2011. dec. 15.

Ányos Pál: Három királyok napján (1778)


Kiss Boldizsár tiszteletére

Egek, mit szemlélek napkelet tájáról?
Három koronás fő költözik honnyáról;
Siet Sidóország anyavárosában,
Mondanád sas repül kőszál nyilásában,
Sok tevék követik megterhelt hátokkal,
Izzadnak, fehéről szájuk tajtékokkal.
Vallyon mit jelentnek e gyors jövevények?
Talám a városhoz van menni törvények?
De tovább mit látok az égnek kékségén?
Egy ragyogó csillag ballag kerekségén.
Sugarát intézi a koronás főkre,
Mint a felkelő nap bércekek s erdőkre.
Ez már a természet rendét fellyül mulja,
S az álló csillagok törvényét feldólja.
Vagy csak kaprozása a megcsalt szemfénynek?
Ó természet, ezek benned mért történnek?
Nem! – igaz látás ez, értem már rejtekét,
Illik, hogy kihágja természet mértékjét.
Amint Betlehemből jobb felé utaznak,
Egy istálló födő fái akadoznak.
Födetlen tetejét hófúvás takarja,
Rongyos oldalait éjszaki szél marja.
Ott fekszik emberi nemünk megváltója,
Kinek olly sok század vala sohajtója.
A jászolban reszket egy szénanyalábban,
Nem pedig kárpitos kevély palotában!
Szüz annya Józseffel állnak körülette,
Üzi a hideget barmok lehelete.
Talám ezt idézi e három jövevény?
Kinek kalauzza az a szokatlan fény?
Ugy van, béléptek már, bókulva imádgyák,
Olly nagy kegyelmekért az egeket áldgyák!
Tisztelik királi ajándékjaikkal,
Illetvén kis kezét édes csókjaikkal!
Örülj mármost ember illyen változáson,
S térdet, fejet hajtsál e csudalátáson!
Kiss Boldizsár, te is jelentsd örömedet,
Ki egy szent királnak köszönöd nevedet.
De, hogy hosszas légyen buzgó vigasságod,
Élj, s azután égben légyen boldogságod!

Puszta Sándor: Betlehemi éj



A hold beszűrt a kunyhórepedésen,
Ezüst halmot hintett szerte szépen.
A glória már fényes messze zengett.
Elaludtak. Szendergett a Gyermek.

Mária édesen, a bölcsőre hajolva,

József, az ács, s fejénél a szalma.
Aludt a csacsi és a hű ökör.
Ez éjjel nem riadt egy kutya se föl.
Bogrács alatt a tűz, csuporban a tej,
A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely.
Aludt a jószág. A tágas gádorok.
A mindig virrasztó csordapásztorok.
Egy kis bari, tán álmán, bégetett.
Sóhaja gyapjak tavába veszett.
Aludt a ház. A csend. A kispatak.
Háztető a nád. S a ház előtti pad.
Aludt a szerszám, a szíj, ostoron a nyél.
Gyalogúton, állva, elaludt a szél.
Gyöngyháztollú szárnnyal mind, a madarak.
Aludt az éj is, egy nagy fa alatt…

A glória már csak szinte zümmögött,
Mint a hold zenéje alvó fű között.

A Hűség virraszt csak
Léptét hallani,
Hogy ébren legyen itt
Mindig valaki…

Dsida Jenő: Itt van a szép karácsony (1929.)



Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi finom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Karácsonyfa minden ága

csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.

Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhítat
minden szívet átitat.

Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.

Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!

Kiss Jenő: Pásztorok zavara



A fény, a félelem, az angyal
eloszlott már az égi hanggal,
nem zeng a mennyei torok –
de szívükben még száll a langy dal
s csak állanak a pásztorok –:
„Megszületett királyotok!”

Hej, mire várunk? Útrakelve

siessünk áldott Betlehembe!
– s botunk már indul is sután;
az egyik még kinyúl a lenge
bárányfelhős barik után
s meghajlít egyet a nyakán.

Mennek a tág, visszhangos éjben,
ők a földön, szemük az égen,
mennek s nem értik: mint lehet,
hogy őket szólította, éppen
őket, az édes izenet –
Teremtőnk! vajon mit jelent?

Mit higgyenek? – bús, senki népek,
kik aklos legelőkön élnek
s ruhájuk bolhákkal tele –
Szájukon nem volt más, csak ének
s szívükben gyapjak melege –
ily kegyet érdemelnek-e?

Ég! mért nem üzentél azoknak,
kik szentírások közt borongnak?
Azok megértik hangodat.
Mért nem a díszes gazdagoknak:
vihetnek ajándékokat –
A pásztor mit ért meg s mit ad?

Így mennek, némán, tépelődve –
s most már lenéznek, le a földre,
hol görcsös árnyuk hánytorog –
Így mennek ők, így mindörökre,
zavartan, hogy ez mi dolog –
a szent, a bundás pásztorok.

Ave María



Ave María,
Istennek Anyja,
Tebenned virágzik
Váltságunk aranyja.
Áldásod nyelvünk nem unja.

Mária, újul

Világ nevedben,
A föld kereksége
Megépül nemedben,
Mert a nagy Isten méhedben.

Ó drága Jézus,
Szűznek gyümölcse,
Teáltalad szűnjék
Világ rossz erkölcse,
Malasztod szívünk bétöltse.

Esedezz értünk,
Isten Szülője.
Régi magyarságnak
Te valál őrzője.
Légy minden jónknak szerzője.

Ora pro nobis,
Szép Jézus Anyja,
Szentlélek oltványa
Benned, lelki bánya,
Oltalmad néped kívánja.

Bodor Miklós: Betlehemi csillag



Betlehem csillaga
vezet három királyt
köszöntve Mária
újszülött kis Fiát.

Karácsony este van

csend honol a tájra
szeretet szívekben
békesség hazája.

Harang hangja kondul
hótakarta tájon
templomba hívogat
havas pusztaságon.

Harangszó hívogat
zengő szép zenével
egybeolvad hangja
hívők énekével.

Egy család asztalnál
szívük valakit vár,
Ki nem jöhet haza
üres egy szék egy tál.

Zöldell a fenyőfa
besétál a házba
ünnepre öltözik
csillogó ruhába.

Betlehem csillaga
vezet három királyt
köszöntve Mária
újszülött kis Fiát.

Harangi László: Kis Jézusom



Kis Jézusom, add meg nekem,
Hogy két sóvárgó bús szemem
Ködön, homályon általszálljon:
Add meg nekem, hogy Rád találjon!

Látod, a sok év után

Távol csillagod oly halovány.
A testem gyenge, ha kész is a lélek,
Csak messziről hangzik az angyali ének.

Pedig úgy vágyom már lenni Veled,
Csókolni áldott kis kezedet.
Sárba, hidegbe úgy reszket a lélek,
Meglelni, oh Jézusom, hol lehet Téged?

Szent mosolyodat kire hagytad?
Szemed isteni báját – mondd – kinek adtad?
Meleg, puha lelked tiszta havát,
Szent kicsi ajkad bölcs égi szavát?

Áldlak, hogy a sárba, a ködbe
Őket helyezéd öröködbe,
Hogy adtad, oh Jézusom, hála Neked:
Kis tükreidet: a gyermekeket.

Aurelius Prdentius Clemens: Vízkereszti himnusz



Ó, te páratlan Betlehem.
Nagy városok közt legnagyobb:
Megszülni néked adatott
Testben az üdvösség Urát,

Kiről a csillag hirdeti

(Tündöklőbb, mint a napkorong):
A földön megjelent az Úr
És földi testbe öltözött.

Látták fényét a Mágusok
S hozzák keletnek kincseit,
Leborulván ajánlanak
Tömjént, mirrát és aranyat.

Királyt jelent a kincsarany,
Istennek szól a szábai
Tömjénnek fűszerillata,
A mirhapor sírról beszél.

Dicsőség teneked, Urunk,
Ki megjelentél e napon;
Atyának s Szentléleknek is,
Most és örök időkön át.

Adventi zsolozsma himnusz



Matutinumra

Örök Atyádnak karjából
kelsz útra, égi szent Igénk,
segítni földet születel:
időnek telje már megért.

Ragyogd be most a lelkeket,

szereteteddel égesd át,
hogy veszendőkre-unt szívünk’
betöltse boldog égi vágy.

S hogy majd ha Bíró széket ül
és minden ártót tűzre vet,
s ha majd baráti szó hív el
a tárult mennybe híveket:

– lángok sötétes örvényén
ne vergődjünk mint martalék,
hanem meglássuk Úr színét,
velünk ujjongjon mind az Ég.

Atyának, egyben Fiúnak
és Tenéked is, Szentlélek,
miként volt, légyen örökkön
örökké hála, dicséret. Ámen.

Laudesra

Ím zengő fényes hang űz el
minden homályost, áthatón:
„Álmok mind messze fussatok!
Magasból Jézus fölragyog.”

Ocsudjon már a zsibbadt agy!
Földhöz tapadva mit hever?
Tündöklik már az új Csillag,
sötét ártalmat űzve el.

Ím Bárány küldetik nekünk
oldozni bűnös kötelünk:
bocsánatot hát könnyek közt
esengjünk, törlesztvén a bűnt.

Hogy másodszor ha fölragyog,
és e-világot rémíti,
el vétkünk szerint ne vessen,
de fölkaroljon kegyesen.

Erény, dicsőség, hódolat
az Atyának és Fiúnak,
s Vigasznak, ki a Szentlélek,
örökkön, míg tart örökélet. Amen.

Vesperásra

Csillagvilágot Alkotó,
Hívő nép kegyes világa,
Mindenség drága váltsága,
Hallgass meg, Jézus, esd a szó.

Te, hogy sátáni cselszövény
földünk ne rontsa, holtbeteg
világnak gyógyírul jövél,
mert kényszer űzött: szeretet.

S hogy minden vétket engesztelj,
mit emberfajtánk hordozott;
jössz Szűz-szentélyből, áldozat,
s magasba szállsz a kereszttel.

Mert nagy, tündöklő: Glóriád.
Neved mihelyt ha megkondul,
egek és föld és alvilág
ijedt-reszketve térdre hull.

Esdeklünk, kérünk: harag-nap
Végítélője, nagy Ura,
kegyelmet adj és irgalmat,
hogy néped Ártó ne dúlja.

Erény, dicsőség, hódolat
az Atyának és Fiúnak,
s Vigasznak, ki a Szentlélek,
örökkön, míg tart örök élet. Ámen.

Szabó Endre: Karácsonykor



Mintha csak ma volna, úgy eszembe van még,
Az asztalnál körben ült a kis család,
Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
Fekete ruhájú, gyászló özvegyasszony
Magához vonta két árva gyermekét:
„Mikor eltemettük szegény jó apátok,
Ilyen rút idő volt odakívül ép.”

Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,

A két árva gyermek: kis öcsém meg én:
Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén.
– De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
A gyertyák fénye ránk víg derűt vetett,
Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
Oh, a gyermek szíve oly hamar felejt.

A karácsonyfánk csecsebecsés terhét
Kis öcsém csacsogva számolá nekem:
Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
Imádkozni kell most, komolyabb legyen.
Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
Összetett kezekkel mink letérdelénk…
Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
Ma is érzem még áldó melegét!

Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
Ki az örömökből ki nem fogy soha,
De ah! annak a két árva kis fiúnak
Ez volt a legutolsó jó karácsonya.
Kis családjuk fészkét vihar tépte össze,
S üldözte őket a bajok tengerén,
idegen szigetre menekült a testvér,
S messze tőle puszta partra estem én.

A karácsony estét most magamba’ töltöm
Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
Hallgatok sötétben… az utcák havában
Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
Ilyen rút idő volt odakívül éppen,
Mikor eltemettük szegény jó anyánk.

Karl May: A Szenteste - I. fejezet: Bevezetés



A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben.

Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre.

De más karácsony esték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis - mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket...

Diákkoromban nagyon szegény voltam, talán a legszegényebb valamennyi osztálytársam között, de a zenét már akkor annyira szerettem, hogy minden összekuporgatott pénzemet zenei képzésemre szántam. Az intézeti zenetanárnál vettem különórákat és mondhatom, elég jó eredménnyel. Nemcsak hogy jól tudtam kezelni a harmóniumot, hanem egész csinos kis zenedarabokat szerzettem, amiket a fiúk, velem együtt, vígan fújtak az iskolai tízpercben. Ez a tehetségem bizonyos tiszteletet szerzett nekem osztálytársaim körében, mely tisztelet ugyancsak növekedett, mikor az irodalom tanára kihívott a katedrához és mindenki füle hallatára tudatta velem, hogy egy helyi újság, melynek a tanár úr is munkatársa volt, harminckétszakaszos "Karácsonyi ének"-emért első díjjal jutalmazott.

- Gratulálok Károly - mondta a tanár - "Karácsonyi ének"-ed sikerült munka és az érte járó harminc tallért igazán megérdemelted.

A fiúk is kifejezést adtak örömüknek.

- Éljen May Károly - kiabálták.

Én hajam tövéig elpirultam és szólni sem tudtam a boldogságtól. Ilyen dicsőség! Az a harminckétszakaszos vers, mit a karácsonyi boldog, szent hangulat váltott ki belőlem, pályadíjat nyert. Ezt sohasem mertem volna remélni. Mikor beküldtem a szerkesztőségre, szentül meg voltam róla győződve, hogy munkám a papírkosárba vándorol. És most még harminc tallért is kapok érte.

Ezen a napon szinte szédülten mentem az öreg kántorhoz a zeneórára, és mivel a szerencse sohase jár egyedül, itt újabb meglepetés várt.

Az öreg úr mosolyogva fogadott, kezében kottalap, melyet odatartott elém.

Megnéztem a kottát és felkiáltottam. Egy karácsonyi templomi dal volt, melyet én szerzettem.

- Istenem! - mondtam, és a hang alig akart kijönni torkomon.

Kedves öreg tanítóm csak nevetett. - No ugye jó meglepetés! Hát nekem öcsém, nagyon tetszett ez a kis szerzeményed és elvittem a zeneműkereskedőkhöz. Azoknak is tetszett. Kiadták és itt a kész kotta.

Tágra nyílt szemekkel néztem mesteremre - aztán meg a kottára. Lehetséges ez? De csakugyan nincs benne tévedés, hiszen itt áll:

"Templomi dal"

szerzette:
May Károly

- Ugye, ugye, bámulsz - mondotta az öreg kántor, - de még csak most fogsz bámulni.

És egy marok ezüst pénzt tartott felém.

Mi ez? Micsoda játékot űz velem a sors! Én, koldusszegény diák, hogy juthatok ennyi pénzhez egyszerre!

Az öreg pedig csak mosolyogva veregette a vállamat. Aztán kipöndörített az ajtón:

- Ma nincs tanulás! Úgyse érnék el veled semmit. Hiszen egészen kábult vagy a nagy boldogságtól.

No ebben igaza volt!

Olyan kábult voltam a boldogságtól, hogy valóban nem tudtam, hogy jutottam el a legközelebbi sétatérig. Ott leültem egy elhagyott csendes padra és sírtam, nevettem egyszerre.

De aztán összeszedtem magam és rohantam legkedvesebb barátomhoz, akit diáknyelven Carpio névre kereszteltem, és elmondtam neki kis zenedarabommal elért sikeremet is. A jó fiú talán még jobban örült, mint jómagam. Felkapta a keze ügyébe legközelebb álló széket és azzal perdült táncra a szobában.

- De hirtelen nagyon elszomorodott.

- Most vége a mi tervezett karácsonyi gyalogtúránknak!

- Ugyan már hogy volna vége!

- Hát csak nem bolondultál meg, hogy úgy, amint szoktunk, gyalog mászod majd be a vidéket, és olcsó korcsmában, esetleg szénapadlásokon szállsz meg, te, milliomos!

Carpioval együtt rendes szokásunk volt, hogy a vakációkban nyakunkba vettük a világot és miután ez az utazás csaknem ingyenes volt, hát bizony nem nagyon voltunk válogatósak sem járműben, sem lakásban, sem élelemben. Ha Carpio megtudja, hogy urasabban akarnék utazni mint egyébkor, bizonyára nem tart velem, azért hát így feleltem neki:

- Ugyan, csak nem gondolod komolyan! Ezúttal is összerakjuk egyenlően tallérainkat, én ugyanannyit, mint te, aztán mint két szegény legény, nekivágunk a világnak.

Carpio megkönnyebbülten sóhajtott fel. Sokkal önérzetesebb és büszkébb volt a jó fiú, semhogy elfogadta volna az én támogatásomat, de - fájdalom - szegény volt, és így nem alkalmazkodhatott hirtelen jött gazdagságomhoz. Így hát nagyon is kapóra jött neki az ajánlatom.

- Hurrá! Ez a boldogság - kiáltotta -, mert hiába, azért csak mégis jó érzés lesz, ha tudom, hogy tartalék vagyonod van, valamilyen előre nem várt eshetőségre, és hogy én egy milliomos útitársa vagyok!

Mosolyogtam, de titokban csakugyan Krőzusnak éreztem magamat.

- Hová megyünk, Sappho? - kérdezte Carpio.

Sappho az én diák nevem volt.

Nincsen csodásabb dolog, mint télen bandukolni a hegyek között, mikor a hó ezüstösen csillog talpunk alatt és a fák zúzmarás fehérje tündérvilággá változtatja a világot.

Vidámak voltunk, fiatalok, egészségesek. Könnyen vettük az életet, tudtuk, hogy utunkban mindig akad majd olyan major vagy parasztudvar, ahol szívesen kínálnak frissen fejt tehéntejjel, meleg cipóval és ahol helyet adnak, hogy fejünket lehajtsuk éjszakai nyugalomra.

Olyan pompásan voltunk felszerelve, hogy akár a Mont Blancot is megmászhattuk volna! Esernyőt nem vittünk. Vándorbotot az útszéli bokorról törtünk. Felsőkabát? No hiszen! Minek az ilyen edzett fiúnak! Kesztyű? Azt egy világért se húztunk volna. Szőrmét? Csak nem vagyunk eszkimók!

Egy hatalmas térkép, az volt velünk, meg néhány ív és kéziratpapiros és a vázlatkönyv, melybe olykor-olykor lerajzoltunk egy-egy hangulatos helyecskét, hacsak nem túlságosan gémberedtek meg ujjaink a hidegtől. Aztán varróeszközt is hoztunk magunkkal, meg ami a legfontosabb, négy szivart. Kettőt Carpio, kettőt én.

Az első éjszakát Rehauban töltöttük, ahol lefekvés előtt Carpionak nagy gondja volt, hogy hová rejtse el öt tallér vagyonát, ha esetleg rablók támadnának reánk. Mindenféle titkos helyeket eszelt ki, majd a szekrény tetejére tette, majd a párnája alá, végre elhatározta, hogy a kályhába rejti. Engem nagyon mulattatott aggodalma, de nem háborgattam.

Másnap reggel Falkenau felé vettük utunkat, melyet estére el is értük, és éppen be akartunk térni egy nagyon egyszerű kis korcsmába, mely a mi vagyoni viszonyainknak a legjobban megfelelt, mikor egy csendőr utunkat állta.

Udvariasan köszönt és kérdezte:

- Az urak diákok?

Bólintottam.

- Igen, azok vagyunk, tessék megbizonyosodni felőle - és átadtam neki útlevelemet.

Carpio is sietve kivett egy iratot zsebéből.

- Tessék, ezen még a gimnázium pecsétje is rajta van.

A csendőr mosolygott.

- Abból ugyan nem látok semmit.

Carpio csodálkozva vette vissza a csendőr kezéből az írást, amelyen nem állt más, mint valami régi leltár pontos számjai. Barátom izgatottan kezdte kutatni zsebeit, de az útlevélre sehogyse tudott ráakadni.

- Hát ez rettenetes! Hát ez rémséges! Oh, azok a lányok! Fogadok, hogy nővéreim tették ezt az írást az útlevél helyett zsebembe.

Tudvalevő, hogy Carpio híresen szórakozott volt, és hibáját mindig nővéreire akarta tolni.

- Nem baj - vigasztalta a csendőr - én hiszek önnek.

- Nincs oka benne kételkedni - heveskedett Carpio -, éppen olyan diák vagyok mint barátom.

- Megláttam én azt amúgy is rögtön az ifiurakon és azért álltam elibök - mondta a csendőr. - Ez a korcsma csak napszámosoknak való, tessék átmenni a Franzlhoz, oda szoktak járni az urak.

Carpio megijedt.

- Szálloda vagy vendéglő? Drága?

A csendőr kacagott.

- Drága, a Franzl? Ugyan no! Ha diákok jönnek hozzá, azoknak sohasem drága. Tudniok kell az úrfiaknak, hogy Franzl olyan félbemaradt tehetség, ő maga is diák volt és most boldog, ha diákokat láthat magánál. Csak jöjjenek bátran velem az urak.

Követtük a csendőrt, aki zegzugos utcákon át egy egészen csinos kis házhoz vezetett. Ez volt a diákbarát Franzl vendéglője. A söntésben ott állt a gazda, egy barátságos arcú, kedves bácsika és mellette a felesége. Az asztaloknál vidám vendégek, akik pipa mellett borozgattak kedélyesen.

- Adj Isten, Franzl! - mondta a csendőr. - Lám már itt vagyok megint, de ezúttal tudom, kedvedre való vendégeket hozok.

- Ugyan, már kit? - kérdezte a kedélyes vendéglős.

- Két diákot, akik Bajorországból jöttek át a határon és az éjszakára meleg fészekbe kívánkoznak.

- Diákokat! Ez beszéd! Csak be velük! Az ilyen uraságok számára mindig van meleg fészke a Franzlnak. Ubi bene, ibi patria.

A hajdani diák boldog volt, ha latin szavakkal dobálódzhatott s bizony nemigen nézte, jól alkalmazza-e őket.

Barátságosan rázta meg kezünket és leültetett egy asztal mellé, aztán azonnal hozzáfogott a kínáláshoz.

- Csak bátran kis diákok, mire van kedvük, mit akarnak enni?

- Halálosan szomjasak vagyunk - vágtam ki bátran.

- Kapnak enni, inni úrficskák! Anna! Ételt, italt ide ezeknek a kedves vendégeknek! Hallod!

Egy perc alatt tele volt rakva az asztal minden jóval. A gazda odaült mellénk és koccintott velünk, hangosan hahotázva rögtönzött verseimen, amivel ételét, italát dicsértem, őt, meg feleségét éltettem.

- Anna, a vendégszobában fogsz ágyazni az úrfiaknak, ott, ahol az üvegszekrény áll - mondta házigazdánk, akit teljesen meghódítottunk magunknak. - Csak tudom, mi az illendőség, corvus corvo nigredinem objicit.

A legnagyobb mulatozásunk között történt, hogy Carpio feljajdult, mert valami nyomta a lábát. Titokban lehúzta az asztal alatt csizmáját és kihúzta onnan - az útlevelét.

Hogy szórakozottságának ez újabb jelét elpalástolja, zavartan tette bele a fontos iratot kabátzsebébe.

Különben is nagyon jó hangulatban volt és hogy mutassa, mennyire férfi, rágyújtott az otthonról hozott szivarra. Ivott, pöfékelt és nevetett a többiekkel.

Ez az első szivar volt, amit életében elszívott és azért nagyon féltettem, hogy megárt neki.

De jókedvű házigazdánk csak biztatta:

- Ugyan no, micsoda diák az, aki egy kis nikotintól, meg alkoholtól megijed. Minél hamarabb megszokja, annál jobb.

Erre a biztatásra aztán Carpio még a második szivarra is rágyújtott.

Kicsit sápadtabb lett az arca, de a vidámsága nem hagyott alább, velünk együtt dalolt és mókázott.

De mert az est nagyon előrehaladt, a vendéglő vendégei, békés polgárok, lassan hazaszállingóztak és az étterem teljesen kiürült, mikor egyszerre csak új vendégek érkeztek, akik teljes mértékben lekötötték érdeklődésemet.

Egy aggastyán lépett be a terembe egy fiatalabb nő karján, kit egy körülbelül tizenhárom-tizennégy éves fiú követett. Az aggastyán csak úgy támolygott a fáradtságtól és szinte beleroskadt a legközelebbi székbe, a fiatalasszony gyengéden hajolt föléje, míg a gyermek aggodalmas pillantással nézett rájuk.

Az asszony szomorúan fordult Franzl felé és mondta:

- Édesatyám nagyon kimerült, úgy hogy nem tudjuk tovább folytatni utunkat, talán tudna nekünk helyet adni az istállóban.

Franzl felesége, aki félig sem volt olyan jószívű, mint az ura, gyanakodva nézett végig a jövevényeken és odasúgta az urának:

- Koldusnépség, biztosan csak lopni akar.

De a férje rá sem hederített, hanem barátságosan kérdezte:

- Mit kér az istállóban szállásért?

- Nincsen pénzünk, hogy szobát kérhetnénk - szólt halkan az asszony.

- A korcsmába kellett volna akkor menniök - mondta bosszúsan Franzl felesége.

- Apám szinte összeesett már a fáradtságtól - mentegetődzött a fiatal asszony -, nem bírtam már vele az utat folytatni. Nagyon messziről jövünk.

Elővette útlevelét és megmutatta Franzlnak.

- Szent Isten! Ilyen messziről jöttök télidőben! És Amerikába szándékoztok! Így pénztelenül és ilyen ruhákban?

- Férjem odaát van már, és elküldte a hajójegyeinket. A kikötővárosig majd csak eljutunk valahogy, így, gyalogosan.

- Hihetetlen! - mondta Franzl fejcsóválva, szíve tele volt szánalommal az utasok iránt - nohát csak egyenek itt valamit, az majd felfrissíti az öregurat, aztán az istállóban sem kell aludniok, majd csak találunk valami jobb hálóhelyet.

Felesége dühös pillantással sújtotta és nagy dirrel-durral ment a konyha felé.

- Most dühös - súgta nekünk Franzl -, na de majd megbékül. Ilyenkor mindig a szomszédba menekül. Utóvégre mégis én vagyok az úr a házban, vagy mi!

Aztán barátságos szóval leültette az új jövevényeket egy étellel, itallal megrakott asztal mellé és minket is áthívott.

- Üljünk át, fiatal urak ide, aztán beszélgessünk ezekkel a jó emberekkel, hátha tudnak nekünk valami érdekeset mesélni Amerikáról.

Carpio azonnal felugrott. Amerika őt végtelenül érdekelte. Egy nagybátyja volt odakünn, akit a titokzatosság sötét fátyolával vett körül. Csak három szót szokott róla hangoztatni:

- "Eldorádó", "Milliomos", "Egyedüli örökös".

"Eldorádó" a bácsi lakhelyére vonatkozott, a "milliomos"-ság a bácsi vagyoni helyzetét ecsetelte és az "egyedüli örökös"-nek Carpio önmagát hitte.

Odaültünk mindhárman az új jövevények asztalához és örömmel láthattuk, hogy az aggastyán mint tér újra erőhöz, az első korty forró bor után. Az asszony gyengéden ölelte át atyját és etette, itatta, mint tehetetlen gyermeket szokás, aztán megkérte a vendéglőst, hogy jelölje ki a helyet, hová atyját nyugovóra vezetheti.

De az aggastyán gyenge hangon tiltakozott:

- Engedd meg, kedves leányom, hogy még fennmaradjak. Napokon keresztül hóban, fagyban barangoltam, városon, falvakon keresztül és a kivilágított ablakokon át mindenütt karácsonyfácskák mosolyogtak ránk. Nekünk nem volt ezidén karácsonyfánk, én nem tudtam senkit sem megajándékozni. A szent napokon át fagyoskodnotok, éheznetek kellett, és én titokban ezer könnyet ejtettem miattatok. Itt azonban jól érzem magamat, itt barátságos fogadtatásban részesítettek, itt meleg van, itt jóllaktam, engedd hát édes lányom, hogy itt ünnepeljem karácsony estémet.

Az asszony kezébe temette arcát és sírt. Az aggastyán halk imát mormolt és a fiú leborult eléje és ráhajtotta fejét az öreg térdére.

Most, hogy így láttam őket, és hallottam választékos beszédüket, tudtam, hogy minden szegénységük mellett sem csavargók, hanem a társadalom jobb osztályához tartozó sorsüldözöttek.

Franzl csupa élénkség lett egyszerre.

- Várjatok - mondta lelkesülten és jóságos képe ragyogott -, csak azért is rendezek nektek karácsonyt.

Kisietett és a következő percben egy kis, díszekkel megrakott karácsonyfával tért vissza, amit odahelyezett az asztalra, aztán megkért, hogy gyújtsuk meg a gyertyácskákat, amit mi - az idegen fiúcska ujjongó boldogsága közepette - meg is tettünk.

Aztán Franzl néhány ruhadarabot - a magáéból és a feleségéből - tett oda a fa alá és még öt fényes ezüst forintot.

- Így, ezt küldte nektek a Jézuska, ki látta könnyeiteket és meghallgatta imátokat. Neki köszönjétek mindezt, ne nekem.

Micsoda öröm sugárzott a három meggyötört arcon egyszerre. Az öreg tágranyílt szemmel szívta magába a karácsonyfa szépségét, az asszony örömkönnyeket sírt, a fiú kacagott, tapsolt.

Titokban a zsebembe nyúltam és a magam pénzéből egy ezüstforintot tettem a vendéglősé mellé.

Carpio meglátta.

- Nektek jó, nektek van mit adni. Franzl gazdagon nősült és te költő vagy, ki pénzt kerestél, de mit adjak nekik én?

Hirtelen eszébe jutott valami.

- Hopp, megvan, a te "Karácsonyi ének"-edet fogom elszavalni.

És elkezdte mondani versemet, míg a többiek áhítatos figyelemmel hallgatták.

Az emberek megváltója
Megszületett immáron,
Békesség lesz, boldogság lesz,
Ezentúl a világon.

Mind a harminckét szakaszt elszavalta és a sorsüldözöttek olyan vigasztalást találtak benne, hogy szinte elfelejtették minden nyomorúságukat.

- Ennél szebb karácsonyi ajándékot igazán nem adhattak volna nekünk, mint ezt a csodaszép karácsonyi éneket - mormolta az öreg.

De az asszony azt gondolta, hogy megárthat atyjának a sok izgalom, miért is ragaszkodott ahhoz, hogy lefeküdjön. Így aztán az aggastyán talpra állt és mégegyszer boldog arckifejezéssel megköszönt mindent s gyermekével meg unokájával nyugovóra tért.

Mi még együtt maradtunk.

- Nem volna jó a karácsonyfát visszatenni a helyére? - ajánlotta Carpio.

- A feleségem miatt? - szólt Franzl. - Jegyezzétek meg ifjú barátaim, én nem félek senkitől.

Vagy egy negyedórát ülhettünk így együtt csendesen beszélgetve, mikor az idegen asszony újból megjelent és kérdezte:

- Az előbb elhangzott gyönyörű versnek csakugyan ön a szerzője, uram?

Elpirultam és fejemmel bólintottam.

- Atyámnak oly végtelen megnyugvására szolgáltak a sorok, annyi vigasztalót és biztatót talált bennük, hogy szeretném megszerezni a magam számára, megengedné, hogy leírjam?

- Szívesen mondtam én - de a diktálásra nem volt szükség, mert Carpio ott hordott magánál egy írott példányt belőle és átnyújtotta az asszonynak. Láttam arcán, hogy valami nagy elhatározással küzd. Majd fülemet megütötték a szavak, miket halkan közölt az asszonnyal: "Eldorádó", "milliomos", "egyedüli örökös".

Csak nem rántja le ez a jó fiú amerikai nagybátyjáról a titokzatosság leplét. Szinte megdermedtem a csodálkozástól, mikor hallottam, hogy az asszonynak ajánló levelet ad. Amiről velem, kebelbarátjával sohasem beszélt, azt egy idegen előtt szóvá teszi?

És az asszony? Látszólag belement mindenbe, pedig hát ugyancsak nem sokat remélhetett egy diákgyerek ajánlatától. Valószínűleg nem akarta megbántani a jó fiút. Franzl levélpapírt és borítékot adott Carpionak és az megírta az ajánlólevelet az amerikai nagybácsinak, közben megkérdezte az asszony nevét.

- Wagner Eliz vagyok - mondta az halkan.

Míg Carpio írt, mindig ügyelt arra, hogy a címzést valahogy el ne olvassam. Bosszantott a dolog, de szólni nem szóltam egy szót sem.

Ebben a percben lépett be Anna, a vendéglős felesége.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte a karácsonyfára mutatva.

- Karácsonyfát, ha tudni akarod.

- Meggyújtottad?

- Igenis.

- Kinek?

- Magamnak!

- Nem igaz - mondta az asszony dühösen -, hiszen itt voltam az ajtó mögött és mindent hallottam, még a diák versét is.

- Szégyelld magad, ha hallgatóztál!

- Tehetem, mert itt minden az enyém - kardoskodott a házsártos menyecske.

- Meg ne szégyeníts itt engem a diákok előtt, különben megmutatom neked, mit neveznek "sapienti pauca"-nak.

Az asszony megjuhászkodott. Nem értette ugyan, mivel fenyegeti az ura, de látta rajta, hogy kár lesz tovább ingerelni.

- No jó, jó! Hiszen csak tréfa az egész. Tehetsz te itt kényed-kedved szerint.

- No azért - mondta az ura és büszkén nézett reánk.

Az idegen asszony vérvörös arccal hallgatta végig ezt a civakodást, de nem szólt egy szót sem.

Végre mindannyian pihenőre tértünk, de sajnos, az éjszaka nem hozta meg a kívánt nyugodalmat.

Carpio nagyon beszédes volt ezen az estén, hogy a sok ital, vagy az erős szivar tette-e, nem tudom, de tény, hogy sehogysem akart belemenni az alvásba.

Még azt sem bánta, hogy az amerikai nagybátyját hozom szóba, bár szokott zárkózottságával kezelte az ügyet.

- Adtál neki ajánlólevelet a bácsidhoz? - kérdeztem.

- Igen.

- Hol lakik künn a rokonod?

- Nem tudom.

- Mi a foglalkozása?

- Nem tudom.

- Hogy hívják?

- Nem tudom.

- Hallod barátom, akkor mit jelentsen az ajánlólevél? Csak nem akarod félrevezetni azt a szegény asszonyt! - mondtam neki.

- Hallgass! - szakított félbe indulatosan. - Csaló nem vagyok! Nagybácsim csak az olyankorú emberek számára nem létezik, mint amilyen én vagyok! Hátha kimegy valaki és kiadja magát Carpionak, aztán elúszik a milliós örökségem.

- Úgy? - mondottam és kacajomat párnába fojtottam -, igazad van, no de most itt az ideje, hogy aludjunk.

Carpio még fütyült egy ideig és dalolt, hogy meddig nem tudom, mert az én szememet lenyomta az álom. Hogy mennyit aludtam, nem tudom, csak arra ébredtem, hogy nevemen szólítanak.

- Sappho! Sappho! Ébredj!

Felültem az ágyamban és körülnéztem. A gyertya pislákoló fényénél láttam, hogy Carpio vígan majszol valamit.

- Nagyon megéheztem és itt az üvegszekrényben friss hurkát találtam. Nem akarsz te is?

Dühösen fordultam a fal felé.

- Nézd csak, milyen pompás ötletem támadt. A kolbászt nem vágtam le, hanem csak kinyomtam a héjából. Most, hogy Franzl észre ne vegye a hiányt, megtöltöm tollal.

- Mivel? - kérdeztem csodálkozva.

- Tollal. A párnámból kiszedem a pelyhet és megtöltöm vele a kolbászt.

- Öregfiú, ne bolondozz, feküdj le végre és aludj.

Sikerült eltérítenem szándékától és újból lefeküdtünk, de a reggeli sürgés-forgás a házban hamarosan talpra állított minket is.

Persze első kérdésem a tegnapi utasok iránti érdeklődés volt.

- Hálátlan népség! - mondta bosszúsan a vendéglős felesége.

- Azok már hajnalban elhagyták a házat - vágott az asszony szavába Franzl -, a béres bocsátotta ki őket.

- Szedett-vedett népség - szidta őket tovább csökönyösen az asszony.

Valóban furcsán viselkedtek - mondta Franzl szomorúan, - képzelje, az ajándékokat, amit este kaptak, mind itt hagyták, még az öt ezüst forintot is.

- Nem hatot?

- Nem. A magáét elvitték magukkal. Mit szól ehhez a hálátlansághoz?

Fiatal voltam még abban az időben és tapasztalatlan, de annyi emberismeretem már volt, hogy nem tudtam elítélni az idegen asszonyt.

Délben aztán egy váratlan esemény hozta izgalomba az egész házat.

Franzl felesége, aki az idegenek után takarított, az egyik ágyban egy nagy borítékot talált, mit az utasok ott felejtettek.

- Szent Isten, hiszen ebben a borítékban vannak az amerikai hajójegyek! - mondta rémülten Franzl.

- Mi lesz a szegényekkel? - izgult Carpio.

- Azonnal utánuk kell indulnunk - mondtam én határozottan -, segítenünk kell ezeken a szerencsétlen embereken.

- De hol találunk rájuk? - sopánkodott Carpio.

- Graslitz felé kellett, hogy vegyék útjukat. Valahol csak rájuk találunk. Gyere pajtás, szedjük a sátorfánkat.

- De hiszen Karlsbad felé akartak menni az úrfiak - szólt közbe a vendéglősné -, nem kéne, hogy háborgattassák magukat, majd találunk utast, aki Graslitz felé megy és utánuk viszi a jegyeket.

- Már én csak jobban megbízom diákjaimban - szólt Franzl.

Összeszedtük csekély cókmókjainkat és Carpioval neki indultunk az útnak, csak a derék Franzltól esett nehezünkre a búcsú.

- Bizony nehezen engedem el önöket - mondta Franzl -, s ha nem volna rá ilyen komoly ok, bizony hiába is erősködnénk, itt kellene maradniok.

- Visszajövünk még mi ide - vigasztaltam őt, meg magamat is.

- Remélem! És ezt a kis emléket vigyék el magukkal. Egy kis harapnivaló van benne, meg egy pár rossz rím. Maga, kedves Sappho, tegnap este annyi verssel ajándékozott meg, hogy én se akarok adósa maradni. De nagyon kérem, ne bontsák föl a borítékot, csak ha már jó messzire lehagyták a várost. Félek attól, hogy kinevetnek.

Már messze túl haladtuk a várost, mikor végre felbontottuk tegnapi kedves vendéglátó gazdánk csomagját. Egy nagy darab vaj, sonka és kolbász, mazsolás kalács volt benne, meg tíz pengő forint. A pénz papirosba volt csavarva és a papiroson ez állt:

"Ez a pénz itt
Kicsiny bér
Az elmúlt víg
Estéér'!"

- Hurrá! - ujjongott Carpio -, ezt elmulatjuk!

- Hurrá! - ujjongtam én -, ezt eltesszük!

A jó fiú mindenbe beleegyezett.

Míg a kolbászt ettük, nevetve kérdeztem Carpiotól:

- Ugye mégis jó volt, hogy lebeszéltelek szándékodról?

- Hogyhogy?

- Hátha épen az ágytollal töltött kolbászrészt adta volna nekünk útravalóul Franzl.

Carpio megborzadt.

- No hiszen csak éppen ez kellene nikotinos, alkoholos gyomromnak.

Ebéd után havazás közben folytattuk utunkat Graslitz felé, ahol biztosan reméltük, hogy ráakadunk a szerencsétlen család nyomára. Másodnapon találtunk az úton egy csárdafélét, ahol azt a bizonyosságot nyertük, hogy mely úton keressük az aggastyánt és hozzátartozóit. A korcsmárosné mesélte, hogy délelőtt, amint az ablakon át kinézett a havas útra, feltűnt neki ez a három ember, ki lassú léptekkel baktatott előre. Az öreg nagyon gyengéd és szeretetteljes és a fiú nagyon szomorú. A leírás teljesen rájuk illett.

- Ők azok, bizonyosan. Milyen irányba mentek? - kérdeztem.

- A patak mentén.

Meggyorsítottuk lépteinket és utánuk iramodtunk. Estefelé egy düledező malomhoz értünk, ahol egy barátságtalan fekete kutya vicsorította ránk fogát. A nagy ugatásra egy öreg anyóka dugta ki fejét az ajtón.

- Adj' Isten, anyóka - mondtam.

- Adj' Isten - felelte az öreg -, mit akarnak?

- Maga a molnárné?

- Dehogy is vagyok én a molnárné. Rég berozsdásodott már ez a malom! Csak mert üresen állt a ház, azért költöztem ide. Jó az ilyen ingyen lakás egy ilyen szegény asszonynak.

- Valamit szeretnék kérdezni, nénike.

- Ha tudok, szívesen megfelelek rá.

- Nem látott errefelé egy aggastyánt, egy asszonyt, meg egy gyereket. Tegnap Bleistadtból indultak el és Graslitzba törekedtek.

- Szent Isten, azokat keresik. No akkor ugyancsak rosszkor jöttek.

- Miért?

- Mert az aggastyán éppen most haldoklik. Mit akarnak az asszonytól?

- Elvesztett valamit, azt hoztuk el neki.

- Hát akkor csak kerüljenek beljebb.

Kinyitotta előttünk az ajtót és beeresztett.

A nyomorúságos kis szobának rozoga ágyán feküdt az aggastyán. Leánya és unokája ott térdeltek az ágy mellett. Az asszonyt annyira elővette a fájdalom, hogy észre sem látszott venni minket, csak a fiú bólintott felénk szomorúan.

- Mióta vannak itt az idegenek? - kérdeztem súgva az öreg asszonytól.

- Dél óta. Az éjjel szakadatlanul haladtak előre a hóban.

- Ettek valamit?

- Egy falatot sem. Szegény vagyok én ahhoz, hogy vendégeket kínáljak és nekik nem volt semmijük sem.

Az aggastyán most felnyitotta szemét és kezét áldólag tette gyermekére, unokájára.

- Isten veletek, édeseim. A viszontlátásra.

Az utolsó szavak csak gyenge lehelletként hagyták el ajkait.

- Meghalt.

Ekkor az asszony, olyan hangon, mintha belőle is elszállt volna az élet, mondta:

- István, nagyatyád meghalt. Sírj te, mert én nem tudok sírni.

Csak most vett észre minket. Mozdulatlan merevséggel mondta:

- A tegnapi diákok, mit akarnak?

- A hajójegyét elvesztette Falkenauban, azt hoztuk el - mondottam.

- Köszönöm. Tegye le oda az asztalra.

- Csak február elsejéig érvényesek ezek a jegyek - folytattam beszédemet, mert úgy gondoltam, hogy kötelességem nehéz helyzetében tanáccsal szolgálnom. - Most, hogy kedves atyja meghalt, a hajóstársaság, ha idejében bejelenti, megtéríti önnek az ő hajójegyének árát.

- Nem tudom, elérek-e Brémáig - mondotta teljesen apatikusan, hangtalanul.

- El kell mennie. Nézze, ezt egy jó barátja küldi önnek, vegye és tegye el.

Nem tudtam másképpen cselekedni, neki adtam minden pénzemet.

Az asszony mozdulatlan merevséggel nyúlt utána.

- És itt van egy kis harapni való is, amit önök számára hoztam. Jó éjszakát, asszonyom!

- Jó éjt!

A gyerekkel kezet fogtam, aztán elsiettem Carpioval együtt.

- Oh, Sappho - mondta odakünn a barátom -, ezt a malmot és ezt a jelenetet, mely odabenn végigjátszódott, nem felejtem el sohasem.

- Én sem!

- Mennyi pénzt adtál neki?

- Minden vagyonomat. Azt, amit a versért, a zsoltárért kaptam és amit Franzl adott, de még az utazásra szánt garasokat is hozzátettem. Ezek után visszafordulhatunk, Carpio, és mehetünk haza. Kirándulásunknak vége.

(Ford.: Altay M. - lektorálta: Krisztián Imre)
Forrás: mek.oszk

Karl May: A Szenteste - II. fejezet: A "Prayerman"



Ezóta az esemény óta sok esztendő múlott el. Belekerültem az "Élet" szigorú iskolájába, mely a tudatlan, tapasztalatlan diákból férfiúvá érlelt. Sok-sok fáradsággal, nélkülözéssel teli év van mögöttem, melyek alatt gazdag tapasztalatokat szereztem. De ami mindennél többet ér, ezek alatt a kalandos évek alatt nyertem meg Winnetout barátomul, ezt a pompás férfiút, akinél delibb, tökéletesebb és jobb embert nem hord a föld.

Ezzel a nemes indiánnal jártam be Rio-Pecoson át Texast és az egész indián területet, ahol a vad törzsek, mint Winnetou jó barátját ismertek és féltek. Ott vettem fel az Old Shatterhand nevet és ott tanulták meg az emberek Winnetou nevét és Old Shatterhandét együtt emlegetni.

Ezek a mi együttes barangolásaink sok beszédre adtak okot. Voltak, akik azt gondolták, hogy kihasználom Winnetou barátságát és megszerezem általa azt a sok aranyat, melyet az indián vidéken még nagy számban lehet találni. A fehérek között az a tévhit van elterjedve, hogy az indián egy egész sereg olyan helyet ismer, mely még kiaknázatlan, de ha tüzes vassal fenyegetnék, akkor sem árulná el ezeket a rejtekhelyeket. Tény, hogy rengeteg aranyat rejtegetnek folyóik és nem egyszer volt alkalmam Winnetouval valóságos kincses gazdagságra így ráakadni. De az aranyakat sohasem tartottuk meg magunknak, mert mindig találtunk olyan embereket, akik segítségünkre rászorultak.

Nekünk nem kellett a kincs, csak éppen annyi pénzt tartottunk meg magunknak, amennyire szükségünk volt. Nem a kincskeresés hajtott engem a vadnyugatra, hanem Winnetou iránt érzett nagy-nagy szeretetem és az érdeklődés mellyel ez idegen föld és nép iránt viseltettem.

A vörös indiánok között sok olyan híres törzs van, akikhez valóságos dicsőség hozzátartozhatni. Ilyen törzshöz tartozott Winnetou is, akinek számos őse volt már törzsfőnök és aki maga is népének vezére volt. Valamennyi alattvalója lelkesedett érte, amin én éppenséggel nem csodálkoztam, mert ezt a nagyszerű férfiút egész különös képességekkel áldotta meg a sors. Emberszerető volt és igazságos okos és előrelátó, azonkívül csodálatosan kifejlett érzékszervei voltak. Olyan kitűnő hallása volt, hogy a legcsekélyebb nesz sem tudta elkerülni figyelmét és gyakorlott éles szeme különös képességgel bírt a nemes érc fellelésére.

De amint mondottam, Winnetou ezt a csodálatos képességét csak nagyon ritkán használta ki önmaga számára. A vadnyugaton vadászattal szerezte meg a mindennapit, csak olykor-olykor, ha a "civilizált" világba kívánkozott, akkor volt szüksége aranyaira.

Én körülbelül ugyanígy voltam vele, mint ő. Ha civilizált helyeken jártam, meg tudtam élni keresetemből, melyre könyveim és közkedvelt cikkeim révén tettem szert. Mint Old Shatterhand hírlapíró, divatos nevem volt a hírlapirodalomban. A vadnyugatról szóló leírásaimért versengtek a kiadók.

Ezúttal Winnetounak törzsével voltak elintézni valói, nekem pedig különböző kiadóimmal, miért is rövid időre elszakadtunk egymástól, de találkát adtunk egymásnak St. Josephben, a Hannibál vasút nyugati végállomásán, hogy aztán újult erővel és friss kedvvel vágjunk neki a Missisippin át keletnek, mely ezúttal utazási célja volt barátomnak.

A megbeszélt időnél valamivel hamarabb érkeztem St. Josephbe és miután ott mindenki már túlságosan ismert és vagy kíváncsiságával, vagy pedig tolakodásával túlságosan zaklatott, elhatároztam, hogy Westonba menekülök előlük. A szállodásnak - titoktartás mellett - persze elárultam tartózkodási helyemet és kértem, hogy Winnetout oda küldje utánam.

Westonban - hál Istennek! - nem ismertek rám, azt azonnal észrevehettem, mert a vendéglőben, ahová betértem, éppen rólam beszélt egy fiatal, körülbelül 27-28 éves pincér a gazdájával.

- Mylord - mondta a pincér és egy újságlappal hadonászott izgatottan -, tetszik tudni, mi áll ebben a lapban? Hogy Old Shatterhand St. Josephben van!

- Old Shatterhand?

- Igen. Oh mylord, adjon nekem szabadságot egy fél napra. Nekem látnom kell őt s beszélnem vele.

- Ugyan kérem, mi jut eszébe!

- Nem nyugszom addig, míg nem beszéltem vele. Kérni fogom, könyörögni fogok neki, hogy ajánljon be Winnetounak is és vigyenek el magukkal következő utazásukra.

- Fiatalember - mondta a vendéglős, mialatt én nyugodtan tovább ettem, mintha ehhez a beszélgetéshez semmi közöm sem lenne -, fiatalember, verje ki fejéből ezt a kalandosság utáni vágyakozást. Örüljön, hogy olyan jó állása van itt nálam, ahol olyan sokat kereshet.

- Bocsásson meg, mylord, de nekem okvetlenül beszélnem kell Old Shatterhanddel!

- Ma este táncmulatság van itt, én önt nem nélkülözhetem, menjen át holnap. Bár igazán nevetségesnek tartom vállalkozását. Mit gondol, ha Winnetou és Old Shatterhand mindenkit magukkal vinnének, akik útitársukul felajánlkoznak. Bosszantó és nevetséges!

Szegény fiú szomorúan hajtotta le fejét, amint ránéztem, részvétet éreztem iránta, aztán hirtelen átvillant agyamon a gondolat, hogy ez talán valamilyen tanult ember, aki csak átmenetileg pincéreskedik, Amerikában ez gyakori eset. Hány orvos volt pincér pályája kezdetén!

- Hiába menne át St. Josephbe, uram - mondtam ekkor a pincérnek -, Old Shatterhand már nincs ott.

A szegény fiú lángvörös lett az izgalomtól.

- Honnan tudja, mylord! Ismeri őt talán?

- Úgy mint sajátmagamat.

- No de ilyet! Szóval nincs már St. Josephben. Vajon hol van?

- Azt ő tudja egyedül.

- Oh uram, hallgasson meg engem, a nevem Rost Herman és itt tanultam Amerikában az orvosegyetemen. Orvos vagyok és ellenállhatatlan vágyam van az indián fajnak egészségügyi szempontokból való tanulmányozására. Azért jöttem ide és vártam a jó alkalomra, mert ez a határhely, ahová Winnetou és Old Shatterhandnek okvetlenül el kell jönnie. Meg akarom kérni, vigyenek magukkal a vadnyugatra.

- Mindenesetre egészen más szempontból ítélem meg most az ön dolgát, mióta tudom, hogy orvos - mondtam neki -, de azért nem nagyon biztathatom, hogy reményei teljesülnek. Különben is úgy tudom, hogy ezúttal Winnetou keletre szándékozik menni.

- Keletre! Oh Istenem! De bárhogy is van, mylord, könyörgöm, ajánljon be Old Shatterhandhez.

Ebben a percben megzavartak. Egy feketébe öltözött, leborotvált képű, papkülsejű ember állt meg az asztalom előtt. Szemét áhítatosan emelte az ég felé, kezében pedig egy kis kézitáskát tartott.

- Ez egy prayerman - magyarázta a kis pincér -, így nevezik Amerikában azokat a férfiakat, akik szent zsoltárok és imádságos könyvek eladásával foglalkoznak és az embereket a templomba járásra és imádkozásra buzdítják.

A szent ember kinyitotta táskáját és egy marok írást vett ki belőle nekem. Mintha imádkozna, néhány szót mormolt és kezét áldólag emelte fejem fölé.

Nekem ez a férfi nem tetszett, hiszen üzletszerűleg űzte a vallásosságot, de hogy megszabaduljak tolakodásától, vettem tőle huszonöt centért egy füzetkét. A füzet címe ez volt: "Karácsonyi versek".

A prayerman dühös pillantással mért végig.

- Többet nem vesz?

- Köszönöm, nem.

- No, a takarékossága nem jól fog kamatozni az úrnak a túlvilágon.

Bosszantott rendreutasítása, de nem szóltam semmit. Amint kinyitom a kis könyvet, mi ötlik szemembe először is, az a versem, melyet diákkoromban írtam:

Az emberek megváltója
Megszületett immáron,
Békesség lesz, boldogság lesz
Ezentúl a világon.

Képzelhetik meglepetésemet!

Mikor végre magamhoz tértem, megkérdeztem a prayermant, hogy jutott ehhez a vershez.

- Egy szentéletű asszony adta ide nekem, aki állandó vevőm és itt lakik Westonban, Hillerné a neve - mondta az álszenteskedő és elém tartotta újból árukészletét.

- Ismeri a vers szerzőjét? - érdeklődtem tovább.

- Hogyne. Egy közönséges aljas gazember írta, egy lótolvaj, aki akasztófán végezte életét. De úgy járjon mindenki, aki szent írásokra sajnálja a pénzt.

A düh úrrá lett felettem, megkaptam az álszenteskedőt és alaposan megráztam.

- Hazudsz, gazember! Minden szavad hazugság. És egy ilyen meri szájába venni Isten nevét. Ki veled, te csaló, bitang.

Kidobtam és utána hajítottam írásait. A vendégszoba többi vendégei szótlanul, csodálkozva nézték végig ezt a jelenetet.

Magamhoz hívtam a kis pincért, aki úgy látszik azt hitte, hogy a prayerman további sorsáról akarok érdeklődni, mert kérdezés nélkül mondta:

- Bement a szobájába, kérem.

- Nem érdekel, azt mondja meg, ismeri Hillernét?

- Igen,

- Itt lakik Westonban?

- Igen, a fiával. Férje prémvadász és sokat van a hegyek között, egészen be kell hatolnia a vadnyugatra. Az indiánok úgy látszik tisztelik, mert harci nevet adtak neki.

- Hogy hangzik az a név?

- "Nana-po", de hogy mit jelent, én nem tudom.

- Igazán? És Hiller sem árulta el senkinek?

- Nem, furcsa, szófukar ember az.

- Hiller úgy látszik az utahokkal, vagy a sosonokkal van jó barátságban, mert Nana-po ezeknek a nyelvén jelenti azt, hogy "bátyám". Miután azonban az utahoknál ritka a prém, úgy valószínűbb, hogy Hiller a sosonok barátságát bírja. Ez az indián törzs nagyon tisztelheti, ha kitünteti a Nana-po névvel.

- Uram - mondta csodálkozva a pincér -, hogyan tudja ön mindezeket? Kihez van tulajdonképpen szerencsém?

- Mayer a nevem - mondtam gyorsan, igazi családi nevemet, a Mayt így meghosszabbítva.

Felálltam és kimentem a vendégfogadó elé. Hillerné érdekelt. Hogyan jutott a versemhez? Hogy nem amerikaiak Hillerék, azt hallottam, honnan jöttek hát ide? Csak talán nem...?!

Nekiindultam, hogy megkeresem őt és véget vetek minden bizonytalanságnak.

Egy csinos kis házhoz utasítottak. Ebben laktak Hillerék. Az előkertben egy asszony foglalatoskodott a rózsatöveknél.

Köszöntöttem őt.

- Hillerné asszonyhoz van szerencsém? - kérdeztem.

- Igen, uram.

- Nem találkoztunk mi már egyszer az életben? - kérdeztem tőle, mert amint rám vetette tekintetét, azonnal ráismertem.

- Oh uram, ön roppant ismerősnek tetszik nekem - volt a nyájas felelet.

- Nem itt Amerikában, hanem a régi hazában, amikor az ön neve még nem Hiller, hanem Wagner volt.

Az asszony arca halálsápadt lett.

- Istenem! Hát itt is üldöz a végzet! Hát hiába menekültem előle, itt is rám talál. Hát sohasem szabadulhatok meg a múlt átkától?

Megnyugtattam.

- Félreért asszonyom. Én önt életemben össze-vissza csak kétszer láttam; én nem mint üldözője vagyok itt. Valami nagyon érdekel. Egy Wagner nevű asszonynak adtam oda versemet, melyet ma nyomtatásban áruba kínált nekem egy prayerman, aki azt mondta, hogy versemet öntől kapta.

Az asszony tágra nyitotta szemét. Egész testében remegett.

- Egy verset, amelyet nagyon szerettem, csakugyan oda adtam a prayermannek, de hát ha az az ön verse, akkor ön a diák...

- Az vagyok.

- Aki utánunk jött a malomba, mikor apám meghalt?

- Igen.

- Akitől az útiköltséget és az élelmet kaptuk. István! István! - kiáltott be izgatottan a házba - nézd ki van itt!

Szegény asszony szinte elájult az örömteli izgalomban.

A fiú, a sok évi távollét dacára is megismert és egyenesen a nyakamba borult.

Megtudtam, hogy jogot tanult, hogy örökösen a hazai törvénykönyveket bújja, mert a régi hazában valami sérelem esett rajtuk, melyért jogorvoslást keres.

Természetesen meghívtak, hogy lakjak náluk, de én ezt a meghívást el nem fogadtam. Mikor búcsúztam tőlük, szavamat vették, hogy vacsorára visszajövök, amit szívesen ígértem meg, annál is inkább, mert a vendégfogadóban táncmulatságra készültek este és én nyugalom után vágyódtam.

Néhány kéziratomat akartam átnézni, egy pohár sört rendeltem hát és beültem a vendéglő éttermébe. A szemközti asztalnál egy ember ült, ki sóváran nézett át hozzám. Úgy látszik unatkozott és engem szemelt ki szórakoztatásul. Végre is vette sörét és átült az én asztalomhoz.

- Good evening, Sir! Szép az idő, ugye?

- Yes.

- Tudod-e, hogy ma itt ünnep van?

- Yes.

- A céllövők ünnepe! Jól tudsz célba lőni, uram?

- Yes.

Nem akartam vele beszédbe elegyedni, azért kezeltem ilyen röviden, de őt ez úgy látszik nem háborgatta.

- Én is jó céllövő vagyok - mondta az idegen -, meglátod, ha itt maradsz néhány napig. Elutazol már holnap?

- No.

- Te is idegen vagy itt, úgy látom, csak úgy mint én. Szóval pajtások vagyunk. Igaz-e? Ismersz engem?

- No.

- A nevem Watter. Bizonyára sokszor hallottad már ezt a nevet.

- No.

- Hát a Welley nevet hallottad-e?

- No.

- Ugyan már, hát egyebet se tudsz mondani, mint "Yes" meg "no". "Yes" meg "no". Hogy hívnak?

- Mayer.

- Mi a foglalkozásod, Mr. Mayer?

- Író vagyok.

- Nohát ez furcsa. Tudod-e én mi vagyok?

- No.

- Aranyhalász. Welley a társam. Együtt szoktunk ketten aranyért járni a folyókba. Tudod-e mi az a finding-hole?

- No.

- Nohát én megmagyarázom neked. A folyó medrében lyuk, hová a folyó az aranyat belemossa. Természetesen nehezen lehet ráakadni, mert a víz a lyukat egészen eltakarja. De aki jártas az ilyen dolgokban, az mégis rátalál. Persze jó búvárnak is kell lenni. Ha egy kiszáradt folyó medrébe akad az ember ilyen "finding-hole"-ra, akkor szüret! Hiszen érted?

- Yes.

- Yes, yes, yes! Ki látott már ilyen szófukar embert! Ugye most kíváncsi vagy, hogy találtunk-e "finding-hole"-t?

- No.

- Nohát találtunk! Nagyszerű fogást csináltunk! Annyi arany volt benne, hogy gyalogszerrel el sem bírtuk hozni, azért aztán úgy határoztunk, hogy Welley tutajon vontatja le a vízen. Jó volt, hogy útnak indult a kinccsel, mert tudnod kell, hogy máris akadtak üldözőink, négy ember ránk támadt, akik szívesen elszedték volna tőlünk az aranyat.

- Mikor magadra maradtál, nem láttad az üldözőket?

- No.

- És Welleyvel hol adtatok egymásnak találkát?

- Itt Westonban, ebben a szállodában.

- Az aranyadat beváltottad már pénzre?

- Ugyan hová gondolsz, azzal még várok míg Welley itt lesz.

- Félek, hogy azt sohasem látod már viszont. Nekem az a véleményem, hogy az üldözők tudják, hogy Welley sok aranyat hoz és ártalmatlanná tették.

- Azt hiszed, hogy megölték és kirabolták?

- Azt hiszem. Számításom szerint a tutajnak már régen itt kéne lennie és ha Welley csakugyan olyan jó barátod, mint ahogy mondod, akkor kötelességed utána járnod, hogy valami úton-módon hírt halljál róla.

Watter haragra lobbant.

- Ugyan no, csak nem hiszed, hogy megijedek rémítgetéseidtől. De megnyílt egyszerre a szád! Hallod, ha okosabbat nem tudsz beszélni, jobb lenne ha a "yes" és "no"-nál maradtál volna.

- Csak aztán vigyázz, hogy a te aranyaidra is ne kerüljön a sor!

- Az én aranyaim ládában vannak és a ládát lezárt szekrényben tartom, melyhez a kulcs, lám itt van a zsebemben, ha éppen tudni akarod. Különben pedig okosabb volna, ha nem tolakodnál úgy a tanácsaiddal, mert ezt én senkitől sem tűröm, még Winnetoutól sem.

- Winnetou? Ismered őt?

- Meghiszem.

- Személyesen?

- Persze.

- Ugyan.

- És Old Shatterhandot is, mert tudnod kell, hogy ők elválaszthatatlan jó barátok.

- Oh, úgy most már tudom, szóval Old Shatterhandet is ismered. Nohát ezért a barátságért igazán irigyellek.

- Irigyelhetsz is. Azt kijelentem, hogy azok büszke emberek és biztosan nem ülnének le egy ilyen senkiházival, mint amilyen te vagy, egy asztal mellé.

- Talán te is visszaülnél a helyedre.

- Jut eszembe, lódulj te el innen - mondta Watter.

- Micsoda - kiáltottam ingerülten és aztán székestül együtt felemeltem a hetyke legényt és letettem amellé az asztal mellé, ahonnan hozzám ült.

Az étterem vendégeinek hahotázása és tapsolása közepette ment végbe ez a jelenet.

Watter arca lángba borult. Dühösen ugrott nekem. De akárhol is akart hozzám érni, kivédtem ütéseit.

- Lo-lo-up-Come-on! - lelkesített minket a nézőközönség.

Watter kimerült.

- Az ördög lakozik benned - kiáltotta -, hogy sehogyse bírok veled.

Én, hogy véget vessek a párviadalnak, egy kézzel felemeltem és az ablakon át kitettem az utcára.

És mert a közönség nagyon mulatott ennél a műveletnél, hát újból visszaemeltem a terembe és leültettem szépen a padlóra.

Watter felállt, haragtól izzó pillantással mért végig, aztán elhagyta a termet.

Miután itt volt az ideje, hogy Hillerék vacsorájához átöltözködjem, én is szobámba siettem. A szobámból ajtó vezetett át egy másik szobába. Az ajtó kulcsa az én oldalamon volt. Hogy teljesen tájékozott legyek, kizártam ezt az ajtót és láttam, hogy a másik oldal felől egy óriási szekrény zárja el az utat. A szekrény oly nagy volt, hogy teljesen eltakarta az ajtófát, úgy, hogy a másik szoba tulajdonosa előtt teljes titokban maradhatott létezése.

Hillerékhez érve, azonnal vacsorához ültünk. Beszéd közben sok szó esett Amerikáról, az amerikai életről, a civilizált vidékről és a vadnyugatról. Hillerné elmondta, hogy ura prémvadász és már régen otthon kellett volna lennie, de valamilyen érthetetlen okból elmarad. St. Louisban a prémvadászok központi gyülekezőhelyén sem tudják Hiller késését mire magyarázni. Attól tartanak, hogy a hegyek között lakó indián törzsek között van békétlenség és ezzel függ össze Hiller elmaradása.

- Sohasem kapott hírt tőle?

- Egy darab bőrt kaptam néhány hét előtt, de nem tudom, mit kezdjek vele. Senkisem tud belőle kiokosodni.

- Az a bőrdarab bizonyára valami levél.

- Magam is azt hittem, annál is inkább, mert egy indián hozta és azt mondta, hogy Nana-po squaw-jáé, ami azt jelenti, hogy Nana-po feleségéé. Istenem, de ha közel-távolban nincs egy lélek sem, aki nekem ezt a bőrdarabkát meg tudná magyarázni. Igen, ha a sors véletlenül idehajtaná Old Firehandet vagy Old Shatterhandet, akik értik az indiánusok nyelvét.

- Kérem mutassa meg nekem azt a bőrdarabot.

- Önnek?

- Remélem megvan még?

- Természetesen.

- Hátha ki tudok belőle okosodni.

- Kérem.

Hillerné eltávozott. Rövid idő múlva egy levélpapír nagyságú bőrdarabbal tért vissza.

- Ez az tessék.

Alaposan szemügyre vettem a bőrdarabot.

Hillerné mosolyogva kérdezte.

- No ugye, hogy semmiben sem különbözik más bőrdaraboktól?

- Azt éppen nem mondhatnám.

- Ugyan! Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy ez egy levél.

- Lehetséges? Csakugyan? Nem téved? Hiszen semmi sem látszik rajta.

- De benne.

- Benne? Hát egy bőrdarab hogyan lehet belül üres?

- Belül sem üres, hanem két bőrdarab van együvé ragasztva.

- Lehetetlen!

- Már pedig úgy van. Kérek egy ollót és egy tál vizet.

Sietve tették elém az ollót és a vizet. A bőrdarabot négy oldalról körülvágtam és aztán beledobtam a vízbe.

Egy fél óra sem telt bele, mikor az átázott két bőrlapot így széjjel tudtam venni. S nem tévedtem, az alsó bőrlapba pontok, vonalak és alakok voltak belevájva.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte Hillerné, aki csak úgy reszketett az izgalomtól.

- Kitűnően olvasható indián kézirat - mondottam.

- S nincs senki, aki el tudná olvasni? - jajveszékelt az asszony.

- Nyugodjék meg asszonyom, én fel fogom önnek ezt a levelet olvasni.

- Ön uram? Ön? Hol tanulta volna ezeket a jeleket?

- Az indiánoknál.

Aztán belekezdtem a levél olvasásába:

"Kikatsa a varjúk törzséből való indián küldte ezt a levelet és tudatja Nana-po feleségével, hogy Nana-po négy sosonnal egyetemben hat indiánust megölt a varjú indiánusok törzséből."

- Az én uram sohasem ölne meg senkit - utasította vissza ezt a vádat Hillerné.

- Kérem figyelje tovább a levelet, szóval "a varjak elfogták a gyilkosokat".

- Szent isten! A férjemet is?

- Sajnos!

- Istenem, mi lesz vele! Olvassa gyorsan, gyorsan, gyorsan.

- Csak nyugalom asszonyom. Semmi baja sem történt. Hiszen él.

- Jaj, hátha meg akarják ölni!

- Ugyan asszonyom, minek ez a hiábavaló izgalom. Lássuk mi áll itt tovább: "a varjak elszedték Nana-po-nak minden prémjét, de életben hagyták, míg ellenben a négy sosont kivégezték. Három teljes hónapot adnak a varjak Nana-po kiszabadítására, ha a váltságdíj addig megérkezik."

- Mi a váltságdíj?

- "365 darab fegyver". De mit jelent itt ez a latin H-betű?

- Ezt az uram írta ide. Hillert jelent. Bizonyára ő is azt akarja, hogy a váltságdíjat odaküldjem számára. Óh, mily rettenetesen szenvedhet szegényke a fogságban!

- Ne gondolja asszonyom. Én magam is már többször estem indián fogságba és tudom, hogy nem bánnak olyan rosszul az emberrel, ha azt hiszik, hogy váltságdíjat kapnak a foglyukért.

- Oh, uram, kicsoda Ön, hogy mindezt tudja? Ez nem függ már össze a hírlapírással!

- De az "Old Shatterhand"-séggel igen - mondtam mosolyogva.

- Az "Old Shatterhand"-séggel? - kérdezte ámulva. - Hát az hogy jön ide?

- Mondja inkább, hogy jött ide. Nohát: a saját lábán.

- Old Shatterhand?

- Ugyanaz - mondtam és nevettem.

- Uram, csak nem akarja mondani...

- Hogy a hajdani diák, May Károly és Old Shatterhand, aki itt ül most az ön asztalánál, egy ugyanaz a személy. De igenis, azt akarom mondani.

- Anyám - kiáltott fel a fiatalember -, ki más lehetne! Ő lesz az, aki elmegy apámhoz és hazahozza őt nekünk.

- Csakhogy édesapja a vadnyugaton van és Winnetou ezúttal kelet felé szándékozik.

- Szóval Winnetou is idejön. Hurrá! Winnetou és Old Shatterhand! Old Shatterhand és Winnetou! Oh, anyám olyan ez a nap, mint amilyent még soha meg nem éltem! Hogy kívántam mindig, hogy viszontlássam a kedves falkenaui diákot és most itt ül mellettem. És Winnetou is, ez a csodás indián, akit Old Shatterhand leírásaiból annyira nagyra tartok, idejön. Anyám, anyám, de boldog nap ez a mai.

A csendes ifjúra alig lehetett ráismerni. A lelkesedés kiült az arcára és két kezét egyszerre nyújtotta nekem.

- Mily szerencse, szerencsétlenségünk közepette, hogy ön itt van - mondta halk hangon Hillerné.

- Szívesen állok szolgálatára asszonyom, de természetesen Winnetou elhatározása lesz itt a döntő.

- Oh, a nagy apacsfőnök, Winnetou, sem fog ellenkezni.

Közben este lett és én útra keltem. Búcsúzásom előtt még megkértem Hillernét, hogy senkinek se mondja el, miszerint Old Shatterhand volt a vendége.

- Pedig, de szívesen kürtölném világgá - mondta az asszony és hálásan nézett reám -, hogy milyen nagy és milyen jó ember ült ma asztalomnál.

Mire a vendégfogadóhoz értem, már víg zeneszó hangzott onnan. Az étterem teljesen megtelt vendégekkel és a kis pincérnek ugyancsak volt dolga. Az egyik asztalnál ott láttam Wattert, aki élénken magyarázott valamit a prayermannek.

No, ha ezzel is olyan bizalmasan beszél aranyairól mint velem, akkor annak nem jó vége lesz.

Már ki akartam fordulni az ajtón, mikor láttam, hogy a prayerman szemével jelt ad egy gonosz külsejű embernek, aki egy másik asztalnál négy-öt emberrel ült együtt.

Úgy éreztem, hogy kötelességem volna Wattert figyelmeztetni arra, hogy érdemtelenre pazarolja bizalmát, de aztán meggondoltam a dolgot. Mi közöm hozzá? Mit ártsam be magam olyan dologba, mely nem tartozik rám!

És mentem egyenesen a szobámba.

Leültem az asztalhoz és szorgalmasan dolgoztam azon a kéziraton, melyet a "New-York Herald"-nak szántam. Az étteremből vad tánczene hangzott át hozzám, de az nem zavart.

Most elhallgatott a zene és én hirtelen hangokra letten figyelmessé, melyek a szomszéd szobából hangzottak felém.

- Ki az? - kérdezte odaát valaki.

- Eressz be hamar - mondta egy hang az ajtó előtt, - mert még rajtakapnak.

- Te vagy az? Hát csak gyere be gyorsan.

Ez a szó, hogy "rajtakapnak" figyelmessé tett. Kinyitottam a szomszéd szobába vezető ajtót és figyeltem.

- Nem hallgathat itt ki minket senki? - kérdezte a hang odaátról.

- Nem - volt a felelet.

- De hiszen még egy szoba van itt a folyosón, közvetlenül e mellett a szoba mellett.

- Tudom, de az lakatlan.

- Érdeklődtél?

- Igen, de ha lakna is odaát valaki, ilyen vastag falakon át nem hatol a hang.

Szóval nem vették észre, hogy ajtó van a falba vésve.

- Foglalj helyet. Megfigyelted Wattert? Nos, mit gondolsz?

- Azt hiszem, könnyebben tudunk majd vele elbánni, mint óvatos ba...

A többit elnyelte a zene, mely újból vadul harsant fel az étteremből.

Vajon kik beszélhetnek odaát?

Mindenesetre a prayerman és az az idegen, akivel értelmes pillantásokat váltott. De kire vonatkozhatott szavuk, hogy "óvatos"...

Oh, talán Welleyre?

Akkor hát nem tévedtem és Welley gyilkosságnak esett áldozatul, s gyilkosai itt vannak a szomszéd szobában.

Nem tudtam tovább dolgozni. Figyelmemet teljesen lekötötték ezek az események.

Vártam lélegzetvisszafojtva.

A zene most végre ismét szünetelt és én újból kivehettem szomszédaim beszédét.

- Megmutattad neki az aranyaidat?

- Persze, hiszen másképpen nem került volna kelepcébe.

- Mit mondott?

- Majd kiesett a szeme a nagy kapzsiságtól.

- A fő dolog, hogy belement az alkuba?

- Azonnal.

- Mennyit kértél?

- Százezer dollárt.

- Oh! És ő mit szólt?

- Sokalta, és ötvenezret kínált.

- Az is elég! - mondta most odaát az az ember nevetve, akiben így látatlanul is, egészen határozottan, a prayermant ismertem fel.

- De én még szorítottam, és így hetvenötezerben egyeztünk meg.

- Mikor fizetendő?

- Abban a percben, amikor átadom neki a "Finding-hole"-t.

- Milyen pénznemben fizet?

- Ugyan, ki tudna pénzt olyan messzire és olyan magasra felcipelni? Majd utalványt ad.

- Pfuj!

- Mit jelentsen ez, hogy pfuj?

- Nem szeretem az utalványokat, azok sohase biztosak.

- De ez biztos.

- Honnan tudod?

- Mert ott voltam vele a bankban, ahol az utalványt megírta és a bankárnak meghagyta, hogy a pénzt fizesse ki nekem azonnal, ha az utalványt előmutatom.

- És ki lesz a búvár? Ki fogja kivenni az aranyat a "Finding-hole"-ból?

- Az öreg kitűnő úszó, de elhozza magával német unokaöccsét is, aki szintén mestere az úszásnak. Majd ők kihozzák nekünk az aranyat és ha abban a hideg vízben való fürdés nem okozza halálukat, majd segítünk rajtuk másképpen! Ha-ha-ha!

- Ez aztán a jó fogás! Akkor meglesz a "Finding-hole''-i aranyunk is, meg a hetvenötezer dollár a bankból is. Ha ez a fogás sikerül, akkor igazán nyugalomba vonulhatunk. Csak minden programszerűen sikerüljön. Welleyvel majdnem rosszul jártunk. Sokkal óvatosabb volt, mint ez a buta Watter, aki szinte a zsebébe rakja az embernek aranyait. Egészen jó volt, hogy hagytuk aranyaival idejönni, legalább nem nekünk kellett vele cipelődni.

Most megint rázendített a csinnadratta-bumbadratta és én magamra maradtam gondolataimmal.

Ki lehet az a kapzsi öreg, akit ezek egy "Finding-hole"-hoz csábítanak s akinek hetvenötezer dollárért eladják a "Finding-hole" tartalmát. Vagyis, hát dehogy adják oda! Csak odacsábítják az öreget és majd ha elszedték tőle a hetvenötezer dolláros utalványt, vele meg német unokaöccsével üríttetik ki a "Findig-hole" tartalmát. A jéghideg vízben való búvárkodás nem csekély dolog! Azt kevesen bírják ki! És ezek a gonosztevők még arra is el vannak készülve, hogyha kell, elteszik láb alól a rászedett öreget és unokaöccsét.

A zene elhallgatott, de odaát is elcsendesedett minden. Úgy látszik elmentek. Izgatott kedélyhangulatban siettem vissza az étterembe és megszólítottam a doktor-pincért.

- Az étteremben van a prayerman?

- Igen.

- Mióta?

- Már órák óta.

- No de egy kis időre távozott onnan?

- Egy percre sem!

- Az lehetetlen!

- Pedig úgy van.

- Hallja doktor, nekem sietős a dolgom és nem akarok ezzel a sok ide-oda kérdezősködéssel időt fecsérelni. Önt beavatom titkomba és ha senkinek sem beszél róla, meglátja, hogy Winnetou és Old Shatterhand nem lesznek hálátlanok ön iránt. A prayermannek okvetlenül el kellett mennie. Talán csak elkerülte az ön figyelmét?

- Ki van zárva, Mr. Mayer. A prayerman folyton iszik, úgy látszik versenyt isznak Watterrel és így állandóan dolgom van náluk.

- Hol van a prayerman szobája?

- A hátsó épületben.

- Lehetetlen! Hát nem az én szobám mellett?

- Az a szoba üres, nem lakik benne senki. Itt a kulcsa.

Egészen megzavarodtam.

- Kérem, doktor, adja ide azt a kulcsot. És ne felejtse, hogy titoktartást ígért.

Siettem a kulccsal a mellettem levő szobába és kizártam. Alighogy beléptem, rögtön rájöttem, hogy gyanúsításom jogos volt. A földön egy kis papír feküdt, egy zsoltár volt rányomtatva. Nyilván az álszenteskedő gazember vesztette ki zsebéből, aztán az asztal is tele volt tubákkal. Már pedig délelőtt is megfigyeltem, hogy a prayerman minduntalan előszedi tubákos szelencéjét és tubákot szippant.

Szóval nem tévedtem.

A nyomorult, hogy feltűnést ne keltsen, nem a saját szobájában tárgyalt, hanem titokban leakasztotta a szegről az idegen kulcsot és beosont a legközelebb levő szobába. Ez bizonyos.

Visszahelyeztem a kulcsot a helyére és kimentem az éjszakába. Minden kedvem elment az írástól. Az ablakon át láttam, hogy a prayerman és Watter még mindig együtt isznak.

Másnap reggel szobámba kérettem a reggelimet és délig szorgalmasan írtam az elmúlt este félbenmaradt cikkem. Mikor déltájban lementem az étterembe, én voltam ott az egyetlen vendég. Később bejött Watter is, akin ugyancsak meglátszott az előző napi züllés. Sápadt volt és rosszkedvű, de mikor arról volt szó közte és Mr. Rost, a pincér között, hogy mennyire sikerült neki a prayermant lerészegíteni, hangosan kacagott.

- Tudja milyen tökrészeg volt tegnap este a prayerman? - mesélte Watter a pincér-doktornak -, hogy erőnek erejével azt akarta, hogy én őt bezárjam, és szobája kulcsát magamhoz vegyem.

- Nos és megtette ezt Mr. Watter?

- Meg kellett tennem, mert addig nem nyugodott. Attól félt, hogy részegségében valaki felhasználja, betör hozzá és kirabolja.

- De hiszen ha az ellen akart volna védekezni, hát belülről is bezárhatta volna az ajtót - mondta Mr. Rost.

- Hiszen én is ezt magyaráztam neki, de hát tökrészeg volt és nem lehetett vele okosan beszélni. Lássa, még itt van nálam a szobája kulcsa, megyek és kibocsátom.

Ezzel elment.

Nekem azonban sok gondolkozni valót adott ez a kulcshistória.

Nem hittem a prayerman részegségében és szentül meg voltam győződve, hogy oka volt rá, amiért bezáratta magát Watterrel.

Vajon nem-e alibi bizonyításra kellett neki ehhez a cselfogáshoz folyamodnia?

Majd kiderül.

Felkerekedtem, hogy meglátogassam Mrs. Hillert, aki ezúttal még sokkal szívélyesebben fogadott és látszott rajta, hogy csakugyan örül nekem. A fiatalember pedig olyan őszinte ragaszkodással közeledett hozzám, hogy szinte jólesett.

Együtt indultunk az erdő tisztására, ahol a vadászok céllövő versenyüket tartották. Ezen a versenyen mindenki részt vehetett, akinek jó szeme és jó fegyvere volt. Természetesen egy egész sereg nézője is akadt a látványosságnak.

A prayerman is ott állt a céllövők között és egy fegyvert tartott a kezében, mely nekem azonnal feltűnt. Megkértem a fiatal Hillert, hogy férkőzzön a prayerman közelébe és olvassa el a fegyver csövére vésett cég nevét.

Hiller visszajött és jelentette, hogy a fegyver a következő felírással bír:

"Ralling Shelbyville, Tenn".

Ez a név megragadta figyelmemet.

A vadnyugaton tudniillik vannak vadászok, akiknek fegyverei ugyanolyan híresek, mint ők maguk. Az egész környéken csak egy Ralling-fegyvert ismertem és az Amos Sannelé volt, egy derék öreg prémvadászé, akivel egyszer Utah-ban, egyszer meg Montanában találkoztam. Tudtam, hogy Amos Sannel a világ minden kincséért sem válna meg fegyverétől, ha tehát a fegyver másnál van, akkor csak elrabolhatták tőle.

Míg így gondolkoztam, a céllövő verseny már nagyban folyt, most a prayermanon volt a sor, aki kitűnő fegyverével csaknem beletalált a célba.

- Ehhez mit szóltok? - kérdezte és büszkén nézett körül.

- Azzal a fegyverrel én egyenesen a célba lőnék - mondtam előlépve.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kezembe kapjam azt a fegyvert, melyről szentül meg voltam győződve, hogy Amos Sannelé.

- Halljátok a szájhőst - kiáltott dühösen a prayerman. - No de ilyet nem lehet csak úgy, hübelebalázs módjára mondani. Tessék, itt a fegyver. De úgy vigyázzon uram, hogy bakot ne lőjön.

A puska a kezemben volt és most, hogy alaposan szemügyre vehettem, láttam, hogy nem tévedtem. Még Amos Sannel nevének kezdőbetűi is bele voltak vésve a fába.

Felemeltem és céloztam.

A golyó talált.

A nézőközönség viharos tapsa követte sikeremet.

Még tizenegyszer emeltem vállamhoz a puskát és a golyó mindannyiszor pontosan ugyanabba a pontba talált.

- Hurrá! Éljen! - kiáltotta a tömeg.

- Ördöge van - mondta dühtől sápadtan a prayerman.

Feléje fordultam.

- Kié ez a fegyver, szent férfiú? - kérdeztem.

- Az enyém. Vettem.

- Kitől?

- Az előbbi tulajdonosától.

- Ki volt az?

- Egy barátom. Ön úgysem ismeri.

- Mikor vette?

- Már régen, talán tíz éve.

- Ez hazugság!

- Hazugság! Hazugság! Hogy mer engem így megsérteni! - Maga - Maga - Mayer!

- Pshaw! Én ismerem ezt a fegyvert.

- Haha! Ön úgy látszik mindentudó.

- Ez a fegyver Amos Sannelé.

Erre a névre elsápadt az álszenteskedő, de zavartan dadogta.

- Sohse hallottam Amos Sannelről.

- Amos Sannel prémvadász, nekem jó barátom, kinek fegyverével nem egyszer lőttem. Azért találtam vele olyan pontosan a célba.

- Ugyan kérem, mit akar tőlem!

- Ezt - mondottam neki, és úgy odavágtam a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.

Feltápászkodott, vette a fegyvert és elsietett, de még dühösen felém kiáltott:

- Ezért számolunk!

- De számolunk ám! - mondtam én is és hagytam szaladni, mert tudtam, hogy még egyszer kezem közé kerül.

Nemsokára én is visszamentem a szállóba. Ahol utunk különvált, ott Mrs. Hiller elbúcsúzott tőlem, de a fiatal Hiller nagyon megkért, hogy engedjem meg neki, hogy még velem maradjon.

- Amúgy is oly keveset lehetek önnel együtt - mondta és az őszinte ragaszkodás csengett hangjából -, hogy minden percet ki szeretnék használni, mikor társaságát élvezhetem.

Megszorítottam kezét és biztosítottam, hogy én is szívesen vagyok vele.

Mikor a szállóba értünk, ott nagy volt a riadalom. Watter magánkívül ordított és a seriff után kiabált.

- Hozzatok bírót, rendőrt! - kiabálta -, valaki kirabolt, meglopott! Jaj, jaj, eltűnt a szekrényből az aranyam!

Halkan súgva kérdeztem az orvos-pincért:

- Hol van a prayerman?

- Az már elment. Roppant izgatottan jött haza a céllövő versenyről, sietve összecsomagolt és ment. Azt mondta, hogy önnel egy percig sem marad egy fedél alatt.

- Jó kifogás! - gondoltam.

Közben Watter folyton ordított:

- De én vissza fogom szerezni az aranyaimat, mert én tudom, hogy hol keressem őket. Nekem ez a német hírlapíró nagyon gyanús.

Minden szem felém fordult.

- Oh, mért voltam olyan bután bizalmas, és mért meséltem el neki mindent. Ez volt a vesztem. De azért még nincs vége mindennek, csak a seriff jöjjön.

A következő percben mozgás támadt a közönség körében és halk suttogás:

- Itt a seriff. A seriff.

Csakugyan ő érkezett.

Leült egy székre és elmondatta magának az egész históriát.

- Szóval Mr. Mayerre gyanakszol? - kérdezte Watter-tól.

- Egyedül őreá.

- Bilincseket a kezére - adta ki a parancsot a seriff és csendőrei jöttek, hogy a parancsot teljesítsék.

Mosolyogva tartottam nekik oda kezemet.

- Csak aztán ne kelljen szégyellned magadat ezért a cselekedetért, bölcs bíró!

A seriff fölényes mosollyal mért végig.

Ebben a percben kintről lódobogás hallatszott és egy kedves ismerős hang, mely megdobogtatta szívemet, kérdezte:

- Ez itt a szálloda? Itt találom Old Shatterhand testvért?

- Old Shatterhand? - kérdezte csodálkozva a szállodatulajdonos -, hát itt van Westonban?

- Igen, már tegnap érkezett ide és nekem ezt a címet hagyta meg. Én tudniillik az apacsok főnöke vagyok, Winnetou!

- Winnetou! Winnetou! Winnetou! - hangzott mindenünnen és az emberek kitódultak az udvarra.

A csendőrök engem is kihurcoltak magukkal.

- Testvér! Winnetou! Isten hozott!

- Scharlihkám! (így szólított becéző néven). Barátom - kiáltotta és lehajolt hozzám, de aztán ijedten hökkent vissza. - Mit jelentsenek ezek a bilincsek?

- Egy kis félreértés az egész, amely tisztázódni fog. A seriff lopással gyanúsít.

- Melyik fehérarcú itt a seriff? - kérdezte Winnetou és lován ülve bejött az étterembe.

- Én vagyok - mondta a seriff reszketve.

- Úgy, hát te vagy - mondta megvetéssel a vezér és sötét szeme villámokat lövellt -, aki Old Shatterhandet, hírneves testvéremet bilincsbe mered verni. Hát nem tudod róla, hogy a fehér és vörös harcosok egyaránt félnek tőle, és tisztelik őt és nem tudod, hogy ő még egy idegen fűszálat sem tulajdonítana el. Pshaw!

Óh, milyen megvetően hangzott el ajkáról a pshaw! Amint ott ült lován ez a délceg ember, az erő és férfiasság mintaképe, mindenki szeme csodálattal csüggött rajta. Hosszú, kékesfekete sűrű haja hátáig omlott alá. Arca teljesen le volt borotválva, ruhája bőrből készült és övében különböző fegyverek voltak. Nem hordta az indiánok szokásos tollbokrétáját, de nyakán ott csüngött egy háromsoros lánc, amely különböző vadállatok fogaiból állott. Olyan állatokéból, melyeket ő maga terített le. Egy értékes pipa és gyógyszereket tartalmazó zacskó szintén ott lógott vállán.

Rozsdabarna, gyönyörű vonalú arcában két tüzes sötét szem villogott, mellyel oly szelíden tudott nézni, mint egy ártatlan gyermek, de amely olyan haragos villámokat tudott szórni, mint maga a hadúr.

- Melyik fehérarcútól loptak el valamit? - kérdezte Winnetou.

- Tőlem, aranyat! - jelentkezett Watter félénken.

- Te mered ráfogni Old Shatterhandre, hogy tolvaj, ezért agyongázollak lovammal.

- Kegyelem - jajgatta Watter és leborult a földre.

- Coyotte - mondta megvetéssel Winnetou. Ez a szó: coyotte prérifarkast jelentett, mely döghúsból táplálkozik és gyáva nekimenni az élő állatnak.

- Ki mindenkivel, aki meg merte sérteni az én fehér testvéremet, Old Shatterhandet. Ki innen! Ki!

Körültáncolta lovával a termet és most mindenki kimenekült.

Lóval a terembe jönni csak Winnetou merészkedhetett, aki még akkor sem tett volna kárt az étterem berendezésében, ha az asztal és szék ott mind üvegből lett volna. De a lova is pompás állat volt. Iltschi volt a neve, ami indián nyelven szélvészt jelent. Az én lovamat Hatatitlánnak, villámnak hívták és édestestvére volt Iltschinek.

Winnetou most kiment az étteremből, hogy odakünn odakösse lovát az enyém mellé, s alighogy künn volt, a kis doktor-pincér közeledett hozzám.

- Oh, uram, én azonnal tudtam, hogy nem közönséges halandóval van dolgom. Könyörgöm, vigyenek magukkal.

Én pedig odaszóltam a fiatal Hillerhez:

- Önnek szerencséje van, Winnetou nyugatra megy.

Az ifjú arca felderült:

- Miből következteti?

- A ruházatáról. Bőrbe van öltözve, tehát a vadnyugatra megy.

Most visszatért Winnetou. Maga elé hívatta a seriffet és Wattert, aztán elmondatta a tényállást, hogy igazságot teremtsen.

- A fehérarcúaknak nincs szemük és nincs gondolatuk. A prayerman nem volt részeg, csak tettette a részegséget. Ő maga volt a tolvaj, de okvetlenül volt segítőtársa is.

- De hiszen az én szobám ajtaja is be volt zárva, hát hogyan juthatott be hozzám a prayerman? - mondta kétségbeesetten Watter.

- Majd meglátjuk.

Azonnal helyszíni szemlét tartottunk, de nem akadtunk nyomra. De mikor a szomszédos szobába mentünk, a földön egy feszítővas feküdt.

Ez gyanús volt.

Kinyitottuk a Watter szobájába vezető ajtót és itt is szekrény állta az utunkat. A Watter szobájának szekrénye.

Winnetou csak egy pillantást vetett rá és mondta:

- Mindent értek!

- Hogyan?

- A gazember erről az oldalról jutott Watter aranyaihoz. Tessék, a szekrény hátlapja csak éppen oda van támasztva. A prayerman befeszítette a hátlapot és így nyúlt be az aranyakért.

Mindannyian csodálkozva vizsgáltuk a szekrény hátlapját, mely csak éppen hogy oda volt támasztva a szekrényhez.

- Gyerünk a prayerman szobájába - adta ki Winnetou a parancsot.

A prayerman szobájában egy üres koffert találtunk.

- Úgy látszik nem volt rá szüksége és itt hagyta - mondta a szállodás és félre akarta már lökni az öreg, rongyos kis jószágot.

De Winnetou visszatartotta.

- Ki tudja, hátha, sietségében hagyta itt. A fehérarcúak nem gondolkoznak! - mondotta komolyan. - Old Shatterhand, testvér, nézd meg, nincs-e titkos rekesze a koffernek?

Alaposan megvizsgáltam a koffert és csakugyan megtaláltam a titkos rekeszt.

- Mi van benne?

- Csak három írás.

- Olvassuk!

Az első írás feljegyzéseket tartalmazott. Sorjában egymás alá volt írva azoknak a folyóknak a neve, melyek mellett el kell jutni "Finding-hole"-hoz:

"Kansas City
Kansas River
Republican River
Frenchmans River
Fine Bluffs-Pole Creek
Iron Mountain-Chuqwater Creek
Lake Jone-Laramie River
Grand Medicine Bow-Creek
Platte River
Sweetwater River
Pacific Creek
Big Sandy Creek
Fremonts Peak - Finding-hole".

A második írás egy váltó volt, ötezer dollárról, melyen mint kibocsátó Sheppard Frank szerepelt, mint elfogadó - pedig Reiter Emil.

De a legérdekesebb a harmadik írás volt.

A következő sorok állottak a papíron:

"Vallomás

Én, Reiter Emil eskü mellett vallom, hogy tegnapelőtt délután 3 órakor fegyveremmel megöltem Finell Guy farmert és szavamat adom - ha a vizsgálóbíró elé kerül az ügy -, hogy tettemet azonnal beismerem.

Reiter Emil Steelwille"

Reiter Emil! Ez a név nekem nagyon ismerős volt. Hajdani zenetanáromat, aki kiadta volt kis zenedarabomat, hívták Reiternek, és annak fia, Emil, kivándorolt Amerikába.

De hát hogy az a Reiter Emil, ezzel legyen azonos, igazán nagyon valószínűtlennek tetszett!

Vajon mi késztette ezt az embert, hogy ilyen vallomást írásba adjon! Ezt csak kierőszakolhatták belőle. Isten tudja, micsoda fenyegetésekkel!

Winnetou rám nézett.

- Megtartjuk ezeket az írásokat?

- Okvetlenül. Az első írás egy "Finding-hole"-hoz vezető utat jelez.

- Uff! Ugyanezt az utat kell majd nekünk megtennünk.

Ránéztem Winnetoura. Végre már meg fogja mondani mik a szándékai.

- Igen, nekünk is aranyakért kell mennünk - mondta egyszerűen -, mert vörösbőrű testvéred, Winnetou keleti utazásra készül és oda pénzre van szüksége. Útközben azonban még rendet kell teremtenie a varjak és sosonok között, kik harcra készülnek egymás ellen.

- Tudom!

- Hogy-hogy fehér testvérem - teneked erről tudomásod van?

- Igen. A sosonok megöltek hat varjú-indiánt és ezek most bosszút esküdtek. Egy squawtól tudom mindezt, akinek férje jelen volt ezeknél az eseményeknél és aki Yakoupi-Topatól, a Kikatsa varjak törzsfőnökétől levelet kapott.

- Uff! Winnetounak és Old Shatterhandnek sietniök kell, hogy támogathassák barátaikat, a sosonokat. Jakoupi-Topa ravasz öregember, míg a sosonok főnöke fiatal, tapasztalatlan harcos. Wagare Tey (sárga szarvas) még nem töltötte be harmincadik életévét.

Most helyénvalónak tartottam, hogy elmondjam Mr. Hiller történetét és megkérjem Winnetout, ha amúgyis a hegyek közé megyünk, hogy őt kimentsük a varjú indiánok fogságából.

- Van valami oka erre az én fehér testvéremnek? - kérdezte Winnetou.

Elmondtam Winnetounak Hillernével való megismerkedésemnek történetét.

- Szóval Scharlih testvérem megkedvelte ezt a squawt és fiát?

- Igen. Hiszen annyi sorscsapás érte őket az életben. Rettenetes volna hát, ha még az asszonynak férjét, a fiúnak apját kellene elveszteni.

- Hát majd megsegít a jóságos Manitou (Isten), hogy ki tudjuk szabadítani, - mondta Winnetou. - Nana-po, Nana-po? Ez a sqaw férjének neve? Mintha már hallottam volna ezt a nevet! Oh, Winnetou már emlékszik. Nana-po volt az a férfi, aki egy szikláról lezuhant Sambit harcost megmentett. Nana-po derék ember és nem fogom tűrni, hogy bántódása legyen.

A fiatal Hillerrel együtt felkerestük Mrs. Hillert, akit egészen izgalomba hozott Winnetou látogatása. Különben is olyan örömteli izgalomban volt, hogy arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Ennek az volt az oka, hogy a régi hazából egy hűséges szomszédjuk levelet küldött neki következő tartalommal:

"Ártatlanságuk bebizonyosodott. A tettest elfogták és mindent bevallott. Bátran hazajöhetnek!"

Szóval nevük megtisztult a mocsoktól. Ártatlanságuk bebizonyosodott. Az ok, amiért szökniök kellett, hamis névvel bujdosniok, már nincs többé. Emelt fővel térhetnek haza.

- Adja ide nekem asszonyom azt a levelet - mondottam.

Csodálkozva nézett rám, de én siettem szavaimat megmagyarázni.

- Mert oda akarom vinni az urának!

Az asszony szeme tele lett könnyel.

- Oh hát igazán oda mennek hozzá? - mondta hangtalanul és leborult Winnetou elé.

- Winnetou ember, és ember előtt nem szabad térdelni! - mondta az apacsok fejedelme. - A fehér asszony hősiesen viselte el a sorscsapásokat és azért megérdemli, hogy pártfogolják. Holnap reggel elindulunk és hazahozzuk Nana-pot.

Mielőtt búcsúztam Mrs. Hillertől, megkérdeztem tőle:

- Nem vette sohasem hasznát annak az ajánlólevélnek, amit akkor régen Carpio barátom adott önnek.

- Nem. Igaz ugyan, hogy keresztülutaztam Pittsburgon és átadhattam volna a levelet Mr. Lachnernek, akinek a levél szólt, de úgy értesültem, hogy Mr. Lachner kőszívű uzsorás, akinek a legnagyobb nyomoron sem esik meg a szíve és aki mindenkit kihasznál, de senkin sem segít.

Ez volt tehát szegény Carpio barátom bácsija!

Mivé zsugorodott hirtelen össze a három varázsszó:

- Eldorádó! Milliomos! Egyedüli örökös!

- Jól tette asszonyom, hogy nem kereste fel - mondottam -, az ilyen embereket kerülni kell!

Mikor visszaértünk a szállóba, már ott várt az ajtóban Watter. Arca igazi bűnbánatot fejezett ki, mikor mondta:

- Bocsánatot kérek öntől, Old Shatterhand!

- Kérem, tévedni emberi dolog.

- Úgy van uram, ki hitte volna, hogy a szent férfiú ilyen gazember.

- Én tudtam - mondottam neki és aztán a kis doktor-pincér felé fordultam, aki a boldogságtól sugárzó arccal futott felém.

- Mylord, képzelje, Winnetouhoz fordultam és ő megígérte, hogy elvisz. Ez életemnek legeslegszebb és legboldogabb napja.

(Ford.: Altay M. - lektorálta: Krisztián Imre)
Forrás: mek.oszk