2011. nov. 20.

Varga Zsuzsanna: Németh László: Gyász

I.
a) Németh László
b) Modern lélektan
II.
a) Tudatregény
b) A keletkezés körülményei
c) A cselekmény és a szerkesztés
d) Motívumok
III. Összegzés



Németh László 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb hatású alkotója, a népi írók mozgalmának egyik eszmei szervezője volt. Regényeiben arra próbált figyelmeztetni, hogy ha a paraszti gondolkodásmód nem változik meg, akkor a falusi élet sem fog változni. Műveiben nem a gazdasági, hanem a lelki problémákra helyezi a hangsúlyt.

A 20. századi új lélektan hatására született modern próza az időtől többnyire független alkati tulajdonságok agy lelki összetevők belső drámájára hívja fel a figyelmet. A modern lélektan lélekállapotot, lélekvergődést mutat be: a szenvedő ember lelke a magánytól a magányba tart. Ilyen a sorsa Kurátor Zsófinak is Németh László Gyász című regényében. A regény elején és végén ugyanaz a lélekállapot figyelhető meg.

A 20. századi modern regény nem magyaráz, nem bizonyít, csak a leíráson át kérdez. Csakis az egyéniségen átszűrt, intellektuálisan értékelt valóságot ábrázolja. Az emberi belső: a lélek, a tudat, a szellem, a szubjektum önértékelésébe merül. Németh László a lélekállapot és a szellemi probléma összefonódásából teremtette meg a modern gondolati regényt.

Mint valamennyi regényében, itt is saját magát, saját etikai-erkölcsi magatartását vetíti ki az író. A Gyászban az emberi rossztól való irtózását, a bezárkózás igényét írja meg.

Az író ezt a művet maga is tudatregénynek nevezi. Valóban, minden a hősnő tudatán átszűrve jut el az olvasóig: férjének halála után néhány hónappal kezdődik a regény ideje, de Zsófi a megelőző időket is felidézi emlékezetében. Majd az anyósával való „háborúskodás”, elköltözése, kisfiának megbetegedése és halála, a Sanyika halálát követő időszak elbeszélése következik.

A Gyász keletkezésének közvetlen indítéka az író lányának elvesztésén érzett mélységes fájdalma. A regény az 1930-as évek elején keletkezett, de csak 1935 karácsonyán jelent meg. A művet joggal nevezték méltatói a magyar regényírás nagy teljesítményének. Újdonsága abban rejlik, hogy Móricz Zsigmond nagy parasztregényei mellett is újat tudott mondani a magyar falu életéről és a magyar paraszt szemléletéről. Valójában e művében is az erkölcsi szándék és annak megvalósulása az izgalmat?: a regény nőalakjának sorsával azt példázza az író, hogy a bezárkózás, az önzés, a konvenciókra hagyatkozás, az azokra való kizárólagos figyelem tönkreteszi az ember életét.

A három év alatt lejátszódó esemény egy-egy évszak keretében jelenik meg. A szerző így kívánja hangsúlyozni, hogy a természet törvényei az ember sorsát írják körül. Zsófi tragédiája télen kezdődik, és télen jut végpontjához. Az évszakok változásai változást hoznak életébe. A tél, mint minden írónál és költőnél, Németh művében is az elmúlást jelenti. Zsófi férjét egy februári körvadászaton lövik agyon, Sanyika, a gyermeke a következő év telén hal meg, Zsófi gyászba dermedése pedig a rákövetkező télen válik véglegessé.

Az évszakváltozásokkal azt érzékelteti az író, hogy a téli tragédiák után mindig megvolt a lehetősége Zsófinak arra, hogy tavasszal újra „kiviruljon”, hiszen a csendőrőrmester (férje halála után) és Kiszela Imre (fia halála után) bizakodóan mosolyog rá. Zsófi szabad akaratát azonban a falu „szája” mindi befolyásolta. Még mielőtt megingott volna, határozottan visszalépett. Sorsa eleve elrendelt tragikus sors. Ezért vált ki részvétet is az olvasóból.

A regény cselekménye drámaian sűrített. Kurátor Zsófi fiatalon veszítette el férjét. A haláleset nem töri össze, igazi nagy fájdalmat nem érez, de szigorúan betartja a gyász szokásait. Hogy a büszkeségét sértő pletykákat elhallgattassa, elköltözik anyósától, és egy idősebb özvegyasszonyt vesz magához lakónak. Érzékenységtől szenvedő büszkesége legyőzi élni akaró ösztöneit, egyre jobban bezárkózik gyászába, a világ számára egyre idegenebb lesz, fokozatosan elhidegül az emberektől, szüleitől, testvéreitől, még gyermekétől is. Kisfia halála után a gőgös gyász lesz élete értelme, dermesztő magánya kizárja a világból, a falu közösségéből.

Zsófi haragban áll az egész világgal, de önmagával is. Belülről háborog, de kifelé csendes alázattal törődik bele sorsába.

A szóbeszéd, a pletyka fontos szerepet játszik a műben, hiszen ez a mozgatórugója a főszereplő tudatában és tudatalattijában zajló eseményeknek. A falusiak életét szigorú törvények szabályozzák. Aki ezen törvények ellen vét, azt szájára veszi a falu, kiközösítik. Ezek a törvények régen összetartották a közösséget, de a modern faluban gátat szabnak a fejlődésnek. A pletyka olyan szerepet tölt be a Gyászban, mint a hírnök a görög tragédiákban: a színen kívüli eseményekről, cselekményről kapunk hírt általa. A regényben Zsófi tudata ez a drámai színpad, a színen túli eseményekből is a tudatiak a fontosak. Zsófi igazi, a görög tragédiákhoz hasonló hős, aki emelt fővel viseli el a rá mért csapást: a kettős gyászt. Létének értelmét nem önmaga, hanem egy ideában találja meg: a sírig tartó gyászban., Egy szegény árva özvegynek erkölcsösnek tűnni egy kisebb közösség vizslató szemei előtt – különösen pletykás falusi asszonyok között – nehéz dolog. Ennek ellenére Zsófi igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Erejét, tartását a büszkeség táplálja, amely „inkább retteg a balhelyzet szégyenétől, mint a bűn súlyától”. Nem bírná elviselni, ha a falu a „szájára venné”. Zsófi ezért nem az élet adta lehetőségekhez tartja magát, hanem a „falu erkölcsi normájához”.

Zsófinál az élet örömeiről való lemondás, a „tisztító bánat” a gyász: igazi erkölcsi érték. Zsófi még csak nem is mímeli a vallásosságot. Nála a falu által rákényszerített szerepjátszás inkább a „szűzi” özvegység elviselésében merül ki. Még nagyobb ünnepekkor sem megy el a templomba, és nem azért lesz temetőjáró, mert vallásos, nála ez inkább csak egyfajta „életpótlék”. Jellemző példa erre a Gyász azon részlete, amikor az apja húsvéti istentisztelet előtt betér hozzá. Ekkor apjának igen őszintén nyilatkozik arról, hogy a sors csapásait Isten büntetésének fogja fel. „Nekem nincs mit kérni a Jóistentől – felelte Zsófi félig epésen, félig mosolyogva. – Meg ha volna is, hiába kérném.”

A falu szinte visszariad tőle, pedig Zsófi eleget tett a közösség képmutató erkölcsi követelményeinek. Még csak alig több, mint húszéves, de már élő halott, pedig nemrég szép fiatalasszony volt.

Zsófi életében az özvegység állapota elsősorban külsőségekben és a halott férj állandó emlegetésében, sőt bálványozásában nyilvánul meg. Zsófi szigorúan elzárkózik a boldogságtól, külső megjelenésében a gyász a fekete ruha állandó hordásából látszik. Németh László ezt mondja róla: „Zsófin megint feketébb lett a ruha”, de a gyász külső jegyesi mögött lelkében a büszkeség a mérvadó: fejét leszegi, „s száraz hangjába gonosz gúny vegyül”, ha szóba elegyedik valakivel.

Kurátor Zsófi azzal válik eltorzult emberré, hogy maradéktalanul betartja a falu megmerevedett szokásrendjét: az özvegytől elvárt magatartástörvényeket. Odafigyel a pletykára, sőt arra daccal, dölyffel válaszol. De a falubeliek is megzavarodnak, amikor az jelenik meg előttük, amit ők „nemesnek” tartanak. Szánalommal tekintenek a fiatalasszonyra.

Zsófi sem hibátlan jellem. Az úri világra ő is irigy sóvárgással tekint. Elhunyt férje is azért tetszett neki, mert kihúzta magát a paraszti munka igájából, pénztárnokságot vállalt, vadászott, a faluban urizált. Zsófi is éppúgy megszólja az embereket, gyűlölködik, féltékenykedik, mint a többi falubeli. Mégis kiemelkedik a többiek közül. Emberi nagysága abban rejlik, hogy nem tudott megalkudni. Mindvégig önmaga maradt, és ennek következményeit méltósággal viselte el. Az életben örömöt nem talált, cselekvésképtelen mozdulatlanságba dermedt: „legjobb, ha alszik az ember” – mondta.

A regény igazi cselekménye a belső lelki történés.

Zsófi életből való kiszorulása akkor kezdődik, mikor anyósa a „juss” miatt megpróbálja kisebbik legényfiával összeházasítani. Zsófi ezután elhagyja anyósa házát, és egy hozzáillő férj helyett anyósa házát, és egy hozzáillő férj helyett Kiszelánét fogadja magához. Kiszeláné szeretne bekerülni a jómódú parasztcsaládba, és ezt fia megházasítása révén akarja elérni. A két asszony kapcsolata gyűlöletté fajul, Zsófi idegensége pedig tovább mélyül. Lelke egyre jobban bezárkózik. Mindenkit vádol, mindenkivel haragban van. Az életben egyre kevesebb örömöt talál, még gyermekével is türelmetlen, elhanyagolja, de ugyanakkor irigyli az anyai ösztönt a szerencsétlen púpos szomszédlánytól. Haldokló gyermekét utolsó éjszakáján elutasítja magától, már undorodott a félig halott kis testtől. Kisfia halála mégis mélyen megrázza. Gyermeke elvesztése után elfojtott ösztönével még egy kacér mozdulatot tesz Kiszeláné fia felé, sőt álmodik is róla. Pánikszerű ébredése a rémület, a szégyen, a bűntudat érzését kelti benne. Létének értelmét nem önmagában, hanem egy ideában látja, s ez Zsófi számára nem más, mint a gyász.

Ezeknek a lelki folyamatoknak a bemutatásával az író nem ítél, hanem vall: az érzelmek és ösztönök titokzatosságáról, melyeket a konvenciók elfednek.

Az író tudatregénynek nevezte művét, mert az olvasónak a „főhős lelkéből kell nézni a világot”. Zsófi belső világa monológjai révén jut kifejezésre, hiszen mindent az ő tudatán át látunk.

A művet zárt szerkezet jellemzi. A felépítése koncentrikus is: a középpontban a főhős áll, de lineáris is: hiszen miden fejezet végzete felé haladó Zsófi lelki folyamatának egy-egy fokozata. Az első férje, a másodikban kisfia halála, a harmadikban pedig saját maga válik élő halottá, s lemond minden életlehetőségéről.

Az „önelemző” ábrázolás, a szellemi problematika és a lélektaniság összekapcsolódása a regényíró Németh László korszakos érdeme a magyar próza fejlődésében. Művei igazolják: az igazi műalkotásnak csúcsa van. A Gyász című regényében is hármas fokozat érzékeltetésén keresztül mutatja be az író a főhős sorsának alakulását. Kurátor Zsófi lelkének bezárását, „szoborrá” merevedését, eszmébe kövülését „piramis”-szerűen építi fel. Németh László regénye azt példázza, hogy ha valamit túlzásba viszünk, még akkor is, ha az jó vagy erkölcsös, akkor az pontosan az ellenkező hatást váltja ki az emberekből.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. - A 20. század irodalmából 49-53 .old. - ITEM Könyvkiadó)

Nagy István Attila: A szóra bírt mindenség (József Attila: Óda)

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
istennek tégedet felellek.
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)


Kevés olyan levél született a magyar irodalomban, mint amilyet József Attila írt 1933. január 28-án Babits Mihálynak. A levél - konkrét tárgyán kívül - azt is kifejezi, hogy a költő erkölcsi elégtételt kínál a megbántott mesternek:1

„Igen tisztelt Uram!

Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát - szinte a költői szemérem maradványa nélkül - a következőképpen vélem előadhatónak.

Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-jével ez megszűnt. Feleségem házimunkák fejében rokonoknál ebédelt. Ez már kínossá vált.

"Jövedelmem" ez évben 15. tizenöt pengőt tett ki. Ezt az összeget - mint a kávét - az I. G. É.-től kaptam.

Majdnem minden holmink - beleértve az ágyneműt is! - zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Ma kaptam négy havi áramfogyasztásról szóló p. 19,35-t kitevő egyesített számlát, amelyet hétfőig - ma szombat van - ki kellene fizetnem, különben nem kapok világítást.

Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.

Nem takart seb kell, hanem festett vérzés - mondhatnám, hogy száraz kenyérhéjon rágódunk. Az igazság az, hogy pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.

Megszoktam. Hogy miért ezt a pillanatot választom ki, hogy a kissé keserű pohár után nyúljak? Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. - És így tovább.

Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is.

Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.



József Attila” 2



Rosszul kezdődik tehát ez az esztendő. S a személyes sors tragikus buktatóin kívül a kor társadalmi viszonyai is súlyos fordulatokat ígérnek. A költészetét, személyét ért támadások, a megnemértettség, az alaptalan vádaskodások, „az elvaduló csahos” harapásai emberi-költői válsággal fenyegetnek. Már-már a semmi partjaira ér, a reménytelenség, a hiábavalóság görcsei szorongatják. S ha a versek számát tekintjük, mintha valóban egy hallgatási periódust konstatálhatnánk. De az alig egy tucatnál több vers között olyan szintézisteremtő alkotások vannak, mint a Téli éjszaka, A város peremén, az Óda, az Elégia. A mi szempontunkból most az oly sokszor elemzett (s teljességgel sohasem megfejthető) Óda az érdekes. A költemény eddigi legteljesebb vizsgálata Fülöp Lászlótól3 való, de nagyon érdekes - még ha az alapkoncepció kissé vitatható is - Levendel Júlia és Horgas Béla4 elemzése. A vers motívumrendszeréről Tamás Attila5 írt tanulmányt. Értékes szempontokkal, megfigyelésekkel gazdagította a versről való ismereteinket a róla kibontakozott vita a Kortárs hasábjain. 6



ÓDA

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontja bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit kétezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6
(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Íme a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)



Az Óda megszületése óta több mint fél évszázad telt el, s ahogyan távolodunk a keletkezés pillanatától, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy „a legnagyobb materialista szerelmi vers”.7 A huszadik századi ember vallomása csendül fel az Ódában, azé az emberé, aki a mindenséggel méri magát. Ami a verset a nagy szerelmi vallomásoktól megkülönbözteti az, hogy „tulajdonképpen a magányba sodródott ember hatalmas - modern - fohásza; roppant kísérlet az egyedülségből való kioldódásra, az izoláció szétfeszítésére, az egyetemes érvényű azonosulásra.”8 A boldog, a beteljesült szerelem állapota helyett voltaképpen tehát a hiány énekel a versben. Olyan hiány, ami éppen ezáltal szüntethető meg, hogy nem sejtés, hanem felismert valóság.
Az Óda egyik leghangsúlyosabb vonása, hogy benne a költő az egyes ember legszemélyesebb érzelmeinek a megfogalmazásától eljut a létezés legátfogóbb értelmezéséig. Igaza van Tamás Attilának, amikor azt írja, hogy a „legszemélyesebb érzelmek kimondása szabadítja fel a világ egészéről szóló vallomást: a tájban, a természetben való spontán feloldódás élményétől az ámulás és a fájdalmas kérdezés felkiáltásain át az élet egyetemes törvényeinek teljes magáévá tevéséig szinte az egész emberi én feltárul és megszólal itt”.9 A szerelemben önmagára is rádöbben az ember, lehetőségeire, korlátaira. József Attilát segíti kitörni a „modern elszigeteltség börtönrácsai közül”10, a „szorongató külvilág” és „a társra vágyakozás”11 pólusai között így válik ez az élmény, ez az érzés egyetlen lehetőséggé, menedékké. Belső szükségszerűséggé tehát, igénnyé, amelyet - éppen a harmónia elérése érdekében - valamilyen szinten meg kell valósítani. Az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) 1933. évi júniusi „kongresszusa” kínálja ezt a lehetőséget, s a költőnek „szerencséje” van, élni is tud vele. Itt ismerkedik meg dr. Szöllős Henrikné Marton Márta művészettörténésszel. Az asszony szépségéről Pátzay Pál elragadtatással beszél: „Szebb nőt képzőművész létemre keveset láttam. Műveltsége, kelleme mellett ez a kivételes szépség egyszerűen nem maradhatott hatástalan senkire, aki a közelébe került.”12 Rajk Andrásnak a vers akarattalan múzsája így nyilatkozik: „József Attilával ezekben a napokban ismerkedtem meg. Megmondom teljes őszinteséggel: tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy költő, azt én akkor még nem tudtam. Néha beszélgettünk ezekben a napokban, műveltsége, egyéniségének érdekessége megfogott. Amolyan játékos, jelentéktelen udvarláson felül semmilyen szubjektív kapcsolatról nem beszélhetek. Mondhatom, nem álmodhattam, hogy ebből az ismeretségből vers szülessék.”13 A vers megírása után néhány nappal személyesen is felkereste őt a költő, de az asszony hűvös magatartása megértette a költővel: ódája hatástalan maradt.

Sokáig úgy tűnt, hogy a hirtelen fellobbant szerelem egyetlen versre ihlette a költőt. Pedig az Az a szép, régi asszony ennek az élmények három évvel későbbi megjelenése. A versről folyó vita résztvevőinek ez a nyilvánvaló tény elkerülte a figyelmét. Szabolcsi Miklós14 szerint a vers tárgya csak a mama lehet, Lengyel József15 Szántó Juditra gondol, Tamás Attila megfogalmazása szerint „nem is valamilyen szerelmi érzés újul meg a versben, hanem maga az emlékező magatartás jut benne nagy szerephez, a gyönyörködő szemlélődés mozzanata iránt érzett nosztalgia támad fel a sorok írójában.”16 Az, hogy Az a szép, régi asszony című versben az Óda ihletője bukkan fel ismét, felületes elemzéssel is igazolható. A költő emlékező maga¬tartásán még három év után is átsüt az egykori szenvedély, az elragadtatás.

Jóllehet a múzsa személye szakmai műhelyekben ismertnek tekinthető, időről időre mégis megjelennek olyan írások, amelyekben egy ismeretlen asszonyról van szó. Somlyó György költői invencióban gazdag elemzésében például nem vesz tudomást erről a tényről.17 De a verset tárgyaló középiskolai tankönyvek is ismeretlen asszonyról, nőről beszélnek.

Az Óda kezdő mondata (Itt ülök csillámló sziklafalon) ugyanolyan indítás, mint sok más versében. Az ülő ember testtartása, helyzete a meditációra készülő emberé. Mintha Rodin Gondolkodóját látnánk: „a fej lehajlik és lecsüng / a kéz”. Megpihen, rendezi, értékeli belső világát, szembenéz élményeivel, s annyit fogad be a külvilágból, amennyi abból harmonikusan, zavar nélkül beépülhet. Az Óda első részében a külső látvány és a belső látomás kettőssége hozza létre azt az állapotot, amely a második rész izgatott vallomásos alapjául szolgálhat. Amit néz a költő, az valóságosan létezik: a hegyek „sörénye”, a Szinva-patak, a holdfényben megcsillanó fehér kövek. Amit lát, azt a belső izgalom, nyugtalanság rajzolják: a szélben meglebbenő szoknya, a haj, az elővillanó, nevető fogsor. „Tündéri realizmussal” megrajzolt képek sorakoznak a kedves vacsora áhítatához. Elcsöndesül a táj. Tökéletes harmónia jön létre a táj és az ember között, és az emberben magában. A harmónia a bizonyosság hangjait erősíti, a szerelem túlárad a költőn, kivetül a környezetére is. Ezért a leghangsúlyosabb szó ebben a részben a: látom. Minden a kedvest, a szeretett nőt idézi. A vers tehát „a pillanatnyi, egyszeri és egyedi realitástól... indul. Impresszionista kép, semmit sem találni rajta, ami ne a közvetlenül látható valóság volna”,18 de azt is látnunk kell, hogy ez a valóság erősen átlényegített, érzelemmel telített. Ebben a reneszánsz tájban jelenik meg a kedves, de „csak a fantázia rajzolja a közelség képeit, a valóságos helyzet a társtalan egyedüliség állapota. A magányosság alap¬helyzete ez, innen hangzik föl a dallam, s terebélyesedik telt zengésű sokszólamú szimfóniává.19 A költőből felszakadó óh sóhaj zuhatagot indít el: a vízesés ereje, képe szinte az egész versen végigvonul. A „fondor magány” hálójában vergődő ember, költő sokat köszönhet ennek a szerelemnek: újra kimondhatja önmagát. A vízesés robaját túlszárnyalva, a fortisszimóig felerősödve szólal meg az öröm, a költő zengi, sikoltja: „szeretlek, te édes mostoha!”

A túláradó érzés szavakat keres. A harmadik rész indító hasonlatai elsősorban konkretizálni akarnak: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat! / Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg nem halnak.” A költő számára a szerelem ugyanolyan törvény, mint a természeti létezőkre érvényes törvények, egyszerre biztosítja a szabadságot és nyújtja a kiszolgáltatottságot: „kikerülhetetlen bizonyosság, mint a hulló tárgyaknak a föld.”20 A szerelemben eggyé olvad az értelem és a biológiai érzékiség, a szerelem az értelem dolga is! A „minden lényeget” kitöltő kedves iránti érzés az egyén számára az örökkévalóság egy darabja, a létezés értelme és csodája. A szerelemben az ember megszabadul léte véges voltától, túlléphet a tér-idő korlátain: „Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te megálltál szememben.”

Ami az egyes ember számára megismételhetetlen csoda, az nem más, mint objektivitásának következménye, anyagiságának eredménye. Nem véletlen, hogy az érzelmeit a fehér izzás hőfokán átélő költő az elragadtatás után gondolkodóba esik: „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít?” A negyedik rész az ember anyagiságának is himnusza. Megfogalmazza azt is, hogy csak így, csak ezáltal vagyunk képesek érzelmekre, szerelemre. Az Óda negyedik része a vers legvitatottabb eleme. „A vers - írja Szabó Ede - eddig sem állított elénk holmi testetlen szerelmet, s eddig sem mozgott transzcendens régiókban. Itt azonban mint¬ha már programszerűen akarna materialista lenni... Valami zavaró mégis van ebben a mikroszkopikus-biológiai szemléletben, s azt, hogy Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain - kissé már naturalistának érezzük...

Problematikussá az teszi ezt a részt, hogy az ilyenfajta szemlélet, ami itt megnyilvánul, könnyen tévútra vezetheti egyes fiatal költőinket.(!) Az élet jelenségeinek ez a „bonctani” megvilágítása nagyon könnyen válhat öncélúvá, s végső fokon emberileg részvétlenné, atomizált, széthulló világképpé.”21 Fülöp László inkább funkciójában vizsgálja ezt a részt: „A hangütés mindjárt figyelmeztet, hogy az egyetemes élet himnuszát zengi a költő; nem a biológia, mint tudományos diszciplína érdekli, nem az emberi test részeinek naturális leírására vállalkozik. A rácsodálkozás ennél sokkal átfogóbb érvényű. A lét titkaiba pillant be, a viruló test szorgos lüktetésének szíveleven ritmusának átérzése az össz¬hangzó mindenségben működő törvények, az általuk teremtett rend, s e rendben megnyilatkozó összefüggések felismeréséhez juttatja el.”22 Úgy véljük, hogy ennek a „költői fantáziával megírt anatómiának”23 a funkcionális vizsgálata a döntő. Az Óda elemzőinek egy része eleve elutasítja ezt a részletet, mint költőietlent, túlzottan naturalistát, illúziórombolót stb. Ennek az az oka, hogy a részlethez elsősorban - olykor kizárólagosan - saját erkölcsi felfogásuk, ízlésük felől közelednek. Ezzel kapcsolatban írja Bóka László: „Adyt, ki még teljesen a régi világkép alapján ugyan, de újszerű nyíltsággal szól a test szexuá¬lis vonzalmairól, demorálisnak tartották. József Attilában mit is láthattak Ady vádolói mást, mint merő amoralitást... Dehogy érezték meg, hogy a Gazdag Élet legszebb himnuszát olvassák!”24

A fenti megjegyzések után úgy véljük, feltétlenül szólni kell az Ódával kapcsolatos vita egyik kérdéséről. A lényeg az: eredeti alkotás-e a vers vagy Th. Mann Varázshegyének lírai transz¬ponálása? Heller Ágnes a Kortárs 1962. évi decemberi számában kijelenti: „valószínűtlen az, hogy egy átmeneti, nyomot sem hagyó kapcsolat tükre legyen olyan mű, melyet az érzés mély¬sége és pátosza mellett, illetve azzal együtt szerelem, élet és halál problémáinak gondolati feldolgozása jellemez. Ez csak úgy lehetséges, ha a futó élmény egy másik, nála erősebb gondolati élménnyel találkozott, ha a kettő egymásra rezonált, felerősítette egymás hatásait. Ez a másik - döntő - hatás Thomas Mann Varázshegyének művészi és eszmei világa volt.”25

Heller Ágnes bizonyítékokat sorakoztat, amelyek érdekesek, izgalmasak, végiggondolásra ingerelnek, ott a baj, hogy előbb van meg a végkövetkeztetés, s csak utána jönnek a tételek. Heller az Óda negyedik részének anatómiai, biológiai mozzanatait egyenesen a Varázshegy Hans Castropjának szerelmi vallomásából eredezteti.

Érdemes idézni: „Ó, elbűvölő szerves szépség, mely nem áll sem kőből, sem olajfestékből, hanem élő, romlékony anyagból, telve az élet és rothadás lázas titkával! Nézd az emberi épület csodálatos szimmetriáját, a vállat, a csípőt, a mellen kétoldalt virító csecsbimbókat, a párosával elhelyezett bordákat, a köldököt a has lágyságának kellős közepén, a nemi szerv árnyékos sötétjét a combok között... Én istenségem, engedd szagolnom térdkalácsod illatát, ahol a bőr alatt az elmés berendezésű ízületi hártya választja kis síkos olaját! Engedd, hogy ajkammal hódolón érintsem az arteria femoralist, amely combod tövében ver, és lejjebb a tíbia ütőerének két ágára oszlik! Engedd beszívnom pórusaid kipárolgását, megérintenem pehelyszőreidet, te vízből és fehérjéből alkotott s a sír anatómiájára szánt emberi kép, és engedj meghalnom, ajkammal ajkadon!”26

Heller Ágnes számára csodálatra méltó ugyan a negyedik rész költőietlen tárgyának költőivé emelése, de szerinte erre a megoldásra csak egyetlen magyarázat képzelhető el: József Attila Hans Castorp helyzetébe képzelte magát. Hogy csak hasonlít egymásra a két részlet? Erre a műfajkülönbség ad magyarázatot. Hasonló eredményre jut nagy lélegzetű tanulmányában Halász Előd is.27 Ha írásában - a végső összegzésben - óvatosan fogalmaz is a Varázshegy és az Óda kapcsolatáról, elemzéséből kiderül, hogy József Attila tárgyának feldolgozásában Thomas Mann epikai modelljét alkalmazta, a lírai transzformációban átalakítva. Az érvek meggyőző erejűeknek látszanak, kérdés, vajon érdemes-e, szükséges-e az olvasmányélményeket és a valóságos élményeket az egyéniség rétegeitől leválasztani, kihámozni a költői felfogásból (az adottból, de az állandóan változóból) azokat az elemeket, amelyek e változásokat esetleg létrehívták. Minden ember szuverén világ, de réghalt őseink folytatása is - mondhatnánk közhelyszerűen. Kigyűjthetnénk filológusi szorgalommal a világirodalom remekműveiből különféle részleteket, s érvelhetnénk: ez és ez a költő innen és innen vette neki tulajdonított metaforáját, költői képét. Kiválogathatnánk a műveket: ez saját, ez nem saját élményből született. „Valóságos, személyes élmény szülötte az Óda, mint minden igazi remekmű” - írja Tamás Attila Heller Ágnessel vitatkozva.28

Nem véletlenül idéztük az előbb Hans Castorp vallomását olyan részletesen. Az Óda negyedik részének „biologizmusa” nagyfokú költőiséggel telítődik, nincs benne túlfűtött erotikus szenvedély, mint abban. „Minden sorát a költő tiszta érzése szellemíti át”29, a gyönyörködtetni tudás és akarás. József Attilánál a vérkörök rózsabokrokként reszketnek, a lombos tüdők susognak, csillagképek rezegnek. A képekből kiinduló asszociációk eltávolodnak az adott tárgytól, új képzeteket kapcsolnak be az indító képbe. Elsősorban a természetet, az öntudatlan szépséget kínáló környezetünket asszociálják. Ezek a távolító, mégis a lényeghez rendkívül szorosan hozzátartozó asszociációk eredményezik, hogy a naturalista aprólékosságnak, a biológiai leírásnak valóságos helyet, szerepet tulajdoníthatunk. „József Attila ugyanis - írja versértelmezésében Balogh László - olyan természetes, magától értetődő egységben látja a nőt, a testet, az érzelmeket, a szerelmet, és a szerelem közegét, hogy ez a szemlélet beragyogtatja, a költészetbe emeli az örök anyagot.”30 Így válhat, ezért válhat a negyedik rész utolsó versszaka az érzés egyetemes érvényű megfogalmazásává. Az öntudatlan szerves és szervetlen világ együttes munkálkodása a feltétele annak, hogy a tudatos ember felülemelkedjen önmaga létén, s jól értelmezze viszonyát a létezés egészéhez. Erről vall az Óda ötödik része.

Ahogyan az Óda első részében a konkrét látványtól a látomásig jut el a költő, e látomástól a valóságba való visszatérés az ötödik szerkezeti részben kezdődik, s a Mellékdalban fejeződik be. Az önmagára és a világra eszmélő költő tudja, hogy a lét és a törvény nem azonos dolgok. A lét „éli a maga életét”, nem tud a törvényről, de létét a törvény határozza meg. „Az elmúlás visszavonhatatlan - írja Tamás Attila -, s az elme, a tudat lázadva veszi tudomásul, hogy néha az esetleges, a véletlenszerű elfedi a törvényt, melyet az értelem a maga elvont tisztaságában képes fölismerni. József Attila megért és lázad egyszerre. Szigorúan tárgyilagos, mert tudja, hogy a valósággal szembe kell nézni, és szenvedéllyel teli, mert tudja, hogy a törvények ismeretében az ember változtathat sorsán.”31 Az elmúlással pörölő elme a versben először válik aktívvá: nem befogadó többé, nem a szerelem himnuszát zengő hangszer, hanem a beteljesülésre vágyakozó ember: „te egyetlen, te lágy / bölcső, erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!...” Az idézett részlet méltán tekinthető a vers kompozíciós csúcsának, hiszen az önmagát és a világot szemlélő költő, aki a „semmiség ködén” bejárta az emberi létezés világát, aki rádöbbent ennek a létnek a csodáira, értelmére, aki szembenézett a tragikus elmúlás szükségszerűségével, tudja már, hogy csak a szerelemben születhet újjá az ember. „Az érzések paroxizmusa ez..., amelyben feloldódik az egyéni létezés: a költő összeolvad vágya tárgyával” - írja Szappanos Balázs.32 A szerelemben megsemmisül, de új életre ébred az ember - a vers képei ezt egyértelműen jelzik. A szerelmi beteljesülés utáni pillanatokban a költő újra észreveszi maga körül a természetet: „Milyen magas e hajnali ég! / Seregek csillognak érceiben.” Ha nem is lehet teljes egészében egyetérteni Levendel Júliával és Horgas Bélával abban, hogy a vers hangulata, a szavak és mondatok hangteste, hangformája, mint a mű kísérőzenéje, egy szeretkezés modelljét építi fel, 33 annyi mégis bizonyos, hogy a zárójelek egy nagy érzelmi vihar utáni csöndet jeleznek. Arra a sajátos helyzetre utalnak, amelyről Török Gábor az Óda kommunikációs szerkezetéről írva azt mondja: „A lírai én tehát rádöbben..., hogy látomáshoz beszélt, hogy egyedül van. Eszmélkedve méri föl valódi helyzetét, melyet már az első sorok meg¬jelöltek, s e szituációban az elveszettséget már nem a látomásnak vallja, hanem önmagának.”34

Érdemes figyelni a valóságos helyzetre is. Ugyanott vagyunk, ahonnan az Óda elindult. Körülöttünk a magas hegyek, hallani a Szinva-patak habjainak csobogását, csak közben előbújtak a sötétből a tárgyak, amelyek arra kényszerítik a költőt is, hogy visszatérjen a valóságba. A „Bántja szemem a nagy fényesség” sor éppen erre utal: a látomás nem folytatódhat. A már-már kozmikus szívdobogás a lélek megrendült, de boldog állapotát jelzi. Ezzel a szívdobogással, „mint egy szenvedélyes szimfónia halk, emberi zárótételével zárul voltaképpen az Óda.”35

A hatodik szerkezeti egységnek sajátos a szerepe. Az Ódában gondolati-érzelmi küzdelem vonul végig. A személyes sors, az egész létezés nagy kérdéseire adott válaszok nem megnyugtatóak. A Mellékdal feladata, hogy harmóniává oldja a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat. A költő tudja, hogy a tovatűnő látomás látomás marad, de még így is képes „mozarti derűvel tovalebbenni”36, és felmutatni a valóság lehetőségeit. Egy korai elemzésben az olvasható, hogy a költő „nem állhatja meg, hogy a szeretett nő után ne utazzék, s már el is képzeli, halk bizakodással, szerelme beteljesülését”.37 Persze, a valóság sokkal bonyolultabb ennél. Szabó Ede tanulmánya szerint az otthon utáni vágy szólal meg a Mellékdalban, „az otthoné, az élettársé, az értelmes, harmonikus, szép emberi életé. S kell-e mondani, hogy ez a szerelem az emberi élet igazi törvényeinek s munkás, boldog örökkévalóságának a szerelme is?”38 Ha a Mellékdal előzményeire is figyelünk, valóban azt látjuk, hogy a „kozmikus elveszettségből, szorongásból ismét a megvalósítható szerelem köznapi varázslatába visz” - ahogyan Fodor András39 írja, de az is igaz, hogy „a legigazibb dráma a vad-vad önáltatás - hogy a csodálatos kristályrendszerekbe bűvölt emlék nem halhat meg, és eljön a pillanat, melyben a távolodó kedves még visszatér és megszólal... szívet roncsoló, valószínűtlen álom ez a Mellékdal.”40

Valószínű, hogy Fülöp László áll a legközelebb az igazsághoz, amikor arra figyelmeztet, hogy valóságos ugyan a Mellékdalban megjelenő világ, de sajátosan az, mert „inkább a képzeletben létezik, s felsejlik benne az elérhetetlenség mozzanata is.”41 Erre a bizonytalanságra utalnak az első sorok „talán”-jai: „talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz.” Az bizonyos, hogy az Óda éppen a Mellékdallal együtt teljes, mert fel¬mutatja az ember másik lényegét is. Harcaiban, küzdelmeiben a teljes lét titkai foglalkoztatják, de hamis lenne az emberről rajzolt kép, ha a költő nem mutatná meg a „roppant küzdelmei között az élet mindennapjának örömeire vágyó huszadik századi ember” arcát is.42

A Mellékdallal kapcsolatban egy kérdést feltétlenül tisztázni kell. Kihez íródott? Vannak, akik logikus folytatásnak tekintik a hatodik részt (tehát dr. Szöllős Henrikné Marton Mártához), s vannak, akik szerint Judithoz. (Szabó Ede, Apáti Miklós) Nézzük, hogy állunk ezzel a problémával! Apáti Miklós szerint a Mellékdal „egyszerűsége, a mindennapok felé forduló képei az igazi valóságot hozzák vissza. És ez az igazi valóság: Judit.”43 Melyek Apáti bizo¬nyítékai? „Visz a vonat, megyek utánad” - írja József Attila. Mivel az Óda vershelyzete lillafüredi, érvel Apáti, innen elutazni csak Judithoz lehet. De valaki után csak akkor lehet utazni, ha előttünk már elutazott. Judit viszont Pesten tartózkodik! A költő június 13-án szűkszavú üdvözlőlapot is küld neki. (Egy nappal az Óda megírása után!) Összegzésképpen érveléséhez Apáti még hozzáteszi: „a vers két nő közötti választásról is szól. Ez a különlegesség a vers minőségét érinti. Csak így válik érthetővé az ódai emelkedettség és a népdalszerű egyszerűséggel megidézett mindennapiság ellentéte - egy versen belül.”44 Szántó Judit visszaemlékezésében a következőt írja: „A mentőkocsiba Attila is beszállt, fogta a kezem. A dalocskát a végén, emlékszel, már hozzád írtam... - mondta. Nem válaszoltam, nem is hittem, nem is hihettem.”45 Miután a költő és Szántó Judit kapcsolata megszakadt, József Attila egy baráti társaságban elítélően nyilatkozott róla. Vágó Márta csodálkozva kérdezi, hogy valóban semmi jót nem jelentett neki? „Dehogynem, hisz olyan remek ételeket tudott főzni - mondta gyorsan, hirtelen kis szégyenkezéssel és valami durva vonással szája körül, amit eddig nem ismertem” - idézi a költőt Vágó Márta.46

Az érveket úgy lehetne összefoglalni, hogy a Mellékdal első versszaka minden kétséget kizáróan a kiváltó élményhez, a múzsához kötődik, a második viszont a kézzelfogható realitás képeinek megrajzolásával Judithoz íródott. Az első versszak elbizonytalanított jelentésű igéi, a lángoló arc képe azt a lelkiállapotot rajzolják, ami a látomásként megélt szerelem után a földi realitásban a költőre jellemző. A második versszaknak Judit úgy tárgya csupán, hogy a múzsa helyére „tolakszik” a gondolatban, hiszen ő képviseli a megvalósítható (megvalósuló) lehetőséget. József Attila úgy képzeli el az idillt, hogy annak elemeit Judittól „kölcsönzi”: a csobogó, felfrissülést nyújtó vizet, az áhítattal átnyújtott kendőt, az étvágyat enyhítő (nem megszüntető!) húst és a szerelmi boldogságot.
Bizonyos szempontból fikciók az itt elmondottak, de alkotás-lélektani szempontból nem elképzelhetetlenek. Ha elfogadjuk, hogy az első versszak a múzsához íródott, és dallá sűrített vallomása a korábban részletezett nagy szenvedélynek, akkor a második versszak a múzsa elképzelt hangján szól (ezt jelzi az első versszakot záró kettőspont), így fogadja - nyílt természetességgel - a költő vallomását.



Jegyzetek


1. Az előzményekről röviden csak annyit, hogy a Nyugat 1929. dec. 1. számában (649-650. o.) Németh László tollából egy fölényeskedő, sértő kritika jelent meg József Attila Nincsen apám, se anyám című kötetéről. A költő Babitsot hibáztatja az írás megjelenéséért, és - válaszul - A Toll, 1930. január 10. számában (10 -22. o.) hasonló hangnemű (vagy kissé élesebb) bírálatot ír Babits az Istenek halnak, az Ember él című kötetéről. A sértődés még egy verset eredményez: Egy költőre (Sakál kiált...). Később József Attila megbánja a támadást, aminek az egyik jele a levél is, illetve az 1934-ben írt (Magad emésztő...) és az 1935-ben keletkezett Mint a gyermek című versek. A probléma vázlatos elemzése megtalálható Gyertyán Ervin Párbeszéd sokszemközt (Bp. 1973.) című könyvében (József Attila társadalmi helyzete és kritikai fogadtatása I. m. 65-115. o.) Lásd még: József Attila összes művei III. k. (Kritikai kiadás). Bp. 1958. 297-304. o.
2. József Attila válogatott levelezése. (szerk. Fehér Erzsébet) Bp. 1976. 290-291.o.
3. Fülöp László: Az „Óda” (József Attila versének elemzése.) Studia Litteraria (Debrecen) 1966. 81-104. o.
4. Levendel-Horgas: A szellem és a szerelem. Bp. 1970. (Gondolat)
5. Tamás Attila: A költői műalkotás főbb sajátosságai. Bp. 1972. 260-271. o.
6. Heller Ágnes: Az Óda és a Varázshegy. Kortárs, 1962. 12. 1628-1831. o.
Tamás Attila: Valóság és olvasmányélmény? (József Attila Ódájáról) Kortárs, 1963. 2. 316-318. o.
Heller Ágnes: Valóság és olvasmányélmény. (Válasz Tamás Attilának) Kortárs, 1963. 2. 318-319. o.
7. Szabolcsi Miklós: Költészet és korszerűség. Bp. 1959. 35. o.
8. Fülöp László: I. m. 82. o.
9. Tamás Attila: József Attila. (A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. szerk.: Sza¬bol¬csi Miklós) Bp. 1966. 365. o.
10. Révai József: József Attila. Bp. 1974. 40. o. (Esztétikai kiskönyvtár.)
11. Levendel-Horgas: I. m. 65. o.
12. Idézi Bokor László: József Attila „svéd asszonya” Élet és Irodalom, 1973. aug. 11.
13. Rajk András: Az „édes mostoha” (József Attila „Ódájá”-nak története.) Népszava, 1964. január 19.
15. Lengyel József: Egy kései József Attila-vers megfejtése Új Írás, 1968. 2. 123-124. o.
16. Tamás Attila: Kérdőjelek egy vers megfejtés margójára Új Írás, 1969. 3. 115.
17. Miért szép? (Századunk magyar lírája verselemzésekben.) Bp. 1974. (Negyedik kiadás) 307-316. o. (A vers keletkezését és az IGE kongresszusát egyébként is 1935-re teszi!)
18. Uo. 323. o. Somlyó György Óda elemzése.
19. Fülöp László: I. m. 74. o.
20. Levendel-Horgas: I. m. 74. o.
21. Szabó Ede: Otthonunk a művekben. Bp. 259-260. o.
22. I. m. 95-96. o.
23. Pálmai Kálmán: József Attila. (A XX. század magyar irodalom tanítása a középiskolában. II. k. Bp. 1977. 91. o. (Második kiadás)
24. Bóka László: József Attila - esszé és vallomás. Bp. 1975. 47-48. o. (Gyorsuló idő).
25. Heller Ágnes: Az Óda és a Varázshegy. Kortárs, 1962. 12. 1828. o.
26. Idézi Heller Ágnes: I. m. 1829-1830. o.
27. Halász Előd: A „belső” anatómia epikai és lírai ábrázolása és funkciója Helikon, 1973. 1. 7-38. o.
28. Tamás Attila: Valóság, vagy olvasmányélmény? I. m. 317. o.
29. Pálmai Kálmán: I. m. 92. o.
30. Balogh László: József Attila. Bp. 1970. 136. (Második kiadás)
31. Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig (Irodalomtörté¬neti füzetek 43. sz.) Bp. 1964. 148-149. o.
32. Szappanos Balázs: A lírai vers elemzésének módszerei. (Tanulmányok a műelemzés köréből.) Bp. 1973. 60. o.
33. I. m. 70-71. o.
34. Török Gábor: József Attila-kommentárok Bp. 1976. 155-156. o.
35. Pálmai Kálmán: I. m. 93. o.
36. Szabolcsi Miklós: Költészet és korszerűség Bp. 1959. 39. o.
37. Makay Gusztáv: „Édes hazám fogadj szívedbe...” (Versértelmezések.) Bp. 1959. 363. o.
38. I. m. 263. o.
39. Fodor András: Szólj költemény Bp. 1971. 144. o.
40. Illés Endre: „Magadat mindig kitakartad” (Jegyzetek József Attiláról.) Új Írás, 1962. 12. 1330. o.
41. I. m. 100. o.
42. Tamás Attila: Költői világképek fejlődése... I. m. 149. o.
43. József Attila öröksége. (A Magyar Írók Szövetsége Fiatal Írók József Attila körének 1974. január 29-30-i ülésszaka alapján szerkesztette és sajtó alá rendezte: Angyal János) A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa, Bp. 1975. 49. o.
44. Uo. 50. o.
45. Kritika, 1972. augusztus. 11. o. Szántó Judit József Attila Lillafüredről való hazaérkezése után öngyilkosságot követett el. A 49. sz. jegyzetben: a Mellékdalt ezek szerint Szántó Judithoz írta a költő. (Vértes György)
46. Vágó Márta: József Attila. (Bp. 1975. 202. o.)

(Forrás: Nagy István Attila: A szóra bírt mindenség (Műelemzések, tanulmányok) – Nyíregyháza 1996.)

Nagy István Attila: Sok van, mi csodálatos - Szophoklész: Antigoné

antigone alexandriabol szarmazo hellenizmus kori szobra

A kilencven esztendőt megért, boldog életű Szophoklész (Kr. e. 496-406) munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének tetőpontját. Poétikájában Arisztotelész az ő tragé­diáit tartja a műfaj mintaképének, a legtöbbször az ő műveire hivatkozik. Szophoklész lépte­tett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést, s a kórus tagjainak a számát 12-ről 15-re emelte.

Több mint 120 darabot írt. Huszonnégy győzelmet aratott a versenyeken - többet, mint bármely más görög drámaíró -, a vereséget jelentő harmadik helyre pedig sohasem került. Ránk maradt hét tragédiája közül három a trójai, három a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészról szól.

Antigoné című tragédiája, melyet a 440-es években mutattak be, a thébai mondakörhöz kap­csolódik. A korabeli néző ismerte a mítoszt, a mai olvasónak viszont, hogy valóban megértse a tragédiát, az előzményekre való gyakori célzásokat, mindenekelőtt a Labdakidák végzet sújtotta családjának szomorú történetével kell megismerkednie.

Laiosz Labdakosz fia, Thébai királya feleségével, Iokasztéval hosszú ideig önmegtartóztató módon élt, mert az a borzalmas jóslat nehezedett a királyi párra, hogy Laiosz születendő fia meg fogja ölni apját, és anyját veszi el feleségül. Egyszer - a bor mámorában - a király mégis megszegte a magára vállalt meg­tartóztatást, és fia született. A csecsemő bokáját átszúratta - innen a neve: Oidipusz, „dagadt lábú” -, és kitétette a Kithairón hegyére, hogy elpusztuljon. A parancs végrehajtásával megbízott szolgának azonban megesett a szíve a gyermeken, s egy pásztornak adta át. Ez elvitte Korinthoszba, Polübosz királyhoz, aki - gyermektelen lévén - sajátjaként nevelte fel. Ifjú korában egy lakomán valaki „cserélt gyermeknek”, fattyúnak nevezte. A sértés nyugtalanította, s Delphoi jóshelyén kért felvilágosítást származása felől. Apollóntól ugyanazt a jóslatot kapta, mint egykor apja, Laiosz.

Hogy e szörnyű jóslat bekövetkezését megakadályozza, nem tért vissza Korinthoszba, mert még mindig Polüboszt s ennek feleségét hitte szüleinek. A Thébai felé vezető úton idege­nekkel találkozott, a keresztútnál vita és veszekedés támadt közöttük, s Oidipusz ekkor tudtán kívül - önvédelemből - megölte apját s ennek kíséretét egyetlen szolga kivételével. Így teljese­dett be a jóslat egyik fele.

Mikor Thébai falai alá ért, a város éppen a Szphinx, az oroszlántestű, leányarcú, madár­szár­nyú emberevő szörnyeteg tartotta rettegésben. Emberáldozatot követelt a várostól magának mindaddig, míg valaki meg nem oldja talányos kérdését: mi az, ami reggel négy lábon, délben két lábon, este pedig három lábon jár? Az ismeretlen jövevény megoldotta a titkot: ez az ember, hiszen mint kisgyermek négykézláb mászik, életének delén két lábon jár, az öregkor alkonyán a botra, mint harma­dik lábra támaszkodik. A Szphinx szégyenében egy mélységes szakadékba vetette magát, Oidipusz pedig jutalmul elnyerte az özvegy királyné kezét s a város trónját. (Laiosz halála után Kreón volt a király). Beteljesedett tehát a végzet: megint csak véletlenül, tudtán kívül édesanyjának lett a férje. Oidipusz - mit sem sejtve a kettős bűnről - boldogan és igazságosan uralkodott Thébaiban. A vérfer­tő­ző házasságból két fia, Polüneikész és Eteoklész s két leánya, Antigoné és Iszméné született. Egyszer azonban pusztító dög-vész dühöngött a városban, s ez a delphoi jóslat szerint mindaddig nem ér véget, míg Laiosz király gyilkosa el nem nyeri méltó büntetését. Oidipusz mindenre kiterjedő, erélyes nyomo­zásba kezdett, s éppen a gyilkos után való kutatás közben derült fény mindenre. Iokaszté önkezével vetett véget életének, Oidipusz pedig megvakította önmagát. Fiaira, akik ellen fordultak, a testvérviszály átkát mondta ki, s hűséges leánya, Antigoné kíséretében útra kelt. Az Athén melletti Kolónoszban talált menedéket, s itt fejezte be sorsüldözött életét.

Oidipusz két fia, miután rájuk szállt a királyság, békésen megegyeztek, hogy felváltva fognak ural­kod­ni. Azt remélték, hogy így megtörik az apai átkot, s elkerülhetik a testvérviszályt. Eteoklész azon­­ban jog- s törvénysértő módon megszegte a szerződést, s bátyját örökre szám­űzte hazájából. Polüneikész az argoszi királyhoz menekült, feleségül vette leányát, s apósa megígérte, hogy vissza­segíti trónjára. Hét vezér indult hatalmas sereggel Thébai hét kapuja ellen. Az elkeseredett küzdelemben végül is a thébaiak győztek, a két testvér pedig egymás kezétől esett el. A királyi hatalmat Kreón, a volt királyné, Iokaszté testvére vette át.

Itt kezdődik az Antigoné című tragédia cselekménye.

A tragédia első elolvasása közben is feltűnik, hogy az események színhelye egyetlen tér; amit látni lehet, Thébaiban, a királyi palota előtt történik. Az egyre feszültebbé váló konfliktus itt szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek, a tettleges össze­­ütközések máshol, nem a színpadon zajlanak le. Ezekről az őr, illetve a hírnökök elbeszélésé­ből értesülünk. A tragédia időtartama csupán néhány óra.

A kórus (kar), mely énekkel (kardal), esetleg tánccal kísérte és magyarázta a cselekményt, el­választhatatlan a görög drámától. Fontos szerepe volt a kórusnak a tragédiák (drámai művek) szerkezeti tagolásában: a mai jeleneteknek, felvonásoknak megfelelő részeket választotta el egymástól. Az Antigonéban az egyes kardalok nemcsak elválasztják, hanem össze is kapcsol­ják az egymás után következő párbeszédes jeleneteket.

A kar egyben megteremti az összefüggést is a prologosz és az 1. jelenet (epeiszodion) között: megtudjuk, hogy a vének tanácsát az új király hívatta össze, s már közeledik is Kreón.

Észrevehető különbség van a dialógusok és a kardalok verselése, nyelve, stílusa között. A dialógusok hatos jambikus sorokból állnak, s a harmadik lábban - a görög eredetiben - leg­többször sormetszet (cezúra) található. A rövid szótag helyett hosszú is előfordulhat (tehát jambus helyett spondeus). A dialógusokat Szophoklész attikai nyelvjárásában írta.

A kardalok versmértéke a legnagyobb változatosságot mutatja. Szabályos és „szabálytalan”, rövid és hosszú sorok a legkülönbözőbb kombinációkban fordulhatnak elő.

Szophoklész nagy művésze a tragédia szerkezeti felépítésének: már a prologoszban előrejelzi az összeütközés bekövetkezését, s ettől kezdve biztos kézzel vezet a végkifejletig. A tragédia vége felé némi reménysugarat is nyújt, de csak azért, hogy annál megsemmisítőbben hasson a katasztrófa.

Szophoklész Antigonéja az európai dráma egy sajátos típusát képviseli. Ez a tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két, egymás ellen feszülő akarat összeütközését ábrázolja.

A főszereplő rendszerint olyan erkölcsi elveket képvisel, amelyeknek igazságát az adott korban mindenki elismeri, senki sem vonja kétségbe.

Drámai szituáció akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a főszereplő által kép­viselt elvek érvényesülését. A két ellentétes akarat egymás elleni küzdelme a drámai harc. A mű mindegyik jelenete közvetlenül vagy közvetve e két akarat valamelyikének a megnyil­vánu­lása.

A prologosz alkotja az expozíciót, a drámai műnek azt a bevezető részét, melyben az író megismertet az előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet. Itt jelenik meg a drámai szituáció. Két törvény áll egymással szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye (a halottat min­den­képpen el kell temetni), más szóval a lelkiismeret és az emberség parancsa - s ezzel szemben a királyi törvény. Polüneikészt, mivel Kreón szerint hazaáruló (a néző szemében nem feltétlen az), sem eltemetni, sem megsiratni nem szabad, a parancs megszegőjére pedig a megkövezés halálbüntetése vár. Ebben a kiélezett, jellempróbáló helyzetben másképpen dönt Antigoné, s másképpen Iszméné: Antigoné lelkiismerete szavára hallgat, Iszméné azonban összeroppan, s nem mer Kreón tilalmával szembeszállni.

Antigoné nem tud élni a Kreón parancsa által teremtett helyzetben, Iszméné azonban elfogadja ezt a helyzetet. Az ő jelleme nem drámai jellem, mert számára fontosabb saját élete, saját boldogulása, mint az általa is elismert erkölcsi kötelesség végrehajtása.

Az 1. epeiszodion a tragikus küzdelem, a bonyodalom kezdete. Megindul és kibontakozik az alapszituációból következő eseménysor. Ha a cselekmény összeütközésre, konfliktusra épül, egyre kiélezettebbé válik a drámai harc, a két egymással szemben álló törekvés egymás elleni küzdelme. Az események sorában bontakozik ki a szereplők jellem- és kapcsolatrendszere.

Ez a jelenet Kreón jellemébe világít be. Az új király terjedelmes trónbeszédében összefoglalja programját, uralkodási célját és módszereit: a város üdvének mindenek elé helyezését, a béke helyreállítását s a kíméletlen megtorlást ellenségeivel szemben.

Kreón a hatalomtól megrészegedve kérkedő magabiztossággal, fölényesen beszél, mintha minden mondata megfellebbezhetetlen igazság volna. Uralkodási elveivel még egyet is lehet érteni, bár a nézőt zavarja a túlzott magabiztosság, személyének előterébe állítása, s az, hogy csöppet sem kételkedik önmagában („Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem”).

Hatalmának és saját bölcsességének tudatában kiadja legelső rendeletét, „törvényét”: Polü­neikészt nem szabad eltemetni. S ettől kezdve még furcsább színben tűnik fel. Nemcsak azért, mert rendelete szemben áll az isteni törvényekkel, hanem azért is, mert ez nem szolgálja, nem szolgálhatja a város érdekeit, „naggyá tételét”, ez nem anarchiát megszüntető, „városrendező” törvény: nem bölcsességét, uralkodói képességeit bizonyítja, csupán hatalmát fitogtatja vele. Elvei és tettei között mély szakadék tátong.

S szinte még el sem hangzottak Kreón utolsó szavai, nyomban kiderül, hogy hatalma is korlátozott: az őr jelenti, hogy legelső rendeletét már meg is szegték.

Kreón lelkében felerősödnek az indulatok: hatalomvágya és megcsorbított tekintélye, uralko­dói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, s ez az alig palástolt belső harc bosszúra sar­kall­ja. Arra gondol, hogy valamilyen lázadó, felbérelt vakmerő férfi temette el Polüneikészt.

Igen fontos mozzanat ebben a jelenetben a kar, a királyi tanácsot képviselő thébai vének, illet­­ve az ő nevükben megszólaló karvezető magatartása. A Kreón által remélt ünneplő lelkesedés helyett a trónbeszédre a vének rejtett vonakodása, húzódása a válasz. Visszariadnak a nyílt beszédtől, igyekeznek a felelősséget „ifjabb vállakra” hárítani. S mikor a karvezető istenek közbeavatkozására gyanakszik, a felingerelt király sértegeti, balgának nevezi őt.

Az 1. sztaszimon Szophoklész egyik legszebb s leghíresebb kardala. Az ember titokzatos - félelmetes - csodálatos - hatalmáról elmélkedik (a fordítások „csodálatos”, „csoda” szava nem adja vissza tökéletesen az eredeti görög szó kettős értelmét; ennek jelentése: „rettentő, iszo­nyú, kiállhatatlan, nyomasztó; hatalmas, erős; ügyes, okos, jártas; tiszteletreméltó”). - Csodá­la­tos az ember, mert „ésszel él”: isteni képességeivel átkel a viharos tengeren, termésre kény­szeríti a földet, uralkodik a mélység és a magasság állatai fölött, övé a „széllel versengő gondolat”, a beszéd, s legmagasztosabb tudománya: „városrendező” törvények alkotása. A 3. strófa vége említi a halált, az ember hatalmának egyetlen korlátját, az egyetlen dolgot, mely az istenektől megkülönbözteti.

Az emberi sors nagyságának és korlátozottságának erőteljes érzelmi feszültsége adja a kardal csúcspontját: az ember szűkhatárú léte ellenére lett a mindenség urává. - A 4. strófa azonban az emberben rejlő félelmetes lehetőséget is felveti: az ember „isteni” képességeivel, tudásával nemcsak a jóra, hanem gonoszra is törhet. A kar éneke csak azt az embert tiszteli, „aki egy­más mellé helyezi a honi törvényeket és az istenek esküszent jogát”. Kreón pedig nem ilyen ember, s az utolsó sor arról vall, hogy a thébai vének nem akarnak osztozni Kreón tetteinek felelősségében.

A 2. epeiszodionban kerül egymással szembe, és csap össze közvetlenül a két főszereplő. Az őr körülményesen fecsegő előadása, mely hitványságát új vonásokkal egészíti ki, néhány pillanatig még késlelteti a konfliktus kirobbanását.

Kreón megkísérli valamiképpen menteni megcsorbított tekintélyét. Abban reménykedik, hogy a leány tagadni fogja tettét, vagy pedig nem is tudott a tilalomról. Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol erre a reményre: „Elvállalom, s tagadni nem fogom soha”. - Antigo­né úgy viselkedik, ahogy a prologoszban megismert jellem követeli: férfiasan kemény, meg­ingathatatlan, még büszkén nevetni is tud. Nyugalmát és hatalmát szent meggyőződése adja. Kreónból csupán a sértett gőg beszél, félelmetes erejét egyedül a királyi trón jelenti. Hogy hatalmát bizonyítsa, Iszménét is halálra ítéli. - Nemcsak két ember, hanem két erkölcsi világfelfogás áll itt egymással szemben.

Iszméné is megjelenik, és szemünkben hőssé magasodik: a korábban még rettegő, aktív tettre nem, csak végtelen szenvedésre jó, szánalmat keltő leány, nővére példája láttán, vállalja a halált, a vértanúságot. Vétlenül is vállalja a „bűnt” s azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné méltó társa lenni.

Antigoné keményen, büszkén, gőgösen, már-már durván visszautasítja Iszménét. Mi ennek az oka? Kétféleképpen is lehet értékelni ezt a jelenetet. Antigoné megveti, gyűlöli a gyáva lányt; hajlíthatatlanul konok, nincs benne szánalom iránta, s nem akar közösséget vállalni vele. Fel­­­ébred benne a testvéri szeretet, megsajnálja Iszménét, meg akarja menteni a pusztulástól, s csak ezzel a határozott, rideg elutasítással győzheti meg a gyanakvó Kreónt húga „ártatlansá­­gá­ról”.

A robbanásig feszült légkörben új szál fonódik a tragédiába: megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya.

Haimón megjelenése (3. epeiszodion) azért késleltető mozzanat, mert a nézőben felébred a remény, hátha tud hatni apjára, s megmentheti még menyasszonyát. (A két szerelmes egyéb­ként nem találkozik egyszer sem a színpadon.)

Haimón mint alázatos, engedelmes gyermek fordul apjához. A király kapva kap Haimón engedelmességén, józanságra inti gyermekét, de logikája végzetesen kicsorbul: a város érdeke már nagyon is háttérbe szorul gondolataiban, csak ő és ő, az ő akarata és tekintélye - ez tölti be egész szívét és agyát, vaksága és önzése leplezetlenül áll előttünk. Haimón érvekkel igyek­szik rávenni apját, hagyjon fel tervével, hiszen a thébai nép nemhogy elítélné, de dicséri a lány bátor, istenes tettét, az elvakult apa azonban megfontolásra sem tartja érdemesnek szavait.

Kreón hibát hibára halmoz, érvei egyre önzőbbek és csupán személyes jellegűek. Nem hallja (a zsarnok nem is akarja hallani) a nép szavát, s gőgös elvakultságában még fia egyik kétség­­beesett feljajdulását is tragikusan félreérti. A szerencsétlen királyfi öngyilkosságra gondol, s ekkor mondja ki: „Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.” A már mindentől és mindenkitől rettegő zsarnok ezt önmaga ellen irányuló fenyegetésnek fogja fel. Ez Kreón legsúlyosabb hibája, tévedése.

Az őrjöngő király, hogy fiát jobban gyötörje, szeme láttára akarja kivégeztetni „az undok nőszemélyt”.

Kreón végzetesen magára marad, s ez előre sejteti bukását. Ez az elszigeteltség ingatja meg most legelőször: Iszménének megkegyelmez, s visszariad a vérbűntől is (vérrokon megölése), s képmutató aljassággal úgy akarja elpusztítani Antigonét, hogy ne sértse meg az isteni törvényt.

A kar, látva Haimón halálba rohanó kétségbeesését, Erósz veszélyes hatalmáról énekel. S a vének, akik eddig se igent, se nemet nem mondtak, vonakodtak és mellébeszéltek, most meg­rendülve maguk is „áthágják a törvényt”, nem tudják többé visszatartani könnyeiket, meg­si­ratják Antigonét.

A kar énekébe szövődik Antigoné megható és gyönyörű halotti siralma (4. epeiszodion): a föld odvába vájt sírja, nászszobája felé megy nászdal nélkül, násztalanul. S ha eddig valami emberen túli erő, kemény akarat, olykor ridegség és egyetlen szenvedély (halott testvérének szeretete) jellemezte Antigonét, aki önfeláldozó elhatározással megy „szép halála” felé, alakja most megtelik gyengéd nőiességgel, gazdag érzelemmel, tiszta emberséggel. Zokogva búcsú­zik.

Antigonét elhurcolják. Kreón látszólag győzött, de a nézőközönség szorongó érzéssel várja a fejleményeket, mert érzi, hogy valami nagy dolognak kell még következnie: a világ harmó­niája borulna fel, ha csak a bűntelennek kellene bűnhődnie. A tovább már alig feszíthető feszültségben ott lebeg: a gyilkos zsarnokok sem futhatnak el végzetük elől.

Az 5. epeiszodionban jelenik meg a vak jós, Teiresziász, aki tisztábban lát, mint a látó, de elvakult Kreón. A jós arra kéri, inti a királyt, tegye jóvá tévedését, ne makacskodjon tovább, mert az önhittség nyomán csak balsiker terem. El kell temetni Polüneikészt: „Ki úgyis meg­halt, azt minek megölni még?”

Erre a szelíd, közmondásszerű igazságokkal enyhített kérésre is felcsattan Kreón, durván sértegeti a jóst, újra összeesküvésre gyanakszik, pökhendi módon istengyalázó kijelentést tesz: Polüneikészt akkor sem fogja senki eltemetni, „ha szent sasok jönnének őt Zeusz trónjá­hoz ragadni fel.”

A drámai feszültség most éri el a tetőpontot (krízis). A kirobbanó vitában a vérig sértett Teiresziász megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak baljós szavai: a halottakért váltságul fiát fogja elveszíteni, s házát csakhamar férfiak és nők sírása tölti be. Kreón meg­törik, zavart lesz és bizonytalan, gőgös önhittsége a rázúduló csapás hatására szertefoszlik. Kétségbeesve fordul tanácsért a karvezetőhöz, aki gyors cselekvésre ösztönzi: bocsássa szabadon Antigonét, temesse el illőn Polüneikészt. A király megtörten engedelmeskedik: vissza­vonja parancsait.

A feszültség feloldódik, a drámai cselekmény ezzel tulajdonképpen lezárult: Antigoné ember­­sége győzött, a gőgös zsarnok megbukott. S még minden jóra fordulhat, hiszen a király megbánta tettét. Ott él a remény a nézőkben is. (Volt a mondának egy olyan változata, amely szerint Antigoné kiszabadul a sírüregből.)

Az exodoszban következik be a végkifejlet, a katasztrófa. Az események viharos gyorsasággal peregnek - a színpadon kívül. Kreón felismerte ugyan hibáit, megbánta tetteit, de már késő, minden elveszett, bűneinek következményeitől nem menekülhet. Hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón és Eurüdiké haláláról, öngyilkosságáról. Kreón - felesége és fia átkaival a fején - összeroppan, erkölcsileg omlik össze. Saját halálát kívánja, de lelkileg máris halott. Bár felkeltheti emberi részvétünket, megbocsátani nem tudunk neki: összeomlása nem tragi­kus bukás, hanem jogos büntetés. Megnyugszik humánus erkölcsi érzékünk: ha a bűntelenek­nek ártatlanul bűnhődniük is kellett, legalább a bűnös sem menekült meg a büntetéstől. - Az exodikon a gőg elítélésével és a bölcs belátás, a józan mérlegelés dicséretével zárja le a tragé­diát.

Az Antigoné központi kérdése: hogyan kell dönteni, ha szembekerül az istenek ősi törvénye - tulajdonképpen az emberség, a közösség által szentesített hagyomány s a lelkiismeret paran­csa - a zsarnoki hatalom törvényével?

Antigoné lelkiismerete szavára hallgat. Igazát, magatartásának értékes voltát mindenki elis­me­ri, senki sem vonja kétségbe, de az általános rokonszenv ellenére mégsem meri követni senki hősi példáját. Értékrendjükben fontosabb valami más - saját boldogulásuk, életük meg­mentése -, mint az általuk is elismert erkölcsi törvény végrehajtása. - Iszméné később kész feláldozni életét, hajlandó vállalni a halált, de döntésének legfőbb oka a rémület, hogy teljesen egyedül marad. Haimón is eldobja életét, éles vitába keveredik apjával, de nem az isteni törvényért küzd, csupán szerelmeséért.

A drámában Antigoné az egyetlen, aki az isteni törvényt, az emberség és a lelkiismeret parancsát életénél is drágábbnak tartja, egyedül őbenne van elég bátorság ahhoz, hogy ennek a törvénynek megalkuvás nélkül mindhalálig engedelmeskedjen.

Antigoné, a dráma főszereplője, tragikus hős, az emberi átlagon felülemelkedő jellem. Bukása ellentmondásos érzéseket kelt: az értékpusztulás megrendítő, s az emberi nagyság átélésének felemelő érzését váltja ki.

Nem az erkölcsi-emberi nagyság, hanem a korlátlan hatalom birtoklása teszi Kreónt Antigoné félelmetes ellenfelévé. A félelem elnémítja - Antigoné és Haimón kivételével - ellenfelei hangját; sértett hiúsága, gátlástalan önzése egyre mélyebbre taszítja bűnei és elhagyatottsága örvényébe. A drámai küzdelem során a város érdekei már fel sem merülnek gondolataiban, csak saját tekintélyének őrzése, féltése, megmentése tölti be egész szívét és agyát.

Kreón sorsát azért nem érezzük tragikusnak, mert nem vitathatatlan értékek pusztulását jelenti, magatartása nem volt mintaszerű, inkább mélyen elítélendő. Összeomlása nem tragi­kus bukás, hanem jogos büntetés. Csak hibáinak kései felismerése, őszinte megbánása keltheti fel emberi részvétünket, de megbocsátani nem tudunk neki.

Antigoné hősi példája - történelmi koroktól függetlenül - arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni*.

*) Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Budapest, é.n.Falus Róbert: Az antik világ irodalmai, Gondolat, 1980
Szophoklész: Antigoné, IKON Kiadó, 1994 (Matura-Klasszikusok)

(Forrás: Nagy István Attila: Egy lépéssel közelebb – Műelemzések középiskolások részére – Nyíregyháza, 2000. - http://mek-oszk.uz.ua/08800/08860/index.phtml)

A haza és haladás gondolata Kölcsey Ferenc életművében

I.
a) A politikai élet a reformkorban
b) Kölcsey politikai pályája
II.
a) A romantika Magyarországon
b) A költő elképzeléseinek kibontása
- Himnusz
- Vanitátum vanitas
- Huszt
- Emléklapra
- Zrínyi dala
- Zrínyi második éneke
- Rebellis vers
III. Összegzés


A reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatának máig ható mintái. Mindannyiuk közt a legelső példaértékű ember Kölcsey Ferenc, aki, mint "homo politicus”, a közért végzett nemes munkákban keresi élete értelmét.

Már 1821-ben foglalkoztatja a politikai lett, melyben nagyon sok bírálnivalót talál. 1829-től megyei tisztségviselő, 1832-35-ig pedig országgyűlési képviselő. Szatmár megye parasztságáról írott feljegyzéseiben arról szól, hogyan lehetne a jobbágyot érdekeltté tenni a haza védelmében. A jobbágyfelszabadítást és az úrbériség eltörlését (jogot és birtokot kell biztosítani számukra) hangoztatta az 1832-36. évi pozsonyi országgyűlésen. Felszólalásaiban az örökváltság a közteherviselés és a magyar nyelv ügye mellett állt ki. Felismerte, hogy egységes nemzetről mindaddig nem lehet beszélni, míg a népérdek szó alatt három érdek él: a nemesség, a polgárság és a a parasztság érdeke. Kölcsey egyike lett a reformellenzék vezéreinek. Közéleti tapasztalatait az Országgyűlési Naplójában írta le. Egységes nemzetet akar, de elképzelése nem talál a megyénél visszhangra. Így 1835-ben híressé vált búcsúbeszédében lemondott, s utoljára hívja fel a főurak figyelmét: „Jelszavaink valának: haza és haladás”.

E szemlélete határozta meg líráját is.

A kor legjobbjait átható nagyszabású érzéseknek és eszményeknek költői kifejezésére a romantika kínálkozott a legalkalmasabbnak. A romantika, mint stílusirányzat Magyarországon összefonódott a reformkorral. Eszméi közül a honszeretet volt a legjelentősebb. A romantika a nemesi patriotizmusnak, a hazaszeretetnek a leghatásosabb irodalmi eszköze lett. A dicső múlt és a sivár jelen összehasonlításának az volt a célja, hogy abban a társadalmi közegben megoldásra váró feladatokra buzdítson. A líra lelkesít, hazafias érzelmeket szít, de tud fájdalomról, csüggedésről is vallani.

Kölcsey politikusként, költőként, esztétaként, tanulmányíróként és pedagógusként is a haza és haladás gondolatának ügyét szolgálta. Lírájában a magyar társadalom vétkeit ostorozta, és a szabadságharcos hagyományokat elevenítette fel, így a Himnuszban, a Zrínyi dala és Zrínyi második éneke című ódáiban. Nemzeti hagyományok című tanulmánya népünk történetiségéről és eredetiségéről szóló tiszta népköltészeti forrás, mely a népi kultúrában rejlő megújulási lehetőségekre hívja fel a figyelmet. Parainésise filozófiai végrendeletként foglalja össze erkölcsi elveit, intelmeit, tanítási módszereit. A tevékeny hazafiságot emeli ki unokaöccse számára. A mű központi kérdése: az emberiség és a haza szeretete. Meggyőződése, hogy az emberiséget csak a hazánk keresztül szolgálhatjuk.

Nem hiszem, hogy van olyan műalkotás, mely nagyobb hatással lenne történelemszemléletünkre, mint a Himnusz, amely a magyar nemzet felemelkedésének eszményét énekli meg. Az országos pusztulás láttán az Isten szánalmáért rimánkodik a költő a jobb jövő érdekében. Úgy látja, hogy a nép sorsán önmaga már nem tud változtatni, csakis az Isten kegyelme nyújthat segítséget. Áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért könyörög.

Egyszerre világ- és költészetszemléleti válság volt ez az időszak a költő életében. 33 éves a vers írásakor, s ekkor még nem lát olyan társadalmi erőket, amelyek segíthetnének hazáján. Önmarcangoló tépelődéssel szemléli népét: „S ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből, /Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” A költő csak könyörögni, imádkozni tud, de cselekedni még nem. A versben megnyilvánuló fájdalmas önbírálat a török hódoltság korabeli magyarságának nehéz bűntudatára emlékeztet. Nemhiába írta Kölcsey alcímül a költemény elé: „A magyar nép zivataros századaiból”. A költemény címével és egyben műfajával is kihangsúlyozza a sajátos történelemszellemet, melyben a magyarság múltját a jó sors határozta meg, de a nemzet bűneivel eljátszotta jó sorsát, s magára vonta Isten büntető haragját. A bűnöket nem részletezi a költő, csupán egyet emel ki közülük: a széthúzást, az önpusztítást, a nemzeti egység hiányát. Nem véletlenszerű e kiválasztás: az alkotó e tényben látja a nemzeti bajok folyamatos forrását. A Himnusz jól érzékelteti, milyen érzések, vágyak töltötték el a magyar nemesség legjobbjait a reformkor küszöbén. Kölcsey a függetlenség visszaszerzésének akarását ösztönözte, újraélesztette a nemzeti hazafiság érzését.

A Himnusszal egy évben születik a Vanitatum vanitas (Hiúságok hiúsága), amely a komor pesszimizmus verse. A mulandóságot rezignált (sorsába beletörődő) bölcsességgel kénytelen tudomásul venni. A vívódó keserűség hangján a végzetszerűség is megszólal.

A Himnusz után nyolc évvel későbbi alkotásában, a Husztban, tanításának szigora már parancsban összegződik: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” A múltról álmodozó, merengő hazafiság ellen irányul a költő üzenete, s vele szemben tetteket, a valódi építést és alkotó munkát követeli. A cselekvő hazafiság verse ez.

Az Emléklapra című epigrammájában is a cselekvő hazaszeretetet fogalmazza meg: „A haza minden előtt.”

Kölcseyt a politikai pálya nagyon lekötötte, de feljegyzéseiből tudjuk, milyen felemelő feladat volt számára, hogy küzdhet és munkálkodhat a hazáért. Ennek a harcnak azonban megvolt a maga mélypontja is. 1830-ban írja a Zrínyi dala című költeményét, melynek eredeti címe: Szobránci dal, mellyel a cenzúrát kellett megtévesztenie. Nem is dal a költemény, hanem drámai párbeszéd a vándor és a költő között. A költőt lehangolják a Szatmár megyében uralkodó társadalmi, politikai gondok, az adózó nép állapota, a paraszti nyomorúság. Ez a hangulat szüli a párbeszédre épített nagy alkotást. Zrínyi és a költő fájdalmas dialógusából kiderül, hogy már nincs igaz magyarság, a nemzet már csak nevében él. A kérdező Zrínyi és a feleletet közvetítő költő párbeszéde mögött ott érezzük a nemzethaláltól való szorongás gondolatát. A legsúlyosabb ítéletet a párbeszéd utolsó tagja mondja ki. A vándor a népet keresi, „mely pályát izzadni, s izzadás közt hősi bért aratni / Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt”, melyre a könyörtelen választ a költemény befejező versszaka adja.

Ilyen keserű ítéletet Kölcseynek egyetlen kortársa sem mondott Magyarországról. Az a pesszimizmus, amely Kölcsey hazafias verseiben már korábban felbukkant, itt éri el a tetőpontját. Ez a borúlátás hűen mutatja Kölcsey akkori élethelyzetét, melyet az ellehetetlenült politikai életben érzett. A cselekvésben gátolt, eszméit megvalósítani nem tudó politikus-költő keserűsége ez, aki teljesen magára van hagyatva. Ez azonban nem az emberiség ügyéből való kiábrándultság pesszimizmusa, hanem azé a harcosé, aki már nem bízik abban, hogy társaival együtt mennek az emberi haladás célja felé. Ez, a nemzethaláltól való szorongás sokakra hatott a reformkorban.

Nyolc évvel későbbi (1838) versében, a Zrínyi második énekében ismét feleleveníti ezt a tragikus párbeszédet, de Zrínyi itt már a megszemélyesített Sorssal perel a nemzet fennmaradásáért. Logikus folytatása ez a Zrínyi dalának, de ott még két egyenrangú fél vitázik a nemzeti lét sorskérdésein, itt azonban a Sors már önhatalmú lény, s akarata végérvényes. A vers a Herderi jóslat nemzethalál rémét vetíti előre, s a Sors kimondja a kegyetlen ítéletet: „... más hon áll a négy folyam partjára”.

Ugyanebben az évben írja meg Rebellis versét, melyben a lázadó Kölcsey az elmulasztott történelmi lehetőségek miatt tesz szemrehányást. A költő új hangja is megnyilatkozik, amikor felhívja a figyelmet a nemzeti függetlenség kivívására, és sürgeti a polgári átalakulást.

Ezekben az években költészete és írói munkássága is új hangot kap. Tiltakozó feliratokat szerkeszt a sajtószabadság sérelme tárgyában, a bebörtönzött Kossuth és az országgyűlési ifjak védelmében. Készült a Wesselényi-perre, ahol ő lett volna a védőügyvéd.

A halál 1838-ban 48 évesen ragadja el a költőt, a filozófust és a politikust, azt az embert, aki irodalmunk egyik legrokonszenvesebb egyénisége.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit - 33-36. o. - ITEM Könyvkiadó)


Vörösmarty Mihály: Előszó



I.
a) Történelmi háttér
b) Vörösmarty Mihály költészete
II.
a) A költő lelkiállapota
b) A vers felépítése
c) Az évszakok
d) A vers üzenete
III. Összegzés


A szabadságharc leverése a magyar nép történetében fordulópontot jelentett. A bukás a reformkori haladás és a nagy bizakodás időszakára tett pontot. A vívmányok, mint a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés vagy a nemzeti függetlenség kérdése, mind kilátástalanná váltak. Az elkövetkező időszak pedig nemcsak a magyarságot, de egész Európát megdöbbentette, hiszen Haynau rémuralma és a Bach-rendszer két lábbal tiporta az emberi és polgári jogokat.
Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a költők életszemlélete gyökeresen megváltozott. A legjobban talán Vörösmarty Mihályra igaz ez a megállapítás, aki végig hitt az igaz eszmékben, és a lelkesedés odáig vitte, hogy megírja a Harci dal című költeményét, pedig azelőtt mindig a mérsékelt, visszafogottabb hangnem jellemezte. A bukás mélyen megrendítette, szinte teljesen elhallgatott benne a költő. Csak néhány verset írt, de ezek közül való költészetének egyik legnagyobb, legérzelmesebb darabja, az Előszó.
A költemény értelmezésében nagy segítséget jelent, ha figyelembe vesszük ezt a lelkiállapotot. A versben megénekelt időtartam egy kozmikus év, tavasztól tavaszig tart, de a költemény végén teljesen mást jelent már ez az évszak.
Egy ember számára kisebb megkülönböztetéssel mind a négy évszak – ha nem is teljesen – egyformán szép. Mindegyiknek van valami szépsége, értelme.
A műben az évszakok nem hétköznapi jelentésükben jelennek meg, hanem jelképes értelmük van, ezek hordozzák a mondanivalót.
Könnyed, kellemes képpel, a tavasz pezsdülésével indul a vers, amelyet a tiszta ég és a zöld ág teremt meg. Az ember és a világ harmóniájának képei ezek. Ezután elevenedik meg a táj, és könnyen ráismerhetünk, hogy Vörösmarty itt a reformkort jeleníti meg. Azokat az értékeket mutatja be, amelyeket a legfontosabbnak látott. Az embert a szorgos hangyához hasonlítja, kiben „a szellem működött, / Lángolt a gondos ész”. Az emberek szorgosan dolgoztak egy szent cél eléréséért. Az élet pezsgő volt, nemcsak a kéz, hanem az eszme is dolgozott, és mindenkiben ott élt a remény.
A béke megszemélyesítése is ezt hangsúlyozza, minden fáradságot megér ez a munka, hiszen az emberek boldogságáért folyik.
A „szív remélt / S a béke izzadt homlokát törölvén / Meghozni készült a legszebb jutalmat, / Az emberüdvöt, mellyért fáradott”. A legkifejezőbb igék itt: virított, küzdött, működött, lángolt, remélt, izzadt, fáradott. A múlt idő érzékelteti, hogy a változás, amit mindenki vár, rossz irányba fog bekövetkezni.
A következő sorban pedig a természet harmóniájával egészül ki a kép.
Ez a szent cél érik be és jelenik meg abban az egységben, amelyet a nyár jelképez. A levegő vibrálásából érezhetjük, hogy valami csodálatos dolog van készülőben, amely által az egész világ megváltozna, újjászületne. Ez a szent szó már hallhatóvá is válik,nagyságát pedig a két ellentétes főnév, a mélység és magasság emeli ki.
A „reszketett a lég”kifejezés érzékelteti az emberek lelkiállapotát, az izgalmat, amit a várt és remélt öröm és a remény keltett fel. Az ész, erő és „szent akarat” összefogásának következményeként az emberek jobb kort vártak.
Az emberi remény „Megszülni vágyván a szent szózatot, / Melly által a világot mint egy új, egy / Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje”. Az izgatottság fokozódik, s eléri tetőpontját, „S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillanatig.”
Még a világ is megállt forogni tengelyén, de érezhetjük, hogy valami iszonyú pusztulás van készülőben. Ezt erősíti meg a mély csönd, amely most nem nyugalmat áraszt, hanem feszültséget teremt, vihar előtti csendet.
És ekkor „Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt”. Kitört az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, és nem a várt irányba fordult el.
Egy rövid tőmondat vezeti be a hatalmas pusztulás képét. Különösen borzasztó a két megszemélyesítés, ahogyan a vész emberfejekkel labdázik, és emberszívekben dúlnak lábai. Ezek az erőteljes képek jellegzetesen a romantikát idézik. A nyár a költeményben csak logikailag van jelen.
„A vész kitört.’ S itt már az őszben járunk. Kemény, hideg jelzők és megszemélyesítések érzékeltetik az akkori állapotokat, az emberek fájdalmát, a nyomort. Ez a helyzetkép pontosan az első rész ellentéte. Az élet elhervadt, a szellem sem dolgozik már. A tiszta égnek nyoma sincs, elsötétült és vad villámok cikáznak át rajta, mint az istenek haragja. A vész pedig egyre csak tombol, amelyet a hasonlat és a hanghatások tesznek érzékletesebbé. Megfigyelhető a hangok közötti különbség is. A vész erőteljesen ordít, és a nyomorba döntött népek halk sóhaja ellentétben áll egymással. A szabadságharc bukásának fájdalmas képei ezek. A lángoló ész helyett itt már „a szellemek világa kialutt”, s a fény, a béke helyett „az elsötétült égnek arcain” vad fény dúl. A vész, mely „folyton folyvást ordított”, immár egy „veszetté bőszült szörnyetek”. Az emberek szenvedését, a nyomort, a halált leginkább ezek a szörnyű kifejezések mutatják: „szétszaggatott népek”, „csonthalmok”, „nyomor gyámoltalan feje”. Itt is megszemélyesítéssel találkozunk. A nyomor városokon uralkodik.
A következő sor hirtelen csendet teremt. És eljött a tél. „Most tél van és csend és hó és halál.” A téli táj, a természet jól szimbolizálja az akkori társadalmi állapotot. Minden fehér, tél van. „A föld megőszült.” Hirtelen minden más lett, szomorú. Élettelennek érzünk mindent. Az emberekre tört szenvedést, nyomort s ezek hirtelenségét érzékelteti a költő azzal, hogy a föld „egyszerre őszült... meg”. A föld, mely tudja, hogy mi történt, mi megy rajta végbe, „elborzadott... és bánatában ősz lett és öreg”. Itt látjuk Vörösmarty bírálatát az emberről.
A fagyos lehelet érzetét a hó és a halál alliterációjával és a lágy „l” hangok segítségével éri el a költő. Könnyen észrevehető, hogy ez a szabadságharc bukását jelképezi. Az őszülés viszont nem szokványos, nem szálanként, hanem egyszerre őszült meg a föld. Ez utalás arra, hogy a szent cél, a nagy eszmék nem maguktól sorvadnak el, hanem kívülről, brutálisan verték le őket.
A pesszimizmust és a mély bánatot érezhetjük azokból a sorokból, ahol Vörösmarty az emberről ír. „E félig istent, félig állatot” sor erősen istenkáromlásnak hangzik, e pusztulásért magát az Istent is hibáztatja, hogy nem avatkozott közbe, nem akadályozta meg a vészt.
A természet körforgásából adódóan ismét tavasz lett. Igen, de ez a tavasz már egészen más, mint amilyen az első volt. Más mondanivalót hordoz most.
Az „első tavasz” esetében úgy is mondhatnánk, hogy az évszak szépsége, üdesége, frissessége harmóniát teremtett az emberek lelkében. Összhang volt a természet és az ember között. Erről a bukott szabadságharcot követő tavaszról azonban ezt már nem mondhatjuk el. Itt a megújulás nem természetes, ezt fejezi ki a vendéghaj képzete is. A megszemélyesítések mindezt megerősítik. A természet virágba öltözik, és a fagy is felenged a szemén, de a következő sorban már arról van szó, hogy az arcát illattal kendőzi el. Ebből a takargatásra, valaminek a leplezésére asszociálhatunk, és arra, hogy nincs benne őszinteség. Ez meg is jelenik: az ifjúságot és a jókedvet csak hazudja ez a természet.
Az ember sorsa, lelkivilága, érzései nem úgy változnak – olyan körforgásszerűen -, mint a természet világa. És nem is tudnánk úgy változni. Itt tehát ellentétben áll a két világ egymással. Az emberek már nem úgy boldogok, mint azelőtt. Vagy csak színlelik a boldogságot. Ezért írja Vörösmarty az utolsó sorokat így: „S az agg föld... illattal elkendőzött arcain / Jókedvet és ifjuságot hazud: / Kérjétek akkor ezt a vén kacért, / Hová tevé boldogtalan fiait?” Gyönyörű ez az utolsó kép is, ahogy folytatja a földnek az élők tulajdonságaival való felruházását, megszemélyesítést. Egy nőnemű lénynek érezzük, hiszen „bársonyba öltözik”, „elkendőzött” arca van s „boldogtalan fiai”.
A költemény tehát tökéletesen átöleli az 1825-től 1850-ig tartó időszakot. A reformkort s annak hevületét, a lelkesedést, a szabadságharc bukását, a nyomort, a csalódást és a bukás utáni állapotot, a szomorúságot, melyet Vörösmarty elől nem tud eltakarni a tavasz, a természet szépsége.
Az, hogy Vörösmarty Mihály a kiteljesedett romantika legnagyobb költőjének tekinthető, ezt a verset tanulmányozva is látható. A képek mozgalmassága, kifejezőerejük, a szokatlan, de ugyanakkor nagyon is hatásos és erőteljes szókapcsolatok, megszemélyesítések jól mutatják ezt. Úgy érzem, fontos a színek és hangok világa is e költeményben. Az ember szinte maga előtt látja a tavaszt, érzi melegségét, illatát, magával ragadó lendületét. Ugyanígy a továbbiakban a tél zordságát, hideg keménységét s az ezzel kifejeződő nyomort, szenvedést.
Az egész költemények érződik, hogy Vörösmarty teljesen átélte, átérezte ezt az időszakot, s nagyon jól látta az emberekben végbemenő változásokat, a „meghervadt életet”. Mindig is komolyan foglalkozott az emberek és a nemzet gondjaival, szívén viselte azokat. Joggal tekinthető a haza és emberiség költőjének.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit - 49-52. o. - ITEM Könyvkiadó)