2011. dec. 11.

Wass Albert: Ha visszatérek



Szerető szóért könyörögve, egyszer,
ha visszatérek: Kolduló eretnek,
szeretni fognak, akik most szeretnek?

Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak,
s hitetlenebb leszek, mint bármikor:
a barátaim barátok maradnak?

Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem,
villám szakad, és mennydörög felettem,
ha kitagad az ég, s a földön
életemet isten-tagadva töltöm,
és átkokat szór rám a félvilág:

vajjon, ha akkor visszatérek,
megismernek ezek a régi fák?

Ismeretlen szerző: Ne akarj kereszteden könnyíteni!



Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már! - sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre miért volt szükséged.

Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
Ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon,
míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
útban a távol mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy tovább-indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.
Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek
- mondja magában.
De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb! - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
S eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
hiányzik a lefűrészelt darabja.
Mit tettem! - kiált kétségbeesetten.
Most a cél közelében kell elvesznem,
mert keresztemet nehéznek találtam!
S ott áll a parton keserű önvádban.

Azután új vándort lát közeledni,
s mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon, boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson békén a túlsó partra.

Rálépek én is! Reménykedni kezd:
az ismeretlen, idegen kereszt
hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
lába alatt. Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts! Így sikolt, és felébred.
Még a Földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
De mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
Hordozni mindhalálig csendesen!

Benedek Elek (1859–1929): Öreg faültető éneke


Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
Melengesd testét az elaggott földnek!
Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
Talán nem is zöldül ki soha többet.

Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!

Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
Munkám örömét hogy aligha látom…
Jól tudják ezt a vén faültetők,
Oh, jól tudom ezt én is, nap barátom!

Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
Fáradt testemnek sosem adnak árnyat!

Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Mi hasznos benne? – én nem kérdezem,
Csak ültetek a jövő nemzedéknek.

Gyulai Pál (1826–1909): Tanács


Kit szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájok sokáig!
De öntsd ki szíved' s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Óh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlanul jöhet halálunk!
S ha egymástól haraggal válunk:
A sírnál késő a bocsánat.

Vas István (1910–1991): Mostanában



Ha dolgozom, hiába várom,
Egyszer se mégy át a szobámon.

Se lágyan pattogó, hibásan görgetett
R betűiden nem derülhetek.

Hamutartód is mindig tiszta:
Nem gyűlik benne cigarettacsutka.

Nem szidhatlak, mennyit dohányzol.
Elmegyek, akkor is hiányzol.

Ha napközben haza igyekszem,
Most nem gondolkodom, otthon leszel-e, vagy sem.

És hajnali homályban hetek óta
Nem látom hajadat összegubancolódva.

Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan



A szíved majdnem megszakad,
Szólnál, de szavad elakad,
Szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kínlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent , ami él,
elfúj, mint pókhálót a szél.

Toldalagi Pál (1914–1976): A legszebb ábránd



Hová merültél, milyen mélységekbe?
ha tudnám is, nem követhetnélek, de
nem szomorúan, nem kétségbeesve
gondolnék rád, a reménység belepne
zöld repkényével, és egy könnyű lepke
módjára körülszálldosna, lebegne
a legszebb ábránd, hogy mégis szeretsz te.

Vitkovics Mihály (1778–1829): Pirongatol...


Pirongatol, édesanyám,
Mért néznek a legények rám;
Azért néznek, mert szemök van,
Szép a legény, ha csintalan.

Pirongatol, édesanyám,
A kedvesem mért jár hozzám;
Azért jár, mert szeret engem,
Szeret, véle ha enyelgem.

Pirongatol, édesanyám,
Mért csókol engem a rózsám;
Azért csókol, mert kívánja,
Hogy én legyek a mátkája.

Pirongatol, édesanyám,
Miért ölel engem rózsám;
Azért biz azt, édesanyám,
Mert kenddel is úgy tett apám.

Karinthy Frigyes (1887–1938): Előszó



Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Õ is súgni akart: csók lett belõle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban sem kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Jékely Zoltán (1913–1982): Csillagnézés



Bizony, fiam emlékszem még a korra,
így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
s éreztem ezt a furcsa illatot.

Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.

Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!

Karinthy Frigyes (1887–1938): Lecke


Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bõ könnyeim, a könnyű bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg e halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne félts magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész –

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.

Keszthelyi Zoltán (1909–1974): Az ősz gyertyái



Megütöttek? Sárral dobáltak?
Fel akartak feszíteni?
Sebez a hétszuronyu bánat.
Az érzés nem oly mennyei…
Menj ki az őszi levegőre,
jövendöl a felhőtlen ég:
sugárzik az öregkor tőre,
védekezésre épp elég…

Markold meg, légy hős, ábránd, álom
önbizalmat sohasem ád,
lépj át, ne félj, az új határon,
hagyd el az idők bánatát,
hagyj el villámot, rossz emléket,
van fegyvered, ne menekülj,
ne félj, az ősz gyertyái égnek
éjszakai is, szüntelenül.

Ha akarod, egy varázsszóra
jószagu kertet hoz az ősz,
ha akarod, az erdő lombja
tavasz-zöld sóhajjal esőz,
és ez a sóhaj könnyít rajtad,
biztat, ugye, eldudolod?
Miért mondod: nem ezt akartad?
s elveszett bízó mosolyod?

Ne hajts fejet a cselszövésnek,
mert összeroppant, eltemet;
életedben eltemetnének
elleneid… legyen eszed!
Szállj föl hajóra, repülőre,
ott utazz, hol örök a dél,
meleg vizek partjára dőlj le,
kagylóhuron játszik a szél.

Dutka Ákos (1881–1972): Apám



Oh mondd anyám, oh mondd tovább
Milyen volt jó apám?
No mondd megint! Hogy csüggtem én
Mesélő ajakán,
Mikor tanítni kezd vigan
– „Hallgasd csak édes kis fiam”...

Oh erre mind emlékezem,
De arra jobban ám, –
Mikor oly bús, oly néma lett, –
S az új nap hajnalán
Nem csegtett többé oly vigan:
– „Ébredj már édes kis fiam”...

És este lett – s ő ott feküdt.
Körötte sírva mi...
Fejemre tette két kezét...
– Mily kin elmondani! –
Hogy csengett gyönge hangiban:
– „Ki véd meg már most kis fiam”...

S azóta e hét drága szó
Fülembe csend megint,
Mikor a sors korbácsival
Vadul reám suhint...
Felém suhan csapásaiban:
– „Ki véd meg már most kis fiam”...

(Forrás: Dutka Ákos összes versei)

Lakatos Zsuzsa: Bennem él a tavasz


Sebesen futnak a fürgelábú évek,
Látod? Hajamba fehér hálót szőtt a pók.
Vágyak elsüllyedt hajói közt élek,
Ajkamon megült és elfáradt a szó.

De míg szemed kékjének emléke integet,
Virulsz bennem, mint őszben a tavasz,
Fülemben egy régmúlt dallam megrekedt,
S vele szívemben örökre itt maradsz.

A múlt kísér, nem lehet elvenni tőlem,
Olyan jó álmodozva felidézni,
De visszahozni senki nem tud nekem,

Hisz a halálból nem lehet visszatérni.
Hiszem, hogy találkozunk – nem tűnhetsz tova,
A remény bennem él - nem hal meg soha.

Wass Albert: Gátak



Ha látsz egy gátat,
egy büszke, kemény gátat,
habos, tajtékos vadvizek előtt:
imádkozz, hogy a vizek győzzenek.
Kérj Istentől a vizeknek erőt,
földszakítót, világrengetőt,
hogy verje le a gátat!

Mert nem Istentől való dolog
gátat emelni a vizek elé.
Elzárni tüzes rohanásukat,
a nótákat, a kacagásukat
dölyfös szavakkal: nem lehet tovább!

És mennyi gát van, ó de mennyi gát...!
ha körülnézel, nem látsz egyebet:
béklyóba törpült szenvedélyeket,
mederbe kényszerített vágyakat,
csók-gátakat,
vér-áztatott, könny-áztatott,
elátkozott szabadság-gátakat!

Ha látsz egy gátat,
egy büszke, kemény gátat,
örvénylő, zúgó vadvizek előtt:
kérj Istentől a vizeknek erőt,
földszakítót, világrengetőt,
hogy a gátakat, a gátakat
ledönthesse még időnap előtt!

Kiss József (1843–1921): Ó, mért oly későn


Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyíláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?

Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesve, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifjú álmok idején!…

Pilinszky János: Magamhoz



Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

Keszthelyi Zoltán : Mindig csak Neked



Csak egy verset költögetek
Évek óta, mindig csak Neked,
Ám e versnek nincsen vége,
Nem is lesz soha,
Tovaszáll a messziségbe
Mindenik sora.

Évek óta kottázgatom,
Éjjel-nappal dajkálgatom,
Féltő gonddal vigyázok rá,
Aztán hirtelen
Porrá válik, csillagporrá –
Nincs nyugtom nekem.

Ez a versem kedves teher:
Tündérmadár, dalt énekel,
De vállamról tovaröppen,
Fellegekre ül
S ott mesél a pára-ködben
Rendületlenül.

Ez a versem örök regény,
Sose érek végére én,
Ez a versem, mint az álom
Köröttem lebeg,
Mesét mond egy gyermekszájon
Mindig csak Neked.

Pilinszky János: Tilos csillagon



Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Keszthelyi Zoltán: Fájdalom



Nem a tiéd, sem az övé, már csak az enyém:
senkibe se forrjon át e növő fájdalom,
mely motoszkál, kaparász a lélek menhelyén
s táplálékot csipeget a fagyos csontokon...

Mit meséljek könnyeimről? Ugysem értenéd,
hogy az éjfelek gonoszan táncot lejtenek
mellemen és zörgetik a csöndet és setét
falak mögé menekülnek, - ravasz gyermekek, -

falak mögül leskelődnek, ha fölrettenek
s morogva reámijeszt az ágy, szokott barát,
kiabál a sántalábu asztal, mennyezet,
s szurós zajoktól hizik e négyszögü világ:

izgatottan számolják a messzesikló perceket,
gyerek szájuk összesúg-búg havat-békát ellenem,
tervük, bolond haditervük, oszlopokat döntöget...
s feneketlen szakadékba kivánják a fekhelyem -

Testesülnek elfelejtett szégyensíró bánatok,
melyeket a napsugárban sziszegtek el szaporán
s ojtogattak a szivembe kigyónyelvü nappalok,
növekednek, testesednek minden éjen, éjszakán.

Hogy' zihál a házereszték!... Metsző füttyöket fakaszt
öreg-apró napiemlék s maró mérgeket repit
a szememre, az inyemre, hogy ne leljek már tavaszt,
ne lássam a nyíló reggel rubin-gyémántfényeit.

Ó, a mezők tarkasága, virágok, füvek
ölelnek a fájdalomba haló-csöndesen,
mig fölöttem és alattam ezer zug zizeg
és a szökött vidámságot, álmot keresem.

Senkibe se forrjon át e növő fájdalom:
nem a tiéd, csak az enyém, bennem sirdogál,
táplálékot csipeget a fagyos csontokon,
szeme tüzes, végtelenbe csillogó opál - - -

Keszthelyi Zoltán (1909–1974): Sokszor köszöntem...



Sokszor köszöntem én az iskolának,
mely tavasz végén elcsendesedett;
az ablakok s a termek visszavárnak,
nyelvem hegyén reszket a felelet...

Sokszor gondolok kipirult arcomra,
ahogy benyitok s a padban ülök;
elfulladok: elmém e kérdés nyomja,
mi lesz velem, ha egyszer felnövök?

Sokszor búcsúztam én az iskolától,
de felnõtten is visszatértem én;
tengerek hívtak, láttam: a víz lángol,
vörös alkonyban úszott a remény.

Bejártam már a naprendszer bolygóit,
mint fantasztikus regény utasa;
de hallottam: a kis iskola szólít,
siessek vissza, siessek haza.

Évtizedek kísérnek, s valahonnan
vékonyka hangon szól egy kisgyerek:
én szólok-e? Vagy csupán visszhangom:
Szorongva nézek, s félve felelek...

Az iskolának búcsút sosem mondtam,
Ő hívott engem és én hívtam őt.
Kapuja előtt állok égő gondban,
s nézem az égig hullámzó időt.

Csukás István: Ülj ide mellém



Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Váci Mihály (1924–1970): Nagyon nehéz



Nehéz veled boldognak lenni,
de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.

Miért cserdült reményeidre
ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.

Szakály Éva: Élet vagy halál - Alku


Uram, ma lettem nyolcvanéves,
Túl gyorsan múltak el az évek.
Még oly sokat szeretnék tenni,
Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni!

A pár kis tervem, mi még lenne,
Ha tán több időt igényelne,
S egy év nem lenne elegendő,
Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

Jó lenne még sokat utazni,
Újabb helyeket látogatni.
Halálom perce még tán várhat,
Megérhetném a nyolcvanhármat?

Uram, Te látod a világot,
Gyorsan jönnek a változások.
Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

És ahogy a technika halad,
Sok újat lát, ki élve marad,
Még oly sok minden ideköthet,
Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

Az emberiség sokat tehet,
A világ oly csodás hely lehet,
Jó annak, aki itt maradhat,
Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
Hisz oly szép lehet fenn az égben,
S én mégis arról tervezgetek,
Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

Elfáradok a hosszú úton,
El is kések majd sokszor – tudom.
Tudasd velem, ha meggondoltad,
Betöltöm-é a nyolcvannyolcat?

Addigra már oly sokat láttam,
Emlékeimet regisztráltam,
Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

Már igazán csak egyet kérek:
Uram, ne vedd szemtelenségnek,
Éveim száma kerek lehet,
Ha meglátnám a kilencvenet.

És hogyha ezt már megengedted,
S ezt a lépést értem megtetted,
Neked már úgyis mind egyre megy:
Könnyen lehetnék kilencvenegy…

Minden szemérmet félreteszek,
Hogyha még egyet kérdezhetek,
Tudom, ez a kor hajmeresztő,
De hadd legyek kilencvenkettő.

Úgy megszoktam az életemet,
És hátha lesz még, ki megszeret,
Ki pótolná elvesztett párom,
Ha lehetnék kilencvenhárom.

Addigra már reszket a kezem,
De ha még helyén lesz az eszem,
A magas kortól én nem félek,
Megadod a kilencvennégyet?

A korra nincsen szabadalom,
Számításom megtalálhatom,
Ha őrködsz egészségem fölött,
Akkor lehetnék kilencvenöt.

Manapság már hallani olyat,
Emberekről készül másolat.
Ezt talán én is megvárhatom,
Segíts át a kilencvenhaton.

Ha még hirtelen meg nem halok,
Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
Elég lesz talán még egy évig,
Kihúzhatnám kilencvenhétig?

Hála Neked, nagy a családunk,
Még pár dédunokát is várunk,
Láthatnám őket? – ugye, azt mondtad:
Megadod a kilencvennyolcat.

Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
Megköszönöm a sok esztendőt.
És még kérem – tán el sem hiszed,
A kilencvenkilencediket.

Még egy év és akkor valóban
A népek azt mondhatják rólam:
,,Ez aztán igen szép kort ért meg,
Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

Uram, az életet Te adod,
Úgy veszed el, amint akarod.
Nem is zavarlak többet Téged,
Ne vedd komolyan, amit kérek –
Csak beszélgetni vágytam véled.

Weöres Sándor (1913–1989): Nem szándékom



Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
s a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.

Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kívánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.

Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem,
mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.

Kicsiny vagyok, mint a porszem,
s az Atya megnevez engem,
s az Anya karján visz engem,
mert szomjat fakasztok benned a jóra,
mert éhet támasztok benned a jóra:
mert hiába hívtak téged a jóra.

Képes Géza (1909-1989): Igen de




barát?
igen
de
nem ér rá –

szerető?
igen
de
nem ér rá –

kártya-
partner?
sakk-partner?
igen
igen
igen

de nem ér rá

más-más irányban
loholunk
pedig mehetnénk
lassan
kézen fogva
együtt bomlásnak
indult
az emberiség:

a sort mi kezdjük
s talán
be is
mi
fejezzük –

barátodnak
telefonálj
még
ma:
lehet
hogy
a vonal
holnap
már néma.