itt üldögélt, este küszöbén,
részegék családja és a lány,
kinek nem lesz leánya, sem fia,
kinek szerelme perzselő csalán:
megbánta, sírt a háznak sok legénye,
hogy belebámult melle közepébe.

Vinnyogó, fogatlan nénikék
hadartak össze tücsköt-bogarat,
vércseujjuk, féltékeny szemük
a batyujukra penészként ragadt,
szorgalmasan billegtek körbe-körbe,
rimánkodásuk ajtónkat söpörte.

Pengeélű szó illette szám,
ha gyomromon a kín terpeszkedett,
nem segített már a könnyítő
káromkodás; se jég, se fergeteg.
A nyár, a tél ikerként ballagott itt,
s egykedvűen hallgatta koplalóit.

Kis Ferenc: A hű lángok hiába...



Ömlik a víz, a gőzölgő esővíz
már napok óta múlhatatlanul -
a házőrző eb nézi, amit őriz
úgy pusztul, mintha pusztítaná ő is
bús vackán, ahol dühödten lapul.

Dühödten? inkább tehetetlen nézek
ablakon át a lucskos őszbe ki -
a félhomályban úgy szorong a lélek
rémülten, mintha benne születnének
December lidércfényes kölykei.

És akkor is, ha kigyúlnak a sárga
lángok az őszi rothadás felett -
még rémültebben nézek ki a sárba,
hol nincs vigasz s a hű lángok hiába
vívódnak, mint a lelkiismeret!

Hát meg kell halni mégis... uram isten!
mi lett belőlem? gyermek, aki sír?
ó, hol a lélek, mikor még amit nem
értettem, annál erősebben hittem
s úgy nyílt a szívem, mint a gólyahír!?

Ömlik a víz ... az ablaknál esetlen
didergek, mint a kocsonyás falak -
lehull a toll, már sírni sincsen kedvem:
a házőrző eb vinnyog s tehetetlen
dühében önnön magába harap.

Zelk Zoltán: Mestersége: író



Az író lakást keres, albérleti szobát. A bérbeadó természetesen özvegyasszony s az is természetes, hogy a lakójelölt foglalkozása után érdeklődik. Pontosabban a mestersége után. A kérdés így hangzik:

- Mi a mestersége?

Próbálták már, milyen kínos pillanat? Ha hazudik s azt feleli, hogy asztalos, ügynök, hivatalnok: föltétlen igazmondónak vélik, de később kiderül, hogy szélhámos. Ha azt feleli, író: igazat mond, de már abban a pillanatban szélhámosnak vélik. A bérbeadó özvegyasszony még megpróbál segíteni, rajta, mint a jó tanár, szájába adja a feleletet, megkérdezi:

- Újságíró?

- Nem. Író...

Most már menthetetlen. Ha tényleg író, akkor újságba ír � gondolja, sőt néha mondja is a jóságos özvegyasszony, látja, hogy nincs értelme a további kérdezősködésnek s most már pszichológussá változik, a lakáskereső arcától s modorától függ, hogy kiadja-e neki a szobát? Jelen esetben kiadja. Másnap az albérlő kiállítja a bejelentőlapot s elviszi az őrszobára. Az ügyeletes rendőr gondosan átnézi a kiállított rovatokat, az egyiknél, amely azt kérdezi: "állása, foglalkozása, tanult mestersége, szakképzettsége?" meghökken. Egyetlen szó felel a hosszú kérdésre: Író. A rendőr végül is megkérdezi:

- Milyen író?

Legszívesebben azt felelné, hogy szürrealista író, de ehhez gyáva.

- Hogy-hogy milyen? Hát író.

- De milyen író? Gépíró?

- Nem.

- Gyorsíró?

- Nem.

- Hát akkor hírlapíró?

- Az sem.

Végül, bár maga is érzi, milyen ostobán hangzik most ez a szó, kinyögi, hogy "szépíró"... A rendőr elcsodálkozik, mintha azt hallaná, hogy "szépkőműves", de már belefáradt a vallatásba és lepecsételi a bejelentőlapot. Albérlő hazamegy, másnap észreveszi, hogy a szoba poloskás, de nem mer felmondani, mert akkor egy hónap múlva újból megkérdeznék tőle: - Mi a mestersége?

(Forrás: Nyugat 1938. 2.sz.)

Szemlér Ferenc: Babits verseiről



A Nagy Nemzedék, ami döntő irányt adott első irodalmi eszméléseimnek, lassan teljes kiadásokban foglal helyet könyvespolcomon. A legelső volt Ady, aztán Tóth Árpád, aztán Kosztolányi s most végül Babits is vaskos kötettel, egy egész élet verseivel tesz tanúságot a századelő nagy művészi forradalmáról.

Olykor nyugtalanul nézek a szép, keménykötésű, könyvekre. Vajon a díszkiadások sorsa várja őket? Talán szívesebben forgattam a szinte mindennapi használatra szánt, kartonba-kötött, gyakran silány papírosú könyveket, mert az újat, a nyugtalanító izgalmat jelentették.

A díszkötést pedig csak akkor vesszük kezünkbe, ha hivatkozási anyagra van szükségünk. Ma is emlékszem arra a megrendítő izgalomra, amit a Nyugtalanság völgye okozott nekem. Ez volt az első teljes Babits-kötet, ami kezembe került, az első könyvek közt talán, amelyek a hatalomváltozás határzárán Erdélybe jutottak. Csoda-e hát, ha ez az izgalmas, rejtelmes, számomra első Babits-verseskönyv elhatározóan befolyásolta egész Babits-szemléletemet és hogyha később egyéb műveit is olvastam, az új benyomásokat mindig átszínezte a Nyugtalanság völgye verseiből kapott első emlék.

Ezért volt az, hogy számomra a Babits hűvösségét, klasszicitását emlegető megjegyzések rendszerint más értelmet nyertek. Az én Babits-képemet ez a négy sor jellemezte:

Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem és most pap vagyok
és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk, halljatok,
mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk,
csak a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk!

(A jóság dala)

Ez a szemlélet talán nem volt teljes, de semmiesetre sem volt hamis. Néha valakit csak felnőttkorában ismerünk meg, de egy-két lényegesebb jellemvonásának felfedezése helyettesíti, sőt pótolja a fejlődés fokozatos menetének ismeretét. Elmulaszthattam tehát azt a tanulságos örömet, ami az egymásután megjelenő verseskönyvek különbségeit és újdonságait emelkedő lépcsőzetté köti össze, helyette azonban egységesebb, tisztább képet kaptam arról a költőről, aki igen közel állott hozzám.

Később két ízben pótoltam a hiányt. Először nyolc évvel ezelőtt, másodszor most, az "összes versek" megjelenése alkalmából. A kép kiegészült, de nem változott. Vagy ha változott is, ez a változás bizonyos tagozódás módjára jelentkezett, ami egy triptichonra emlékeztet s félő, hogy önkényes. A vonalak, amelyek a képet három részre osztják, voltaképp csak külső kellékek, nem tartoznak a képhez, de a szemlélőnek szüksége van rájuk, hogy a bőven áradó benyomásokat rendszerezze. De a tagozódás azért is gyanút keltő, mert önkéntelenül is összeesik az élet hármas osztódásával, ami az ifjúság, a férfikor és az öregség. Vagy esetleg éppen ezért igaz.

E könnyű beosztással szíves-örömest megoldanám a babitsi titkot. A mű mögött azonban egész ember rejlik és hiába fejlődés, hiába változás, az Én mégis mindig ugyanaz marad. Az évgyűrűk csak vastagítják a fát, de nem teszik mássá. Így hát a legelső versben is fel kellene fedezni minden későbbi vers lehetőségét és a legutolsóból is vissza kellene mutatni azokra a régi, elmosódó nyomokra, ahonnét kifejlődött. Egy példával szolgálok: valamelyik bírálója elismerően említi, hogy Babits az utána következők eredményeit is művébe olvasztotta s érvként Illyés durvább ütemhasználatának és asszonáncainak mását vélte Babits újabb verseiben felfedezni. Ezt a rímbeli szabadságot azonban Babits régi verseiben is megtalálhatjuk.

Ágynak az fázón búj alá,
nem melegíti búja láng...
(Strófák a wartburgi dalnokversenyből.)

vagy

A te zenéd van ébren egyedül
mint láthatatlan éles hegedű...
(Az őszi tücsökhöz)

vagy:

Hol Dórion állt, ős pylosi vár,
odajöttél Oichaliából,
múzsák mezején, mézes mezején
lábad a dús fűbe lábolt.

(Thamyris)

Az általános képben ezek akkoriban csak mint kivételek szerepeltek, de pompásan példázzák a később megvalósult lehetőség természetes, fejlődésszerű voltát s ezzel a babitsi mű egységét. A hármas tagozódás mögött tehát folyton a mű és az ember oszthatatlanságára kell figyelnünk és ez nehezíti meg a feladatot.

Az ifjú Babits Így szól Irishez:

Idézz fel nékem ezer égi képet
és földi képet, trilliót, ha van,
sok földet, vizet, új és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.

(Himnusz Irishez)

Csakugyan, a fiatal költő szomjas szeme mintha nem önmagára, hanem a világra fordulna. A lírikus epilógja csak egy kényszerű kitörés. A többi versekben az én óvatos szemérmességgel húzódik meg a dolgok ezer színe és alakja mögött. Nem hűvös és nem tartózkodó ez a szemérmesség, inkább nyugtalan és lobogó ("Minden a földön, minden a föld fölött - folyton-folyású, mint hegyi záporár, - hullámtörés, lavina, láva - a tűz, örökös lobogó..."), de mégis csak kintről felénk tartó benyomásokkal törődik. A gyermek, aki habzsolva és nyugtalan mohósággal dolgozza fel az új megismeréseket, még önmagáról is harmadik személyben beszél. A fiatal Babits is így fogalmazza meg lírai megrendüléseit - harmadik személyek álruhájába bujtatva (az ilyen verseket a félmúltban "helyzetdaloknak" nevezték). Mintha csak a társadalomtudós elméletét akarná igazolni, ami szerint az egyén lelke a külvilág benyomásainak sugártöréseiből keletkezik. Hogy tudatosan valósította-e meg Babits ezt a költői magatartást, vagy pedig ösztönei vonták e kifejezési lehetőség felé, ma már nehéz eldönteni. Később mindenesetre világosan állott Babits előtt saját költői magatartásának képe:

Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem, s búsan hátrálnak az évek.

(Síremlék)

Annak idején talán nem is sokat tévedtek azok, akik az ifjú Babitsban csupán ezt a tartózkodó vonást vették észre. A századelő énistenítésében - ahol az egyén fontosságát és nem az élmény egyéniségét hangsúlyozták - Babits tartózkodása feltűnőbb lehetett, mint ma, noha e verseknek boszorkányos ügyességét talán most is félnénk utánozni.

A férfikor még messze van, a Laodameia és a Vihar is még mindig harmadik személyben beszélnek a bujkáló költőről, de az érzés nyugtalanító jegyei már mutatkoznak. A csapongó és mindent meghódítani kész izgékonyság lehiggadásának első jele talán az Esti kérdés című vers, aminek utolsó sorai kísértetiesen előrevetítik a csaknem egy évtized múlva kialakuló férfi-Babitsot. A nagy élményt egyelőre még csak a fegyvergyárak és világlapok készítik elő. A lezáruló korszak fülledt, nyárszerű éveiben azonban a babitsi líra fanyar frissességét is átmelegíti a héj mögött érő és duzzadó hús. A mostani verseket közvetlen rokonság fűzi a régiekhez, de a szemlélet megváltozott. Eddig a külső világ tükreiből vetődtek sugarak a költő alakjára, mostantól kedve a belőle kisugárzó fény világítja meg a tárgyakat. A bánat és nyugtalanság eddig csak költői téma volt számára, most már a fájdalom készteti megszólalásra:

Gondoltad volna egyszer, erődben és szabadban,
robogva tüskön által, mint kit a nap vakít,
hogy lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban
és milyen jól esik majd szeretni valakit?

(Ecetdal)

A költő felfedezi azt, hogy nem kell tovább bujkálnia, közvetlenül is beszélhet önmagáról, És ez a magatartás különös könnyedséggel simul át a háború-előidézte új világképbe. A háborús években születik meg a férfi-Babits.

Az élmény ereje oly hatalmas, hogy szinte egyszerre változtatja meg Babits eddigi világát. Mostantól kezdve hiába keressük műveiben a csak-vers vonásait. Az élet teljesen és visszavonhatatlanul személyes ügy lett számára, de ugyanúgy személyes ügy lett a mások élete is. A szó most már nemcsak éppen annyit mond, mint emennyi a vers síkjában elfér. A sorokban és mondatokban nehéz és véres emlékek rejtőznek. A kimondott szavad ki nem mondott borzalmak árnyait idézik s Babits egész költészete megtelik a nyugtalanító valóság áramaival. A horatiusi ódát idéző különbség érzése most már legfeljebb csak panaszként tör fel:

S e zord napokban, mikor olyan olcsó
a lélek s törik, ki hajolni nem tud
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet sem jut,
. . . . . . . .
mi lesz az én lelkemmel?.......

(Magamról)

de ez sem a régi költői panaszkodás, hanem a megrendült ember keserű kiábrándult felkiáltása.

Babits költői fejlődésében azt hiszem ez az élmény volt a döntő. Innét nem volt visszatérés és az elsőrangú költőből itt lett igazán nagy költő. Eddigi versei alapján klasszikus költőnek nevezték, de ha a későbbi korok a nemzet klasszikusai közé fogják számítani, majd az ettől kezdve írt versei alapján teszik. A következő években lesz megint idő, amikor Babits újra visszatér önmagához, menekül a rázúduló világ elől, de ebben a menekülésben már testén viszi a kapott sebet és idegeiben az üldözők lármáját. A nyugtalanság völgyéből nincs többé szabadulás. Hiába menekül a "kettes csöndbe", az új versekben már csak nagyon ritkán és halványan rémlik fel az egykori Babits. Sőt valami egészen új, a magányos Babitsnál szokatlan hang is vegyül az eddigi zengésbe. Gyakran hallani róla az elefántcsonttorony vádját, de ennek mintha ellentmondanának egyes versei. Mint például ez a pár sor:

s gyerekek szaladnak az utcán,
mint kis patkányok, egyre többen,
egyre többen és rongyosabban.
. . . . . . . . . . . . . .
Még a kenyér nincsen elosztva
s a testvérek osztályra várván
éhen gebednek . . . .

(Utca, délelőtt)

De a költő meg megállapítja azt, amit itt leír. Az emberekkel együtt gondolkozik, de nem érez velük. Hiányzik belőle az a képesség, hogy gáttalanul és végletesen feloldódjék a közös szomorúságban, vagy közös mámorban. A férfi-lírát kialakító nagy élmény mintha túlhajtotta volna önmagán. Oly messzire kikényszerítette szemérmesen takargatott énjéből, hogy ezután már csak visszahatás következhetett. Végeredményben tehát a háború nagy élménye nem egyesítette a költőt a külső világgal, az emberekkel, hanem inkább elválasztotta tőlük. És ezzel a szenvedést még élénkebbé tette. Az új élmény tehát ismét csak Babits eredeti költői magatartásának gazdagodásában - nem pedig törésében vagy megváltozásában - nyilvánult meg.

Babitsot eredeti költői hajlamai a magányra kárhoztatják. Ady fel tudott olvadni a közös élmény, vagy a társadalom közegében. A kétféle magatartás bizonyítékául érdemes összehasonlítani Ady Kezdenek nyakukba venni című versét a Vén kötéltáncos kétségbeejtő látomásával. A magányra és magányosságra született lélek alkatilag képtelen belehelyezkedni a közös indulatok és szándékok áramába s különállásából nem öröm, hanem nyugtalanság és a menekülés vágya származik.

A Versenyt az esztendőkkel c. kötet már ennek a legyőzhetetlen végleges magánynak tanúsága. Az érett, mindenkivel, önmagával is leszámolt öregség hangját idézik ezek a versek. Még nincs igaza Mint a kutya silány házában öntudatos nemtörődömséggel topogó és megbotló sorainak, mert a költemények egyöntetű hangszerelésében teljes és tökéletes zene zeng. Az öregség itt még nem jelent fáradtságot. Csupán a mondanivaló telik meg egy keserű díszítés szinte teljesen elvész, még az is, ami a nagy élmény után megmaradt. Ezért talán a versek hangja is egyformább. Nem is lehet másként, hiszen a férfikor önmagát és másokat marcangoló keserűsége állandó és így elviselhetőbb fájdalommá nemesült.

S mordan nézem, hogy köröttem a vak élet hal,
mint egy holt próféta kit már senki úgyse hall.
. . . . . . . . . . . . . . .
Hozza postámat a posta: mennyi rossz madár!
Be jó hogy csőrük csapása egy cseppet se fáj!

(Holt próféta a hegyen)

Az öregedő Babits lírája most visszamutat a fiatal költő lényére. A vers már ismét csak egyedül a költőt festi, de milyen másképpen, mennyire teljesebben, mint az első évek idején. Az egykor kihívó dac mostanra szívós és befele fordult makacssággá változott át s az a szemérem, ami egykor csillogó ruhákba takarta a lélek meztelenségét, most legfeljebb csak arcának megkeményítésére és elfordítására készteti a költőt. A költő most is önnönmaga, de egyben mégis más - mint egy szám, amit saját magával szoroztunk meg.

Úgy látszik, mintha a kör lezárulna itt és egy költői vagy emberi élet nyugalmasan szép betetőződésében vennénk részt. A nagy leszámolás a költő javára dőlt el. Bizonyára többet adott a világnak, mint amennyit tőle kapott s most már lassú tűzként emésztő, de egyben melengető fájdalmával kiejtheti magát a világból. A legnagyobb élmény azonban még mindig hátra van. A halálhoz, saját testünk halálához való személyes közünk élményét még csak most éli át teljes valóságában a költő. Az Újabb versek, a kötet utolsó versei, ennek a szinte kimondhatatlan élmények jegyeit jelenítik meg. Ez a halál-érzés lényegesen különbözik a fiatal költő vagy az érett férfi halál-tudatától. Az utóbbi inkább az értelem dolga: belátom, hogy az elmúlás kikerülhetetlen, megértem, hogy nincs menekvés. És ez végtelen szomorúsággal tölt el. Most azonban idegeim érzik a felém közelítő Ismeretlen tigris-lépteit és a mondhatatlan borzalom testet-lelket megbénít. A szenvedés, a fizikai szenvedés csak előfutárja ennek a halál-élménynek. Így azok a versek is, amelyek erről a szenvedésről szólnak, bele vannak ágyazva a mindent-átölelő nagy megrettenés anyagába. A múltba való visszatekintés, vagy a gyógyulás öröme szintén ezzel az érzéssel párosul:

Minden éget már, hogy lássam is, hogy nézzem...
Tapintom tagjaim...
És nem vagyok halott, én mindent túléltem
S vár a fény odakinn.

(Karácsonyi lábadozás)

Az életnek is különös, heves ízei vannak a fenyegető halál közelében. Fel-felcsillannak néha a versek, mint a fiatal Babits idejében. De végül is minden visszahal a rettenetes és ki nem irtható tudatba:

Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Búcsúízzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

(Ősz és tavasz közt)

Persze vannak szelídebb napjai is a zordon öregségnek. Régi telek emlékei és régi gyümölcsök ízei látogatják meg a költőt, aki sajgó boldogsággal gondol a múltra. Ki-kimegy a kertbe, néha irigyli, néha szereti a természet fecsegő tavaszi zöldjét és az elmúlás előtti csend enyhe borzongásában mintha az öregedő Aranyt látnók magunk előtt. A hasonlóságot talán nem is a versek idézik. Arany öreges gunyorosságát Babits kiábrándultabb keserűsége helyettesíti és ha Arany utolsó éveinek biztonságot adott a rendítetlen vallásos hit, akkor Babits ezt a biztonságot az "elbocsátott vad" ösztönös bizalmában találja meg. De az emberi magatartás hasonlósága önkéntelenül is felidézi annak a nagy magyar költőnek emlékét, akihez a még ifjú Babits verssel fordult egykor, hogy most öregkorára egy életmű befejezésének méltóságával ismét emlékeztessen rá.

Ebben a hasonlóságban a versek ismertetője saját óhajának is kifejezést kíván adni. Az irodalomtörténet szerint ugyanis tizenegy évvel összes költeményeinek megjelenése után tette közzé Arany legszebb balladáit és ezután egy évvel a Toldi szerelmét. A dolgok pedig néha ismétlődni szoktak.

(Forrás: Nyugat 1938. 2.sz.)

Jékely Zoltán: Jules Laforgue



"Mais dors, c'est bien fini, dors pour l'éternité..."

Laforgue... Mit foglal ez a név magába? Oldalszakállas, sétapálcás dandyt látok, aki őszelői esténként csillagnéző párizsi sétákra indul.

Most hetvenhét esztendős volna, ha élne. Láthatnánk őt, köszönthetnénk és illedelmesen követhetnénk Párizs utcáin, a "finom negyedekben", a parkokban, mint magába merülve cirkáló, padon-üldögélő elegáns öregurat, ha élne! Már ötven éve halott (quand on est mort c'est pour longtemps!), huszonhét esztendős korában halt meg; M. Saint-Clair szerint (aki az N. R. F.-ben írt róla most tanulmányt) sajnálatosan korán, félbemaradt munkákat, hatalmas terveket, vázlatokat hagyva hátra; mi vigasztaljuk magunkat azzal a hittel, hogy éppen a legfőbb pillanatban, a kellő életkorban tűnt el e planétáról ahhoz, hogy utóéletét biztosítsa, hogy kifogástalan és sérthetetlen költőiségét tökéletes egésznek tekinthető opuszként lássuk s érezzük mindörökké.

Telegráfpóznákról, gyárkéményekről énekelt - egy magasságban a holddal - napilapokat, egészségügyi statisztikákat, kórházi fehérneműket mert versbe foglalni a nyolcvanas évek közepén (Ó, diadalmas "modernség" kora, az újszázad-közelség technikát csodáló, emberi haladásban rendületlenül bizakodó - nekünk már meghatóan tragikomikus ideje!) Hol vannak azok a gyárkémények, telegráfpóznák? Már mind ledűltek, mind kikorhadtak s drótjukat végképp megette "kilometrikus spleenjükben" a rozsda. Ma már mitológia mindez, Laforgue azzá bűbájolta őket; távoliak, költőiek - mint a holdvilág, vagy mint az előkelő negyedekben felhangzó alkonyati zongoraszó.

De a hang, amelyen panaszkodott, a lélek reflexe, mely ezekbe a lelketlenségekbe emberszabású fájdalmat, neuraszténiát vetített, örök. Elfinomult, magas fokú rugalmasságig kopott idegrendszer, mint régi háztartások ezüstkései - (egész dallamokat lehet pengéjükkel lejátszani) -; megérzi s a legpontosabban ki is fejezi, túl a századvég költőinek kötelező nyavalygásain, a huszadik század emberének minden kiölhetetlen, legyőzhetetlen nyomorúságát. Nihilizmussal kacérkodik s vállvonogató krakélerséggel próbál védekezni a gyakran rátörő szentimentális könny-rohamok ellen:

Oui, ce monde est bien plat...
Moi, je vais résigné, sans espoir a mon sort,
Et pour tuer le temps, en attendant la mort,
Je fume au nez des dieux de fines cigarettes.

Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanából fel-felrémlő ötlet-ködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű-megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem századán-túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, presszimbolizmustól menekültében, - vagy ilyesmik utálatában - mindent végletesen stilizál, átdolgoz s nem az akkori világból való önmaga képére formál. Elsősorban ennek a sajátságának köszönheti, hogy egyenesen idegrendszerünkbe furakodik minden mondanivalója. A baudelaire-i vörös talárt leveti tehát s le a velejáró pátosz kép-, hasonlat-csipkézeteit, retorikus monotóniáját, mely természetesen újabb lélektani törekvéseihez, félálomban-kotorászó mivoltához nem lett volna illő és alkalmatos. Egy-egy rímelő verssora olyan, mint a légtornász mutatványa, aki három-négy hitetlen bucskázás után mégis a lebegő hintára talál. Rimbaudról írja: "a rimbaud-i lényeg a vallomásos erő hallatlan gazdagsága s a találó, egyenértékes képek kifogyhatatlan meglepősége". Mennyire illik reá is ez a megállapítás! A napról, a holdról, az égi világról mennyi huszadik századnak valót tud mondani. (Az őszvégi nap olyan, mint egy rettentő köpet, vagy mint egy frissen kitépett mandula; a vacogó téli holdnak pedig mintha vatta volna a fülében...) Van öt verssora, egy versszak, mely olyan mintha valami számtalan-strófás nap-himnusz lesűrítése volna:

Soleil! Soleil! moi je descends
Vers vos navrants palais polaires,
Dorloter dans ce Saint-Suaire
Votre coeur bien en sang,
En le berçant!

Varéry feltétlenül ismeri ezt a versszakot; kinek ne jutna eszébe róla az Ébauche d'un Serpent "soleil, soleil, Faute Éclatante" kezdetű versszaka? Álljon itt nagy példaképpen a "leglaforgue-ibb" vers zömének fordítása, azé, mely minden francia antológiában szerepel s szerepelni fog minden idők francia vers-antológiáiban. Olyan, mint valami külön-kormányzatú kisebb fejedelemség a francia líra roppant gyarmatbirodalmában.

KÖZELÍTŐ TÉL.

- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Ó, már leülni sem lehet, megáztak a padok,
jövőig erről is bölcsen lemondhatok,
megáztak a padok s az erdő megrozsdásodott.
S a kürtök már szabadba és orcádba fújnak!

La Manche felől nehéz felhők vonultak
s elrontották utolsó kis vasárnapunkat.
Zúdul a köd.
A nyirkos erdő póklálója lassan
vízcseppek martaléka lesz a fák között.
És te, aranymosások óriás Pactole-menti Napja,
s ki sugaraztál arató-hadakra,
hová zuhantál el magadba?
Ma este gethes Nap hever a dombtetőn
rekettye közt, féloldalára dülve, senyvedőn,
s fehérem, mint egy szertelottyant nyálcafat
valami sárgálló rekettye-almon,
úgy fekszik ott rossz köpenyén a Nap,
az őszi halmon.

S a kürt, a kürt rivall neki!
Hogy sütne újra ki
s lenne mégegyszer az, aki!
Halihó, halihó és hallali!
Jaj, már nem bírom hallani... Elég, bolond!
Mint egy kitépett mandula, ott úgy borong
s úgy didereg az árva napkorong.

Fussunk, fussunk! A hallali!
A tél, a régi rém vonul most ránk orozva,
Ó, nagy-nagy utak bús kanyarjai,
Hová tünt rólatok szegény Piroska?
Kövült nyomán egy multhavi szekérnek
eltévedt felhőnyájak mendegélnek,
bolondosan, lihegve és zihálva
a tengerenistúli esztenába.

Fussunk, fussunk! Ezúttal komoly a dolog:
A szél ma éjjel már nagyon goromba,
fészkek, kiskertek maholnap romok!
Hallod? Balták alatt fák csontja hogy ropog!
A fáknak tegnap még zöld volt a lombja
s ma úgy nézhetsz rá, mint tiport alomra.
Kis levelek, szegény lapik! A szél ma lelketek kirázza,
elsodorít s a tóba hány kecskebukázva,
erdőpásztor tüzébe szór s eléget
vagy visz az ambulanciákra, ti szegények,
szegény fiúk alá, akiknek messze van hazája...

Ez a szezon, ez a szezon, mindenre rázúdul a rozsda,
mérföld-vágyukban rágja vasfoga
a póznák drótjait nagy utakon, hol senki sem kocog ma.

S a kürt, a kürt, a bús kürtök kara!...
Borús kara!...
vonul a búg bositón,
hangot s zenét változtatón,
hangod s színed másitván húz tova
a kürt, a kürt, a kürt!...
Észak szelében elvegyült.

Nem hagy nyugton e hang... Mennyi ekhó!
Ez a szezon! Mondj búcsút a szüretnek
s várd az esőket angyalin, már közelednek.
Szervusztok szüretek s istenveled Watteau,
kosarastul, a gesztenyés bozótjai alatt;
az internátusok hálóiba bevág a
hörgőhurut, a negyedekben hektika ragad
s rajtunk már a nagyvárosok minden nyomorsága.
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
(S ezenfelül - a zongorákról már sokat zokogtam -
ismered-é az egészségügyi statisztikák
hetenként ismétlődő esti bánatát
ott, ott a hirlapokban...?)

Önmaga használatára majdnem argo-t, külön Laforgue-nyelvet tetemtett. Látványai, látomásai, melyeken képszerűen akar visszaadni, e sajátos nyelvhasználatnak köszönhetően, a pillanattól rögtön ködös tér- és időmélységbe sudamlanak. Mintha félálomban látná:

La Lune se Lčve,
O route en grand rčve!...
On a dépassé les filatures, les scieries,
Plus que les bornes kilometriques,
De petits nuages d'un rose de confiserie.
Cependant qu'un fin croissant de Lune se lčlve,
O route de rčve, o nulle musique...
Dans ce bois de pins ou depuis
Le commençement du monde
Il faut toujors nuit.

Költői tudata, mindenség-felfogó figyelme ott kóvályog és les valahol a katagalaktikus csillagködök körül. Az isten, az élet nem más, mint hatalmas, tátongó negatívum. Csak a gyanakvás élteti, csak valami hamleti bosszú-cél tengődteti ezen a planétán s örökké nyitott elmúlássebére fenséges balzsamot e földcsillag kihűlésének divatos elméletében talál. Lehet-e ennél igényesebben kaján emberi önvigasztalás?

Les temps sont révolus! Morte "cracute; jamais la Terre
Aprčs un dernier râle (opů tremblait un sanglot).
Dans le silence noir du calme sans écho,
Flotte ainsi qu'une épave énorme et solitaire.
Quel rčve! Est-ce vrai? par la nuit emporté,
Tu n'es plus qu'un cercueil, bloc inerte et tragique?

Hogy is lehetne a mindennapi életben elképzelni őt, a kozmogonikus-révedezésű, tüdőbeteg poétát? Vagy egy madár, nagyon ritkán, nyári melegben jelenik meg Magyarországon, a Gyurgyalag; sötétkék augusztusi ég alatt, nagyobb vizek mentén, lehet néha fuvolázó, gurgulázó hangját hallani s meg-megcsillan a napban szivárványos tollazata. Sohase láttam leszállani; fogalmam sincs arról, hogy megülve milyen lehet. Így nem tudom Laforguet sem az életbe vetíteni. Annyit tudok csupán, hogy office de minuit-jei voltak, s hogy irodalommal jól táplált lelkét - mint egykedvű, elegáns szürke agarat - a finomabb negyedekbe alkonyati sétákra vitte. S látom őt egy "szentimento-groteszk" kis utazáson - őszi postakocsin: cigarettázva ül a delizsánc tetején, csontjai szinte zörögnek, lelke táncol, mint Ariel s egy rosszkimenetelű szerelmet "rekapitulál". De ez még mindig csak két dimenzió. Nem csoda: maga Laforgue se látta önmagát és szerelmét különben:

Et nous vivons ainsi, subtils et transis, presque
Dans la simplicité des gens peints sur le fresques...

Így nevezném őt: a francia Reviczky.

Valéry-ban, Apollinaire-ben, Pellerin-ben, Derčme-ben és Larbaud-ban él tovább s elhallgatott, vagy kiírt mottók képében jelen van és hat a legelevenebb francia irodalomban. Saint-Clair, Hamlet-átköltésével kapcsolatban, Girarudoux-t is említi. A felületes irodalmi divat, a "közönség" (lehet-e egyáltalában ilyesmiről beszélni Laforgue esetében), el-elejtheti egy-egy időre; az irodalom művelőinek egy rétegében azonban, rokontehetségek, rokon-idegrendszerek mélyeiben élni fog kimutatható, ábrázolható családfa-folytonossággal s változatlan sugárzással, mint amelyekre csillagkóros álmodozással annyit bámészkodott: a nagyvilágosságú elsőrendű-csillagok.

Mi szeretjük őt; olyan ívelő rugalmassággal nyúlik korunkba, idegeinkbe, mint az a sok-ollóhoz hasonlítható, emelőrendszerű játékszerkezet, mely kis nyomásra kezelőjétől méternyire pattan. Minden verse alá odaírhatnók - Hamletjében, Ophélia sírján is ez állt - "Morte "cracute; dix-huit ans - Et la date d'aujourd'hui."

"Egy Hamlettel kevesebb; de fajtája nem veszett ki, bátran kimondjuk!"

(Forrás: Nyugat 1938. 2. sz.)