2011. dec. 2.

Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban


Fejünkre por hull, régi vakolat,

így énekeljük a drága Siont;

egér futkározik a pad alatt

s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,

a tizenegyedik maga a pap,

de énekelünk mi százak helyett,

hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiuban a denevér riad

s egy-egy szuvas gerenda meglazul:

tizenegyedikünk az árva pap,

tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt

- azt bünteti, akit szeret az Úr -,

s velünk dalolnak a padló alatt,

kiket kiírtott az idő gazul.

Jékely Zoltán tizenhat éves volt, amikor atyja döntése nyomán szülőföldjéről Budapestre költözött. Nyilván nem szükséges bővebb magyarázat arra, miért töltötte szünideinek és nyári szabadságainak nagy részét Erdélyben. S azt sem kell talán bővebben fejtegetnünk, miért épp a transzszilván élményvilág jelenti korai, elégikus hangvételű költészetének hátországát. Belsőséges kapcsolata az érzelemvilágát és szellemét formáló, felnevelő tájjal és annak embereivel pillanatra sem szakadt meg. Frissen végzett ifjú bölcsész volt már (doktori érkezésének címe is árulkodó: Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár), amikor 1936-ban A marosszentimrei templomban című verse megjelent. A tömör vers sorain átsüt a közvetlen élmény katartikus heve.

Marosszentimre nem esik túl messze Jékely szülővárosától, a kálvinista kollégiumáról nevezetes Nagyenyedtől. A Maros folyását követve, a Gyulafehérvárig tartó szakasz háromnegyedénél található. Itt már nagyobb a folyó, mint Enyednél, hiszen kevéssel Szentimre fölött magába fogadta az egybeömlő kélt Küküllőt. Itt veselkedik neki a Maros, hogy elszűkülő völgyén át kitörjön Erdély hegyeinek gyűrűjéből. Szentimre ódon és ma már egészen romos, elárvult református temploma a folyó fölé emelkedő magaslaton áll. Aki vasúton arra jár, a vonatablakból is megpillanthatja. Szentimrétől északnyugatra kezdődik a Mócvidék, a túlsó parton a Küküllő-völgye szintén románok lakta része. Ihletett vidék, vérrel gyakorta áztatott föld, történelmi csaták és öldöklések színtere. Erdély zaklatott, kísérteties történelméről beszélnek itt a fák és a kövek. Sok a magyar emlék, szórványos és rohamosan fogyatkozó a magyar ajkú lakosság. Nagy templomait az alapító ősök nem ily csekély számú gyülekezetnek építették. Omladozásukban borzongató jövőképet festenek. A marosszentimrei is, amelyben még e végét járó század első harmadán Jékely Zoltán verse megfogant.

Ha e tizenhat sor olvastán első benyomásunkat rögzíteni próbálnánk, csupa olyan jelző kerülne tollunk hegyére, mely valami módon a puritán kálvinizmus magyar fogalmának aurájába belefér. Így lenne ez talán még akkor is, ha a szerző a két beidézett zsoltárral nem jelezné félreérthetetlenül, hogy református falusi istentiszteleten vagyunk. A vers robusztus építkezése: mint egy falusi protestáns templomé. Szándékoltan egyszerű és dísztelen, mindenekben mértéktartó és visszafogott, ám minden ízében erőteljes és funkcionális, mégsem nélkülözi a pátoszt és az áhítatot. Közösségi meditációra és katarzisra alkalmas épület, amely alaposabb odafigyelésre mégis felhívja a figyelmet alkotója bravúros mesterségbeli tudására.

Tizenhat sor, tizenhat állítás, tizenhárom igei állítmány és mindössze hat jelző. Egyformán tíz szótagos, középen elmetszett sorok, erőteljes dallam. Ám figyeljük csak meg e vers különös, rafinált szimmetriáját! Rímképlete: ababcacaadadadad. A keresztrímes rendszert – mint mestergerenda a tetőszerkezetet – a kezdősor vége által hívott rímsor tartja fenn. A nyolcadik sor végén a válaszrím egyben hívórím is. Itt van a vers szimmetriatengelye. Ám ez a szimmetria csak olyan, mint egy fa vagy egy emberarc szimmetriája: mérnökszemmel csak hozzávetőleges, egy élőlény izgalmas, unalommentes, lüktető szimmetriája. Ettől a tengelytől azonos távolságra helyezkedik el a két zsoltáros utalás, és majdnem azonos távolságra az egyetlen, finom módosítással megismételt sor.

A szöveg egyébként – minden kerekded egyszerűsége, robusztus egyenessége ellenére – sajátságosan kifejtetlen. Ahogy a lelkileg szorosan összetartozók közösségében a szövegek mindig azok, hiszen „mi félszavakból értjük egymást”, jelzések, utalások is elegendőek. Hol ami régen összetartó erő volt, most porként hull fejünkre, mint a penitenciák hamuja, ott igenis helyénvaló énekelni a drága Siont. A zsoltárt ugyanis, amely így kezdődik: „Térj magadhoz, drága Sion / Van tenéked Istened.” A fentebb megszámláltatott igékből tizenkettő jelen idejű. Ezekből is kétféle van a szövegben. A többes szám első személyűek, íme: „énekeljük”; „vagyunk”,; „énekelünk”; „énekelünk”. Létezésünk makacs állításaként hangzó énekünk már-már patetikussá válna, ha az enyészet ironikusan nem ellenpontozná, minduntalan jelezvén, hogy hűlt helyünk mások élettere lesz: kiürülő templomunkban egér futkározik, kuvik fészkel, denevér tanyázik.

A tárgyilagos, fékező hatású sorok ellenére a versben erőteljes az érzelmi crescendo. „Tízen vagyunk”, de „százak helyett” énekelünk, s erős a bizodalmunk, hogy velünk van maga az Úr is. Szeret bennünket az Úr, mert „azt bünteti, akit szeret” – így mondja a zsoltár is. Amióta a magyar irodalom szembesült a nemzet hanyatlásának jeleivel, amióta felderengett előtte a nemzet lehetséges pusztulásának víziója, azóta asszociálódik mindez hol homályosabban, hol világosabban kifejlett, torokszorító bűntudathoz. A zsoltárra utaló, közbeékelt mondatával Jékely is már-már eljut e töredelmes reformkori lelkiállapotig, ám hangja itt hirtelen felforrósodik, feltör belőle a dac, mondhatni, a predestináció elleni lázadás. Transzcendentális erő költözik indulatába – a megfogyatkozott kórus hangerejét az elődök kórusa erősíti fel -, és most, a vers utolsó sorában nem csupán a panasz, hanem a vád is hangot kap. Nem istenkáromlás ez: a vádlott az idő. Könyörtelen rémtettének (a vers egyetlen múlt idejű igéje) határozója a végső akkord: „gazul”. Ám e vádoló szó már régóta feltörni készül. Igazi rímhívója már a vers felénél elhangzik: „meglazul”. De közben kétszer is rácsendül az Úr neve. Mégsem történhet mindez az Ő akarata szerint.

A vers különös, fékezett crescendójához nagyban hozzájárul három összetett mondatra való sajátos tagolása. Itt is a relatív szimmetria érvényesül. Az első mondat négy sorból áll, hangvétele tárgyilagos, visszafogott. A második – nyolc sorra terjedő mondat – nyugtalanabb, érzelmi hullámzástól vibráló. A harmadik szilárd szerkezetében az elsőnek mása, de felfokozott érzelmi töltésű, éles, mint a kifent acél.

ÉLTETŐ JÓZSEF

JÉKELY ZOLTÁN (1913-1982) költő, író, műfordító. Áprily Lajos fia. Az erdélyi Nagyenyeden született, ott és Kolozsvárott kezdte tanulmányait, amelyeket Budapesten fejezett be. Írói pályája is itt indult. 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra, részt vállalt az ottani irodalmi életből, 1946-tól ismét Budapesten élt. A Rákosi-korszak hallgatásra ítélte. 1956 előtt főleg fordításokat publikált. 1957-től haláláig változatos műfajú munkáival és műfordításaival gazdagította a magyar irodalmat.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 371-373. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)

Fülei-Szántó Lajos: Kossuth Lajos halála napján



Rólad gondolkozom, édes magyar népem,
Mikor elmerengek egy fenséges képen,
- Édes magyar népem.
Szivemből e képet semmi ki nem irtja,
Szerelem, csodálat oda ugy beirta,
- Semmi ki nem irtja...

A mint meghallottad sirni a harangot,
Letetted a kapát: Gyászba, hű magyarok!
- Sírnak a harangok...
Kioltád a tűzhelyt, a zaj mély csendbe fult,
Hajolni nem tanult térded a porba hullt,
- a zaj mély csendbe fult...

És láttalak sirni egy koporsó mellett,
Kiomló könnyedben sirt az egész nemzet
- Egy koporsó mellett.
Szerelmednek gyászát csodálta a világ,
Halálból élet kél, sziklán nő a virág...
- Csodálta a világ...

Érezted: ott gyászol a szabadság lelke,
Mely a bilincseket lábadról leverte,
- A szabadság lelke.
Megmutattad, hogy az, ki hazád szerette,
Szerelmes lelkeddel mint van megszeretve, -
- Ki hazád szerette...

(Forrás: A magyar nép Szavaló-könyve – Szerkesztette Dura Máté – Bp., 1898. Rózsa Kálmán és neje kiadása)

Rákosi Viktor: Sír az erdőben

Milyen utat tettem... Oh, ha tudnátok, milyen utat tettem... testem alig pár órát ment kocsin, de lelkem azalatt elmúlt századokon robogott keresztül.

Erdélyben jártam, olyan helyeken, merre még a vasút se jár. Hemperegtem illatos mezőin, megfürödtem híves patakjaiban és kitágult tüdővel futottam föl magas bérceire. És mikor már minden porcikámat teleszívtam az éltető balzsammal, mely e földből és a légből felém áradt, fölkiáltottam:

- Mily boldog vagy nemzetem, hogy mindezt magadénak nevezheted!

És ekkor hirtelen, minden átmenet nélkül, csüggedés fogott el. Az előbbi boldogság helyét vég­telen szomorúság fogta el. Nem tudtam megmagyarázni az okát. A levegő már nem volt olyan átlátszó, az erdő panaszosan zúgott, s a vidám völgyekben lassan-lassan mintha lomha köd nyomult volna előre.

A kocsimhoz siettem. Valaki ült rajta. Egy ismeretlen. De mintha nem lett volna idegen. Meg se ütköztem azon, hogy ott ült. Fölültem melléje szó nélkül, a kocsi elindult.

A nap lebukott, beállt a szürkület és az ismeretlen elkezdett suttogni és én mozdulatlanul, némán figyeltem szavára.

- Nézz körül, embertársam és láss... Romok közt járunk, temetőben vagyunk... Nézz oda a csúcsra, egy vár düledékei állanak rajta... elpusztult hatalom, szétzüllött család jelképe... Nézz oda balra... ott is romra esik tekinteted...

Tágra nyílt szemmel, remegve néztem körül. Mintha a sors szekerén vágtattunk volna végig Erdély fölött. És az ismeretlen folytatta suttogásait:

- Nézd, nézd... egy bezárt magyar templom, gyom veri föl az udvarát, kilincse rozsdás... Tornyán ott látod az erős buzogányt... de hová lettek a hívek? Elpusztultak... szétolvadtak... idegen nyelven imádkoznak, téged nem ismernek, megtagadnak... Nézd, nézd ezt a para­di­csomi völgyet, faluival... Száz év előtt itt édes magyar nótákkal tért haza, munkájából a nép... elpusztult, elolvadt, elfelejtette nyelvét, hűtlenné lett viseletéhez, elárulta honszerető őseit.

Hallgattam és remegtem.

- Nézd, nézd, az elpusztult nemesi udvarházakat... ahol megszülettek a Bocskayak, Bethlenek, Báthoryak... üresen állnak, gazdáik kiestek a nemzet munkájából, elvesztek a harcokban és szenvedésekben. Ez az a föld, melyen sohse volt béke, ez az a föld, melynek minden öröme rövid volt és minden szenvedése hosszú... Ez az a föld, melyre tán több vér hullott, mint eső... Ez az a külső sánc, melyben ezer év óta folyik a dulakodás, hogy a belső várat a magyar meg­tarthassa.

És a rettenetes idegen szava úgy hangzott, mint a távoli vészharang kongása és amerre muta­tott, megnyílt előttem a szemhatár s tekintetem a végtelenségbe röpült... Láttam ezer rom­váradat óh Erdély, a letűnt vitézi múlt fájdalmas emlékeit... láttam ezer meg ezer temetődet, hová egész nemzedékek hanyatlottak, hogy téged az ellenségtől megvédelmezzenek.

A szürkületre hirtelen sötétség támadt.

- Szeresd ezt az országot, mert ha Erdély elveszett, Magyarország is elveszett, - kongott az idegen hangja.

Aztán mintha messzebbről kiáltotta volna:

- Szeresd Erdélyt!

Körültapogattam a kocsit. Egyedül ültem rajta. Az erdőkből egy hang csendült meg:

- Ne hagyjátok Erdélyt!

S aztán mintha a sziklahegy kiáltotta volna:

- Anyám, édes anyám!

Ki volt ez? Ki kiáltotta? Kinek kiáltotta? Istenem: ez az anyjáért kiáltozó gyermek sikonga­tása. Íme, végighömpölyög a patak medre fölött s egyre gyöngébben hallik, végre halk sóhajba fúl a jajkiáltás:

- Anyám, édes anyám!

Istenem! Ez a te szavad, Erdély! A hősök vérétől itatott föld, mely több életet rejt magában, mint amennyit színén hordoz: életre kel, megszólal, segítségért kiált az anyához: Magyar­országhoz.

Csend lett az éjszakában, a rejtelmes hang elhalt. Vérem sebesen lüktetett, halántékaim lázban égtek... Megborzadtam önmagamtól... Miért látok én mélyebben, távolabbra, mint más? Miért választja ki az én szemem a természet pompájából csak a sötét romokat? Miért tör keresztül tekintetem a tarkavirágos fákon, hogy a mögöttük levő puszta kastélyokat és elhagyott temp­lomokat lássa? Miért látom én sírboltnak a balzsamos völgyet... miért, óh miért látok én teme­tőt ott, hol a termő barázdák húzódnak... Miért látlak én téged szomorúnak és elhagyatottnak Erdély, mikor te oly édes és vidám vagy s a természet ezer szépségével ékesen terülsz lábaim előtt? És miért hallom én azt a suttogást, mikor senki se beszél? Miért hallok én sikoltást, jajkiáltást, mikor az erdő nagy csöndességén kívül semmi se vesz körül?

Én jó Istenem! Miért adtad meg nekem azt a gyötrelmes tehetséget, hogy mindig és mindenütt meglássam a kicsinyeket, az elhagyottakat, a fáradtakat, a szenvedőket, a küzdőket... s mindig és mindenütt fülembe csengjen jajkiáltásuk?

A kocsi megállt, s a székely fuvaros hátrafordult.

- Tekintetes úr, esik az eső, talán meghálnánk ebben a korcsmában.

Nagy, erős, régi kőépület előtt álltunk, mely hajdan malom lehetett. Háta mögött zúgott a patak. Az ajtóban egy férfi állt s magasra tartott lámpással világított elénk.

- Kapunk éjjeli szállást? - kérdém az embert.

- Parancsoljon befáradni.

Egy nagy, négyszögű konyhába jutottam. A kemence tetején vasfazekak alatt tűz égett. A tüzet egy nagyon öreg ember piszkálta. Középkorú asszony kavargatta a fazekak tartalmát. Az egyik sarokban terített báránybőr-bundán három kis gyermek aludt.

- Jó estét adjon Isten.

Fogadták illedelmesen. Letelepedtem a padra. Adtak enni krumplit vajjal, tojást, burdutúrót. Aztán engedelmet kértek, hogy ők is vacsorálhassanak. Kérésemre az én asztalomhoz ültek enni, sokáig csend volt, mikor aztán a cserépkorsóból mindegyik jót húzott az ételre, elkezd­tünk beszélgetni. És én, aki a fényes főváros nyugtalanul futkosó népe s a hideg kőpaloták közül vetődtem ide, édes megnyugvással hallgattam ez egyszerű emberek szavait s lestem kiskörű, boldog életük előttem kibontakozó képét. Aztán én is elmondtam nekik, hogy nem mindig boldog ember ám az, aki ott fönt minálunk azokban a házakban lakik. Vágyakozik is valamennyi ki, ki onnan a szabadba, a nagy fák árnyékába... és ki is jut valamennyi a nagy fák árnyékába... a temetőbe... az örökkévaló árnyékba.

- Tudnak-e az urak odafönt mirólunk? - szólt a fehérhajú öreg.

- Tudjuk azt, hogy szerteszét az országban, a síkon, a hegyeken, a rejtett völgyekben a nép milliói élnek és dolgoznak és hogy egy célra dolgozunk mind... a haza javára, mindenik a maga helyén.

Az öreg helybenhagyólag integetett a fejével.

- Én is mondom mindig a fiamnak, hogy nem vagyunk mi magánosan... sok-sok milliónyian vagyunk mi egy akaraton... ha aztán baj van, olyanok vetnek vállat, akik sohase látták egymást, mint negyvennyolcban. Hej, tudom én azt, mert láttam...

- Mit látott?

- Mit láttam? Mintha még most is látnám azt a kis diákot, aki itt halt meg az ágyamban.

- Mikor?

- Ezernyolcszáznegyvenkilencben, nyáron, a nagy ütközet után, ahol a muszkák szétverték a magyar sereget.

- Beszéljen, bátyám, beszéljen.

- Itt laktunk már akkor is... Négyen voltunk testvérek, három elment katonának, de én itthon maradtam a sánta lábam miatt, meg a malomnak is szüksége volt rám... Hát egyszer úgy hajnalban egy rongyos, véres honvéd tántorog be az ajtón s egy ital vizet kér, mert majd meg­hal a szomjúságtól. Az apám megitatta, megmosta az arcát, kibontotta az atilláját (nagy cso­mókban állt ingén az aludt vér), aztán ránézett az anyámra. A honvéd át volt lőve... az apám tekintete azt jelentette, hogy nem lehet rajta segíteni. Az anyám félrefordult és kiment a szobából. Láttam, hogy sír. Talán eszébe jutott, hol lehet most az ő három katonafia? Él-e, meghalt-e? Talán megsebesültek és az anyjukért jajgatnak? És a diákot levetkőztettük s az én ágyamba tettük. Ott elmondta... de már csak úgy, mintha félrebeszélt volna... hogy elveszett minden, Magyarországnak vége... ők négyen, egy zászlóaljbeli diákok, a zászlóval menekül­tek. Kocsin vágtattak egész éjjel, kozákok üldözték őket. Aztán egész nap mentek, akkor szembe jött velük egy ellenséges csapat... a szekeret otthagyták, bevágtak az erdőbe, újra kike­rültek az útra... Itt lázadó oláhokkal kerültek össze. Egyik társukat lelőtték, elesett, a többiek elvették tőle a drága, a szent zászlót és futottak tovább... Aztán elesett a másik, ketten marad­tak, porosan, rongyosan, ziháló mellel, feltört lábbal... de a zászló ott volt náluk... Fa­vá­góktól kértek kenyeret, azok fejszét ragadtak, leütötték az egyiket... a mi kis honvédünk közé­jük lőtt, aztán kitépte az atilla alá gombolt zászlót és elrohant az erdőbe. Hozzánk került, halá­los sebbel a testében, ő maga sem tudta, hogy meg van sebesülve... vére elfolyott. Meghalt.

- Ki volt? Hogy hívják?

- Nem tudom. Nem emlékszem, hogy mondta volna... csak azt tudom, hogy mind a négyen diákok voltak... azt meg biztosan tudom, hogy ez a mi diákunk debreceni volt. Egyszer felült az ágyban, a szeme egészen tiszta lett, összetette a kezét és szólt:

- Oh ha még egyszer meglátnám Debrecent, édesanyám portáját... anyám, édesanyám!

Aztán megint félrebeszélt. A zászlót emlegette. Kivettük az inge alól, a zászló is csupa vér volt. „Fussatok vele!” - kiáltott mikor meglátta, - „fussatok, mentsétek meg a zászlót... vagy csavarjátok a testem köré és úgy temessetek el!”

Az öreg molnár komor, tompa hangon beszélt. Majd teljesen elhallgatott.

- És... és? - sürgettem.

- Hát úgy tettünk. Teste köré csavartuk a zászlót és eltemettük.

- Hová?

- Ide a patak fölé, az erdőbe. Halottak napján mécset gyújtunk a síron. Tavasszal virágot ül­te­tünk rá... Isten nyugosztalja meg haló porában szegényt, aki eljött meghalni Nagymagyar­ország­ból Erdély szabadságáért. Azért mondom én jó uram, hogy nem vagyunk mi olyan el­hagyatottak... Sok, sok millió magyar odakint, messze, a nagy pusztaságon, meg azon is túl, a nagy folyam mellett, amely a tengerbe folyik, de még azon is túl... az velünk mind egyet érez, egyet gondol.

Fölugrottam és kisiettem. Az eső elállt, a hold folyó ezüstje reszketett a tájon... El, el, ti fekete kísértetek, megfoghatatlan alakotokkal és gyötrő suttogásotokkal... E névtelen diák kihullott vére által megszentelt földön nincs jogotok kísérteni... Ez az erdei sír íme épen tartja ennek az öreg molnárnak a nemzeti öntudatát, magyar hazájában való bizalmát... ez az erdei sír és a másik sír és a századik, ezredik ismeretlen sírdomb megváltott örökre bennünket a rém­látásoktól... És ha Isten megadta nekem azt, hogy olyat lássak, amit mások nem látnak és olyat halljak, amit mások nem hallanak, egyúttal kezembe adta a messzehalló harsonát is, amelyen megfújhatom a jövőbe vetett hit, a remény győzelmi dalát. Te szép szelíd Erdély, szemefénye a magyar nemzetnek... ne félj, nem tagadjuk meg az elhullott hősök sírhalmait. A múlt szen­vedéseivel megváltottuk a jogot a jövő boldogságára. A Golgotha végén ott a föltámadás és az örök élet.

*

Megriadt lelkem elcsitult, szívembe nyugalom vonult.

- Gyerünk a sírhoz, - mondám az öregnek.

Ő szó nélkül fogott egy lámpást és oda vezetett.

- Imádkozzunk!

Összekulcsoltuk kezünket és letérdeltünk. S ekkor a csendes erdőben egy láthatatlan fülemile kezdett csattogni. És a kis madár dala nem szállt tisztább szívből az ég felé, mint a mi imád­ságunk.

S amint a sír fejénél térdelek, a hold élesen odatűző világánál látom, hogy a sírra gördített sziklára a következd vers van vésve:

Azt se tudjuk, hogy ki voltál,
Csak azt tudjuk: diák voltál,
A hazáért te meghaltál.

Debrecenben nevelkedtél.
Szabadságért síkra keltél,
Nagy hősökkel vetekedtél.

Áldjon még az Isten téged,
Adjon sírban békességet,
A mennyekben üdvösséget.

- Áldjon meg az Isten téged, - rebegtem magam is.

- Amen! - felelte az öreg molnár és visszaballagtunk a házhoz.

És ott megtudtam még azt is, hogy ezt a verset a gernyeszegi református tanító csinálta és véste a sziklába.

*

És ennek az én erdélyi utazásomnak már egypár esztendeje. Emlékét azok a hervadt virágok őrzik, melyek íróasztalom fölött vannak üveg alatt, egy rámába foglalva. És amikor gyakorta Debrecenben végigmegyek a Nagypéterfia-utcán, minden kapuzördülésre megdobban a szívem... Azt hiszem, hogy a kapuból kilép egy feketeruhás, fehérhajú matróna, kezében a kapcsos bibliával és megy a templomba imádkozni az ő édes kis fiáért, aki sok-sok év előtt szép vitézek seregeivel elment messze, a nagy hegyeken túl és nem jött vissza többé soha!...

Simonyi Imre (1920-1994): Vers 1.


A világba belemegyek,
közepébe belemegyek,
ottan lelkét kutatom
reménykedő utakon.

A világot megkerülöm,
köröskörül hegedülöm,
- lengjék körül jó zenék
a világok peremét.

A világot kikerülöm -
- Erdőntúli nagy kerülőn
botot vágok, somosat,
azzal üssék nyomomat...

Simonyi Imre (1920-1994): Jöjj éj


Csak jönne már az éj! - Szelíd
szándékú kísérteteit
példázná hurokkal nyakán
Balla szomszéd a körtefán ...

A farkastorkú nappalok
agyarán milyen hús ropog,
s mért nyaldossák s milyen sebet
a kuvasznyelvű éjjelek?

Boszorkányoktól már ne félj!
- Hárászkendőben jő az éj,
míg szomszédolni visszajár
szép emlékembe nagyanyám.

Kányádi Sándor: Feketerigó


Ablakomban nagy a hó, halihó!-
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó!-
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.


Nicolás Guillén: Menni, menni!


Menni, menni, egyre menni,

menni, menni!


Úttalan csak egyre menni,

menni, menni!

Pénzem semmi, javam semmi,

menni, menni!

Bánatom van csak, de mennyi!

Menni, menni!


Messze van, ki keres engem –

menni, menni!

Még messzebb, ki vár is engem –

menni, menni!

Kobzom kellett pénzzé tennem –

menni, menni!


Jaj,

lábam alatt rögöt érzek –

menni, menni!

Két szememmel messze nézek.

Menni, menni!

Ha fog markom, meg is tartom.

Menni, menni!


Kit elkapok s megszorítok –

menni, menni!

az adja meg minden árát!

Menni, menni!

Beszakítom koponyáját –

menni, menni!

Könyöröghet: Kegyelem,

megiszom és megeszem,

borom lesz és kenyerem,

úgy fogok majd továbbmenni,

menni, menni,

menni, menni!

(Ford.: Gáspár Endre)

A Menni, menni! Guillén harmadik verseskönyvében, az 1934-ben megjelent West Indies Ltd – Nyugat-Indiai Részvénytársaság – című kötetében látott napvilágot, amelynek hatalmas összegző és egyúttal címadó költeménye a kubai polgárság szatírája. Szatírájának élét az olyan észak-amerikaiakat majmoló fehér, néger és mulatt polgár ellen fordítja, akinek angolul első és utolsó szava a yes; azzal az all right világgal vitázik, ahol mindenki rosszul érzi magát, azzal a very vell birodalommal harcol, ahol senki sincs jól.

A harminckét éves Guillén ekkor már világhírű. Első kötetét Federico García Lorca fedezte fel 1930-ban, és beszélt róla elragadtatással a nagy tekintélyű Miguel de Unamunónak (1864-1936). Verseit két, akkor még fiatal, később világhírűvé vált kubai zeneszerző, García Caturla és Amadeo Roldán zenésíti meg, a belőlük készült angol fordításokat hamarosan az észak-amerikai néger költő, Langston Hughes népszerűsíti sikerrel.

A század elején a világ néger dallamokkal van teli, Európa felfedezi a néger művészetet. Leo Frobenius Fekete Dekameronját Blaise Cenders Néger antológiája, André Gid útleírása követi, Apollinaire, René Marán Afrikára figyel, akárcsak Modigliani, Picasso, Braque, Derain, Vlaminck, mialatt párizs Josephine Bakerért rajong. Kubában Ramón Guirao Rumbatáncosnő című versével kezdődik a félvér költészet divatja, és José Z. Tallet, Alejo Carpentier, Emilio Ballagas és Nicolás Guillén műveivel folytatódik .Guillén lírája azonban különbözik kortársaiétól, nála nemcsak folklorisztikus érdekesség a néger téma. Havanna lumpenvilága jelenik meg pergő ritmusú szonjaiban. A szon a kubai népi táncdal, ennek ritmusát ülteti át Guillén a költészetbe, ez a ritmus feszíti a Menni, menni! sorait is.

Olyan ez a vers, mintha Brecht Koldusopereájának mulatt színpadán hangzana el az egyik szereplő szájából. Guillén nem a néger dobszó, hanem a kubai félvér szon formai lehetőségeit fedezi fel, tehát nem az egzotikus afrikai hagyományban, hanem a Kubában kialakult népi formában talál rá önálló költői hangjára, a color cubanóra, a kubai színre, ahogyan ő nevezi találóan egyik kötete előszavában. A félvér zene, a zengő rum ritmusa ez, amely ugyanolyan erővel szólal meg a költészetben, mint a muzsikában. „Kuba szigetének négereiben él a mi költészetünk – vallja egy autentikus 19. századi feljegyzés -, de nemcsak a négerekben, hanem a négerekben és a fehérekben együtt... Belőlük születik majd a mi Victor Hugónk, és akkor egyszeriben látni fogjuk, hogy milyenek vagyunk.”

Az úttalan, pénztelen, lába alatt rögöt érző, kobzát (az eredeti szövegben természetesen gitárját) zálogba tevő nincstelen – maga a költő, akiből úgy robban ki a vers a kubai szon ritmusában, ahogyan a tánc formálódik, a lassúbb mozdulatoktól a legszenvedélyesebb pörgésekig. Egy későbbi nyilatkozata szerint először félálomban hallotta meg a szonritmust, a benne élő ő si és ismeretlen hangot, és kora reggel írta meg első szonját, amelyet még aznap nyolc-tíz újabb szon követett. „Mintha valamilyen régóta tudott dologra emlékeztem volna” – vallja a költő. Ez a „régóta tudott dolog” Kuba négereinek és fehéreinek közös költészete, az a rabszolgadalokban, táncokban munkáló szenvedély, amely életben maradt a cukornádültetvények páriái között. Évszázadok öröksége talált költőjére Nicolás Guillénben.

Anarchista indulat is él ebben a haragban, „kit elkapok s megszorítok... az adja meg minden árát”. Az ismeretlen ellenséget a költő koponyája beszakításával fenyegeti. József Attila „gyönyörű szép” versének, a Tiszta szvvelnek soraival rokonítható a Menni, menni! A „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök” haragja munkál a kubai költőben is, szonja hasonlóképpen a háború utáni nemzedék dokumentuma „a kései korok számára”, mint József Attila idézett verse.

„A nép nemzeti öntudatának fejlődése módosítja és meghatározza a gyarmati, újgyarmati értelmiségi réteg irodalmi megnyilvánulásait – írja Frantz Fanon -, a panaszkodás helyébe a vád, ennek nyomába a felhívás lép.” A Menni,menni! Guillénjénél is ez a folyamat játszódik le. A tengernyi bánatról, társtalanságról panaszkodó költő a vers végén vádol és fenyeget. Ez a fenyegetés azonban szuverén módon személyes. Guillén számára ismeretlen a vers belső világától idegen „felhívás”. Egyik életrajzi feljegyzésében így fogalmaz: „Nem szeretem a dagályosságot és a handabandázást. Az a költő, aki egy kiáltványt vagy egy programot nem tud líraian megfogalmazni, a szememben terméketlen.”

De felületes volna a felvázolt kép, ha nem térnénk ki még valamire. Ugyanis nemcsak Kuba félvér kultúrája születik újjá a Menni, menni! nyolcasaiban és refrénként ismétlődő négy szótagjában (caminando az eredetiben, menni, menni Gáspár Endre bravúros fordításában, amely a sorvégekre helyezett eredeti refrént rímekkel, a szóismétléseket ugyancsak rímekkel érzékelteti tökéletesen.)

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Guillén a hatvanas évek közepén megjelentette kiadatlan ifjúkori verseskönyvét, az Agy és Szív című kötetet. Ennek versei nyilvánvalóvá teszik, hogy szerzőjük, mielőtt saját hangjára rátalált volna, végigpróbálta a latin-amerikai és spanyol mesterek kínálta versformákat, akárcsak József Attila az első Nyugat-nemzedék adta előzményeket. A guilléni poema-son, a szon-vers egyszerre táplálkozik a régi spanyol és latin-amerikai hagyományokból, a Lope de Ruedánál, Góngoránál, Gil Vicenténél és Juana Inés de la Cruznál felcsendülő ritmusokból és Kuba mulatt dallamaiból. Ám ugyanakkor újdonság is, sosem hallott ének, hiszen Guillén első közreadott versei legalább annyira különböznek a sokáig publikálatlan fiatalkori költeményektől, mint Ady Endre Versekje az Új versektől.

A szon a guilléni életmű kulcsa marad. Későbbi nagy összegzéseiből, híres elégiáiból sem tűnik el, noha ezeket a verseket többnyire ritmikus, szabad rímelésű vagy rímtelen szabadversekben írta, sőt még a prózaverset is kipróbálta bennük. Ám az elégiák modern versszövetét hol egy-egy teljes szon, hol a szonritmusra átváltó sorok részlete szakítja meg. A „fájdalom legfelsőbb” pontján Guillén szinte mindig szonritmusban szólal meg. Nem költői megszokás formai ismétlődése ez lírájában, korántsem a kipróbált szon-forma kényelmes alkalmazásáról van szó. Ellenkezőleg, az a mély örökség kényszeríti rá a költőt, amelyet megalázott rabszolga ősei örökítettek át génjeibe, és őáltaluk is lett költészetének vissza-visszatérő alapmotívuma. Lírája éppen ettől válik egész Latin-Amerikában páratlanul eredetivé.

A Menni, menni! spanyol eredetijét sokan megzenésítették, Latin-Amerika-szerte mindmáig az előadóművészek kedvelt pódiumszáma. Ez a vers a guilléni líra népi figuráinak, Borbély Juannak, Juan Ramón Cantalisónak hangját előlegezi. Ők fenyegetnek a befejezés kegyetlenül gyors ritmusával: „Könyöröghet: Kegyelem, / megiszom és megeszem, / borom lesz és kenyerem”, mintha egy harci tánc mindennel leszámoló ritmusa szabadulna el. A spanyol klasszikum ritmusait megőrzi és belülről feszíti az új ritmus, a szon-vers ritmusa. Hatása ma éppolyan frenetikus, mint annak idején volt. A földrész versolvasói és vershallgatói, hiszen Latin-Amerikában a hallott vers ma is egyenértékű fogalom az olvasott verssel, ma éppúgy korszerű üzenetnek tartják a Menni, menni! költői programját, mint a hatvan évvel ezelőttiek, amikor ez a vers egy fiatal kubai költő harmadik verseskönyvében elindult a világhír felé.

SIMOR ANDRÁS

GUILLÉN BATISTA, NICOLÁS (1902-1989) kubai költő. Az afrokubai hagyományból és a spanyol nyelvű klasszikumból bontakoztatta ki eredeti hangú életművét. Apját, a volt szenátort és lapszerkesztőt 1917-ben megölték a diktatúra katonái. Guillén előbb nyomdában dolgozott, majd jogi tanulmányait abbahagyva, az újságírásnak és a költészetnek szentelte magát. A spanyol polgárháború alatt belépett a kommunista pártba. Világhírű költőként a szigetország megújuló kulturális életének vezető egyénisége. Magyarul versei a Keserű cukornád (1952), a Kubai elégia (1965), a Gitárszóló (1975), A szív, amellyel élek (1995) című önálló kötetekben jelentek meg.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 335-338. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)



Áprily Lajos: Madarak


„Pascua qui volucrum vivus
Walthere, fuisti…”

Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.

Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett…
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kísértetem.

Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát…
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.

Pinty felel rá. Cinkeszó. – Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.

Kosztolányi Dezső: Szerelmesek


A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli


Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a briliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Kosztolányi Dezső: Beszélő boldogság


Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században


Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.

Kosztolányi Dezső: Szeptember elején



A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

Szabó Lőrinc: Óriás szív (1945.)



Zúg, repes, árad a tücsökzene,
nem tűri, hogy gondolkozz: üteme,
szent ragály, elkap; mint már annyiszor!
Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly
együgyű és monoton ezeknek a
kis férgeknek öröme-bánata.
Miért tetszik hát? Talán mert olyan
eszelősen-gépies, oktalan,
mert olyan őrült - az, az őrület,
az fog meg benne: vadak, négerek
csörgőit rázza oly szörnyű indulat,
ahogy itt ez a sok tücsök mulat:
képzelj, barátom, valakit, aki
tavasztól őszig csak duhajkodik
s napi húsz órát dalol a maga
módján: szívében milyen mámora
lakik a létnek! Lehet primitív,
isteni az, óriás az a szív!

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: Férgek, istenek (1945.)



Folytatom, ezt még el kell mondani.
Hogy annyi van, hogy ezrek ezrei
vigadnak együtt, hogy az iszonyú
dáridóban senki se szomorú,
az a titkuk. Szinte robban a rét,
úgy élvezi agyirtó gyönyörét
az egy s az összes: lelkek, szellemek
gyúladnak a tücskökben, ős jelek,
ahogy néha rajtunk is átcsap a
csillagközi vágy tüze-árama,
mikor farsangi éjszaka után
még gyorscsárdásra zendít a cigány,
s egyszerre, tyuhaj, megvadul a tánc,
ropog a, lobog az üteme, láng,
ropog a, lobog a, kopog a, zuhog a
láb, meg a szív, meg a föld, meg az ég, meg a
cudar Mindenség - Tücskök, zengjetek,
sose halunk meg, férgek, istenek!

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: Ezer határon túl (1945)



"Sose halunk meg..."? A boldog duhaj
csak a nótában boldog! Annyi jaj
fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny,
hogy én e békés földi éjszakán,
még ezen is csak túlvilág vagyok,
csak rom, kísértet... De aztán, ahogy
sír előbb, zokog és őrjöng a szív,
majd elfárad s végűl megnyugoszik,
sóvár kínjából testvér percei
kelnek a multnak, éj s nap képei,
összevissza lebegnek, rajzanak:
már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy
odakint ez a zene: mikor a
szemem lehúnyom, egyszerre Buda,
egész Buda köröttem muzsikál,
köröttem ezer holdfényes határ
s ezer határon túl a távoli
Somogy és Szatmár minden tücskei.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: A ti dalotok (1945)



És most már tudom: óh, hát persze hogy
az: ez a béke: a ti dalotok
szól ma, régi, földvári tücsköké,
s még régebbieké, alföldieké,
itt, Budán, a Pasaréten, ahol
a nagy ostrom után is ostromol
még néha a vész! Rátok ismerek
unokáitokban: s hallom bennetek,
ükök, az őst: együtt zendítitek,
föld citerája, gyermekkoromat,
Gyarmat tücskeit, a miskolciakat,
s Debrecent, Erdélyt - tenger s ami csak
látott valaha, táj, Ragúza, és
Fekete Erdő, mind itt húzza, és
a többi, mind, a nótáját: egész
életem itt zeng, ide gyűl vele,
a cirpelő mult kínja-öröme:
tücsökzenében új tücsökzene.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Szabó Lőrinc: Táj épül, omlik (1945)



Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít
a tücskös éjbe, fátyolbimbait
bontja bodor füst, s hold, ezüst virág,
nyíl a felhők közt, arc, más arcon át,
jön, itt van, már nincs, erdők, városok
örvénye forgat: én magam vagyok
a kép s a keret, s évek, negyvenöt,
lobognak körűl, s mindegyik mögött
ott a többi, ott cirpel, ami csak
enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat,
minden elérhetetlen messzeség,
minden kétségbeejtő veszteség,
mind, ami voltam, pénz és szerelem
és halálvágy, és ami sohasem,
az is, kétely, játék és képzelet,
a zűrzavar, amit most rendezek,
hogy értsem magam, s hogy megértsetek:
örök véget és örök kezdetet.

(Forrás: Szabó Lőrinc: Tücsökzene 1945-1957)

Babits Mihály: Ádáz kutyám


Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.

Amióta a gazdád én lettem,

ez a hely a legjobb hely tenéked:

nem érhet itt semmi baj se téged.

Rajtam csügg a szemed, hív imádás

együgyű szálán csüng, boldog Ádáz.


Mert boldog ki jámborul heverhet

valami nagy, jó hatalom mellett.

S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád

bosszújára megrablod a konyhát

s csirkét hajszolsz vadul a salátás

ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.


Elcsavarogsz néha messze innen,

el is tévedsz kóbor hegyeinkben;

avagy titkos kalandjaid vannak.

Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,

zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:

ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.


Visszajössz, mert ugyan hova mennél?

Hol lehetne egyéb helyed ennél?

Szimatokból ezer láthatatlan

ösvény vezet téged mindenhonnan

hívebben, mint bennünket a látás:

minden ösvény ide vezet, Ádáz.


Tudod, hogy itt valaki hatalmas

gondol veled, büntet és irgalmaz,

gyötör olykor, simogat vagy játszik,

hol apádnak, hol kínzódnak látszik:

de te bízol benne. Bölcs belátás,

bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.


Ó, bár ahogy te pihensz lábamnál,

bizalommal tudnék én is Annál

megpiheni, aki velem játszik,

hol apámnak, hol kínzómnak látszik,

égi gazda, bosszú, megbocsátás,

s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!


Ismerjük a helyszínt, ismerjük a „főszereplőt”. A Babits házaspár 1923-ban a Dunakanyarban nyaral. Megszeretik a tájat, és amikor a következő évben szerencsésen nagyobb összeghez jutnak, telket és egy hozzá tartozó házacskát vásárolnak Esztergom-Előhegyen. A házikót apránként bővítik, minden nyarat ott töltenek. Az ész és a képzelet izgalmaira éhes költő, a szakadatlanul elemző és építő elme, aki verseiben a való világgal versenyezve teremtett egy nem kevésbé érzékletes és rejtett törvényeket föltáró világot, esztergomi tanyáján és kertjében napról napra a hétköznapok csodáival töltekezik.

Indulásakor a gondolkodás élményei foglalkoztatták, mint Az örök folyosóban, tárgyi környezetének furcsa jegyeit nagyította látomássá, példa rá A világosság udvara, és a bölcseleti megismerés vágyától hajtva a logika határait a fantasztikumba tágította, így a Fekete országban. Mégsem állíthatjuk, hogy Babitsnak ne lett volna szeme személyes életének porondjára. Fogarasi tanár korában a vidék jellegzetes figurája, a kóbor cigányasszony (Cigánydal), majd a főváros peremkerületében egy éjszakai utazás a villamoson (Haza a Telepre) és hazalátogatása szülővárosába (Szekszárd, 1915 nyarán) egyaránt versre ihleti, hogy csak néhány példát idézzünk arra, mennyire fogékony volt környezetének jelenségeire. Mégis, ami ezekben a versekben szemléletének tárgya, hamar a szellemi élet távlataiba nő át: a folklorisztikusan színes, ám rapszodikus izgatottsággal megörökített vándorélet a korlátozatlan szabadság látományába, a filmszerűen előadott villamosutazás a magányos nagyvárosi ember drámájába, a szekszárdi vallomás és a tájrajz a kibocsátó fészek sorsszerű üzenetébe. Más szóval a századelő jellegzetes szimbolikus gondolkodására vallanak. Az esztergomi verseket ugyanez a megismerni vágyó kíváncsiság hajtja át, csakhogy a természeti motívumok egyszerre naturálisan, a maguk anyagszerű érzékletességében és a hozzájuk fűződő eszmélkedés visszfényében jelennek meg, azaz az életkép és a kiváltotta képzetek összetartoznak, bár önmagukért is élnek.

Ádázt, a sima szőrű foxterriert, az esztergomi ház őrzőjét fénykép és a barátok emlékezete is elénk idézi. Ingerlékenységét, csavargó hajlamát kontár kézzel összeeszkábált ólja váltotta ki: a kiálló szögek, szálkák föl-fölsebezték a szegény állatot.

A vers a Sziget és tenger (1925) című kötetben olvasható, először egy napilap, a Magyarország közölte 1924. augusztus 17-én. Kompozíciós leleménye szerint a költő egyoldalú beszélgetést folytat kedves ebével.

Ez a beszélgetés köznapi eseteket gazdagít föl bölcselkedéssel: Babits a személyes szabadságról és viszonylagosságáról, valamint a gondviselésről elmélkedik. Mindamellett korántsem elvont eszmetársításokkal él. Az esztergomi élet hiteles képei elevenednek meg, Ádáz valóságos kalandjainak, csínytevéseinek elbeszélése, mégpedig éles szemmel megfigyelt, élethű részletek leírásával A hat versszak következetesen ismétlődő refrénje, Ádáz kutya megnevezése a megszólított élőlényre irányítja a filozófiai eszmék magasában pásztázó képzeteket is. Az Ádáz kutyám szerkezete azokra az orosz Matrjoska-babákra emlékeztet, amelyekben egy kisebb bábu rejlik, emebben pedig egy másik, és a sor folytatódik mintegy fél tucatig.

Az élet látszata és mozgatóerői: az Ádáz kutyám szerkezeti kettőssége így is megfogalmazható. De milyen mozgalmas, gazdag ez a látszat, még ha egy kutyáé is! A nyitány pillanatfelvételén gazdája mellett pihenő ebet végigkövethetjük életbonyodalmain. a veteményeskertet földúló csirkevadászatán, megpróbáltatást, viaskodást vagy éppen titkos élményt jelentő csatangolásain át a hazatérés megnyugtató mozzanatáig. Nem hasonlít-e ez a sors az ember osztályrészére? Bizony igen, de Babits annyira élethűen festi le Ádáz viszontagságait, például a kert meg a konyha kárvallásán a ház asszonyának bosszúságát fölvillantva, és az árkon-bokron át csavargó állat csapzott-tépett bőrét szinte ábrázolva, hogy egyetlen sor erejéig sem érezzük példázatnak, még kevésbé allegóriának. A húszas évek Babitsa a hétköznapok egyszerű tényeit beszéli el, tehát nem a fiatal költő hajdani meglepő, különös vagy fantasztikus motívumai bontakoznak ki itt, hanem a tények világában ható, magasabb törvények érvényesülését kíséri fokozódó figyelemmel.

Ezek a magasabb törvények éppúgy megmutatkoznak a gazda és ebe kapcsolatában, mint – szerepcserével – a gazda és az ő gazdája viszonyában. Ahogy a kélt különböző kapcsolat mintegy zenei motívumként egymásba fonódik, egymásra visszhangzik, úgy mélyülnek el egy fensőbb erő működésének egységes rendszerévé.

A költő a kutya gazdáját „valaki hatalmas”-nak mondja, ugyanannak tartja a maga urát is, miként az eb „tudatában” ő is hasonlónak jelenik meg, sőt – művészi fortéllyal – saját szavai is ilyennek rajzolják: gondoskodónak, oltalmazónak, felsőbb erőnek. A kettős kapcsolatrendszert nyomatékosan sugallja az a rímpár – és a rímek gyakran a hozzájuk tartozó sorok jelentéstani összefoglalásai -, amely az utolsó strófában megismételve az előzőnek ezt az összecsengését, a „látszik” beszédes bizonytalanságához a „játszik” fölöttes rendjét érti. Az ismételt rímpár a közös sorsra, kutya és gazdája ismeretlen, azonos urára utal.

Kicsoda hát ez a közös gazda? Apa? Kínzó? Babits szerint mindkét megnevezés egyaránt helytálló.

De: „úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!” Az értelem határain túl kell fürkésznünk, ha ehhez a „hatalmas”-hoz mérve az ember egy négylábúnál nem okosabb, nem is különb. A sorsunkat irányítani látszó, arctalan erőt általában gondviselésnek nevezik, mögötte pedig Istent hihetjük. Ha csakugyan „büntet és irgalmaz”, és eszköze egyaránt a „bosszú, megbocsátás”m, és itt már mindegy, a kutya égboltján vagy az emberén sejthető, akkor valóban „mindenható”, másképp az Isten, mint ahogy az „égi gazda” jelzőjével Babits ezt sugalmazza.

Az életünket befolyásoló, tapasztalati világunkon túli, metafizikai végső ok mintha az eleve elrendelés (predestináció) református tanához állna közel. De a katolikus Babits egy másik, későbbi versét (Az elbocsátott vad) így kezdi: „Nem hiszek az Elrendelésben”, majd utóbb hozzáteszi: „de van egy erős, ős utam, / Már gyermekül vermébe ejtett / s mint bölcs vadász gyenge vadat / elbocsátott, de nem felejtett: / szabadon sem vagyok szabad”. Végül ez a vers az emberi sorsot a szabadon kóborló, de mindörökre bélyeget viselő vadállatéval rokonítja.

Az Ádáz kutyám leckéjét – a későbbi vers ezt erősíti meg – az életünkben munkáló magasabb erő kiismerhetetlen akaratának kell értenünk, mégpedig Szent Ágoston fölfogása szerint. Róla szóló tanulmányában írta Babits: „Az emberi történetet úgy lehet felfogni, mint a Kegyelem munkájának történetét.” Ilyen meggyőződés erősíti is azt, aki vallja. Az Ádáz kutyám ezért cseng ki nemcsak belenyugvásban, hanem reménykedésben.

Ennek az életképnek az előadása a leírás, társalgás, kérdve töprengés indulataival épül. Háromütemű sorainak (4-4-2) lassú menete azonban a lírai tűnődés húrjaira hangszereli versbeszédét. Stílusa fesztelen, közvetlen, mintha Babits szava lelki életének belső otthonából szólna, verssorait igen korai szövegközlései óta, így most is, kisbetűvel kezdi: ez az írásképi fölfogása, ahogy az egyes sorok átvonással (enjambement-nal) egymásba hajolnak, a beszélgetés bensőséges hangnemét mélyíti el. Mindamellett a költemény egészét mind egyértelműbben meghatározó magatartás, a költő szembenézése az események mögötti magasztos tárggyal, a fenséges átélt esztétikai élményét közvetíti.

RÁBA GYÖRGY

BABITS MIHÁLY (1883-1941) költő, regényíró, műfordító, esszéista. Szekszárdon született. Magyar-latin szakos tanárként 1905-től vidéki városokban, 1911-től Újpesten, majd a fővárosban tanított. Osvát 1908-tól közölte a Nyugatban. Első verseskötetével (Levelek Iris koszorújából, 1909) párhuzamosan esszét, kritikát, műfordítást, utóbb novellát, regényt is közreadott. Háborúellenes versei miatt a sajtó támadja, 1918-ban nyugdíjaztatását kérte. A forradalmak alatt egyetemi tanár, ezután tollából élt. 1921-ben megházasodott. A Baumgarten-díj kurátoraként 1929-től tevékenykedett, ugyanettől az évtől Móriczcal szerkesztette a Nyugatot, 1933-től egyedüli főszerkesztője.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 251-254. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)