2011. dec. 1.

REVICZKY GYULA: Számlálgatom



Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még...
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.

Ó,hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik,
Nem érzek mást, mint borzadályt.

Meghaljak?... Ó, ne még, ne még,
Agyam még eszme-tűzben ég.
Forró szivem
Jobban pihen
A napon: ó, a sír setét.

Vágy még hevít, kedv még emel,
Ó, még sok dalt nem zengtem el.
S eszméimet
Mind a hideg,
Sötét koporsó nyelje el?

Toldjad meg hát, kegyelmes ég,
A csüggedt költő életét.
Hadd öntse ki
Érzelmei
Zengő, zsibongó tengerét.

Ha van költemény, amelyet kulcsversnek tekinthetünk, akkor a Számlálgatom... mindenképpen az. A költemény kulcs Reviczky lírájának „természetéhez”, kulcs a század végi magyar irodalom megújító törekvéseihez, de kulcs a költészet és filozófia, líra és bölcselet közti kapcsolat pontosabb megértéséhez is.

Ennek tüzetes vizsgálata előtt azonban tegyünk egy kis kitérőt.

Köztapasztalat, amelyet a pszichológusok is megerősítenek, hogy az ember élete során ifjúkorban gyakran jelentkezik valamiféle halálvágy. Többnyire az elszenvedett oktalan sérelmekre, csalódásokra reagál túlzó módon ezzel a fiatal lélek. Van az önként választott halálok között is egy külön kategória, amit ifjúkori öngyilkosságnak neveznek. Reviczky halálközelség-élménye, halálfélelme nem ez, nem ifjúkori szenvelgés, nem szerepjátszás, nem kacérkodás az elmúlás gondolatával, a halállal, hanem valóságos halálfélelem. A szegénység, a nyomor, a társadalmi kivetettség legmélyebb bugyrait megtapasztalt, súlyosan beteg költő 1889-ben, harmincnégy éves korában írta a verset. Még ugyanebben az esztendőben elvitte a tüdővész.

Jelen versben a korábbi lírai hagyományoktól, a Petőfi- és Arany-modelltől, az ún. népnemzeti irodalmi irányzattól eltérő, inkább a modernnek mondott francia poézisre emlékeztető, új költőtípus jelenik meg. Ezt az új magatartást, ezt az új lírai ént képviseli a generáció tagjai közül például Vajda János és Komjáthy Jenő, s ez erősödik föl és teljesedik majd ki Ady életművében. Áttétel nélkül, egyes szám első személyben szólal meg a költő, s ez a személyesség, vallomásos hang az egész versen szólal meg a költő, s ez a személyesség, vallomásos hang az egész versen uralkodik. (Nyelvtanilag az igeragok és a birtokos személyragok jelzik: számlálgatom, hetem.) Ebből az elbeszélő, vallomásos hangból csak két helyen lép ki a költő: a vers elején, valamint a végén, s ez a két megszólalás remek szerkezeti megoldással mintegy keretbe foglalja a költemény terjedelmesebb, elbeszélő-leíró-vallomásos részét. Ez a két hely: megszólítás. A költő tegező stílusban fordul az ismeretlen, földöntúli hatalomhoz, valamiféle abszolútumhoz, mindenhatóhoz, akit a vers elején irgalmas égnek, a vers végén kegyelmes égnek nevez. (Ez a névátvitel azt az elképzelést követi, amely szerint a mindenható Isten az égben lakik. A személyt a lakhelyével azonosítja.) Hozzá könyörög, neki panaszkodik. Régiesebb szóval: hozzá esdekel. Kérését először negatív, tiltó formában („ne légy fukar”), majd a vers végén pozitív formában („toldjad meg”) adja elő. Van még egy hely a versben, ahol a költő eltér a vallomásos hangtól, ez a legvégső három sor, a költemény csattanója. Itt önmagát egyes szám harmadik személyben szólítja meg: „Hadd öntse ki (ti. a költő) / Érzelmei / Zengő, zsibongó tengerét.

A költemény alaphangja a csüggedésbe, a panaszba, a szelíd bánatba, a megcsöndesedett fájdalomba, az önmagán érzett szánalomba rejtett élni akarás. Nyelvtanilag ezt a vágyat a költői kérdések nyomatékosítják. A vers atmoszférája elégikus. A költő nem lázad, nem perel, csupán kér, esdekel. Ha megborzad, ha tiltakozik is a korai halál ellen, belátja a változtathatatlant, belenyugszik a megmásíthatatlanba, elfogadja a szenvedést. Ez a lemondó, pesszimisztikus hang Reviczky lírájában a schopenhaueri filozófia sugallatára van jelen. Arthur Schopenhauer (1788-1860) volt az a német filozófus, aki tanításában központi helyre emelte azt az eszmét, hogy a világ fölött a vakszerencse, az értelmetlen akarat uralkodik; ő volt a tizenkilencedik századi pesszimizmus egyik legjellegzetesebb bölcseleti megfogalmazója és propagálója. Tanítása a létezés haszontalanságáról, a lemondás, a megbékélés, a rezignáció gondolata, az ún. schopenhaueri világbánat a század végi magyar költészetre is erőteljesen hatott. Ha e gondolattal ma nem is tudunk mindenben azonosulni, tagadhatatlan az a pozitív vonása, hogy e tanítás hatására a magyar lírában egy új költői magatartás, egy új költőtípus születik, és a magyar költészetbe új gondolati tartalmak, az ún. létkérdések (például a halál, az elmúlás problémái) szűrődnek be. Ennek az új lírai énnek a sajátos tulajdonsága az őszinteség, a hiteles megszólalás, a hullámzó érzések, a drámaiság. A Reviczky-versből kirajzolódó emberképre is ez jellemző. Ha ugyanis az embert arra a két összetevőre egyszerűsítjük le (márpedig a schopenhaueri filozófia hajlamos volt az egyszerűsítésre), amelyest a szív (az érzés, az érzelem jelképe) és az agy (az ész, az értelem jelképe) fejez ki, akkor Reviczky versében (és a versben megfogalmazott emberképben) az előbbi kap nagyobb hangsúlyt. Az előbbit, a szív erejét nyomatékosítják a következő kifejezések: kedvem; nem érzek; szívem; vágy; kedv; érzelmei. Az utóbbira, az értelemre csupán ezek a szavak utalnak: agyam; eszme-tűz; eszméimet (ám ezeket is a hideg, sötét koporsó nyeli el).

Reviczky a francia szimbolistáknak volt a lelki rokona, de nem követte azok stílusát, a szimbolizmust. Eszközei közül a költői kép, a metafora jóformán teljesen hiányzik. Nála a hét és a nap valóban naptári fogalom, a sír és a koporsó tárgyat jelentő szó. A vers kélt metaforája közül az egyik az eszme-tűz, a másik az utolsó sorban, a verszáró poénban szerepel: az érzelmek tengere. Az egész nyelvi hatását nem képi, hanem gondolati eszközökkel, alakzatokkal éri el. Ilyen eszközök a lefokozás (hetem; napom), a felszólítás (légy; toldjad meg), a kérdés (hány; hányszor; meghaljak?; nyelje el?), a tiltás (ne légy; ne még, ne még), a tagadás (nem érzek; nem zengtem el), a gyakorító igealak (számlálgatom; találgatom). Nyelvi eszközei közül dús jelzőhasználata lélektanilag is az impresszionistákra emlékeztet: irgalmas; fukar; bús; forró; setét; sötét; kegyelmes; csüggedt; zengő; zsibongó. A versnek sajátos hangulati hatást adnak a ma már régies (már Reviczky korában is annak ható) nyelvi fordulatok: „kedvem búsra vált” (lásd: Csokonainál: „vígságom téli búra vált” – A Reményhez című versben), a régies, választékos kifejezések (esdek; ólálkodik; borzadály; setét; elzengtem; érzelmei). Van még egy roppant sajátos, jellemző tulajdonsága a vers nyelvének, szókincsének. Ha összeszámoljuk a vers szóállományát (a névelőket és a kötőszókat is beleértve), akkor a költeményt 96 szó (plusz a szótagérték nélküli s kötőszó) alkotja. E szóállományból négy szótagú szó mindössze 5, három szótagú szó 8, két szótagú szó 33, és a szóállomány több mint fele (50 szó) egyetlen szótagból áll. Köztudomású, hogy az angol nyelv sajátos jellegét, hangzását a nagy számban előforduló egytagú szavak adják. Az is ismert, hogy Kosztolányi tíz legszeb magyar szava közül kilenc egy szótagú. A vers nyelvi-hangulati hatásának vizsgálatakor aligha hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Reviczky e verse sajátos módon zömmel rövid, egytagú szavakból épül fel.

S még valamit meg kell jegyezni. Reviczky verse több mint százéves, s ma is tökéletesen élvezhető. Ha nagyjából ugyanebből az időből származó szépprózai munkájának, például az önéletrajzi elemekkel átszőtt Apai örökségnek a nyelvét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az tele van ma már nehézkesnek ható kifejezésekkel (aminő; ama; szokta volt), hosszú alárendelői mondatokkal, -va, -ve, -ván, -vén, -andó, -endő végű igékkel. Íme, egyetlen mondat az Apai örökségből: „A tegnapi táncmulatságon, mellyel Borsodyék a farsangtól elbúcsúztak, a tüzes szemű házikisasszonykától hozta haza Tibor ezt a legyezőt, azt állítván, hogy a pántlikát, amely az egyes küllőket összefogja, véletlenül elszakítván, most kötelessége újat fűzni a legyezőbe.” Mennyivel frissebb, elevenebb, élőbb ennél a Számlálgatom... nyelve. A vers tehát azt igazolja, ami az irodalmi szövegre általánosságban is jellemző: a líra nyelve mindig frissebb, kevésbé avul el, tovább él, mint a prózáé.

Reviczky a versben általában a költeményt, a lírai műfajt nem ok nélkül nevezi dalnak: „még sok dalt nem zengtem el”. Költeményeinek zöme – e verse is – műfaját tekintve dal. Ez nála mindenekelőtt tömörséget, erőteljes érzelmi-hangulati tartalmat, felfokozott dús zeneiséget jelent, és nem népdalimitációt (például a dalküszöb átvételét) vagy a Heine típusú, ironikus hangú Lied követését. Az ötsoros, aabba rímképletű strófaszerkezet valójában a magyaros, négysoros, felező, ősi nyolcas formából jött létre oly módon, hogy a harmadik, nyolc szótagú sort megfelezte, belső rímmel látta el, és a két félsort egymás alá írta. A vers mégsem válik kopogóvá, mert az ütemhatár néha elvágja a nyelvtanilag összetartozó elemeket, illetve az ütemhatár nem esik egybe a szóhatárral. Például itt: „Ó, hányszor hív- // tam a halált, / Mihelyt a ked- // vem búsra vált.” Rímei erőteljesen zenei hatásúak, zömmel tiszta rímek. A 25 soros költeményben például a rímvégi ég szótag nyolcszor (a-é változatban kétszer, e-é változatban hatszor) fordul elő. A Számlálgatom... rímes, időmértékes, azaz nyugat-európai verselésű: dallamosságát a két szótagú, rövid és hosszú szótagból álló jambusok tiszta folyása határozza meg, ahol a verssorokban az utolsó láb mindig tiszta jambus. De a vers egészében is az emelkedő verslábak, a jambusok dominálnak. Ugyanis ha egy strófa tizenhat verslábból és az egész vers összesen nyolcvan verslábból áll, akkor a verslábak többsége (46) tiszta jambus, és az ettől eltérő verslábak (spondeus, illetve pirrigius) száma csupán 33. A verset átszövik a zenei hatást fokozó alliterációk (hogy hány hetem; hányszor hívtam a halált; a sír setét); s a költő még arra is ügyel, hogy ugyanazt a szót két változatban (setét, sötét) szője a vers szövegébe. A költemény zenei hatását nagymértékben befolyásolják a lágy mássalhangzók: az l 22-szer, a h 18-szor, az sz 12-szer fordul elő. Mindez persze a vers hangos megszólaltatásakor érvényesül igazán. Reviczky Gyula az orális költészet híve, a Számlálgatom... olyan költemény, amelyet nem elég olvasni; teljes szépségét, esztétikai hatását akkor éri el, ha élőszóban adják elő.

TÜSKÉS TIBOR

REVICZKY GYULA (1855-1889) költő, író, esszéista. A Nyugat első nemzedékének tudatosan vállalt elődje. Házasságon kívül született, szerelemgyerek. Apja felvidéki, Nyitra megyei könnyelmű, léha nemes, anyja Balek Veronika szlovák cselédlány. Hányatott életében sokat nyomorgott; élt a fővárosban és vidéken, volt házitanító és újságíró. Emberi kapcsolataiban, szerelmeiben sorra csalódott. Harmincnégy éves korában a tüdőbaj végzett vele.

(Forrás: 100 nagyon fontos vers 204-207. old. – Lord Könyvkiadó Bp. 1995.)




SZAPPHÓ: Úgy tünik nékem...



Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól,

s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem

adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bőröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.

És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom, Agallisz.

Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...

(Ford.: Devecseri Gábor)


Kortárak és kései utódok egyaránt tisztelettel adóztak annak a költőnőnek, akinek érzelemvilágáról, személyiségéről – saját versei alapján – csaknem mindent tudunk, életéről azonban vajmi keveset. Még nevét sem biztosan: ő maga ugyanis Pszapphónak nevezi magát verseiben, de költőbarátja, Alkaiosz már a számunkra ismerős Szapphó formában szólítja meg őt. A források külsejét illetően is ellentmondóak: míg egy papirusztöredék csúnyának, sötét arcúnak és alacsony termetűnek írja le, addig Alkaiosz, a személyes ismerős „ibolyafürtű, szent, édes mosolyú Szapphónak” mondja. Meglehet, Alkaioszt már a költői személyiség vonzása befolyásolta.

De milyennek ábrázolja magát Szapphó a versekben? Erre a kérdésre az elemzésül választott vers adja a legjobb választ.

Ez pedig szerelmes vers, akárki láthatja. De mily különös! Háromszereplős vers, a szokványos szerelmi háromszöggel: az imádott lény valaki más társaságában boldog, és emiatt a versíró én kesereg. Szokványos? Dehogy. Nem mindegy már a szerelmi háromszöget alkotók egymáshoz való viszonya sem. Nő írja – nőnek, és férfit irigyel benne, aki a szeretett nő közelében lehet. A szerelmi érzés eme furcsaságára térjünk rá később, már a vers ismeretében, ha már sorról sorra kipuhatoltuk, miként elevenedik meg ez az érzés a költeményben.

A vers elején a vetélytárs személyére fordítja figyelmünket a költő: isteni magaslatokba emeli őt, bár semmi különösen nem tudtunk meg a rejtélyes férfiról. Személye teljesen homályban marad, az isteni magaslatokra nem saját tulajdonságai révén kerül fel, hanem pusztán annak a boldogságnak a révén, amit a kedves közelléte okoz. Hamar le is siklik róla a költőnő pillantása, és rávetül a kedvesre, hogy részletezze: milyen és hányféle élménnyel ajándékozza meg a vele társalkodót. Megtudjuk, hogy édeshangú, hogy csábítóan nevet, de semmi többet. Nem áradozik Szapphó sem szépségéről, sem jóságáról; nem szerzünk tudomást sem külső, sem belső erényeiről. Ő sem érdekes a vers szempontjából. És ha egy szeretett lény nem fontos egy szerelmes versben, akkor ki? A szerelmi háromszög harmadik tagja, az idillt néző (vagy elképzelő, hiszen egyetlen konkrét utalás sincs arra, hogy valós jelenetről van szó), a lírai én. Arra figyel csupán, hogy ő miképpen éli meg ezt a fájdalmas-édes élményt. Pontos biológiai leírását kapjuk annak, hogyan hat egy lelki élmény a testre: szívdobogást érez, elnémul, megbénul a nyelve, elhomályosul a tekintete, zúg a füle, veríték önti el, remegni kezd, elsápad, mint a haldokló. Ki nem észlelte volna még ugyanezeket a tüneteket önmagán? Bármilyen izgalom ér bennünket, ugyanígy válaszol testünk a lelki ingerre. Hibátlanul pontos a leírás, és éppen, mert mindnyájunkra jellemző, megkérdezhetjük: mi ebben az érdekes? Éppen az, hogy először írja le valaki a világlírában a szerelmi élmény okozta biológiai reakciókat, elsőként figyel valaki önmagára, a költői szubjektumra.

Az önmegfigyelés szigorúan a lelkiállapot okozta testi elváltozásokra korlátozódik. Nem tudunk meg belőle semmit a költőnő külsejéről sem, mint ahogy nem kaptunk képet sem az irigyelt vetélytársról, sem az imádott leányról. A költőnő számára a személyiség egésze, emberi lényege a fontos, nem a külsőségek. Talán ezért történhetett az is, hogy a források külsejét illetően ellentmondásosak. Ez a sajátos élveboncolás az első irodalmi önmegfigyelés, az első olyan költői leírás, amely nem megszólító formában rólad vagy elbeszélő formában róla szól, hanem tárgyilagosan objektív elemzését adja a lehető legszubjektívabb énállapotnak. Az első vers a világirodalomban, amely a költőt méltatja figyelemre a költemény tárgya helyett. A vers tartalmi újszerűsége, felbecsülhetetlen értékű sajátossága ebben rejlik.

A szerelmi érzés jellege a másik fő sajátossága a műnek. Nő írja nőnek, aki férfival van: a helyzet egyértelműen leszbikus és biszexuális kapcsolatra utal. A prűd utókor megpróbálta félreértelmezni a verset, a perverzitásokon csámcsogók pedig élvetegen taglalták minden részletét. A valóság – mint oly sokszor – a két véglet között van. Az antik görögök életében mind a homoszexualitás, mind a biszexualitás megszokott volt. Ennek feltehető magyarázata abban rejlik, hogy más-más életmódot folytattak a férfiak és a nők, ugyanis mindkét nem képviselői az azonos nemű társakkal voltak összezárva. Gondoljunk a sokszor évtizedekig tartó katonáskodásokra, amikor a férfiak ritkán jutottak nőhöz; gondoljunk arra, hogy a nők még az athéni demokrácia fénykorában sem vehettek részt a politikában, és távol tartották őket a nyilvános helyektől is. Végül gondoljunk a nemek szerint megoszló kultuszokra, amelyekből a másik nem képviselőit kizárták. Ilyen sajátosan női kultusza volt Hérának és főként Aphroditénak Leszboszon.

Kultikus közösségben élt Szapphó a maga köré gyűjtött leányokkal, akiket a közösen végzett szertartásokon túl a női lét legfontosabb dolgaira tanított: énekelni, táncolni, kézimunkázni. „Most pedig szép dalt dalolok, vidámabb lesz talán ettől valamennyi társnőm” – mondja 160. töredékében. Meghitt lelki közösség alakult ki ezekben a kultikus-nevelési csoportokban, ahol a létfontosságú problémákon túl a jellegzetesen női apróságok is mindennaposak: a 98. töredék például egy „divattanácsadásról” tudósít. Tanítványai nemcsak Leszboszból érkeztek, hanem Ióniából is sereglettek hozzá. Verseit túlnyomó többségben ezekhez a lányokhoz írja, többeket közülük név szerint is említ: a leggyakrabban Atthiszt. De néven nevezi más tanulóközösségek vezetőnőit is, akiket féltékeny dühvel gúnyol: Gorgót és Andromédát. Már az attikai komédiaíróktól származik a torzkép Szapphóról, a tanítványaira és tanárnő társaira egyaránt gyűlölködő szörnyetegről, akinek homoszexualitását megbocsátják – nem is megbocsátják: természetesnek tartják, miként Platónét, Szókratészét, Alkibiadészét -, és inkább férfifaló kéjnőt formáltak belőle.

Feltehetőleg a komédia berkeiből származik az a legenda is, amely szerint Szapphó szerelmes volt egy Phaón nevű révészbe, aki elutasította őt, ezért a költőnő a leukaszi szirtről a tengerbe vetette magát. A férfiért magát megölő asszony alakját vette át Ovidius a görögöktől, és állította be a Hősnők sorába, neki tulajdonítva a 15. fiktív levelet. Ez a költőnő lényéből már mit sem sejtető kép élt évszázadok során a köztudatban, hiszen Ovidius művei fennmaradtak, Szapphóét pedig csak Bizáncban olvasták görögül, a 12. századig. Ezzel párhuzamosan élt azonban Catullus átköltésének köszönhetően az igazi Szapphó képzete is: a római költő éppen elemzett versünket, a legjellegzetesebb Szapphó-sorokat fordította le latinra. Átköltésében „valódi” szerelmes verssé vált: férfi írta nőnek, férfiszenvedéllyel és – Szaphó szavaival. Catullus meglátta a versben az elsőt és egyedülvalót, megérezte, milyen lehetőséget rejt magában a költői szubjektum előtérbe helyezése. A római férfi költő átvette a témát és a szenvedély hevét, de átvette a vers formáját is. Azt a versformát, amelyest – minthogy bizonyítani nem is lehet, hogy Szapphó találta fel, de a ránk hagyományozott versanyagban ő használta először és a legtöbbször – róla neveztek el.

A szapphói strófa az aiol nyelvű költészet formáinak egyike, azé az aiol költészeté, amely a görög időmértékes verselésen belül egy elkülönülő verstípust hozott létre: a nem lábakból-ütemekből építkező, hanem aiol kólonokból álló strófaverset. Évszázadok verstani babonája, rossz beidegződése besorolta az aiol formákat is a homogénnek tekintett antik típusú időmértékes verselésbe, holott sajátos felépítésükkel különálló rendszer alkotnak. Az aiol verselés lényege, hogy a strófák sorait nem szabad lábakra szabdalni, mert így sorozatosan ismétlődő ritmusegységeket nem találunk bennük, a sorok egészükben ismétlődnek a strófán belül, a versegészen belül pedig a strófák ismétlődnek. Erre a versalkotó elvre azért szükséges felhívni a figyelmet, mert a másként értelmezés, a lábakra bontás félreértésekre adhat lehetőséget.

Eredeti formájában a szapphói strófa háromsoros volt: kélt tizenegy szótagos ún. szapphói sorból és egy ún. szapphói tizenhat szótagos sorból állt. Képlete ez volt (az x a közömbös szótagot, a // a sormetszetet jelöli):

- υ – x // - υ υ – υ – x
- υ – x // - υ υ – υ – x
- υ – x // - υ υ – υ – x // - υ υ - x

A négy sorra tagolás későbbi fejlemény csupán. Ha tudomásul vesszük a strófa eredeti formáját, a háromsoros képletet, úgy nem tűnik szabadosságnak, a költő zsenialitásával menthető poetica licentiának az a tény, hogy Szapphónál a hosszú sor utolsó egysége előtt gyakran nincs szóvég, a hosszú sort egybefüggő szövegként írta, így nem meghökkentő szóátvágásokat hozott létre évszázadokkal (vagy évezredekkel) a szóátvágás divatja előtt, hanem szabályosan írta saját formáját, amit mi rosszul ismertünk.

Az eredeti görög szöveg első szakasza az eredeti tagolásban, fonetikusan átírva ugyanis így hangzik:

Phainetai moi kélnosz iszosz theoiszin
emmen ónér, hottisz enántiosz toi
iszdanei kai plászion ádü phóneuszasz hüpakúei


Míg a későbbi tagolást alapul véve így módosul:

Phainetai moi kénosz iszosz theoiszin
emmen ónér, hottisz enántiosz toi
iszdanei kai plászion ádü phóneu-
szasz hüpakúei

A fordítók ennek a tévesen szóátvágásnak minősített jelenségnek a merészségét nem is vállalják, nem vállalta már Catullus sem híres 51. carmenjében:

Ille mi par esse deo videtur,
Ille, si fas est, superare divos,
Qui sedens adversus identidem te
Spectat et audit


És nem vállalja az eredeti Szapphó-verset, valamint az utánérző Catullus-költeményt egyaránt lefordító Devecseri Gábor sem.

Szapphó 31. vers:

Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hallja, hogyan szól,

Catullus 51. carmen:


Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy, s ha nem bűn mondani. náluk is több
az, ki szemben ül veled, egyre lát és
hallja a hangod.

A strófa háromsoros tagolásával egybemarad a félbevágott szó, de ez mit sem von le Szapphó költői nagyságából. Nem a szóátvágás merészsége teszi naggyá, hanem azok a gondolatmenet lényegét, a költőnő szerkesztésmódját, a költői nagyítólencse irányváltását visszaadó megoldások, amelyek azonban – sajnos – szintén elkerülték a fordítók figyelmét.

Miről is van szó? A költőnő először az ellenfélről, a harmadik személyről beszél, így is kezdi a verset: Phainetai moi – Úgy tünik nékem (az a férfi). A távcső a szeretett, második személyben megszólított lényre fordul, majd onnan átvándorol és kiköt a költői szubjektumon. A gondolatmenetre, a figyelem vándorlására nyelvi eszközzel és szerkezeti elemmel is felhívja a figyelmet Szapphó: a helyzetdal lezárásában, a háromszögű látkép végén variált anafora (variált ismétlés) található. egy ige harmadik személyű alakját (ő, a férfi) felváltja az egyes szám első személy (költői én). Lássuk az utolsó szakaszt:

ekade m’ idrósz kakheetai, tromosz de
paiszan agrei, khlórotera de poiász
emmi, tethnakén d’ eligó pideuész, phainom...


A töredékes sor végén a phainom... alak a phainomai alak befejezetlen formája, jelentése: úgy látszom, úgy tünök. A sort a fordítók tetszőlegesen egészítik ki, Devecseri meghagyja a csonkult igealakot, és az Agallisz nevet állítja mellé. Én kiegészíteném a teljes igealakra, és Atthisz nevét tenném a sor végére, hiszen az ő neve fordul elő a legtöbbször a költőnő verseiben (49., 90., 94., 96., 131. töredékek).

A háromsoros strófatagolást kétezer év múltán nem lehet visszaállítani, hiszen a kétezer éves költői hagyomány a négysoros strófát kanonizálta. Ám megvalósítható a harmadik sor két sorra törése egy szóátvágással, ezzel jelezzük: a kélt sor eredetileg egybe tartozott, köztük nem volt sem szünet, sem szóvég. Az első strófa ennek megfelelően így hangozhatnék:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekhez
mérhető a férfi, ki véled ülhet
szemben és hallhatja közelben édes-
hangú beszéded

És megvalósítható a költőnő által létrehozott keret is az igealak anaforás visszavételével, az igerag megváltoztatásával:

majd verejték öntözi testem, elfog
minden ízemben remegés. A fűnél
sápadóbbnak, s mint aki halni készül,
úgy tünök, Atthisz.

Az igealakok keretezte vers nem itt zárul. egy vagy több következő strófát sejtet a csonkán maradt szakasz első sora. Ám így, töredékes voltában is teljes a vers, éppen a fő gondolat, a szerelmi érzés biológiai leírása és a költői én fókuszba helyezése révén. Nem tudni, miképpen folytatódott a fájdalmasan bölcs belenyugvással kezdődő következő strófa. „Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...” – mondja kicsit akadozottan Devecseri, holott a görög szöveg simán, zökkenőmentesen folyik, valahogy így: „Mégis el kell tűrni, ha egyszer így van...”

Talán nem is árt ennek a versnek a töredékes fennmaradást. A költőnő a lényegien újat a megmaradt részben adta. A Pszeudo-Longinosz néven ismert szerző, akinek esztétikai munkája, A fenségesről az ókori elméleti irodalom egyik kiemelkedő teljesítménye, és akinek művében az elemzett Szapphó-vers fennmaradt, talán nem véletlenül vette át eddig a szöveget. De ezek csak találgatások. A vers nagyszerűségét – töredékes voltában is – nemcsak az ókoriak (Catullus és az elméletírók) érezték át, hanem az egész európai utókor. A szapphói strófát minden nép irodalmában megtaláljuk, természetesen az adott nyelv prozódiai lehetőségeihez igazítva. A magyar műfordítás-irodalomban egymással versengve keletkeztek a fordítások, eddig 23 jelent meg nyomtatásban, köztük Kölcseyé, Adyé, Kerényi Károlyé, Trencsényi-Waldapfel Imréé. Minden fordításnak megvan a maga szépsége, mindegyikben vannak olyan részletek, amelyek jobbak a többinél. Az eredeti tökélyéhez azonban egyik sem ér fel: az egyszerű, sallangtalan leírás döbbenetes ereje, újszerűsége megismételhetetlen.

SZEPES ERIKA

SZAPPHÓ (i. e. 625 k. – i. e. 586 k.) ógörög költőnő. Életrajzi adatai helyett „csak” rendkívüli sikereiről tudunk. Pénzt vertek arcmásával, kilenc verseskönyvét az egész ókor csodálta. A későbbi századoknak csupán 192 verstöredéke maradt meg a halálról, szépségről és szerelemről, próbára téve a műfordítók egész seregét.

(Forrás: 100 nagyon fontos vers 9-14. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)


ALKAIOSZ: A hajó

Immár a szél járása sem ismerős,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra is, mi meg középen
csak vitetünk a sötét hajóval,

a vad viharral küzdve ahogy tudunk.
Már árbocunkat nyalja a víz körül,
s egészen elszakadt a vászon,
nagy lyukakat mutat ó vitorlánk.

Lazult a horgony is...

(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Viharos tengeren hányódó hajó képét festi elénk a költő: sötét, kilátástalan a helyzet. Minden összeesküdött a hajó ellen: a természet elemeinek tombolása teljes pusztulással fenyegeti az ember készítette eszközt. A helyzet sötétségét a költő egy jelzőcserével eleveníti meg: nem a vészt hozó tenger a sötét, hanem a hajó. A tengeren hánykolódó hajó képe nem volt különleges látvány a görögök számára: tengeri, hajós népek voltak, akik kereskedelmüket, háborúikat, utazásaikat a vízen bonyolították. Ám van eben a viharvert hajóidézésben valami különös: annak ellenére, hogy a veszélyeztetettséget a mozgást jelentő igék halmozásával érzékelteti a költő, s így az egészet mozgásban lévőnek kellene látnunk, a kép valahogy mégis: állókép. Mitől lesz azzá? A folyamatos jelen idejű igéktől, amelyek azt sugallják: ez tartós állapot, így van, és ez az így van állapot örökre megőrződik.

Az eredeti görög szövegben az első sor tükörfordításban így hangzik „Nem ismerem a szelek helyzetét, állását.” Ez a mondat kélt ponton tér el a magyar tolmácsolástól. Elsőként azzal, hogy a verskezdő, a leghangsúlyosabb szó első szám első személyű igealak, így a költő válik a cselekmény főszereplőjévé, bár ezen a különös hajón senki sem cselekszik, s így nem is főszereplő a szó szoros értelmében, hiszen senki nem tesz semmit a veszélyben. Ez is erősíti az állóképjelleget. És fontos a második eltérés is, a magyarban ugyanis széljárásról esik szó, azaz a szél valamerről valamerre fúj, innen oda jár. Ám a görög szöveg a legstatikusabb szót használja: sztaszisz, vagyis állás, helyzet. Tehát nem ismerem a szelek állását. A szelek beálltak valamilyen irányba, amelynek helyzetét a költő nem tudja.

Ettől Kezdve fokozatosan ölt állóképjelleget a mozgalmas tengeren sodródó hajó képe. Jobbról és balról egyaránt hullámok verdesik, tehát egyenlő erők hatnak rá ellenkező irányokból, így érezhetően nem mozdul ki ebből a helyzetből. Meg is határozza a pozícióban a helyet a költő: középen van a hajó. Ott is marad, a folyamatos kétoldali támadás következtében. Az egy helyben maradás, a kimozdulni képtelenség érzékeltetésére a verskezdő cselekvő ige (nem ismerem) után már szenvedő igéket sorakoztat a költő: a görögben a hullám hömpölygése is szenvedő-visszaható jellegű, szemben a magyar”hömpölyög” cselekvő igével, s a magyarban idegenül, szinte bántóan ható „vitetünk” alakot a fordító azért vállalta, hogy érzékeltesse a tehetetlen sodródást, amit a görög szenvedő igével fogalmazott meg.

Az „ahogy tudunk” cselekvő kifejezés a görögből teljesen hiányzik. Az ezt követő ige cselekvését sem az egyes szám első személyből átmenet nélkül titokzatos többes szám első személlyé váló, a mi személyes névmással összefogott emberek végzik, hanem a fenékvíz, amely körbenyaldossa a vitorlát. Ezután a görögben nincs ige, csak egy nominális szerkesztésű, hiányos mondat: rongyos és szakadt a vitorla. Majd egy visszaható, tehát félig szenvedő jelentésű ige zárja a verset: „lazul” a horgony. A harmadik szakasz csonkán maradt első sorában szereplő „lazul” ige igazít el talán a legjobban a kép értelmezésében: a horgonyt a tengerfenéken szokták rögzíteni, ezzel teszik helyhez kötötté a hajót, hogy el ne szabaduljon. Ha a horgony lazul, ez a fenyegetettség újabb mozzanatát hozza a képbe. De még nem történt meg ez az esemény, a „lazul” ige jelen ideje ugyanúgy hozzátartozik az állókép időtlenségéhez, mint a többi igéé. Az állókép jellegén nem változtat, ám tartalmilag fenyegetőbbé teszi a képet. Az állandósító jelen idővel, az emberi cselekvés kizárásával, az emberi akarattól független történés folyamatossá tételével válik a mozgókép állóképpé, ezáltal a veszély, a bizonytalanság és a félelem állandóvá.

Ez a megállított mozgókép, mondhatni, mintegy pillanatképben rögzített állapot jelzi azt, hogy a vers nem egyszerűen egy tengeri viharban sodródó hajóról szól. Hiszen akkor természetesen kínálkoznék a veszélyben lévő emberek fokozott cselekvésének, próbálkozásainak leírása, valami jelzés a kifejlet felé: jó esetben remény a menekülésre, rossz esetben beletörődés a pusztulásba. De nem: ez a kép se pozitív, se negatív irányban nem mozdul el, lényeges, hogy megvalósíthatatlan állapotot rögzítsen. És ettől válik a vers önmagán túl mutatóvá, ezért gondolkodtatja meg olvasóit több mint kétezer éve, mert nem pusztán arról van benne szó, amit ábrázol.

Egy léthelyzet megvilágítására kitalált tökéletes kép, allegória született, amely a történelem – és a költő politikai érzékenységének – ismeretében könnyen érthetővé válik: a polgárháború sújtotta Mütiléné képe a vízen hányódó hajó, amit a kép megelevenítésének pillanatáig úgy-ahogy rögzített, szilárd állapotban lehetett tartani, most viszont egyensúlya megbomlott. Az állam-hajó ellensége a városra támadó háború-háborgó tenger. Akörül folyik ugyan vita a klasszika-filológiában, hogy az egész államot félti-e Alkaiosz, vagy csak a szívének kedves mütilénéi arisztokráciát, de az allegorikus értelmezés lényege sosem volt kétséges. Hajóhasonlathoz nyúlni egy tengerölelte sziget költőjének nem rendkívüli lelemény. De megtölteni a hasonlatot az érzéki látványnál többet sejtető tartalommal és elvont gondolkodásra valló költői képpé alakítani, már igazi, újszerű költői teljesítmény.

Hogy miért volt egyértelmű már a kortársak számára is, hogy a viharvert hajó képe nem egyszerű tájkép vagy egy tényleges élmény puszta leírása, nehezen eldönthető kérdés, hiszen a vers töredékesen maradt ránk. Nem tudjuk, tartalmazott-e további részében valami utalásfélét arra, hogy „ez a hajó az állam hajója”. Annyit tudunk csak, hogy Alkaiosz többször élt hajóhasonlattal, ha nem is ily részletessel, és azt is bizonyosan tudjuk, hogy Alkaiosz vérbeli politikus költő volt, akit feltehetőleg mélyebben érintett az állam veszélybe sodródása, mint egy megnevezetlen embercsoporttal hányódó alkotmány sorsa.

A megnevezetlen embercsoport, amelyet a mi személyes névmással a közösséggé fog össze, ismét olyan utalás, amely arra mutat: nem konkrét hajótöréstől félnek egy adott hajó meghatározott utasai, hanem olyan közösség van veszélyben, amelyhez tartozónak érzi magát a költő, légyen bár ez a közösség az egész állam avagy csak az arisztokrácia. Mindez a homály, jelzésszerűség (ki utazik a hajón, merre visz a hajó útja, miért nem szegül szembe az elemek tombolásával az utazók társasága) arra vall, hogy a szinte naturalisztikus pontossággal részletező kép nem azonos önmagával. A hajó hozzátartozott a görögség mindennapi életéhez. Hogy sorsát, veszélynek kitettségét már igen korán vonatkoztatták a hajó építőjére s az úton társára, az emberre, az könnyen belátható.

Már Homérosz is alkotott hajóhasonlatot, igaz, valódi hasonlatként és egészen más hasonlítói viszonyban. Ő vívódó lelkiállapot érzékletessé tételére használja a hánykódó hajó képét:

és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a felleg alatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivítása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok; mert csöpp híján már odavannak:
így tépelődött most az akháj kebelekben a lélek.

(Ford.: Devecseri Gábor)

A homéroszi példát (Iliász, XV. ének, 624-629. sorok) feltehetően ismerte Alkaiosz, hiszen igen hasonlóan formálja meg képét az Iliász viharverte hajójának képéhez. Újítása abban rejlik, hogy nem hasonlatot alkotott, hanem olyan államallegóriát, amelyet sokan követtek az ókortól napjainkig.

Az i. e. 3. századi arisztokrata költő, Theognisz önmaga és rétege elszegényedésére, az arisztokrácia leromlott állapotának jelzésére veszi át az alkaioszi allegóriát. Megoldása azonban jóval átlátszóbb, „lólábasabb”, mint Alkaioszé, hiszen le is írja benne azt az állapotot, amire a hajóallegóriát megvilágításként alkalmazta, s még ki is kacsint a versből: a szakértő kormányos említésével a városi kormányzat elűzésére utal.

Merni vizet nem akarnak, s átcsap a tenger a bárka
mindkét széle felől; egy is alig menekül
meg, ha ez így megy ezeknél; elküldték a szakértő
kormányost, ki hajónk mesteri őrszeme volt

(Ford.: Kerényi Grácia)

Láthatjuk: Alkaiosz képe tömörebb, talányosabb, költőibb; ha a fennmaradt részt vesszük teljes szövegnek, érthető, miért nevezte őt Dionüsziosz Halikarnasszeusz „a tömörség és az erőteljes báj” képviselőjének.

Pindarosz XII. olümpiai ódájának 3-5. soraiban is fellelhetjük a tengeren küszködő hajók képét, melléállítva a szárazföldi háborúk pusztítását. Lucretiusnál is feltűnik a kép (A természetről,II. 1-6. sorok); ám itt szembeállításként jelenik meg a szárazföldről a tengeri vihart néző, nyugodt és boldog ember, aki úgy áll távol a bajoktól, mint a látott tengeri vihartól. Alkaiosz allegóriáját a maga teljességében veszi át Horatius, és beépíti művébe Alkaiosz többi hajó-utalását is, és nem bízza az olvasóra allegóriájának megfejtését: Az államhoz címet adja költeményének. A nála oly gyakori második személyű megszólítással a hajóhoz (tehát az államhoz) fordul, és óvja a vihartól (azaz a belharcoktól).

Elsősorban Horatius ismeretén keresztül került be a világirodalomba az alkaioszi hajóallegória – a görög irodalom és költészet csak a reneszánsztól vált újra ismertté Európában -, és olyan közkedveltté lett, hogy példáit sorakoztatnunk sem kell. Csak egy magyar vonatkozású érdekességre hívnánk fel a figyelmet: 1789-ben, a francia forradalom évében Kazinczy egyik levelében (Levelek, I. 345) utal a hasonlóságra a hajóval megjelenített res publica és a válságos napokat élő nemzet sorsa között.

Az alkaioszi vers mindössze kilenc sora (két teljes alkaioszi strófa és a harmadik kezdősora) szép példája annak, miként hatol be az elvont gondolkodás a költészetbe, és miként hozza létre a költői kép új típusát, a hasonlaton túlnövő allegóriát, amelynek lényege, hogy egymásra vonatkoztathatóvá teszi az érzékileg ábrázolt valóság mögötti elvont gondolatot.

SZEPES ERIKA

ALKAIOSZ (i. e. 630 k. – i. e. 570 k.) ógörög költő. Arisztokratacsaládból származott, a politikai életben való tevékeny részvételt családi hagyományként folytatta. Életéről biztos adataink nincsenek, egyes források szerint volt Thrákiában, Boiótiában, sőt talán Egyiptomban is. 400-nál több töredéke maradt ránk, részint ókori szerzők (főként Athénaiosz) idézésében, részint a homok konzerválta papiruszokon. A hellenisztikus korban még tízkönyvnyi művéről tudtak, ez több mint kétszerese a horatiusi életműnek. Büszkeség, pompakedvelés, az élet és a bor szeretete, a harc programszerű kultusza – ezek költészetének fő vonalai.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers 9-14. old. – Lord könyvkiadó Bp. 1995.)


Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz (1933.)

(Mihuts Sándor akvarellje)



Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: Mosztári tücsök (1932.)



Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak
annyi délutánját telezengted,
elkísértél most is az utamra,
elkísértél messze idegenbe.
Sokhazájú boldog nyári lelked
becirpelt a csattogó vonatba,
zengett tőled az egész Dunántúl,
zengett a sziklás éj; s azután is,
fent a Karszton, s lent, végig a dalmát
szigeteken hű társam maradtál:
idegenbeszédű emberek közt
jó tolmács volt ismerős beszéded.
Aztán jött a tenger, jött a ringó,
sirályszavú, kék bizonytalanság,
négy napon és három éjen által
muzsikás vizekkel laktam együtt,
és mégis, amikor újra parti
ággyal várt az este: mily öröm volt
ablakon át hallani a hangod,
mely a biztos földet énekelte!
Föld fiai vagyunk mind a ketten.
A kanyargó, zord, hegyi vasúton
most is itt vagy, holdfényben, Ragúza
és Mosztár közt, milliószor egy-egy
kis barátom, milliónyi testvér.
Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:
itt hazámat juttatod eszembe,
otthon meg, a budai hegyek közt,
ezt a földet fogod énekelni.

(A kép forrása: blenditak.blogspot.com)

Szabó Lőrinc: Szeretlek (1928.)



Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc: Hazám (1930.)



Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
már érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

Kosztolányi Béla: Ezüstbot



Elek a zsibbasztó és tompa délutánon elaludt, ültő helyében. Mire fölébredt, már este volt, - haldokló violafénnyel - senki se ült az elsőosztályú fülkében. A vonat alacsony falak közt rikkantott és ugrált, egy közeledő állomás előtt, annak a városnak az aljában, melynél át kellett szállnia, hogy a legközelebbi gyorssal hazautazzon.

Kábultan nyitotta föl szemét, mint az ébredő utasok, kik első pillanatban megriadnak attól a gondolattól, hogy álmaikban más irányban vágtattak és nem támogatták akaratukkal a vonatot, mely azalatt lelkiismeretesen röpítette őket szilárd céljuk felé. Arca dagadt volt az egészség­telen álomtól, orra - a forró gőzfűtéstől - vérbő, a torka száraz. Összeszedte holmiját, egy disznóbőr bőröndöt, egy kézitáskát, egy gyapjútakarót, magára kapta a télikabátot is. Akkor vette észre, hogy a fülke hálójában egy bot van. Valószínűleg ott felejtette valaki. Kezébe fogta, aztán az idegen holmi iránt érzett megvetéssel visszadobta a hálóba.

A fülkében egyedül a bot fogantyúja árasztott fényt. Körötte a homály - pár milliméternyire - szürkésen derengett. Újra leemelte és nézte. Közönséges bot volt, melyet százan és százan viselnek, a fája fekete, alul sáros és kopott, a kupakja elferdült, látszott, hogy a tulajdonosa sokáig használta és szerette. Ki is tekintett a folyosóra, hogy nincs-e ott az illető. De a folyosón lélek sincs, a többi fülkében se, egyedül szállt le s mindenesetre magával vitte a botot, hogy átadja a vonatvezetőnek vagy az állomásfőnöknek, annak, akinek a talált tárgyakat szokás átadni.

Egyelőre megvacsorázott az étteremben. Társaság híján se unta magát, mert a másik széken, vele szemben ült, a télikabátja mellett, a bot, mint egy idegen úr, aki nyájas és a feje ezüstös. Egyes mozdulatai okvetlenül a botnak szóltak. Félrebillentette a fejét, mosolyogva és kicsiny­lően bámulta. Soha életében sem viselt botot. Fizetni akart, a pincér azonban nem jött. Erre a bottal zörgette meg a padlót. A pincér ezt azonnal meghallotta. Künn a pályaudvaron, a fagyos, vidám éjszakában vívómozdulatokat tett és egyik útitársának egész vasúti térképet rajzolt a földre. A kalauztól pedig könnyedén megkérdezte:

- Ez a budapesti gyors? - és rámutatott egy kocsira, a botjával.

- Méltóztassék - felelte a kalauz, aki tisztelgett, mint az országgyűlési képviselőknek szokás.

Most végképen elhatározta, hogy a botot megtartja magának. Vidéki rokonainál, akiknél a kará­csonyi ünnepeket töltötte, harmincöt koronát vesztett, huszonegyesen. A bot épen harmincöt koronát érhet. Annyit mindenesetre, de semmiesetre se többet. Végre ő is vesztett egyet-mást: egy ezüstórát, az érettségi után, aztán tavaly a kávéházban ellopták a télikabátját. Otthagyta a fogason és valaki megtalálta. De találni és lopni két dolog. Mindenütt olvasható a fölírás: „talált tárgyak” és nem: „lopott tárgyak”. Homályosan emlékezett egy közmondásra: „talált holmi istenajándéka”. Ha nem magyar közmondás, akkor albán, vagy ilyesmi. Valahol okvetlenül olvasta.

Sokkal jobban izgatta ennél az, hogy a botot a sok csomagtól - akármiként nyújtogatta a nyakát - nem láthatta. Szeretett volna fölállni és kihalászni a hálóból, de a zsúfolt kocsiban lehetetlenség volt. Pedig ilyesmik oly könnyen elvesznek. Ezért minden leszálló utast gyana­kodva mért végig, nem viszi-e el a botot, az ő botját.

Jóval éjfél után érkezett meg, hordár, kocsi nem akadt, magának kellett vinni a poggyászait, gyalog. Bőröndje nem volt, de a bottal együtt lépkedni fölöttébb körülményesnek tetszett. Meg is botlott benne és többször leejtette a földre. Másnap világos téli reggel volt, éles színekkel. A Duna jégtáblákkal habzott, mint a jegeskávé, a hegyeken cukorsüvegek, hóból, még a szemétdombok is olyanok, mint a cukrászsütemények, melyek fehér tejszínhabbal, vagy barna mokkakrémmel vannak töltve. Csak most lehetett látni, hogy milyen csinos a bot. Ezüst nyele tündöklött a verőfényben. Hosszú sétára indult vele, végigment a korzón, bátran tekin­tett a lányok után, úgy érezte, hogy világfias és könnyed. Este egy zenés kávéházban színes likőröket ivott Zsiráf Paulával, a híres moziszínésznővel. A botot a ruhatárban helyezte el s - először életében - húsz fillért fizetett érte. Kétségtelen, gondolta, hogy bizonyos kiadással jár, mint a kutyák, nők és gyerekek, de megéri.

Csak harmadnapra vette észre, hogy kézitáskája nincs sehol. Sápadtan állt meg a szoba köze­pén. Bizonyos, hogy a vonaton ellopták, pedig gyöngyfókabőrből volt, istenem, háromszáz koronát fizetett érte. Helyette a botot hozta haza. Följelentést tett az ismeretlen tolvaj ellen s azzal vigasztalta magát, hogy a bot is megér körülbelül háromszáz koronát, mert nagyon nemes hajlású. Néha attól félt, hogy még többet megér. Lehet, hogy becses műdarab, vagy valami régiség is.

Amint így tépelődött, megjelentek előtte az útitársai, kiket - azt hitte - egészen elfelejtett már, egy vörösbajszos földbirtokos, mellette egy főispán, egy őrnagy, egy pap, egy hallgatag úr, ki oly halk és kenetes, mint egy kínai. Vajjon kié lehetett a bot? Ő a főispánra gyanakodott. Nyugtalanul ment az utcán. Mindenki a botra nézett, kétértelmű, gúnyos mosollyal. Erre az ezüst fogantyút a télikabátja szárába rejtette. A följelentés óta általában izgatott volt. Majdnem minden nap hajnalban vetődött haza. Botját valamelyik sarokba dobta, egy szekrény mellé. Megtörtént, hogy reggel az ágya mellett találta. Azt kellett hinnie, hogy a bot változtatja helyét, mint az alvajáró, éjszaka egyedül sétál a szobában.

Aludni se igen tudott. Egyszer azt álmodta, hogy rongyosan és sápadtan járkál házról-házra és koldul, száraz kezében egy koldusbottal, melyben fölismerte az ezüstbotot. Verejtékes homlokkal ébredt. Kezébe vette a botot. Fogantyúja lapján sokáig bámult egy jelet, melyet nyilván ravasz tulajdonosa vésett rá, hogy minden körülmények között ráismerjen. A karcolás mély, nem lehet lekaparni. Hiába feszítette késsel, a burok se jött le. Elek új borítékot akart rátétetni. De az ezüstműves azt mondta, hogy a fája nem éri meg, a borítéka pedig egyszerű bádog. Mit lehet vele tenni? El kell dobni a szemétre.

Így igazán könnyű szívvel válhatott meg a bottól. Bement egy kereskedésbe, vett valamit, a botot pedig egyszerűen egy szék mellett hagyta. Végtelenül megkönnyebbülten sietett haza­felé. Már a sarkon lehetett, mikor valaki utána szaladt.

- Kérem, - lihegte a boltifiú - ott tetszett felejteni.

Elek félreugrott, gyanakodva.

- Nem az öné? - kérdezte a gyerek és ráemelte vérszegény arcát.

- Hogyne - mondta.

- Tessék - kínálta újra a kifutó, de nem adta oda. Most már maga is azt hitte, hogy másé.

Elek olvasni igyekezett az arcából, tud-e valamit, könyörögve nézett rá, aztán kezébe nyomott öt koronát és elfogadta a botot. Az utca, melybe befordult, sötét volt. Híg, hideg sár borította az aszfaltot, tintafekete eső csöpögött a tintafekete égből, ráhullott az arcára, az ingmellére, mindent befeketített. Megragadta a botját. De úgy érezte, hogy a bot fogja a kezét, görcsösen, mint egy idegen ember keze.

Az vezette őt lépésről-lépésre, erőszakosan és keményen.

Mindig tovább és tovább.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Béla, a buta – Újabb elbeszélések)

Radnóti Miklós: Tört elégia (1933.júl.30.)


Sík Sándornak

1

Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:

államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.

S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.

2

Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?

Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.

S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.

3

És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.

De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.

(Forrás: http://radnotimiklos.lap.hu)