2011. dec. 16.

Esterházy Péter: A ritmus

1. Változott a helyzet. S mert a németeknek sem volt már kötelező, hogy itt találkozzanak nyugati rokonaikkal, érezhetően visszaesett a korábbi tekintélyes turistaforgalom. Egyébként frankfurti éveim alatt tapasztaltam: a volt NDK-sokban él a nosztalgia Magyarország, a Balaton iránt. Itt töltötték gyerekkoruk nyarait, olyan kevés pénzzel, hogy nem tudtak megvenni egy palacsintát, s most szívesen visszajönnek egy Opellal, és most már ropogós márkával fizetnek. Csak zárójelben jegyzem meg: szóvá teszik, hogy tizenöt forinttal drágult a palacsinta. Vigyáznunk kellene a volt NDK-sokra, hiszen egy egész világ próbálja "megdolgozni" őket, menjenek nyaralni a spanyol, az izraeli tengerpartra, Máltára, a Kanári szigetekre. Ostobaság lenne elszalasztani őket most, hogy pénzük is van, amikor negyven évig jártak ide szegényen... Sokan elhúzzák a szájukat, ha a volt NDK-s turistákról van szó. Pedig a vendéglátó magát minősíti, ha a vendéget nem olyannak fogadja el, amilyen.

A magyar Utazási Irodák Szövetségének elnöke interjújából

2. Die Einsamkeit A magány
A magány az hasonló

Die Einsamkeit ist hnlich hogy egy gyűlés és
eine Versammlung und akkor, ha egy úr
dann, wenn ein Herr eine beszédet tart.
Rede hlt. Ami legyen érdekes
Sie soll interessant sein hogy leküzdje
und die Einsamkeit zu a magányt. Köszönöm.
überwinden. Danke!
Ernst Herbeck

Viszonyom a német nyelvhez, nyelvvel nem minden konfliktus nélküli. Alig is nevezhető viszonynak, inkább kapcsolat, hűvös számítás. Nem utáljuk egymást, nem köpünk a másik után, de az egész nem egy nagy etvasz, szerelemnek semmiképp se mondanám. ő persze nagyvonalúan eltűri, hogy itt-ott megerőszakoljam, hogy még csak ne is kapizsgáljam a Satzbau legendás fegyelmét, s hogy furtonfurt megforgassam benne a der-die-das keserű tőreit. Én meg hálás vagyok neki, mert megengedi, hogy fecseghessek, hogy különféle nőknek és férfiaknak a legkevésbé sem hibátlan, ám érthető, ha én nem tudom is pontosan, milyen módon érthető mondatokat mondjak, és mindezt persze azonnal zokon is veszem, azt, hogy nem azt mondom, amit akarok, hanem amit tudok, amit ő megenged, azt hogy nem hallom őt, azaz nem tudom megítélni, ha egy szöveg, egy fordítás hibátlan, de rossz, hibátlanul rossz, hogy nincs se íze, se bűze, azaz nem élvezkedem vele - érzem én ezt a távolságot, az ilyet az ember megérzi, akkor is, ha a másik nem mondja ki.

Europische Verstndigung - ezt is csak feléből-harmadából értem. Az europischét már muszáj értenem, az utóbbi években annyi fontos konferencián esett róla szó, jól definiált geográfiai fogalom, legföljebb az Ural hegység egynémely támadhat föl az identitászavar bizonytalan, zsibongó érzése, hogy akkor ő most ázsiai volna-e vagy már/még európai. Függ nyilván a széljárástól. A Verstndigung már nehezebben érthető.

A magyar újságok a díj kapcsán az 'egyetértés' szót használták. A magyar-német szótárban a következőket találom: 'egyetértés': das Einverstndnis, das Einvernehmen, die Eintracht (Frankfurter, és: mit jm in Eintracht leben), die Übereinstimmung. Hát itt egy fia Verstndigung sincs. Nézzük meg a verstndigen-t. Verstndigen: 'értesít', 'tudósít', 'megértet', ezekről a másik szótárban a következők vannak: verstndigen, végre valamicske azonosság, benachrichtigen, begreiflich machen, verstndlich machen, avisieren (die uns in Ihrem Brief avisierte Rimesse haben wir erhalten). Nézzük meg a sich verstndigen-t: 'megegyezik', 'megegyezésre jut'; vissza a másik szótárhoz: übereinstimmen, zu einigen (über den Preis).

Ha sokat járkálunk a két szótár közt, magyarról németre és vissza és vissza, könnyen úgy járunk, mint ama performance-ban, amikor valaki elkezdett mondjuk 100 márkát átváltani talán dollárra, majd azt vissza márkába , majd azt vissza dollárba, márka, dollár, márka, dollár, és így tovább, míg le nem nullázta az összeget. Itt, a szótárak esetében akár még fordítva is járhatunk, és váratlanul milliomosok leszünk. De az sem jobb, hiszen mi a 100-ról szeretnénk megtudni valamit.

A százról még ezt olvastam az egyik szótárban: friedliche Verstndigung, eine Verstndigung suchen und finden, és die Verstndigung der Völker.

Mindezen szótározásból azt sejthetni, hogy ez a Verstndigung fontos, komoly szó, szeriőz emberek használhatják, illetve akinek köze van hozzá, az valamit nagyon akar, valamit, amiről azonban nem nagyon tudni, hogy micsoda, valami homályos, fontos dolog.

Dicséretem fényes tárgyáról sok minden elmondható, jó, rossz, de hogy homályos volna, vagy hogy homályt megtűrne, azt bizonyosan nem. Hogy túl nagy szókkal jellemezzem: Nádas Péter egy Pascal vagy Wittgenstein rémületével kaparászik az értelem, az értelmesség, a tisztaság után. Nem hiszem, hogy ő egy jottányit is előmozdította volna a népek közötti megértést, de talán mindenkinél többet tett annak érdekében, hogy észrevegyük ennek problematikusságát, azt, hogy valamit nem veszünk észre, azt, hogy a megértés jegyében értjük félre egymást.

Nádas a rémületet a következetesség higgadt maszkjával próbálja elfedni. A következetesség ilyen intenzitásban kellemetlen. Kellemetlen következetességgel számlálja végig európai létezésünk, gondolkodásunk és életünk ellentmondásait. Nem kímél semmit, mindig konokul végigmegy azon az úton, amelyet választott, kerül, amibe kerül, s minthogy magára sincs tekintettel, mért volna az olvasóra tekintettel. Ezen radikalitása miatt van az is, hogy aki őt hallgatja, az sokszor igen igyekszik, hogy ne értse meg őt.

Nádas nagyon magyar író - országunk nívótlanabb periódusaiban ezt külön perverz élvezettel hangsúlyoznám -, de nem véletlen, hogy a németek, a német olvasók (mert aki nem olvasó, az nem létezik) rátaláltak. A klisék közt maradva: találhatnak benne ismerős pedantériát, sőt van benne valami nagynénis is (Tantén én családi tapasztalatból kicsit mást értek, mint szokás, valami szorongatóan, lidércesen nagyszabásút, ami egy világrendre vagy annak hiányára figyelmeztet).

Persze aki Európáról gondolkodik, annak legegyszerűbb Németországról gondolkodnia, amely ma olyan, mint ama állatorvosi ló, sőt két ló, amelyen minden jelenség, erény és tehetetlenség, veszély és gazdagság demonstrálható. Németországban most testet öltött Kelet- és Nyugat-Európa egymásra vonatkozó tudatlansága. A Kelet betört a Nyugatra. Vége a nyugodalmas időknek, a barátságos és kölcsönösen fölényes beszélgetéseknek. Most akkor mégis meg kéne mindent érteni.

Nádas kerüli a kelet-, nyugat-európai megjelölést, a sorsának kiszolgáltatott és a sorsát szervező emberről beszél. Miközben a különbségeket a bőrünkön érezzük, ő a közös vereségre figyelmeztet. Ezt írja " Sors és technika" című esszéjében: "Az egyik tudja ugyan, hogy mit kéne alakítania és rendeznie, de éppen ehhez nincsen technikája, a másiknak pedig van technikája, de nem tudja, hogy ezzel mit alakít és rendez. S ezért nem különbséget lát közöttük, hanem inkább egy olyan alkati tulajdonságainkból származó szemléleti torzulás összefüggését, amelyet a szimulációval és disszimulációval, vagy éppen földrajzi és politikai fogalmak sematikus kontrasztjával rejtenek el önmaguk és egymás elől."

Egyébként igen tanulságos az a vita is, amely a "Sors és technika" felolvasása után zajlott az Alfred Herrhausen Gesellschaft für internationale Dialog kuratóriuma és Nádas közt. Az az intelligens, feszült, udvarias, enyhén sértődött, jószándékú és háborgó beszélgetés jól mutatta azokat az árkokat és torlaszokat, melyek előtt az Europische Verstndigung Rosinantéja toporog. Egy ló van, de "ami innét kulturális csőd, az onnét kommunikációs zavar".

Nádas kényelmetlen, de udvarias férfi, nem tesz szemrehányást, nem siránkozik, hanem szakadatlan az önismeretről beszél. Ha az ember magyar, és az ember magyar, nem is tehet másként. Magyarként sokat lehet tudni az önismeret töredékességéről. Ezt a tudást fordítja a "Szegény, szegény Sascha Andersonunk"-ban német tárgyra, s mondja ki a kellemetlen verdiktet, miszerint nem kezdődhet az önvizsgálat a másik ember vizsgálatával. "S hogy mért éppen a németeknek vált olyan égető szükségletükké, hogy a jó fedezékébe vonulva nevezzék néven a rosszat?

Erre a kérdésre nekik kell válaszolniuk", írja.

Közbevetőleg hadd mondjam el, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik kieszelték, hogy én tarthatom ezt a laudátiót. Lipcse Budapestről nézve meglehetősen messze van, valami távoli ismeretlen hely, nem Leinzit, Lessing vagy Goethe városa, nem a Deutsche Bücherei városa (egy nagyon rossz, ám marxista lexikon szerint 1958-ban 2 660 000 kötettel), nem a Tamás-templom kántor-karnagyának városa, mégcsak nem is Lassalle, Bebel vagy W. és K. Liebknecht városa, nem is a Dimitrov-pöré, hanem a Leipziger Messe városa, és a lejpziger messze, függetlenül attól, hogy valójában micsoda , az valami rettentő, homályos, szocialista őrület, annak a hazugságépületnek az egyik takaros tornyocskája, melyet úgy hívtunk, reálisan létező szocializmus, és az NDK, ha lehet, még reálisabban létezett, mint bármi más, és amennyire rémületes, hogy az egyik Németország jóként deklarálva magát emelné föl a másikat, a rosszat, ugyanennyire rémületes, hogy emez, némiképp reakcióként, erre föl talál magában mint rendszerben jót, azaz kezd nosztalgiával gondolni szánalmas múltjára és a kenyér árára - múltkoriban Krenz elvtársat láttam valamelyik kábeltévén, mint a kiskakas sétált peckesen, és a nép (das Volk, ein Volk) lelkesen fogdosta a kezét -, szóval egy szó mint száz, nekem Lipcse valamiért NDK maradt (olykor még szegény Bachot is endékásnak gondolom), s mint ilyen mindez a képzelet szülötte, és ide eljöhetni azért és csak azért, hogy a barátomról hosszú perceken át gátlás nélkül szépeket mondjak, napokon át ülni a szobámban fényesnél fényesebb mondatokat farigcsálva, aggódón, jó lesz ez? elég dicsérő? elég laudatív?, lapozgatni a könyveit, jól ellenni - ez nagyon is valóságos dolog lett. Köszönöm szépen ezt a lehetőséget.

De vissza a munkához. Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentős gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik - ami egészen mást jelent. Noha nagyon is igyekszik a fogalmakat tisztázni. Ez annál is nehezebb és szükségszerűbb, mert egy olyan országból való, melyet inkább költemények és verssorok irányítottak, mint az alkotmány, és amely éppen avval henceg, hogy Kelet-Európa csak Kelet-Európából érthető, és kelet-európainak lenni azt jelenti, hogy önmagunkat nem értjük. Nádas egy polgár akkurátusságával iparkodik rendet teremteni. Lehet-e valaki egyszál maga polgár? Ez Nádas Péter magánya.

Ez vezeti őt, túl az alkati szükségszerűségeken, Thomas Mannhoz. Mert ő, Mann, volt az utolsó, aki még egyben látta - mit is? - az európai kultúrát. Nádas olyan, mint Thomas Mann volna Lübeck nélkül. Meglehetősen dermesztő.

Amikor Lübeckben jártam, nagyon sokat kellett rá gondolnom, Nádasra, nem mintha ez kellemetlen lett volna, de azért mint elfoglaltság, mint egész napos program - túlzás. Nyilván nem mer Lübeckbe jönni, gondoltam, fél, hogy örökké itt marad. Hogy Lübeckké változik, akár a Ransmayr-regény Ovidiusa. Én nem vágynék Thomas Mann-nal beszélgetni, de azt szívesen kihallgatnám, kihallgatóznám, ahogy Nádas konverzál vele. Fiúkról. Vajon milyen képet vágna olvasván az Emlékiratok könyvét? És milyet Nádas látva az ő arcát?

Nádas író, tehát elsősorban nem elvont fogalmak érdeklik, hanem emberek, az emberi élet. Helen Hessel vad szabadságvágyáról mesél, Jules-ről és Jimről, három- és több-szögekről -- és mindez végül egy Rede über Deutschland lesz. Az európai megértés sajátosságait magamagán próbálja ki - szintén egy ember! - amikor svéd barátjával, Richard Swartz-cal egy könyvön át beszélget: a beszélgetés lehetőségéről. Nagyon szépen kínozzák egymást kétszáz oldalon át: úgy, ahogy csak az egymást szeretők tudják.

Esszéiben, a Helenben, a Sacha Andersonban, a Sors és technikában, Nádas tematizálta az úgynevezett problémákat, tisztán, világosan, gazdagon, radikálisan. De a legtöbbet az europische Verstndigungért mégis és természetesen regényíróként tett, az Emlékiratok könyvének írójaként. Ebben a könyvben elsőként végzett el egy írói-intellektuális munkát, melyet senki nem úszhat meg, most, ötven évvel a háború befejezése után, túl, amin túl, innét ki tudja min. Ebben áll a regény nemzetközi jelentősége, valamint abban, hogy regényében tragikus hőst tudott teremteni egy tragédia nélküli világban, mert hisz tragédia ott van csak, ahol törvény van, és manapság legjobb esetben jog ha van. A belső, magyar jelentősége pedig az, hogy ilyen magyar mondatokat eddig még nem írtak, ez nem volt meg. Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész, mondta egy okos ember, talán Roland Barthes. Evvel a könyvvel készebb.

Itt olyan formát talált, olyan szerkezetet, melyben a különféle képességei jól érezhették magukat, a már említett szigorúság (nem is a gondolkodása szigorú, hanem az agya, vagyis elemibben az, bár ettől még mérnök is lehetne), szigorú és érzéki lénye mint talentum, a fantázia, és evvel karöltve az egészen kivételes megfigyelő-képesség, mely tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető (a kortárs irodalomban Handkénak van ilyen rémisztően pontos tekintete).

Nádas klasszikusan modern szerző, régimódi modern, a szabadság-egyenlőség-testvériség embere, sőt harcosa. Mindig erről beszél. Mint ilyen komolyan veszi a fogalmakat, mint kortársunk reményeket nem fűz hozzájuk. A meg-nem-értést nem a tárgyismeret vagy valamiféle, egyébként elég nehezen definiálható jószándék hiánya okozza. Európa különb-különb részei a szabadság-egyenlőség-testvériség, zárójel: vagy a halál, zárójel bezárva, e hármas egység elárulásának más-más fázisában vannak. Más a ritmus. Ennek a ritmusnak nagy írója Nádas Péter.

(Forrás: Lettre 17. sz., 1995. nyár – epa.oszk)

Mollináry Gizella: Az arc elsötétül

Alig fertálynyit olvastam el belőlük, úgyszólván még csak a legelső verseket, máris tudtam, hogy egy mindent megmondónak szánt könyvet tartok a lámpám fénye alá. Éjnek szakán kapudörömbölés, türelmetlen és vészjósló, szokott így felriasztani, vetett ágyon nyugvást megrontani, oh nem a szállást kérő kapuverése, hanem aki árvíz előtt rohan vagy mérhetetlen gyász sújtotta, minek most – most hasad egyetlen szóba a fájdalma, vagy aki vak utcákon lángokban égő ruhában szalad, mint éppen Mollináry Gizella, ez a „fille ardente”, ahogy megtaláltam az igazi nevét Verhaerennek „Les blés mouvants” című könyvében.
 
Mitől ez a nyugtalanító, szinte nyers megrohanás ebben az erős hangú lírában? Ahogy én éreztem ki, attól, hogy Mollinárynál eleven élmény és költői forma pillanatnyi összecsattanásából teljesedik meg a költemény. Itt nincsenek a lélek méhében szabályos ideig kihordott gondolatok, melyekre az érés folyamán lassan rágyűrűződik egy hozzá idomuló és együtt fejlődő forma. Itt versek dinamikus megvillanásokban és rángásokban élnek, minden egy egyszerre való impulzió egy nagy sietésben: bemenekíteni mindjárt az egész fájó és ujjongó életet, csókgondot és kenyérgondot, férfiben csalódást és gyermeket és ki tudja felsorolni miféle álmokat a mindent megmentő és megőrző művészetbe, mint egy üldözött és megtépett nyájat a karámba...

Én nem ismerem Mollináry Gizellát és még azt sem tudom, hogy szerinte karszti ősöktől eleredt sorsát a magyarság számára kimért földnek melyik pontjára helyezte le az élet forgószele. Csak látok a versein keresztül életében valami örökletes göröngyhöz tapadottságot; hogy témái és egész életszemlélete szerint mintha lenne ő is – nő létére – kemény munka árán a föld irgalmából élő. De túl egyéni életsorson, egy bús költőség elrendeltségébe, mint egy végzetes pókhálóba akadva, bátran és különös szépséggel idézi a dolgokat. Minden, ami visszaverődik fantáziájának tükrében, nevek, miket ad őt körülvevő jelenségeknek és enmagának, ahogy elnevezi a kezeit kenyérgereblyéknek, amint meg tud állítani ilyen kicsinységgel, hogy este házőrző ebet old el portáján és ahogy mondja magáról: hangokon túlra húzott harmonika vagyok az élet értetlen kezében, vagy egy másik helyt az Úristennek vitázva: rajtam kívül ennyi nemes pátosza nincs és nem lehet senki élő másnak, még csak egy-egy virágzó fának – mindezekben van valami teljes zengés, színek és hangok friss matériájában dúskálás.

Van ebben az asszonyi lírában, kétségtelenül van egy bátor határátlépés. Nem politikai vagy világnézeti országszélek zárlatának flagráns megsértése. Sem valami könnyed átrándulás oda, hol vár kényelmesebb lélegzetvétel szabadabb konvenciók területén. Ez a határátlépés Mollináry Gizellának, a nőnek elszánt eliramodása egy bús ítélettől, mely nemének sorsára rápecsételtetett: hogy legyen oktalan tilalmak rabja, míg a világ. Csak a magok művészetét kiküzdeni tudó erősek számára van ebből a különállítottságból menekvés – túl, egy szebb világba, hol szabad a dolgokat legszebb nevükön nevezni és ahol minden megtisztult lélek alázattal kéri és elnyeri a bűnök bocsánatát:


Eddig nem tudtam, mit cselekszem,

Miként a templomok párkányszélein sem tudják

Az aszkéta szentek vállain szeretkező galambok...

Mondhatta volna ezt szebben Mollináry Gizella?!


ANTALFFY ENDRE
 

(Versek. Bp., 1931. A szerző kiadása)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
(A kép forrása: http://indafoto.hu/tag/mollin%C3%A1ry)


Kosztolányi Dezső Shakespeare-fordításai

Valami új izgalmat, felforgató erejű írást kereső mai ember talán elhalad a könyvesboltban emellett a két csinos könyvecske mellett, és tovább keresgél „modern” könyv után. Meglátja: „Shakespeare”, és mint egy nagyon tudott, rég (még az iskolában) elintézett dolog felett tovanéz. A sajátja kell, a maga koráé. Nem baj, ha csupán a felületet borzolja meg a könyv, ismerőseit keresi, akiket felületesen lát a mindennapi Utcán. De az, aki nagyon csalódott már a „ma” irodalmában, az örömmel kap az ilyen könyv után, a félezreddel előbb írt legmodernebb olvasnivaló után. Mert mégis a legérdekesebb marad az ember, aki csupán felveszi korok és századok új meg új ruháit, és legbelsőbb titkaival, szíve mélyének örök motorjával hajtja életét, irányítja, vagy uralkodik az örök renden. Csak az ilyen régi és mindig új nagy művészek bontják ki az új meg új fátylak közül azt az arcot, amely a jelenhez jött, és megy a jövendő felé, hogy az új maszkokba öltöztessék. Aki már a maszkot megunta nézni, vagy az embert elveszítette az álarcok között, annak nem lehet nagyobb öröme, és frissebb szenzációja, mint megtalálni újra régi nagy mesterek művészetében.

Shakespeare örökre és egyedül áll az európai drámairodalomban. Minden korhoz erős, közvetlen fogantyúi vannak. Az egyik kor szertelen meséi miatt, a másik szenvedélyes nagy alakjaiért, a harmadik pszichológiai mélységeiért és lelki sokszínűségéért, a negyedik nyelvének pazar képtára miatt foglalta le magának. Bárki állt eléje s bármikor, visszatükröződött.

Művészete minden pillanatban mélyről szaggatta fel az ember belsejét. Átlépte a szűkítő törvényeket. Kulisszája nem volt, csak színpada; de nyelvének a legcsodálatosabb díszletraktára van. Dráma helyett néha regényeket írt a színpadra, de a legszövevényesebb életen át emberek járnak, a legfelejthetetlenebb figurák; élőbbek a körülöttünk mozgó embereknél, mert szavaik síkján is tökéletesen jelennek meg. Tetteik helyén sokszor ott áll a szavak áradata, de oly gazdagon és mélyről ömlik ez, hogy mindenik alakjának lelke egy-egy külön dráma, amely egyúttal szerep az egész drámában. Nincs „népség-katonaság”-a, amely a modern színpadon csupán a kulissza megelevenült része. Így örök elevenséget és végtelenbe nyúló karokkal kap határtalanságot a Shakespeare-i mű.

A magyar olvasó rossz fordítások miatt élvező közelségbe a Shakespeare-darabokhoz alig juthatott. Csupán az Arany János, Petőfi, Vörösmarty, Babits fordításai mutatták, emelték az eredetivel egy magasságba Shakespeare nyelvművészetét a magyar olvasó előtt. Ezeknek a sorát gazdagította meg most Kosztolányi DezsőRómeó és Júliá”-ja és „Téli regé”-je.

A Rómeó és Júlia átültetése a Shakespeare-darabok között a legtöbb magyar írót foglalkoztatta. Az ezernyolcszázas évek elejétől kezdve többen megpróbálkoztak vele. Legutolsó két fordítása: Szász Károlyé a Kisfaludy-társaság teljes Shakespeare-jében és a Telekes Béláé volt a Képes Remekírókban. Kosztolányi Dezső magyar Rómeó és Júliá-ja most már annak a „végleges” fordításnak látszik, amely után újabb kísérlet legfennebb csupán mint érdekesség jöhet majd számba. A modern magyar írók között talán az ő kezében hajlik a legtökéletesebb készséggel a magyar nyelv. Nála a mondanivalóval legalábbis egyenrangú, ha nem feléje helyezettebb cél a kifejezés, a nyelv tökéletes játéka. Nála a szó rangban mindig első volt. Természetes, hogy így állandóan kínálkoznak számára műfordítói feladatok.

Shakespeare drámaírói művészetének különféle korszakai voltak. Ezeknek jellemző külső jeleit a magyarra fordított drámákon nem lehet látni. A Kosztolányi által fordított „Rómeó és Júlia”, meg a „Téli rege” Shakespeare drámaírásának különböző korából való. A Rómeó és Júlia férfikorának virágzó idejéből, a legharmonikusabban kiegyensúlyozott „klasszikus” időből. A Téli rege utolsó drámái közül, amelyek tele vannak meseszerű, regényes motívumokkal, amelyek kemény és zord tragédiáknak indulnak el, de feloldódnak, megnyugszanak valami romantikus varázslat alatt, a megpihent öregség optimizmusával. Gazdag sokszínűség egyenetlensége tarkállik rajtuk, feloldottság árad szét bennük. Természetes, hogy ezeknek a drámáknak nyelve is más. Rapszodikus, zsúfolt, szertelen; sok gazdag kép félig felrajzolva bennük. Aki Kosztolányi Dezső Rómeó és Júliáját és Téli regéjét elolvassa, pompásan látja meg a magyar Shakespeare-en is ezt a különbséget.

Kosztolányi két fordításán át újra friss élményünk lesz Shakespeare művészete és megnő a vágyunk, hogy a többi Shakespeare-drámát is ilyen tolmácsolásban lássuk.

KOVÁCS LÁSZLÓ

(Rómeó és Júlia, Génius-kiadás, Bp. 1930.
Téli rege, Génius-kiadás, Bp., 1930.)

(Forrás: Erdélyi Helion 1931. jan.)


Szilágyi András: Új pásztor

A sok üresen hemzsegő jelszó között van egy, amelyet fontoskodó bárgyúsággal, lehetőleg ferencjóskában így fogalmaz meg a kritikus: „az irodalom válságban van!” És éppen ebben a „válságos” időben akad olyan könyvekre az ember, amelyek nemcsak kiáradó hitükkel és művészi erejükkel, hanem az irodalomnak újból megtalált igazi feladatával is azt bizonyítják, hogy nem válságról, hanem megújhodásról van szó. A „kritikus” mindig lecsúszott gavallér volt, aki kedvenc nótáit maga húzta az irodalom ablaka alatt, s ha a jólnevelt író, és közönség világot gyújtott neki, boldogan tűnt el az éjszakába. Ma már, örömmel legyen mondva, nincs jólnevelt író, se jólnevelt közönség: az élet kidobta mind a kettőt az irodalom eddigi lakásából. Szegényes fertályba, kitörött ablakos házba hurcolkodott és nem tartotta érdemesnek erről értesíteni a kritikust, aki hoppon maradva, még mindig odajár a régi ablak alá.

Szilágyi Andrást is ezért nem találják meg a kritikusok. De az író, aki a szomszédjában lakik, különös örömmel mond el egyet-mást róla. Róla, ki pirosra gyúlt arccal és szemérmetlen egészséggel áll a legfiatalabb írók rendetlen sorában; áll és makacsul nem dicséri az előtte elmenő urak érdemeit -, hanem Pávelről és Demeterről, eme két erdélyi pásztorról beszél szükséges szavakkal. Pávelről és Demeterről, akik ott szolgálnak valami román faluban egy gazdasági kiskirálynál, akinek se az egyik pásztor, se a másik pásztor nem más, mint egy csodálatos értelmű disznó, amelyik az egész csordára vigyáz.

De nem is részesíti semmi emberi bánásmódban őket, kivéve azokat a gyakori eseteket, amikor szidalmazó beszéddel szóba áll velök és azokat a ritka eseteket, amikor a bérüket váratlan leütésekkel kiadja. És ez éppen olyan természetesnek látszik, mint a humanizmus. Mind az egész világ, s még az égi hatalom is, ott áll a gazda pártján és annyira természetesnek tartja ezt a „rendszert”l hogy még azt hinni se jut eszébe: mindenek így kell történnie. Zavartalan, sőt idillikus világ ez a csúnya világ, mígnem jön egy író, ki a sok eddigi íróktól eltérőleg, felháborodik a szolgatartás megszokott módja ellen és nemcsak a pásztorról énekeli, hogy ember, hanem még a meghízlalt disznókról is kideríti, hogy vértanúk ők!

És igaza van.

Mert a világ egy egész, és azt a csodálatos összefüggést, amely a világ dolgai között fennáll, az ilyen szolgatartók és sokdisznós gazdagok megzavarják. Betörnek más emberek életének szelíd lankáira, megcsúfolják a disznók örök szabadságát és elveszik tőlük azt az isteni falánkságot és rengeteg jó ízt, mely csak az ő számukra termett.

És nemcsak mint embernek, hanem mint művésznek is igaza van.

Mert a szavak piros tégláit úgy rakja egymás mellé Szilágyi András, mint aki mesternek született. És a felrakott templom, amelyben a szegény emberek örök szelídségéről és jóra törekedéséről beszélnek, a maga különös díszeivel, frissen és a jövőnek nekifeszülve hirdeti, hgoy –

Mit hirdet?

Végre nem a transzszilvanizmust, hanem a bedugott szájú, munkára ébredt emberek reggeli köszöntését a falvak, a városok, a síkságok és a hegyek felé. És Szilágyi András tudja, hogy nem fogja mindenki viszonozni ezt a köszöntést. De meg is van a véleménye azokról: „Kicsi és nagy semmiháziak: vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül.”

Úgy beszél, mint a gazda a pásztorokról.

TAMÁSI ÁRON

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Székely Mózes: Zátony



(Géniusz-kiadás, 1930.)

SZEPTEMBERBEN hallottam először a könyvről Budapesten. Fiatal írók beszéltek róla, akik kézírását olvasták, illetőleg akiknek azok beszéltek róla, akik a kéziratot olvasták. Egyhangú, lelkes csodálattal emlegették:

- Ez az első igazán nagy írás Erdélyről, az első, véresen őszinte, monumentális emléke a román impériumhoz kapcsolt magyarságnak, a legborzalmasabb és megművészibb jajkiáltás, a legbátrabb vallomás, amit eddig Erdélyről hallottunk. A legszebb magyar írás minden erdélyi magyar írás között. (Mind superlativus, ejnye!)

- Regény? Ki a szerzője?

- No, nem éppen regény. De művészi írás. A címe: Zátony. Szerzője: Székely Mózes. A kiadó első olvasás után kijelentette, hogy húszezer példánynál alább nem adja. Már lekötötték a fordítást is...

... A cím nem túlságosan kifejező, az író neve nyilván álnév, természetesen. De ki lehet? Valahogy úgy gondolom, hogy a kicsi Erdélyben meglehetősen ismerjük azokat, akik meg tudják írni a mondanivalójukat. Új ember, új író bontotta volna ki a lelkét a mi mindig csodákat váró hegyeink között? De az impérium-változás immár tizenegy esztendeje, hogy elmúlt, aki azt nyitott szemmel élte meg, az már nem lehet túl fiatal. Arról tudnunk kellene nekünk, az erdélyi szellem öregebb napszámosainak...

Sok mindent elgondoltam ezzel a titokzatos könyvvel kapcsolatban és mondhatom, régen voltam olyan kíváncsi könyvre, mint erre.

... Itthon voltam már, amikor egy este a kávéházban megláttam a könyvet. Pestről hozta magával aznap egy újságíró barátom. Még nyomdafesték szaga volt és kézről-kézre járt az írók és újságírók között.

Súlyos könyv, négyszáz oldalnál több, jó papiros, tiszta nyomás, ízléses, egyszerű vászonkötés. Az asztalnál ülők arcán valami furcsa, mohó érdeklődés, várakozó csodálat, meglepetés, öröm, diadal, egy kis irigység is. Egy-egy ideges, halk megjegyzés. A könyv nyilvánvalóan boldog gazdája mosolyogva kérdi:

- Mit szólsz hozzá? Tizenegy esztendő óta harsogjátok, hogy: erdélyi irodalom, erdélyi írók, erdélyi gondolat és most itt egy budapesti kiadású könyv, a szerzőjéről azt sem tudjátok, hogy a világon van és mégis ez a legnagyobb erdélyi írás és a legerdélyibb erdélyi író.

- Olvastad?

- Nem egészen. Csak belefogtam. De az első kiadás már elfogyott...

... Aztán jöttek a különféle hírek, amelyek mind-mind a könyv diadalát hirdették. Pesti lapokban és elvétve erdélyiekben is. Nem kritikák, de hírek, amelyek mind a könyv nagy sikerét kommentálták. veszi és olvassa és falja a közönség osztály- és műveltségbeli különbség nélkül. Ünneplik a könyvet és titokzatos szerzőjét, aki váratlanul, meglepetésszerűen a távoli Erdélyből, az ismeretlenségből egyszerre az elsők legelsői közé lendült.

Végre egy napon asztalomon fekszik a könyv, benne cédula, melyben arra kérnek, hogy az Erdélyi Helikonban én írjak róla.

Aznap este nekifogtam az olvasásnak és másnap éjjel bevégeztem. Azóta eltelt egy hónap és őszintén bevallom, sehogy sem tudok tisztába jönni, hogy mit kell írnom, hogy lelkiismeretes, őszinte és becsületes vallomásom legyen erről az írásról. Be kell vallanom, hogy első olvasása után úgy éreztem, mintha két napig az agyamat és a szívemet szorította volna egy irgalmatlan inkvizítor irgalmatlan csavarszorítója, hogy vallomást csikarjon ki belőlem olyan igazságról, melyet nem tudok és nem akarok igaznak vállani. Zsibongott a fejem és félelmesen vert a szívem, mint halálos, nagy ijedtség után, amiről csak utóbb derül ki, hogy – nem volt értelme a megijedésnek. Be kell vallanom, hogy olyanforma émelygést éreztem a könyv olvasása után, mint amikor egyszer régen, kloroformos altatás után ébredtem fel. Sokáig tartott akkoriban ez a rossz érzésem...

Nem mertem bevallani a könyvről bennem felkavarodott gondolataimat és kialakuló véleményemet. Féltem, hogy irigynek, rosszlelkűnek, gyávának, a helyzettel megalkuvónak tartanak, vagy hozzá nem értőnek és legjobb esetben ostobának. Egyiket sem vállalom szívesen. Viszont a könyvvel szemben való általános hangulatot sem tudtam volna vállalni akkor és – nem tudom vállalni most sem.

A könyv tartalma röviden a következő: A háborúban megvakult Ádám (amolyan fertálymágnás) hazatér nagybátyja erdélyi, Szamos-menti birtokára gazdálkodni. Jön a forradalom és az impériumváltozás, mely Erdély magyarjait (igazában a birtokos történelmi osztályt és a lateinert) alternatíva elé állítja: vállalják-e a harcot az egzisztenciáért és Erdélyért, avagy feladják ezt a pozíciót? Ádám, a vak ember, vállalja: bízik az emberi igazságérzésben. És elbukik. Elbukik nemcsak maga egyénileg, de együtt pusztul vele minden, ami magyar ezen a földön. Nincs kegyelem, nincs irgalom senkinek és semminek, aki és ami magyar, csak azért, mert magyar. A könyv minden lapja következetesen, fokozva és irgalmatlanul egy-egy újabb megalázás, kínzás, kegyetlenség. Elveszik a birtokos földjét, a magyar parasztot tönkreteszik, hogy kivándorlásra kényszerítsék, az iskolát elfoglalják, a magyar papot halálra kínozzák, a kriptát feltörik és kirabolják...

A földjét és népét szerető vak magyar birokossal és a falu hűséges magyar népével szemben állanak konok, gyilkos dühvel a falu földéhes, magyargyűlölő és úrgyűlölő parasztjai, a tudatlan, kegyetlen, hatalmaskodó csendőrök, a brutális dászkál, aki főszolgabíróvá lesz, a renegát magyar, az ázsán provokatőr, a gyáva bíró, a nagyszájú ügyvéd, a mindenáron karriert csinálni akaró politikus stb.

Nincsen irgalom, nincsen kegyelem, visszhangozza könyörtelenül a könyv minden lapja és minden lapja egy-egy elkerülhetetlen magyar tragédia, minden lapja egy-egy vérző, sajgó, új és újabb seb, mely alatt végül menthetetlenül összetörik az erdélyi magyarság... a feltámadás reménysége nélkül.

A könyv nem regény. Nem regény nemcsak a regény akadémikus törvényei szerint, de mert igazi meséje sincsen. Mint ahogy nem regény a Szabó Dezső „Segítség”e sem. De mint az egy hatalmas társadalmi és politikai kritika, monstruózus vádlevél, mely annál súlyosabb, meggyőzőbb hatású, mert az írásművészet teljes tudásával és az emberi lélekre való szuggesztív hatások nagyszerű kihasználásával igyekszik a maga borzalmas vádját bizonyítani.

A könyv rólunk szól. Erdély magyarságáról, akik vállaltuk sorsunkat. Tartalma a földműves, birtokos, az iparos, a kereskedő, a lateiner, a szellemi munkás végzettragédiája. És mi megdöbbenve kell hogy megkérdezzük most, amikor tizenegy esztendeje tusakodunk itt becsülettel, kitartással és sokszor erőnkön felül a magunk puszta egzisztenciájáért és az itteni magyarság jövendő életéért, kérdezzük a könyv olvasása után, hogy tehát minden küszködésünk, minden építésünk, minden akarásunk és vállalásuk hiábavaló volt-e mégis? Kérdeznünk kell, hogy az, amit mi éledésnek, egészségesnek, reménységnek tudtunk, az mind üres, csaló víziója volt-e beteg agyunknak?

A könyvet erdélyi író írta, az kétségtelen. Más, mint közülünk való ember, olyan, aki nem velünk együtt élte meg a forradalmat és az impériumváltozás még ma is befejezetlen vajdásait, az nem tudta volna ezt a könyvet ilyen szuggesztív módon, ennyire a szíve vérébe áztatva megírni. De ha közülünk való művész így lát minket és így látja sorsunkat, akkor kétségbeesve kell kételkednünk mindabban amit eddig tettünk, amiért eddig küszködtünk, amit eddig magyar építésnek gondoltunk. Kételkednünk kellene mindnyájunk józan eszében, kételkednünk kellene hitünkben, reménységünkben, kételkednünk kellene az Úristenben...

Vagy pedig kételkednünk kell abban, amit ez a könyv valóságnak mond, amit ez a könyv a rosszul látott valóságokból logikusan következtet.

*

Újból és újból végiggondolom a „Zátony” tárgyi tartalmát. Újból és újból meg kell állapítanom, hogy minden egyes esete itt vagy ott régen és nyilvánosan konstatált valóság. Tudjuk, hogy voltak és vannak tudatlan és brutális csendőrök, hirtelen a mélyből és szerencsétlenül előrángatott hivatalnokok, sovénségükkel bűneiket, vagy tudatlanságukat takargató vezetőemberek, tudjuk, hogy rettentő és jóvátehetetlen igazságtalanságok történtek a földreform végrehajtása során magyar birtokosok és magyar földművesek, sőt magyar községek kárára, tudjuk, hogy voltak jogtalan meghurcolások és brutális emberkínzások, magyar iskolák igazságtalan bezárása. Tudjuk ezt mind, hiszen a mi magyar lapjaink is sorban mindent megírtak, politikusaink állandóan számon tartják temérdek sérelmeinket és nyíltan ki is mondják a maga helyén azt, ami igaz és ami nemcsak jogtalan, de embertelen is. Mondom, minden igaz egyenként, ahogy azt a „Zátony” mondja, de egyenként igaz, a „Zátony” pedig egy helyre és egyidőre összehalmozva ad mindent.

És, még ha a nemzetárulás és a gyáva megalkuvás vádját is süti reám a magyar közvélemény, meg kell mondanom azt, hogy itt, ebben a módszerben, ebben a beállításban, ebben a csoportosításban van az a falzum, ami minket, erdélyi magyarokat – megvigasztal. Ami elveszi ennek a könyvnek félelmes átkát az erdélyi magyarságról, melyest írója halálra ítélt.

És ami az egyik oldalon – falzum, az a másikon határozottan bántó, lenéző, megszégyenítő valótlanság. Mert valótlanság az, hogy az erdélyi magyarság olyan tehetetlen, olyan passzív, olyan tűrő, alázatos, sőt gyáva csorda, amilyennek ez a könyv bemutatja. Mert, ha olyanok volnánk, bizony megérdemelnők azt a sorsot, amit nekünk a szerző szánt. De, sajnálom, mi nem vagyunk azok az öngyilkosjelöltek, akiket a naiv könyvolvasó zokogva sirat bizonyára, mi nem vagyunk azok a szelíd, krisztusi mártírok, akik alázatos belenyugvással, mint a birkák, megyünk a vágóhídra. De emberek vagyunk, csontból, izmokból és vérből valók, akik védekezünk, ha kihívnak, visszavágunk, ha reánk támadnak, ha megütnek. És akik egyáltalában nem vagyunk már ijedősek, de hiszünk az Életben.

Ez a könyv nem regény. De több akar lenni annál: történelem és prófécia. De mi ezt a történelmet és ezt a próféciát nem vállalhatjuk. Nem vállalhatjuk, mint magyarok és nem vállaljuk, mint erdélyiek. Mi csak az igazságot vállalhatjuk, mert az a mi legnagyobb erőnk, és nem vállaljuk ezt az írást, mely az igazság látszatát a rosszul értelmezett művészet szuggesztív erejével akarja valóságképpen elfogadtatni. Nem vállaljuk a magunk passzív tehetetlenségét és küzdelmeink hiábavalóságát és nem vállaljuk a könyv minden sorából kiáramló, gyűlölettel túlfűtött, vigasztalan és véres és embertelen levegőt, mert egyik is, másik is hamis. Tehát méltán bántó és így nem meggyőző. Kevesebbet kellett volna adnia, hogy megkaphassuk a többet. A professzionátus történetíró hazudhatik akkor is, amikor minden egyes adata igaz, az igazi íróművész akkor is a történeti valóságot adja, amikor egyetlen adat sem okmányszerűen igazolt.

Mit akar tehát ez a könyv, mi célja volt könyve ilyen módon való megírásával a szerzőnek, aki egyébként tehetséges írónak és gondolkozó intellektusnak látszik?

Nem tudom. És ha sejtem is, nem akarom kimondani, mert olyan cél az, amelyet Erdély minden valamire való, okosan és becsületesen gondolkozó magyarja az impériumváltozás legelső, kegyetlen és megalázó, de rövid ideje után elvetett magától, mint amely méltatlan hozzá és nem jó.

Úgy hiszem, hogy a szerző valami kegyetlen indiszpozíció tévesztő szuggesztiója következtében vakvágányra sodródott ebben az első nagy írásban és őszintén sajnálnunk kell, hogy ezt a könyvet így írta meg az az író, aki bizony a mi szűkös erdélyi irodalmi viszonyaink között tehetsége mértéke szerint jobbat és többet is adhatott volna.

KÓS KÁROLY

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Wernon Duckworth Barker: Ír drámaírók













Egyik cikkemben felvázoltam már az ír regionalista drámakísérletet. Most az egyes drámaírókról szeretnék egyet-mást elmondani.

Yeats az Abbey-színház elismert pogánya volt. Ha nem is dogmailag, hitével a tündéreken és az „apró nép”-en függött. A kereszténység kevesebbet jelent számára, mint „az igazság látomásai, melyek az elme mélységeiben buggyannak fel, amikor a szemek be vannak hunyva”. Yeatsnek csaknem mindegyik darabja népmeséken alapszik, vagy legalább analógiában van azokkal. A legegyszerűbb példa a Cathleen grófnő (az ír mozgalom által elsőként előadott darab), nem más, mint néplegenda, mely az összes európai nyelvekbe a perzsából jött át. Azt hiszem, Yeats munkásságának egészében három tulajdonságát lehet észrevenni: a hazafiasságot, egy, az érzéki benyomásokon túli világ tanát és azon poéták, misztikusok és paraszti emberek méltóságának bizonyítgatását, akik fel tudják fogni ezt a világot. Yeats álmodozó, eszményi hazaszeretete hajtja át „Kathleen Houlihan-ban” című kis darabját. Írország egy öregasszony alakjában szerepel, akit idegenek megfosztottak gyönyörű zöld termőföldjeitől.

A szív vágyának birodalma” (The land of Heart’s Desire) című darabjában adott Yeats először kifejezést a tündérvilágban való hitének. Mary Bruint-t, a fiatal menyasszonyt, egy gyermek elvezeti abba az országba, „ahol senki se lesz öreg, kegyes és bölcs”. Holtteste a kunyhóban marad. Jelentős Yeatsnél, hogy a tündérgyermek boldogságát ellentétbe állítja a megkínzott Isten keresztre feszítésével. Van a darabban célzás arra, hogy a tündérvilág erősebb, mint az egyház, mert a pap a gyermek felszólítására leteszi a „rút” feszületet és tehetetlen a gyermekkel szemben. A cím is arra utal, hogy ez a világnézet kívánatos. Yeats egyik kedvenc motívuma, a keserű nyelv és az édes nyelv szintén a tündér fölényének kimutatására fordul elő a darabban.

Élete delén Yeats „A homokóra” (The Hour Glass) címmel írt hosszabb művet. Ebben szimbólumok szemléltetik bölcseletét: a Bölcs, a Tanítványok és a Bolond. A Bölcset nem nyugtatja meg a saját tanítása, hogy nincs az érzékek számára érinthetetlen világ. A Bolond, aki egyedül érezte meg ezt a világot, restségében túlságosan eldurvult ahhoz, hogy megváltsa és az egész világ elpusztul. Yeats volt az egyetlen ír drámaíró, aki versben írt. Nyelvének varázsa a „Homokórá”-t egyik leghatályosabb tiltakozássá avatja a materializmus ellen.

A „Király küszöbe” (The King’s Threshold) után, mely védőbeszéd a költő helyzetéhez való jogának megóvására, jutott el Yeats oda, hogy megírja költői kereső vívódásának netovábbját, az „Árnyas vizek”-et (Shadowy waters). A költő és a gondolkozó beszédes üzenete a világhoz, ez az ő remekműve. Forgael, a darabban szereplő tengerész, akit valami megfoghatatlan belső ösztön űz, maga a költő, olyan kereső tépelődésben, mely felől „a világ semmit sem tud”. A végén tovább folytatja útját Dectora társaságában, aki szereti őt és elvágta a kötelet, mely a többi hajósokhoz fűzte. „Magános utazás különös gondolattengereken”, mondotta Wordsworth, előre megsejtve az „Árnyas vizek”-et. Yeats a gondolat csendességeit, magánosságát, önmagára utaltságait hangsúlyozza. Itt kell keresnünk a valóságot. „A képzelet az ember maga”, írta Yeats, „és a világ úgy maradandó, ahogyan a képzelet látja”.

Ebben az ír vállalkozásban a férfiak voltak az álmodók és a nők, Lady Gregory és Miss Horniman, a realisták. Amint Yeats műveiben arra törekedett, hogy a szellemvilág valóságát mutassa ki, Lady Gregory ennek a világnak a valóságát ábrázolta. Alakjai nem révetegek, mint a Yeatséi s nem versben, hanem prózában írt. Darabjait Írország Kiltartan nevű vidékének nyelvjárásában, éles és rugalmas angolsággal írta, mely azonban nem olyan költői és mély, mint a Synge nyelvezete. Ezek a darabok szépen világítják meg Írország szegény néposztályait. Lady Gregory minden helyzetben leírta az ő parasztjait: tréfásan a „Hírterjesztés”-ben; félkomoly-félvidáman a „Holdkelté”-ben (Rising of the Moon); és a legtragikusabb erővel a „Börtönkapu”-ban (The Gaol Gate) vagy „Macdonagh feleségé”-ben (Macdonagh’ss Wife). A legjobbat élesen körvonalazott és tisztán jellemzett egyfelvonásosaiban adta, részben Moliére-től tanulva, akit angolra fordított.

Lady Gregory nagy teljesítménye az volt, hogy kiölte az angol dráma hagyományos színpadi ír polgárát, azt a figurát, akit legfeljebb a kora révén illethetett tisztelet, akit azonnal fel lehetett ismerni a jelmezéről, kiejtéséről, meg arról, hogy rendesen részeg volt és káromkodott, miközben buta „ír kiszólás”-okat ejtett; szentimentális fickó volt, mosollyal az ajkán és könnyel a szemében. Lady Gregory kiaknázta az ír jellem sokféleségét. A szegényeket mutatta be, nem mindig kedvezően, de amilyenek voltak. Neve vígjátékaival kapcsolódott össze, noha közel harminc különböző műfajú darabot írt. Említettük bohózatait és tréfásan-komoly műveit. De vannak történelemmel színezett és vallásos érdekű darabjai, továbbá csodajátékai és tragédiái is, részint egyfelvonásosak, részint hosszabbak („Grania”, „Kincora”). Legtöbb esetben az ír paraszttal foglalkozik. A „Hírterjesztés” az ír hiszékenységet és pletykára való hajlandóságot gúnyolja ki; a „Tele Hold” (Full Moon) azt az önhittséget, mely szerint mindenki másnak „baj van a fejében”; a „Dolgozóház Őre” (The Workhouse Ward) az ír viszálykodást; a „Kép” (The Image) a sokbeszédűséget, mely semmire se visz; míg a „Holdkelté”-ben nagylelkű hazafiasságukat; a „Börtönkapu”-ban tántoríthatatlan bátorságukat; „Macdonagh feleségé”-ben a szegények szenvedélyes odaadását rajzolja.

E látszólagos gazdagság ellenére Lady Gregory működési tere meglehetősen szűk s ugyanaz a gyengesége Sean O’Casey-nek is, az egyetlen nagy tehetségű drámaírónak, akinek munkája figyelmet keltett Angliában a háború óta. O’Casey egyik szerezője volt a Citizen Army-nak, a polgárhadseregnek, melyet a szabadságharcban (1916) az angol haderővel való szembeszállásra toboroztak. Foglalkozása szerint kőműves volt. Azt beszélik róla, hogy legnagyobb tragédiáját („Juno and the Paycock”) munka közben gondolta ki, mialatt egy létrán állva dolgozott Dublinban. Ez a darab, továbbá „A merénylő árnyéka” (Shadow of a Gunman) és „A göncölszekér meg a csillagok” (The Plough and the Stars) szerezték meg a hírnevét. Az utóbbinak van egy jelenete, melyben egy asszony aggódva figyeli az ablakon át a polgárhadsereg és a királyi haderő közötti harcot. Ez a hajtásos eleme a tragédiáinak. Nem a harcot mutatja be, ami üres szenzációhajhászás lenne, hanem a válságos napok zavarodottságát népe életében. Látjuk a betántorgó, vérző sebesülteket, amint a nők ápolják őket. A nők szerepe a háborúban, O’Casey szerint, a leghősiesebb. O’Casey férfialakjai önzőek, részint eszményeikhez való ragaszkodásuk, részint eszménynélküliségük folytán. Járnak a maguk útján, mialatt a nők az életüket áldozzák fel, úgyszólván óránként, teljesen önzetlenül. Ez a filozófia nyilvánul meg a „Juno and the Paycock”ban is, ahol a tragédia természetszerűleg bontakozik ki a szereplők jelleméből. O’Caseyt borzadásba ejtette az életnek az a pusztulása, amit a forradalom von maga után. A háborúban pusztulásnak kitett ősi jellem erőforrásait többre értékelte, mint az üres idealizmust. Emiatt – s azért is, mert némelykor részegesnek mutatta az ír3eket – O’Caseyt 1916-ban áruló gyanánt támadták a társai. Az élet feletti bensőséges szánakozást alkotó humor ellensúlyozta benne. Második Syngenek nevezték el, de második Synge nincsen. O’Casey fotografálás szerű módszere mélyén alatta marad annak a költői realizmusnak, amelynek Synge mestere volt.

Synge, amikor az Aran-szigeteken belekóstolt az élet teljességébe, tragikus és humoros elemek különös vegyülékét találta meg benne. Ő az egyikben éppen úgy, mint a másikban, egyformán nagyot alkotott. Jó szerencséje volt, hogy elsőrendű irodalmi kifejező eszközt kapott a kezébe készen. Az Aran-szigetek angol nyelve tiszta, muzikális, költőiségre hajlamos, annyira, hogy a legközönségesebb halász is csak úgy szórja a más szavakkal ki sem fejezhető metaforákat. Synge ezt a tájszólást az ottani parasztok képességeinek határán jóval túlfejlesztette. Kezében majdnem mesterkélten művésziessé vált, de azért nem lett túlzottabbá, mint a Shakespeare rímtelen verselése. Született angol az első pár szótag üteméről azonnal felismeri Synge-e és mégis bármilyen dallam elhordozására eléggé változatos.

Rövid pályafutása alatt (1903-1909) Synge hat színdarabot írt. A „Völgy árnyéka” egy asszonnyal foglalkozik, aki elnyomott életéből való szabadulásra vágyik s elmegy egy csavargóval. A „Tenger lovagjai” (Riders of the Sca), a modern színpad legkiválóbb egyfelvonásosa, leírja, hogy hogyan pusztította el egy anyának nyolc fiát a tenger. Ez a tragédia odáig egyetemesíti a küzdelmet, amíg az a természeti erők és az ember konfliktusává válik. Az érdeklődés tragikai középpontjában ez a konfliktus áll, de a szereplőkre már előreveti árnyékát a végzet ítélete, akár a görög sorstragédiákban. „Az üstfoltozó lakodalma” (The Tinker’s Wedding) bohózat. A „Szentek kútjá”-ban (The well of the Saints) két vak és fertelmesen csúf koldus gyönyörűnek képzeli el egymást. Visszanyerik a látásukat. A valóság olyan megrendítően keserű, hogy amikor ismét vakság ereszkedik reájuk, másodszor már nem akarnak kigyógyulni belőle. A „Nyugat játékosa” című darabját egy fiatal naplopó sikeréről írja, aki egy ír kocsmában nagy hatást ér el azzal, hogy apagyilkosnak adja ki magát. „Deindre of Sorrows” (A bánatos Deindre) egyik ír legenda hősnőjének a tragédiája.

Nyelvkészségén kívül még két olyan körülményre mutathatok rá, amelyek J.M. Synget a többiek elé és felé helyezik. Az első: mélységes életkritikája. A „Völgy árnyéká”-ban még állásfoglalás nélkül mutatja az életet. Később már azonosítja magát vele és megmutatja, hogyan közelíthetők meg erőforrásai teljesen. A „Tenger lovagjai”-ban a képzelet a kivezető csatorna, Deirdrenél egy nagy szenvedély hatalma. Ámde Synge akkor aknázza ki az életet egészen, amikor egy lépéssel még előbbre megy. A legmagasabb fokú művészettel előtárja az élet korlátozásait, cselfogásait és rászedéseit, a beteljesülés küszöbén való megtorpanásait. A „Tenger lovagjai” az emberfeletti hősiességet idézi fel, de a vakmerőség számára a halált tartogatja. A „Szentek kútjá”-ban a koldusok gazdagok, míg illúzióban élnek és a valóság rommá zúzza boldogságukat. A „Nyugat játékosá”-ban egyszerre visszaérkezik az apa, kötésben, s eloszlatja a mesemondónak és a kedvesének, Pegeennek az ábrándjait: egyszerű hétköznapi teremtésekké zsugorodnak össze. Végül „Deindre” arra figyelmeztet, hogy még a szerelem is elhalványodik, csak a halál tarthatja meg frissen és üdén.

A Synge felsőbbségét magyarázó második körülmény az a mód, ahogyan ő harmóniába hozza az embert és a külső Természetet. Ide sorolhatók még a nagyszerű helyzetrajzok, melyek közreműködnek jellemfestésében. Valami primitív zordonság leng alakjai körül. A Deindre, vagy a „Tenger lovagjai”-nak Mazuzyája által beszélt bonyolult nyelv egy az óceán felületén szálló, állandó mozgásban levő és szenvedélyes szélfúvást juttat az eszünkbe. Belső indulatból fakad, egyszerű és végtelenül ismétlődik, olyan, mint a hullám mozgása, amikor erőt gyűjt és amikor megtörik a hullám.

(Az Erdélyi Helikon fordítása angolból)

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Felner-Dénes Pál: Az árnyékember


Felner-Dénes Pál új író, de csak mint magyar író. Mint most megjelent könyvének a végén olvassuk, németül már vagy nyolc könyve jelent meg, aforizmák, regények, színdarabok s köztük több úgy látszik, sikert is aratott a német közönség előtt. Most, mintegy önkéntes száműzetésből, visszatért hazájába és magyarul adta ki Az árnyékember című regényét.

Jelentékeny tulajdonságokat hoz magával. Munkáján erősen érzik a mai német irodalom levegője, a mai németek szoktak így megfogni egy témát a technika és motiválás módja is arra a regényformára emlékeztet, amelynek leghíresebb példája Kellermann Alagút-ja. Fantasztikus regényt írt abból a fajtából, melynek az angol Wells a legismertebb művelője s amelynek lényege az, hogy az író egy szofizmából, nem egészen komolyan vett gondolatból indul ki s ebből logikai vagy pszichológiai módon fejtve le a konzekvenciákat, fantasztikus cselekményt alakít ki.

A kiinduló filozófia köréből való s körülbelül abban áll, hogy ha valakiben nincs elég akarat, hogy kifejlessze és értékesítse a benne rejlő géniuszt, a legjobbik énjét, akkor ez az én az árnyékában keres menedéket, elszakad tőle s az embernek akkor csak az érzés marad. Agy jár a regény hőse, az óbudai különc hegedűkészítő fia, Sebők Henrik. Tele van genialitással, nagy művésze a zenének, gondolatai vannak, melyekkel jótevője lehetne az emberiségnek, nagyszerű találmányok ötletei forrnak benne –, de nincs akarata, semmi alkotás nem kerül ki készen a keze közül, genialitása terméketlen marad.

Az eszmék, melyek alakulatlanul vívódnak benne, végre is megfüllesztik a lelkét, okult gondolatkörbe téved, egyszerre csak az árnyéka elkezd nyugtalankodni és elszakad tőle: Az elszabadult árnyék megöli Henrik legjobb barátját, Morbert Sándort és belopja magát ennek testébe, Henriknek csak a jóságos, érző szíve marad meg. Morbert ragadja magához Henrik minden eszméjét és kíméletlen akarattal megvalósítja őket, de neki meg szíve nincsen s így minden, amit Henrik az emberiség javára gondolt ki, az ő kezében átokká és a pusztulás eszközévé válik: a leányt, akit Henrik szeret, magához édesíti és szívtelenségével öngyilkosságba taszítja, találmányaival rettentő háborúba keveri az országot, mindenkire, akivel összekerül, pusztulást és kárhozatot hoz.

Henrik, kinek számára csak az érzés és szenvedés maradt, gyötrődje látja mindezt s tudva, hogy Morbert – illetőleg saját, a Morbert testébe lopózott árnyéka – mégis szorosan függ az ő életétől, öngyilkos lesz s ezzel Morbertet is megöli.

Az író sok hatással alkalmazza a fantasztikus motívumokat: főhősének már származásával jelzi a mindennapitól eltérő, különös voltát, lépésről-lépésre fejleszti benne a misztikus motívumokat s figyelemre méltó dialektikával födi el a fantasztikus történet irrealitását. A mai közönség feltűnően vonzódik az ilyen fantasztikum iránt – általában, mintha újra erősen feltámadt volna az emberek vágya a mese után -, s Felner-Dénes Pál könyve iránt is előreláthatólag nagy érdeklődés fog nyilvánulni. A terjedelmes könyvet a Franklin-Társulat nagyon szépen állította ki; ára 6 korona 60 fillér.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 50. sz.)

Vargha Gyula: Álmomban



Álmomban ültem egyedül s unottan,
Dübörgve vitt a gyors vonat,
Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtan
Hűsítni égő arcomat.

Beárnyékolva pislogott a lámpa,
Tört fénye félhomályba fúlt,
S néztem ki a sötét nagy éjszakába,
Mely a vidékre ráborult.

Előbb egészen egyszínű sötét volt,
Míg hozzá nem szokott szemem,
Csak néha tűnt fel egy parányi fényfolt,
S suhant el újra, hirtelen.

De lassanként a tárgyak is kiváltak:
Futó fák, egymást kergetők,
Völgy és patak, úszó fehér ködárnyak,
S nagy, néma szunnyadó mezők.

Hallgattam a kerekek kattogását,
Úgy kísért, mint a gyász-zene,
S elfogott valami nagy sivárság
Kietlen, átkos érzet...

Egyszerre csönd lett, s egy szempillanatban
Eltűnt alólam e vonat,
És az éjben én kihalt úton haladtam,
Vonszolva vérző lábomat.

Mentem szorongva. Mint a végtelenség
Vonult tovább a gyászos út;
Előttem a sötét reménytelenség,
Mely enyhe révbe sohse jut...

Év évre jő; oly rég volt már ez álom,
De gyásza itt maradt velem,
S a végzetes vad utat egyre járom,
Vigasztalan, reménytelen.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 51. sz.)

Balla Ignácz: Veled – örökre



Oh hogy szeretnék én egyedül lenni,
Egyedül lenni, egyedül lenni.
Ne bántson ember, hajsza, lárma,
Semmi, de semmi.

Oh éljek elhagyott, távoli bolygón,
Egyedül keringő, kihalt bolygón.
S jöjjön a boldog múlt emléke
Bűvös gomolygón.

Takarja el a földi szürkeséget,
A szürke, bántó, gyarló mindenséget.
S lehunyt szemmel lássak még egyszer
Minden szépséget.

Csak az arcodat láthassam ott egyre,
Csókoljam egyre, nézhessem egyre,
Amint felém nevet ezüstös ködből
Föl-föllebegve.

Mint napfény, csak a te szemed csillogjon,
Mint égbolt, csak szemed ragyogjon
S a boldogságnak délibábja
Még föllobogjon.

Tündököljön aranyözönben égve
S nehogy más kezét nyújthassa érte,
Mosolygó arcoddal zuhanjon
Kihalt bolygó, a vak mélységbe...

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 51. sz.)

Dömötör Tibor: Karácsony



Karácsonykor:
Angyalok szállnak,
Híradást hoznak,
Béke jegyében,
Élet fényében,
Szentség lelkében,
Hívők hitében,
Krisztus képében
Földön jár az Isten.

Karácsonykor:

Harangok zúgnak,
Szent igék szólnak,
Imádság szárnyán,
Szíveknek vágyán,
Zsoltárok hangján,
Szeretet hídján,
Bocsánat útján
Mennyben jár az ember.

Fáy Ferenc: Betlehem



A csillag régen nem ragyog,
– megkopnak mind a csillagok.

Csak vér van, könny és vad hadak
s riadt, lapító házfalak.

A három király, számsorok

– osztás, szorzás – közt hánytorog;

s lázas álmokkal méri le:
megérte-e? Megéri-e?

A pásztorok meg, nagy subák
alatt álmodnak új csodát:

több esőt, gazdagabb napot
s a báránykákért kamatot.

És sár van, csönd s a csönd alatt:
véres virágok alszanak.

Csokonai Vitéz Mihály: Újévi ajándék


Most szegény háztól, hol az úr magános,
Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,
Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt
Érheti vélem.
E szívből eredett újesztendői ajándék
Záloga szívemnek légyen örökre, Juli;
Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel
Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen.
Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban,
Amint már írám, városotokba megyek.
Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok,
A maga képében fogja köszöntni Vitéz.

Csokonai Vitéz Mihály: Újévi ajándék


Most szegény háztól, hol az úr magános,
Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,
Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt
Érheti vélem.
E szívből eredett újesztendői ajándék
Záloga szívemnek légyen örökre, Juli;
Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel
Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen.
Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban,
Amint már írám, városotokba megyek.
Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok,
A maga képében fogja köszöntni Vitéz.