2011. dec. 7.

Bartalis János: Míg meghallja fájó messzeség


A nap száll és én kesergek.
Fagyott mezőkre sötétség lehavaz.
Nincs láthatár... de itt állok
Komor en-világgal –
S mint kicsi barázda
a nagy világba eljutok.

Erdélyi hegy... rög...
Most fölötted szállok.
A bús ugart töröm.
... S ha fáradt igában
estére megtér az ökröm,
míg fa-pajtában
jászolhoz kötöm:
millió kis testvér-fáklya
lobog mellettem.
Világítja köröm.

Régen nem hittem,
hogy majdan az én kezemben is
az ekeszarva vessen lángot.
S nyögő, küszködő mezők közt,
fekete garancson szedjek hírvirágot.

Nem hittem,
hogy egyszer a föld,
a föld legyen tényleges táplálóm.
S abból süssem meg kenyerem,
mit magam vetettem mostoha napon.

Hogy milliók sóhaja legyen kórusom,
Mezők dala: vér és verejték.
S ami híven kiverje: zengő cimbalom,
- míg meghallja fájó messzeség.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. január 1.)

Darkó István: Fél zsák búzát érő ember


Krisztus született meg ilyen sokára, ilyen nehezen az emberek számára, mint ez az este a Sóvágó háztája fölött. A zsákot a felesége már napokkal előbb megfoltozta, de eddig csak a jóreménység került beléje. A gyerekek most is, mint egy hét óta mindig, hajalatlan főtt kukoricát ettek a maga levében. A mák a kiskertben még puha fejet himbált, de az asszony nem állhatta a helyzetet, letarolta egy darabon és zöldessárga burkából kötényébe kopogtatta az alig feketéllő szemeket.

- Mákos kukoricát kaptok gyerekek! – kiáltotta tettetettt vidámsággal és csettintett a nyelvével. Módosabb emberek a kismalacot szokták ilyen csettintéssel a vályúhoz csalogatni.

- Mákos tutujicát!... – kiáltotta Sóvágó Sándor, a legkisebb élőlény a zsellér Sóvágóék családi keretében. – Tutujicát! – ismételgette szuszogva és négykézláb, élelmesen mászott az anyja felé. Erre a csepp gilisztára eddig még óvatosabb csizmasarokkal taposott a nyomorúság.

- Mákos kukoricát?! – kérdezték a nagyobbak ámuldozva és gyanakodva sompolyogtak anyjuk felé. Nehezebben hisz már, aki sokszor csalódott.

Az anyjuk megszórta a csuprokban eléje tartott főtt kukoricát a nyers mákkal és gyorsan bement a házba. Beszökött, félve a következményektől. A gyerekek leültek az udvar füvére és rágicsálni kezdtek.

Sóvágó nézte a hat kis malacot, nézte a maga nyomorúságát, szemlélte a tehetetlenségét és közben jóság és düh felváltva tépte a kemény szövésű gyolcsing alatt. Az Úristen ezeknek a szegény gyerekeknek csak nem akar helyet kijelölni jobb étkű asztalnál!

- Ettél-e jobbat a mákos kukoricánál, takonypóc?! – kiáltott a legkisebb Sándor felé, akit ebben a pillanatban is a legjobban szánt az összes közül.

A gyerek bölcsen felelet nélkül hagyta, kis néma bölcs, aki legföljebb száz szót szólt eddig a földi életben. Sóvágót ez megharagította és tovább akadékoskodott:

- A király is ilyet eszik, tudjátok-e?! Amikor elronti a gyomrát, evvel javíti. Hát csak úgy egyétek!

- Akkor jó gusztusa van nékie! – felelte most halkan Annuska, tízéves orgonasíp.

Erre megint Sóvágó hallgatott egy hosszút. Megnézegette a lábára öregedett, zöldes, avitt, rongyos csizmát és ahhoz hasonlítgatta magát is. Megtapogatta a zsebét s az egyikből dohányt kapart elő. Megtömte a pipáját és megvacsorázott. A füstöt rosszakaratúan fújta a levegőbe. Nem ízlett, mert éhes volt.

- Nem smakkol már a mejjirevaló saláta se! – sóhajtotta dühösen.

Gondolt hirtelen egyet és elkiáltotta magát:

- A mákos kukorica cukorral jó, gyerekek! Kinek kell rá cukor!

Nyakukat törve rohantak hozzá és úgy tolongtak körülötte, mintha a boldog reménységtől még meg is szaporodtak volna.

- Mi kell nektek?! – kérdezte egy kis idő múlva, gonosz csodálkozással Sóvágó. Három fekete fogával ravaszul nevetett és tudatlan ábrázatot mutatott.

- Ejnye mán édesapám, hiszen cukrot ígért! – fakadt ki a legnagyobb csikó a Sóvágó-ménesből. – Most mondta, hogy cukrot ád a kukoricánkra!

- Adáj cukkot! – kiáltotta teljes erejével a giliszta is és mázas csupra tartalmát a nagy nyújtogatásban odaborította apja rongyos nadrágjára.

- Disznó kölök!! – ordította rá Sóvágó – összefeni a nadrágomat.

Kesernyésen nevetett és figyelmes pontossággal takarította a messzi emberlakta környék legfoltosabb, legelnyűttebb nadrágját.

- Cukrot! – követelték fellázítva a gyerekek. Szemeikkel fenyegették az apjukat, aki nem akarja előadni a jogos kincset.

- Ahá, a cukrot! – ocsúdott megborzongva Sóvágó. – No, nesztek!

Belemarkolt a padka mellett, ahol ült, a szikkadt földbe, és teli marokkal, villámgyors mozdulattal vágta a port sorban a gyerekek csuporjába.

- Cukor! – nevetett gonoszul és görcsös öklével olyat csapott a térdére, hogy majd eltört.

- Cukor kell nekik! – kiáltozta befelé a házba, ahol a sötétben a felesége csendben hallgatta a szomorúság suttogó beszédeit.

A gyerekek kiáltozva, lázadozva, fenyegetőzve szaladtak szét az udvarban. A földön csúszó legkisebbik sírva kapargatta a porból a sárga szemeket, a többiek földre szórt kukoricáját. Sóvágó az ajtóból egy pillanatig elnézte az apróságot. Oda akart rohanni hozzá, hogy felkapja és borostás arcához szorongassa. Retteneteset káromkodott és a megfoltozott zsákot a hóna alá kapva, kiszaladt a kapun.

Úgy szaladt Sóvágó, mint a nekiiramodott sturmoló katona. Hátába vert szurony sötét gondja reszketett a testében, hogy nem jár-e hiába?!

Egyszer a szomszéd azt kérdezte tőle, ahogy munka nélkül látta ődöngetni az ingyen-napon:

- Hová sétálgat Sóvágó szomszéd? Jól megy a sora, hogy annyira ráér sétálni!

Bölcsen felelt akkor:

- Nem sétálok, hanem járkálok. Csak az sétál, akinek pénze van. Akinek nincs, az csak járkál.

Most egyiket sem csinálta, hanem tisztán csak rohant. Járandósága volt-e valahol, ahová a foltos zsákkal a hóna alatt annyira igen igyekezett, munkája megérdemelt díjáért kellett-e ilyen szokatlan időben jelentkeznie, vagy csak kölcsön-hitel fejében sóhajtozta ki a segítséget, ki tudja?! Ki ismeri a szegény ember kenyérszerző helyeit?!

Csak elég ahhoz, hogy a hajnal szeme elsőt nyílott, szja elsőt lélegzett, amikor Sóvágó már vissza is érkezett éjszakai útjáról. Példamód keshedt csizmáját sokféle por lepte be. Rajta volt azon a sávolyi agyag halványsárga burnótja, a titkosi mész fehéresre szitált selyempora, a dorongi föld cipőkenőcsre emlékeztető zsíros máza.

Sóvágót mindamellett vígabb gondolatok foglalkoztatták. Hátán a foltos zsák félig tele gyönyörű búzaszemekkel. Nehéz teher, de édesebb, mint a Megváltó keresztje. Asszonynak, gyereknek szóló kerek kenyér lesz belőle, amiképpen a keresztből is váltság származott az emberiségre. Nem kell azóta az ő lelküknek sem hajalatlan kukoricával kínlódniok, hanem ehetik a Krisztus terhéből őrölt, ízes és grízes, simavékony pergetett édes lisztjéből sütött manna-kenyeret.

Káprázott a Sóvágó agya ezektől a kedves gondolatoktól. Keszeg vállában a sajgást sem érezte, pedig ugyancsak megnyomta a hosszadalmas úton keresztülemelt teher. Azt se bánta most, ha sebbel vérzik beléje.

Bedöcögött az udvarába, szétpillantott a háza táján. Silány óljában a deszkaoldalú malac keservesen rítt a láttára. Sóvágó összeszedte az udvaron sárgálló kukoricaszemeket, a gyerekek tegnapi vacsoráját és nagylelkűen odaszórta a malacnak. Aztán gondolt egy nagyobbat is. Kibontotta a zsákot s vagy három marékkal a szép kövér búzából is odavágott az állat elé:

- Egyél tetves, legyen egyszer neked is ünneped!

Ünnep volt, csakhogy rövid. A malac hosszasan visított Sóvágó után, aki most a házba lépkedett. Az asszonnyal legalább közölni akarta a derék eredményt. A küszöbön megállt és hangtalanul nézte alvó családját. A földön szalmán aludtak a gyerekek, az ágyban az anyjuk rossz pokrócok között forgolódott. Hangosan szuszogtak a szegények: Sóvágó nem merte fölkelteni őket. Feljebb csapta magán a zsákot és elillant.

Tudott egy malmot jó néhány óra járásra, oda igyekezett. Van közben ugyan malom másik három is, de amabban legkevesebb a vám. Érdemes út nemhogy Sóvágónak, de még termelő gazdának is.

Jóízű gondolatok között baktatott az országúton. Mikorra ér oda? Mikorra fut le a fél zsák, ha hamarosan felönthetik? Estére mindenképpen hazaér. Ha nem lesz nagyon későn, az asszony még reggel előtt bedagaszt belőle. Holnap reggelre már ehetik. Nem is lehetetlen, hogy igen, pedig nagy szó még egy ilyen nap!

Hanem tápláló remény már ez, amelyik ilyen valódi súllyal nyomja az ember vállát.

*

- Üljön no föl már! – így szól le Sóvágóhoz a falu bírája, aki utolérte rakott kocsiját. Sóvágó szörnyen izzad a délelőtti nagy napon. Darabig szerényen baktatott a kocsi mellett, úgy, hogy nekidűlt a háton cipelt zsákkal a kocsilétrának. A fél zsák súlya most van kétszer akkora, mint reggel volt. Lehet háromszor annyi is.

- Vesse csak azt a kipofozott zsákot a tetejibe! – mondja tovább a bíró. – Maga is üljön valamelyik felibe.

- Köszönöm, bíró uram – hálálkodik Sóvágó s felül a zsákjával együtt. A kocsi tetézve búzazsákokkal, an rajta húsz is talán. És milyen zsákok! Fehérek, mint az ingvászon, módos ember zsákjai. Milyen búza lehet ezekben!

- No hová? – kérdi a bíró Sóvágótól.

- Van egy kis életem, őrleni viszem – feleli.

- Elég kis élete van magának – mondja a bíró. – Megéri-e ilyen messzire cipekedni vele?

- Nekem úgy kell, hogy megérje – hajtja le a fejét Sóvágó. Megsajnálja, hogy felült. Inkább ment volna gyalog, az örömét nem rontotta volna senki. Tudja-e ez a rakott szekerű gazdag ember, hogy mekkora öröm ez a fél zsák élet? Mekkora erővel kellett megszereznie s idáig cipelnie az egész éjszakán át?!

- No hiszen az is csak valami – engedi meg szelídebben a bíró. Közben titokban jobban odanézett Sóvágóra és most így gondolja: - Nincs mit bántsalak, te senki ember!

Sóvágó hálás. odébb tolja a maga fél zsák életét és hunyós pillantást vet a kövér bíróra:

- Gyönyörű zsákjai vannak, bíró úr, gyönyörűek! Szép teli szekere. Hosszú szekér ez... Talán még hosszabb, mint a rendes!

A bíró elnézően nevet:

- Elég rendes, nem mondhatom.

Sóvágó odaigazítja a maga zsákját két gyönyörű teli, egészen teli, feszülő kemény új zsák, bírói zsák közé. Szeretettel simogatja meg: azért ebből is csak kenyér lesz. A szegény embernek hálásnak kell lennie. Nem is irigyli a bírót. Ez a különbség már nagyon régen fennáll, talán jól is van így. Már az is elég szerencse, hogy nem kell gyalog mennie. A bíró felvette magához, nem is olyan rossz ember ez.

Bizalom ömlik el Sóvágóban és közelebb húzódik a bíróhoz:

- Manapság örül az ember, ha mozog – mondja bizalmaskodva. – Hónapja is van, hogy ezt a fél zsák életet meg tudtam keresni.

- Elég rosszul keres maga... – feleli röviden a bíró.

Sóvágó nem hagyja magát. A foltos zsák neki becsületesen annyi, mint ennek a nagyéletű embernek a teli szekér. Mindenkinek a magáé az előbbre való.

- Még olyan is van, aki nálam is rosszabbul keres – mondja önérzetesen. Maga alá húzott lábakkal ült eddig a zsákok tetején, most gondol egyet és odamászik a bíró mellé, a kocsiülésre.

Közben hátranéz. A foltos zsák, a fél zsák, a drága szurtos Sóvágó-zsák biztosan ül a két kövér, tiszta, módos bírói zsák között. Milyen boldogság ez!

A bíró nem szereti az ilyen dolgokat Nem kedveli az ilyen beszédet, az ilyen utazást. Rá akar koppintani a Sóvágó orrára. Már koppint is:

- No csak ne ugráljon. Ha a magukfélének van egy kis keresete, egy karéj kenyere, pakli dohánya, már azt hiszi, hogy ennél több nincs is. Azért nem boldogul, tudja-e?! Mert a fejibe megy és máris szemtelen!

Sóvágó csodálkozik. Nem érti. Mit tett ő olyat, amiért ezt kell hallania?! Nem érti, hogy a bírót megsértette. Nem mással, de avval, hogy odamászott előre, melléje, a kocsiülésbe és nem maradt kuporogva a zsákok tetején. A bíró világosan megmondta, hogy oda üljön.

Elszégyelli magát. Hátrapillant a zsákjára, de az még ott ül a két kövér között. Egy kicsit félrecsúszott ugyan, de Sóvágó ezt még alig hogy látja. Nem érti, hogy a két vastag, erős zsák és a többiek mellettük, az egész nagy szekér többi hatalmas, erős zsákjai már odébb nyomták a kis foltos zsákot. Egyenlőtlen küzdelem ez, hiszen ezek sokan vannak, jól táplált, mosdatott testük csupa izom, a Sóvágó zsákja pedig ványadt, felényire soványodott, vagy talán meg se nőtt ennél még többre soha.

A bíró keményen néz és úgy is beszél:

- Mert lássa, ha a kisujját nyújtja az ember, maguk az egész kezét bekapják... Mért nem ügyel a zsákjára, ha olyan büszke rá?!

Maga se tudja mért, a bíró most azt szeretné, ha Sóvágó eltűnne innen mellőle. Szétveti a lábát, még terpeszkedőbben, szélesebben ül, ha lehet, mint eddig. Sóvágót egészen az ülés szélére, a lőcshöz szorítja.

A vékony, rongyos ember nem tudja, hogy mit csináljon. Előbb még büszke birtokosa volt a vagyonának, most pácban van. Hátrales és négykézláb szeretne odamászni a zsákjához, hogy megigazítsa. A nagy kövér zsákok szegény foltos társukat akkorra már egészen félrenyomták. Ott lapol szegény a hátsó lőcsnél, a szekér túlsó végében.

- Tudja – mondja a bíró oktatósan -, magukkal csak úgy lehet bírni, ha az ember tekintélyt tart a szemükben. Mert maguk azt hiszik, hogy ha maguk is vonaton utaznak, meg földön járnak, meg pohárból isznak, meg zsákban tartják a gabonájukat, hogy akkor már egyenlőség van. Pedig az nincs!... Nincs bizony. Dacára annak, hogy maguk azt hiszik!

Sóvágó nem hisz semmit. Aggódva les hátra, ahol a kis zsák a nagyok mögött egészen eltűnt mostanra. Bizonyosan leszorították egy gödörbe a kocsi aljára. Csak valami baja ne legyen!

Csak nem lesz valami baja, hiszen mindjárt megérkeznek?! A távolban már látszik is a malom emeletes épülete. Addig már csak ú sem hagyja magát, de inkább megvitatkozza a maga igazát:

- Nem akarok ellene szólni, tekintetes bíró úr, de én úgy gondolom, hogy...

- Én meg arra nem vagyok kíváncsi – feleli váratlanul a bíró. – Tartsa meg magának. Hátha jó lesz valamire.

Egy kis idő múlva még hozzáteszi:

- Nem kellemes útitárs maga, hallja-e?!

Sóvágó hebeg. Szerencse, hogy már megérkeztek és be is fordulának a malom udvarába, de a kapu előtt várakozó kocsik útjukat állják.

- Leszállunk! – parancsolja a bíró és odább nyomja Sóvágót. Ez készségesen ugrik, de a kövér ember erős mozdulattal még lódít egyet rajta és egyszeriben földet ér. Térdre esik, megrándult bokáját tapogatja.

- Pardóny!... – nevet komoly ábrázattal a bíró. – Aszittem, hogy már előbb leszállt.

Sóvágó nem szól s a kocsi hátuljához biceg, ahol a kis foltos zsák van, az irigység ellenére is célhoz juttatott fél zsák búza.

Hol van? Csak a gőgös bírói zsákok terpeszkednek hiánytalanul a kocsin garmadában, de hol a koszos kis zsák?!

Végre megleli. Kiált nagyot és magához ragadja. Oldalán nagy sebét, a kidörzsölt, óriási hasítást kidülledt szemmel nézi. Lesoványodott a zsák, néhány marék élet ha maradt benne. Körülnéz Sóvágó és mindent megért. Az erős bírói zsákok odanyomták szegényt, az ő szegény kis zsákját, árva vagyonát, szomorú testvérét, gyenge életét előbb a kocsilőcshöz, aztán még lejjebb a kerékhez. Az aztán beleharapott, kirágta és megette. Kínlódhatott, védekezhetett a szerencsétlen a túlerővel szemben.

Eddig fokról-fokra át tudja tekinteni Sóvágó a helyzetet. Hanem aztán eszébe jut sorban az éjszakai út, az elmúlt hetek, a gyerekei is az eszébe jutnak, a felesége és aztán a legkisebb gyereke is az eszébe jut.

Végül szerencsétlenségére az útra néz, amerre végigjöttek, a kietlen, poros országútra. Vékony, sárga csíkban végeláthatatlan szalagban ott fekszik az úton az ő fél zsák élete. Kiált egyet és nekiesik. Kaparja, szemezi, a porral együtt marékkal gyűjti a foltos szákba vissza. A malmot már régen bezárták, az emberek körülállták, meg megint magára is hagyták Sóvágót,

de ő nem hagyja abba. Csak akkor áll fel, amikor a felesége is megérkezik, karján a legkisebb gyerekkel.

- Apa úgy szedi a szemet a földről, mint Sanyika tegnap a kukoricát – állapítja meg Annuska, aki az anyja kötényébe kapaszkodva csodálkozik.

Ahogy ezt is meghallja Sóvágó, hangosan sírni kezd, a foltos zsák kevéske piszkos tartalmát két csücskénél fogva kirázza a földre, aztán lehajol, két marokba fogja a port és a saját síró arcába borítja.


Peterdi István: Végzet



Mi haszna, hogy a szűz utakra vágyom
Mi haszna van, hogy keresem a Szépet.
Oly sok van, küzdőtársam a világon
Oly sok, kinek szíve-reménye tépett.
A szánandónál szánandóbb vagyok.
A szép kínok között sem egyedül;
Nem leng fekete zászlóm legelül
Vészcsillagként bús sorsom nem ragyog.

Ki látja meg tikkasztó szomjúságom
Mellyel az elérhetetlent szomjazom.
Könnyet ki ejt a szétdúlt ifjúságon
Mely tépve is küzd - egy fantomtorlaszon.
Ki mondja: ez a legnagyobb bolond
Míg szemében titkos csodálat ég -
Oly sok az álmok harcolója még
Sok lekötött karú lélek-Botond.

Szép koszorú nem hajlik le fejemre
Mely szenvedéseimért megjutalmaz.
Ki sem mondja: ez a finomabb elme
A többi csak ideg és faggyúhalmaz.
Sokan vagyunk, kiknek fáj a világ
A mélyennézés már oly közönséges.
Ujjongjon mind, ki piros, egészséges
S kinek tiszta gyönyör egy szál virág.

Az a boldog csak, ki egész magános:
Akire ujjával mutat a tömeg.
Rajongója egy ország - vagy egy város!
Osztott kiválóságban nincs köszönet.
S boldogtalan, aki tapsokra vár
A kínokért, miket lelkében hordoz:
Lármára, mely nem enyhit és nem oldoz
S mit el nem nyer, mert tört nyomokba jár.

Gellért Oszkár: Keresztjeink


Ha rám néz a halál,
Félek: szemem belévakul.
Neked az öt seb párolgó vére
Holnapra elfakul.
Téged melenget, mi engem éget.
Bámulom nyitott, tátott szemekkel
A földi mindenséget.

Ha rád néz a halál:
Lehunyod halkan a szemed.
Engem az öt seb párolgó vére
Követ és eltemet.
Piros hulláma utánam nyargal...
Téged csak hűsít, mitől én fázom
Csukott, vonagló ajkkal.

Táncolva lépegetsz.
Taposva, lomhán haladok.
Szörnyű kereszt-súly nyomja a vállam,
Jaj, összeroskadok...
Neked mosolyod, mi nekem ráncom.
Te elbírod az isten keresztjét
Egy kis arany nyakláncon...

Szép Ernő: Játék

Mikor a lámpámat eloltom,
A zuhogó nehéz sötétben
Elalvás előtt nap-nap, folyton
Halált játszom magamba szépen.

Kinyújtom testemet az ágyon
Ünnepélyesen, katonásan,
Szemem szigorúan lezárom...
Szép játék ez kéremalásan.

Fejem keményen hátravágom,
Kezem mellem fölött keresztbe -
Itt volt, leszúrt az én halálom,
Ó szörnyüszép, egyetlen este.

Ki benn szivem dobját ütötte,
A dobverőt letette mostan
S fáradt sóhajjal omlik össze,
Hisz annyit ugrattam, kinoztam.

A holtak mily szépen feküsznek,
Meghódolt hercegnőknél szebben,
Mint a hó, mint az alvó szűzek:
Százszor tisztábban, hidegebben.

Állam magaslik gőggel, fönnen,
Nyugodt mellem szép drága márvány,
Nincs forró vérem s langyos könnyem
Csodálatos forrása zárván.

És minden elveszett most innen,
Mint az elfujt gyertyák világa,
Az ég és a szerelem... minden,
Reggel bánata, esték vágya.

Apám szakállas, halvány arca,
Szép útam Páris városába,
Kusza életem láza, harca,
Emlék, szándék, most mind hiába.

Sétálni még egy nő utcáján,
Mosni küszöbét könnyeimmel...
Gyermekkorom, kis fejér bárány
Messzi hajnalból idecsilingel.

Két gyertya hogyha most kigyúlna,
Két gyertya fejtől, jobbra-balra,
Fényük az arcomhoz simúlna
És én igy maradhatnék, halva.

Ady Endre: A Hágár oltára

Gyermekded kost, fehér gerléket,
Első-fű-bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négy éves koromban
Száz-arcu Hágár előtt.

Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?

Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.

Ló-sóskás parlagon ébredt föl
Egykor e bűnös, ős szerelem:
Róza, a szomszédék kis Rózája
Bujósdit játszott velem.

Nem hallottam akkor Hágárról,
Csupán a vérem rítt, kacagott
S hiába jött azóta Kant, Spencer,
Mégis a régi vagyok.

Leköpöm és csókolom őket,
Ők: a semmiség és a világ
S nekik viszem az Élet-vásárból
A legszebb vásárfiát.

Kiknek bőrét nem érinthettem,
Szeréna, Zsóka, Trud, Irén,
Irma s az Ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szivén.

S ha vásárolnom kellett csókot,
Behunytam a szemem és szivem:
Ennyi szelid, bus erőt nem vett még
Perditákon senkisem.

Úgy csókolok én, mint egy isten:
Friné és Genovéva rokon,
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.

De szeretem őket mindegyig,
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort
S a csókos komédiát.

Párisban ezerszer elnéztem
A kicsi, bérmáló szüzeket:
Hosszu ruhában, fehéren, maflán
Mentek, mint a betegek.

S ezek kutfői a Jövőnek,
Kiknek koszorut én most fonok.
Im, ezek lyányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok.

Szeretem, ahogy megszületnek,
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bus férfi vagyok.

Hágár tüzébe bedobálom
Mindenem, amim van, örömest
S ha koldus vagyok, majd jön érettem
Egy irgalmas, őszi est.

Hágár tüzébe bámulok majd
S tarka, szép asszony-ravatalok,
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.

Csáth Géza: Emlékirat eltévedésemről

Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendős voltam. Az eset egyike volt azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatraméltó módon ismétlődtek és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz fürdő. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni - egy óra kocsijárás a várostól - mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt bosszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpár-javítási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és június elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édes anyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de mégse mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz mint a fürdők ideálja, mint "pompás kis nyaralóhely" szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

Márkó bácsi, aki a bútorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta szállítani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges júniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakolás és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a labdás-zacskót, a csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelyeknek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra a harisnyában viselve a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okozta, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést kölcsönzött.

Miután a fürdői turisztika követelményének lábbelimet ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és napernyők alatt alszanak, felfedező útra indulok.

Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elöl lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a fejével. És ez a tény, talán hozzájárult ama később bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert csak kizárólag a katonák között lehet találni. - Miért? Erre mai eszemmel már felelni is tudok. - Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam utamat. Egy hosszú, mondhatnám szűnni nem akaró kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vízzel locsolták. Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csúnya szavakkal szidta őket. Hogy a szavak csúnyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásokat és bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett ígérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

A kerítésen belül más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát tanított szolgálni. Az efféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen megtanulni.

Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház következett, valószínűleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy kis erdő. Bementem az erdőbe.

Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdőcske útja kör alakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben. Visszafütyöltem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket megtévesztenem. Azt hitték t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyílottak. Hamarosan jó csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni édes anyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam visszafelé.

A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki előttem. A teraszon nagy társaság mulatott és egy feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

A szaladás kitűnő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt, mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam - szaladni nem szeretett - és mégis tüdőgyulladásban halt meg...

Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a vékonyomat tapogatva folytattam az utat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem előre, előre elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől. Sajnos, nem ezt tettem.

Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam elhagyott, szomorú helyzetemben és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bujkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyent hozó sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édes apám mondása: "Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem." Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabályt, jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes magamat hozzá tartani. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű hang szólított: és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

- Mért sírsz, kisfiú?

Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék szemében annyi igazi szánakozást fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

- Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem... és kérem, tessék engem hazavezetni.

Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édes anyám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcelán edények között a japán feketekávés készlet számára: a "szerviz" kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte a készletet az üvegszekrényből.

- Hát hol laktok, kis öcsém? - kérdezte türelmesen.

- Nem tudom, bácsi - feleltem szepegve és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyílt tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.

A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment; bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképpen elfáradtam és berekedtem és cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt utat. Ekkor a hátam megett egy női hang szólított.

- Hová való vagy, kis fiam?

Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon szép arcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

- Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk.

- Nem tudod? Mi az édes apád neve?

- Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd - feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

- Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

- Nem tudom - mondta egy vékony leányhang -, talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

- Kérdezd csak meg - mondta a szép néni.

A Julcsa tudta. Néhány perc múlva a szép néni parancsára kendőt kötött, papucsot húzott Julcsa és kézen fogott, hogy hazavezessen.

Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. És három perc leforgásán belül édes anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő néma zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhőjét. Édes anyám kávét tálalt számomra és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

Csak ekkor vettem észre, hogy balkezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, mit kezdjek vele és hogy a kalamitások után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt, ha átnyújtom? Megkérdeztem a dadát.

- Nézze dada - mondottam -, ezt a csokrot anyikának szedtem.

- Hát adja oda, Józsika, adja oda - biztatott a dada.

- Nem, adja oda maga, kérem dada, adja maga, én szégyellem. - Így kérleltem a dadát esengve. És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak később történjék.

A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rám nézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. Emiatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmúlt húsz, harminc vagy negyven esztendő - nem tudom biztosan, hogy mennyi - az emlékirat azonban csak most készült el.



Tóth Árpád: Meddő órán


Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Tóth Árpád: A parkban


Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák;
Fakó aranyvonal a holdszelet
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s halkan közeleg.

Megcsobbanó híg sárban gázolok
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elfonnyadt ajkam csendesen zokog
S érzem édes izét tört, sűrű vérnek.
Az ágakon gyászlobogó lobog.

S egyszerre, édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok édes, lágy menüetteket
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg.

Juhász Gyula: Mája


A szürke semmit láttam egyszer én már,
A szürke semmit, mely mindennek atyja,
Azóta nincs szememben büszke fény már
És nincs szívemben a remény malasztja!

Ó szürke semmi szürke tengere,
Melyen világunk bús gályája horpad,
Ó tekintetünk üveges ege,
Melyen kiégő bolygók haldokolnak!

Merev mindenség és meddő mennyország
Ringasd csak süppedő lelkek hajóját,
A vitorlát, az ágyút, a harangot:

Nincs itt megállás, szakadók a partok,
Csak tenger, sós, keserves és unalmas,
Csak ember, kinek az örvény irgalmas!

Juhász Gyula: Athene Partenosz


Bagolyszemű, bronzvértű istenasszony
Tekinteted, mint attikai ég,
Lelked derűs, mint, ha leszáll az alkony,
Tavaszi fényben a jón partvidék.

Te vagy a bölcsek és bolygók barátja,
Ki Mentor nyájas arcát öltve fel
Nyugalmasan jársz s a tengerbarázda,
Mint édes terhét, dalolón emel.

Mikor az ifjú Telemakhosz árva,
Te bölcs igéket súgsz titkon neki
S hajóját kedvező szél lengeti,

S mikor agg Nesztor öblös szózatára
Mély csönd felel, te mosolyogva látod
Az új időket és az új világot!

Babits Mihály: Halálesztétika - Balázs Béla könyve



1. Igen érdekes könyv modern műveltségű magyar olvasónak. Legerősebb kíváncsiságainkra és hiúságainkra hat. Lázad: lázad a hivatalos, piszmogó, alulról jövő, "tudományos" esztétika ellen. Minden érdekel, ami lázad; érdekes, ami nem hivatalos, nem érdekes, ami piszmogó - legyünk őszinték; nem érdekel, ami tudományos. Már nem. Fantasztikus, transzcendens. Formája is. Rövid fejezetkék. Aforizmák szinte. Idézetek. Idegen nyelven. Mottók. Legérdekesebb, legdivatosabb új és antik írókból. És a filozófia, túlsó partok. A Rejtelmes szárnyszele.

2. A gondolatok nem eredetiek és nem tudományosak. Ködvár: gerendái a legsötétebb német-álgörög ködvilágból valók. Az építőmester Schopenhauerhez járt iskolába. De Schopenhauer nagy nevelő - mondta már egy nagy tanítvány. Aki tőle tanult, jól fog építeni, ha ködből is. Balázs erős gondolkodó, erős kapcsoló. A gondolatkapcsolás ereje - lényegben azonos a művészi fantáziával, teszi ezt a könyvet is erőssé. Mit bánjuk, a gerendák honnan és miből? hogy német földről és ködből valók! A palota áll, szép, arányos, a részek egymást támasztják, nincs henye ék, tömör munka dicséri a mestert.

3. A téma leköt, a stíl visz: friss hév vall a szerző fiatalságára. Arra vall a naivság is, a türelmetlen szakadozottság, a modorosságok, kis kirakatszerű hiúság, némi gyermekesség. Mindezek igen jó tulajdonságok, melyek sok reményt adnak. Ritka legyen, de íme: a kritikus, e ravasz borkupec, csettint a nyelvével és a mustot alkutlan ajánlja.

(Forrás: Nyugat 1908. 23. sz. – Figyelő)

Fröhlichné Kaffka Margit: Huro-ki

A lelked messze, idegenbe való
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek;
Látszatra kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús oceánnal
Titokszerün eggyéfolynak a mélyek.
- Ha ott ábrocatörten merül el egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzan, döbbentőn, viszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert, -
Ez a lelked.

Fürge, szomoru, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
- Selymek, zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyürüin át
Félbenmaradt bús fény-álmok kerengnek. -
Sok tipegő, finom ösztön-gondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek;
Ha, - mint a tarka, lágy, bőráncu selymet
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.

A te szerelmed gyümölcsfa-virág; -
Némán lehajolva simítja az arcom,
- Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampionos, felhős tavasz-alkony. -
S én feledem, hogy itt ős-lávaláng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon
- "Amen!" - szólsz, s kiviritnak pici csodafák, -
Bölcs vagy, - bűvész vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.


Móricz Zsigmond: Csipkés Komárominé

A tanító úr, ámbár pap is egyúttal, nem született valami nagy gondolkozónak.

Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a pompás katedrai hangon, amely álomba ringat minden jó keresztényt.

Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén falujának bámulatosan laza erkölcseit - amelyek ellen ugyan nem mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása -, mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy:

- Kedves atyámfiai, cudarok vagyok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsű magyar glóbuson sem.

De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor meg a bíró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a prédikációt, a lányok vígan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az erényes asszony, aki erényéért szenved, nem fakad könnyre a szép szón, ami tele tüdővel zeng:

"vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segítséget vagy csak egy jó szót is várhatnál: íme egy láthatatlan erős kar fölemel a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat hogy..."

Ebben a percben valami esett a darálóba s az megállott.

A derék szónok bele talált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. Ahelyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe:

Teszek néki olyan kacsintást,
Elfelejti, felejti a létániát.

Nagyon gonosz manó lehetett, aki a szent helyet sem respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna.

De nem ezen rémült el a lévita, akinek reszketni kezdett a térde s veríték ütött ki a homlokán; az Úr szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást.

Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott magában:

- Az istenáldását ennek az asszonynak! - s olyat ütött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt:

És ő felragyogó arccal, mennydörögve vágta ki:

"hogy élj! küzdj! bízzál! higgy! és remélj!"

Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert ránézni többet arra a pokolra való szép asszonyra.

Csak lent, a papszékben, mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen ült a híres szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé.

Teringettét, be szép ez a teremtés. Prédikáció ide, prédikáció oda, ennek a kedvéért szívesen rátaposna a második kőtáblára.

Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, aki az úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki megértette a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a debreceni professzornak, aki azt szerzé, mint a jó fiúnak, aki most undorodott a kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van.

Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarcú. Szemérmes. Olyan mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kívánatos. Látszik, hogy menyecske, tűzrőlpattant... S látszik, hogy nem sír utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony.

A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ránca közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak színes fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg.

Káprázott utána a tanító úr szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke.

Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a prédikációból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanító útján megy haza.

Megdobbant a szíve. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett.

Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító színek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes út; szemszúróan csillog a tócsák vize.

- Jaj de szalad, szép asszony?

Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre.

- Szalad a szél, tanító úr.

A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni.

- Hogy van gyöngyöm, be szépül.

Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis lány.

- Tudja is tanító úr, mi a szép, ha engem is úgy csúfol.

- Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.

- Jól erisztették el a kollégyiumbúl.

- Jól hát, azért bíztak rám dupla hivatalt.

- Na sokat ér, ha se egyik, se másik - kötekedett az éles nyelvű menyecske.

- Még maga beszél?

- Azér van nyelvem.

- Mi szüksége magának papra, tanítóra?

Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kuncogva mondta:

- Kinek van, ha nekem sincs.

- Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.

- 'Sz... épp a...

A tanító meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot.

Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.

Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s száradt hangon szólott.

- Mért nem veszi elő az urát miatta?

- Van is kit...

Az asszony nevetgélt, de az arca piros volt, mint a pipacs.

A tanító megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt.

Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen körítette piros arcát, homlokán a kontycsipke, mint ezüst köd reszketett.

A fiatal férfi merészen nézett bele a szemébe. Az asszony pillantása állotta.

- Hát minek ment az urához? Ahhoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta...

Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában.

- Azér, tanító úr, mert szép név. Nagy név. Első família. Nagy vagyon.

- Mit ér az! - legyintett a kezével a férfi.

- Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet oltani.

Mintha bunkóval vágtak volna a fiatalember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor újra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arcán a tudás.

Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arcára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle.

- Hát csak rajta! - mondta durván, lihegve -, mesterségem!...

Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, amilyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végignézte a szeme szögletéből a tanítót és így szólt:

- Még nem ismerem a fajtáját!...

Azzal azt sem mondta: aggyisten, elment.

A tanítónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld másik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hidegvízzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.

Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.

Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.

Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyílt s ingerültségében olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs.

Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót és újra zsebrevágta a kulcsot.

Bement a szobába, amely tele volt dohányfüsttel. Úgy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni.

- ...annak a cédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye.

Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáció.

Egyszer keményen megrúgott valamit, hogy belefájdult a lába. A vassúlyzója volt.

Eszébe jutott, hogy hisz ő a "vasprepa", ahogy a kollégiumban hívták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két súlyzót s a derék huszonöt kilóval úgy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.

Éppen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.

A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:

- Mit akar velem ez az asszony?

Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és füstölt keményen. A segédjegyzőt, aki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte.

Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.

Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát:

- Tanító úr! Tanító úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az uramat!

Csipkés Komárominé volt.

A tanító felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyílt; nekiesett, megrázta, kiszakította sarkából.

- Jöjjön tanító úr. Azóta vége.

Rohantak a kocsma felé.

Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik.

A tanító beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen, szédelegve dűlnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár perc múlva mindnyájukat kihányja a kocsmaaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az asszonnyal felélessze a félholtra vert embert.

A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.

- Megölöm! - ordítja s zsebében kutat. - Parasztok. Gatyások. Bikkfagatyás parasztok. A falamiámba tapostak.

Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy penicilust, kinyitotta az araszos pengét s esküdözött, hogy utánok megy.

- Megölöm - rikoltozta folyvást. - Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt...

Ott volt a részeg alakban a nagy famíliából minden gőg - egyéb lelki tulajdonság már nem maradt rá.

Lefogták, lefegyverezték, hazacipelték az ágyába, ahol aztán el is aludt békével.

A tanító, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, ahol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó... Magával megelégedve mosolyodott el:

- No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.

Harmadnap délben csak beállít hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár.

- Azër gyöttünk tanëtó úr - mondta az ember, aki úri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép -, hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor iëccaka. A milyen kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat.

A tanító nevetve látta a száraz embert, akiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen.

Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.

Aztán indultak a vendégek.

- Menjen csak kend haza - szólt az asszony az urához -, nekem még mondanivalóm van a tanító úrnak.

- Hászen mongyad.

- Majd az orrodra kötöm - s tréfásan kitolta az ajtón.

Az ember elkocogott, hallatszott, hogy a kis kaput is behúzta maga után.

Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett.

- No... - szólt a tanító, akit lángok lobogtak körül, mintha a pokolban perzselődött volna.

- Tanító úr - szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta szemérmesen.

- No.

- Hát, hát...

- No hát.

- Hát mán láttam a fajtáját!...

A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen célzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.

- Úgy? - kiáltotta berekedt hangon. - Hát osztán jó a fajtám? Céda! Érdemes beoltani vele a híres fát?!

Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.

Az asszony előbb megijedt, elsápadt. Hátrált is egy lépést.

Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tüzes legényre. Csak úgy áradt körülötte a világosság, a fényesség.

Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.

- Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón -, de nekem nem!...

S az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.

Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:

- Hát iszen semmi na... - s mozdulatot tett, hogy elmegy.

A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot.

És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a prédikációból, a vasárnapi prédikációból.