2011. nov. 16.

Kerényi Frigyes: Boldog világ


A dalvilág boldog világ,
És népe oly szelíd!
Itt bizton elteszem magam
Ha van, mi háborít.

Kis lombos nyári sátor az,
Hol nincs forró sugár,
Hol fel s alá a képzelet,
Mint házi lányka jár.

És édes múltat, szép jövőt
Piros füzérbe fon -
S oly lágyszelíden mondja el,
Mi jót remél a hon!

És túl a lombon, messze künn
A zúgó élet van;
Csak résen át tekintem én
Oly csendes-boldogan.

De hajh! merülni kell közé,
Mert tettre hí a kor,
S csak az király az életen,
Ki véle egybeforr.

A dalvilág boldog világ!
Künn más nap süt reám -
Olvadni fog, mint hópehely,
Mit ott benn álmodám.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Lenke



I.
Hol, mint elaggott óriás,
Dunának partinál,
Merengve fényes múltjain,
Visegrád romja áll:
Hajh, szebb világ volt egykoron
A víg és népes várfokon!
Egy nagy király enyhíté itt,
Kedv közt királyi gondjait.

Virágkert volt a vár alatt,
A kertben kis leány,
És szívigéző kellemek
A lány arculatán.
A szép kis kertészlányra néz
Epedve sok fényes vitéz -
De ő kincsért nem esdekel:
Kincstára a kigyúlt kebel!

Az est ha jött, lágy pázsiton,
Körüle lombos ág,
Ült Lenke szép virági közt,
Ő a legszebb virág.
S zöld köntösében egy vadász,
Kiben még ifjú vér csatáz,
Enyelgve lejt és úgy örül
A legszebbik virág körül.

Megkedvelé a fürge, víg,
Ártatlan kisdedet
S jött a vadász minden napon,
Ha csendes estve lett.
Enyelgni jött negédesen -
Várt Lenke rá szerelmesen,
Kinek, midőn nap alkonyult,
A legszebb hajnal felpirult!

II.
Midőn hegy-völgy levetkezé
Zöldellő fátyolát,
Ősz jöttinél a vári nép
Budára zajlott át.

Szép Lenke nyugtalankodik,
Mosoly nincs ajakán -
Néz lomb közől, nyiláson át,
A távozók után.

Csak a vadászsereg felé
Tekintget untalan,
Aggódva, mert nem látja azt,
Kiért oly nyugtalan.

Hogy elhagyá hitetlenül
S most vissza sem tekint,
Ez költe a leány szívén
Gyötrelmet s néma kínt.

Lassúdadan haladtanak
A bánatos napok -
Ősz apja mond: "jó gyermekem
Miért e bánatok?"

"Ne búslakodj’ leány, az agg
Apát vidítni kell!"
De Lenke hallgat s szó helyett
Hulló könnyel felel.

Melyet nem ismert ekkorig,
A bú, szívére hat -
És elhervasztja arcin a
Piros virágokat.

Azóta jött s elszállt a tél
Zordon fuvalmival,
Tavasz lőn és az ifjuló
Berekben cseng a dal!

Kedves helyén, lágy pázsiton,
Körüle lombos ág,
Bús Lenke ül virági közt
Most a halvány virág.

Víg s népes a királyi lak,
Benn a vadászsereg:
De azt, kit olyan égetőn
Szeret, nem látja meg.

Lenkét a sírnak érlelék
A kínos érzetek!
Egy csillagos szép éjben a
Halál csókolta meg.

Sírjához atyja vérező
Szívvel kísérte el,
S a sír felett szoborként áll
Fehérlő fürtivel.

S az egykor oly boldog helyen,
Felette lombos ág -
Ott nyugoszik virági közt
Az elfonnyadt virág.

III.
Jár egy komoly tekintetű
Vadász a sír körül,
Melyen a megfosztott, szegény
Agg kertész búban ül.

Nem sejti ez, hogy oly közel
Dicső királya van,
Ki szánakodva osztozik
Nehéz fájdalmiban.

Mátyás király az álvadász,
Ő járt enyelgve itt,
A lány vidám tekintetén
Feledni gondjait.

Alvó leányka, kell-e szebb
Emlék vagy síri jel,
Mint a könny, mely a nagy király
Szemében ünnepel?

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Lugasban


Ültünk szépen a lugasban,
Arca mellé kedvesemnek
Csintalan kis ág hajolt be,
Félrehajtja - újra ott van!

Bárha ártogat szememnek,
A kis ágat oh ne törd le!
Mért nem ül a pajkos honn?

Mit keres szép arcidon?
"A rózsához - súgja rég -
Zöld levélke illenék!"

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Embergyűlölő



Mondod: rossz a világ,
Bántók az emberek -
Az élet köztök egy
Zajongó förgeteg!

Állasz magánosan,
Miként kopár sziget,
Az élet tengerén -
Gyűlölség van veled.

Tűrd hát békével a
Zajgó hullámokat -
Szigetnek partihoz
Tolul az áradat.

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Kerényi Frigyes: Talán



A kert tavaszló
S örömre int;
Mégsem virágzik
Szivem szerint.

Mi haszna sarjad
Ezernyi lomb?
Hiába lángol
A rózsadomb.

Az elczikázó
Madár dala,
Tegnap szelídebb,
Édesb vala.

Tompán tekintem
A nyilt eget,
Elszétterűlni
E táj felett!

Utána nézek,
Kedves helyén,
A csintalankát
Nem látom én.

Ki tőlem elvesz
Éjjelt, napot,
Ki most szememre
Felhőt hozott.

Talán, hogy elbútt
S magába szállt:
Lantom verése
Szivet talált?

Epedve vágyom
Egy szó után!
Igent felelne
Talán, talán?

(Forrás: Kerényi Frigyes összes költeményei – Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp., 1875.)

Eminescu: Elválás



Drága angyal, tőled egy emléket kérjek?
Nem vagy már magadé, mert téged kérnélek.
Szőke fürtid közül nem a hervadt rózsát,
Mit kérek, csak az, hogy feledésnek adj át!
Fájdalmas emléke letűnt szerencsémnek
Hadd enyésszen az is, mint egy elmúlt ének,
Más és más hab susog, s régi csak a patak,
Bánat között mit ér, ha az emlék marad?
Hogy eltűnjünk innen sorsunk, azt kívánja
Mint egy árnyék álma, mint egy álom árnya,
Miért mától fogva gondomat viseljed?
Mért számlálnál napot, múlót holtak felett?...
Mindegy ha meghalok ma vagy pedig holnap,
Tudom, hogy csakhamar felejteni fognak,
Jobb ha nem emlékszik senki többé reám; -
És a múltakra, ha visszagondolsz leány
Setét legyen az árny, mely fátyollal vonja
Mintha soha egymást nem ismertük volna,
Mintha vágy tanyája nem lett volna lelkem,
S hogy úgy szerettelek, megbocsátod nekem?
Hadd tűnjék el éltem, ne törődjél velem,

Fáradt pillám alatt jegecedjék szemem,
S majdan ha a porom visszatér a porban.
Akkor ki tudja majd, ki vagyok és honnan?
Hogy honoljon velem örök nyugodalom,
Imádkoznak értem gyászos, síró hangon.
Vágyam, hogy valaki közel jöjjön hozzám
S mondja ki a neved lehajolva reám
S aztán hagyd dobják ki útszélre a testem,
Mert jobb dolgom lesz ott, mint talán e percben;
A kék messzeségből hollócsapat szálljon,
Fedje el az eget lezárt szempillámon,
Orkánok jöjjenek, ragadjanak vélek,
Testem földnek adva, szívemet a szélnek!...

De te virulj szép lány, mint a májusi nap,
A te ajkad bíbor, szemed esti csillag,
S amint most csodálnak, lássanak virulni
S ne tudj rólam, amint én sem fogok tudni!

(Ford.: Brán Lőrinc)
(Forrás: Román Költőkből – Nagybánya, 1910.)

Eminescu: Mortua est



Pislogó mécs, mely ég nyirkos kripta falán
Harangnak kongása az éjféli órán
Egy álom, mely szárnyát fájdalomba mártja,
Úgy költöztél te is egy másik hazába.

Elmentél, amikor derűs virány az ég
Ezüst vizek felett csillag özöne ég.
S a bárányfelhőket, mik úsznak a légben
Az éj királynője világítja szépen.

Látlak téged! mint egy fényes ezüst árnyat
Az égbe indulva felemelve szárnyad.
Felhők között jársz már oly bús halaványan
Fénysugár esőben csillag havazásban.

Egy sugár, mi viszen, egy dal emel téged,
Fehér márvány karod kebeledre téve:
Ezt a káprázatot elbűvölve nézem, -
Ezüst van a vízen és arany a légben.

Hogy halad az űrben a te tiszta lelked,
Nézem visszamaradt fehér hideg tested,
Hosszú ruha rajtad, koporsóban vagy már,
S ajkadon egy mosolyt felejtett a halál.

És kérdem lelkemet, melyet mar a kétely,
Te halavány angyal tőlünk mért mentél el?
Nem voltál te bájos, eszményi és tiszta?
Vagy tán csillag voltál, mely égbe tér vissza?

Tán lehet, hogy ottan tündérvárak vannak,
Miket arany ívvel csillagokból raknak,
Tüzes patakokkal és ezüst hidakkal,
Gyémántkő partjukon zengő virágokkal!

És te ottan haladsz, te isteni alak!
Napként ragyog szemed, sugárból font hajad,
Arannyal behintett kék ruha takaród,
Ékköves koszorú övezi homlokod.

A halál egy Cháos, csillagoknak árja,
Míg élted lázadó álmoknak hazája;
Egy világ a halál, napok rózsák benne,
Míg élted egy üres, egy egyhangú rege.

Vagy tán lehetséges? oh! hogy higgyem én el!
Hívő eszemet már megszállja a kétely!...
S ha csillagok hullnak s kihűl a nap itten,
Nem-e azt kell hinnem, hogy semmiség minden!? -

Az ég kárpitja is tán leszakad, széjjel
S alá hull a semmi kietlen éjével,
Fekete lesz ege a setét világnak,
Mint múló prédája az örök halálnak.

És akkor, ha így lesz, meleg leheleted,
Nem tér vissza beléd sem az örök lelked;
Akkor édes hangos néma leszen mindég,
Akkor ez az angyal pornál nem volt egyéb.

És mégis te halott, te szépséges agyag!
Hozzád érintem én eltörött lantomat,
Nem panaszlok többé, te ott vagy már távol
Odatévedt sugár világ cháoszából!!...

S azután; ki tudja, mi volna jobb itten?
Lenni vagy nem lenni? mert azt érzi minden,
Hogy az, ami nincsen, fájdalmat nem érez
S fájdalomé éltünk, nem a gyönyöré ez.

Lenni? Egy őrültség, egy sivár gondolat,
Meghazudtol füled s szemeid megcsalnak,
Mit egy század állít, más tagadja lenni;
Egy sovány álomnál többet ér a semmi.

Testet öltött álom kergeti az álmot,
A sír szája pedig nyitva vár reájok,
Gondolatim pedig agyammal nem bírnak,
Bolondként nevessek? átkozódjam? sírjak?

Minek is? hisz minden nem őrült fogalom?
Vagy a te halálod mért történt angyalom?
Vagy van-e értelme, te mosolygó alak?
Hogy csak azért éltél, hogy sírba zárjanak??

Hogyha van értelme visszás, áteista
S halvány homlokodra nincsen Isten írva...

(Ford.: Brán Lőrinc)
(Forrás: Román Költőkből – Nagybánya, 1910.)

Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – VI. Ahol én lakom

B.-Hunyad,1893.dec.

Le kell írnom hol lakom. Hát itt lakom B.-Hunyadon, a hol születtem. B.-Hunyad Kalota­sze­gen van és van Kalotaszegen még sok minden, a mit dr. Jankó bácsi leirt egy nagy könyvben; de én elő tudom sorolni egy kicsiny lapon is, mivelhogy még nem vagyok nagy.

A kertünkből - és mások kertjéből is - el lehet látni a Vlegyászára, ez egy nagy hegy a havasok fölött, azt mondják, hajdan tüzet ontott, most már megvénült, kihűlt és megőszült: még nyár­ban is van rajta annyi hó, mint egy fehér galamb. Jó lenne azzal a nagy szünidőn havazódni!

Ezen a havasormú vén Vlegyászán vannak nagy barlangok, a barlangokban sok, sok őskori csontváz, madarak és mindenfélék csontjai. Aztán a hegység aljában rengeteg fenyvesek sötét­lenek; a fenyvesek között van az a hely, hol egy ifjú hős sírját a tavasszal megkoszorúzták. Mi is elmegyünk néha hős Vasvári Pálnak a sírjához; de csak akkor, midőn magunkra mehe­tünk apával, mamával.

A honvéd-temetőhöz közel búg egy gőzfűrész és hasgatja az óriás tönköket; estve pedig fehér fényességet szór a sötét fenyvesre; a gyárbeliek villamfény mellett telefonon beszélnek azok­kal, a kik távol laknak az ősrengetegtől. Na, de én Bánffy-Hunyadon lakom és azt mondták, hogy onnan írjak, a mit tudok.

Azt tudom - mert egész nyáron abban vagyunk - hogy az ethnografus és festő bácsik, a kik csapa­tostól járnak erre - eddig még nem igen tudták, mi az a Kalotaszeg; azt hitték, hogy egy falu, hát pedig egy egész vidék; ennek a vidéknek főhelye Bánffy-Hunyad. A kik ide jönnek, azok nagyon dicsérik ezt a helyet és egyre ismétlik: érdekes, nagyon érdekes! De amit ők érdekesnek találnak, abban mi Bélus öcsémmel semmi szépet nem látunk és csodálkozunk is rajta, hogy miért töltik efféle kutatásokkal az idejöket. Milyen jól ellabdázhatnának ez alatt! Bezzeg mi azt tennők, csak lenne hozzá való időnk; de nekünk mindig tanulni kell!

Ezek a tudós bácsik előbb a paraszttelkek udvarain szemlélődnek; nézik a leveles kaput, a csűr oldalát, a ház fedelét, aztán bemennek, dicsérik a kancsókat, a varrottas párnákat... jaj! be unalmas ez nekünk! De azért vezetjük házról-házra őket, mivelhogy a mi vendégeink.

Az már sokkal mulatságosabb volt, mikor tavaly Munkácsy bácsival a vásárt jártuk és keres­tük az Árpád vezérünk képéhez való alakokat. Különösen tetszett nekünk, mikor egy rongyos oláhnak azt mondták, hogy adja oda a festőnek rajta levő rongyait, kap helyébe újat. A vedlett bocskora helyett csizmát. Az oláh csak csóválta a fejét és nem állta a vásárt. De édes apa közbe szólt, mire az oláh felcserélte rongyos ruháit az újjal, de közben akkorákat sóhajtott, hogy az csupa kacagás volt.

Az is tetszett nekem nagyon, hogy másnap, mikor az iskolába mentünk, a fiuk mind körü­löttünk gyűltek és azt kérdezték:

- Igaz, hogy tegnap nálatok volt a király?

- A festő-király hogy nálunk volt, az igaz.

No, de ez már nagyon régi dolog. Azóta rendkívül sokan megfordultak ott, „a hol én lakom” (ez a címe annak a kihagyott munkának, a mit nekem most meg kell írnom). De még mindig nem igen tudják a tudós bácsik, hogy Kalotaszeg falu nincs. Valamennyi mind oda kívánkozik. Aztán megelégednek B.-Hunyaddal is, mert az mondják, hogy ily festői tájviseletet sehol sem látnak és a leányokat lábon járó tulipánoknak nevezik és nagyon dicsérik... mindent dicsérnek.

A legények is lábon járnak és tulipánjok is van a szűrjökön és mellrevalójokon. Nagyon tetszik nekem, mikor a lakodalmas vendéggyűjtőben utcahosszat táncolnak és összeverik a sarkantyújokat s bokrétás kalapjukat kissé félrecsapják, akkor olyan délcegek; szeretem e legénységet nagyon.... Csak egyszer még sem szerettem! Ez akkor volt, mikor leitatták őket, ráküldték édes apára. Édes apa akkor választási elnök volt; megrohanták és a fejét öt helyen zúzták be.

- Igen, de nem halt ám bele! szokta mondani a kis öcsém.

- Nem bizony, mert koponya sem terem más helyen olyan, mint Kalotaszegen, s még itt is éppen ott, „a hol én lakom”.

Sándor.

(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)

Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – V. Sebesvár

Körös völgyében az első megállapodásunk az icipici Tündérvárnál volt, az utolsó helyünk a szürke Sebesvár omló falainál lesz.

A Tündérvár egy sima sziklaoldalhoz van tapasztva és parányi ablakán röpködnek be a tündérkék; Sebesvár egy magas zöld halmon áll és onnan gyönyörű a kilátás. A bástya omló, vastag falán rózsaszín virágot hajt a fülfű. A falakról le lehet látni a várudvarra; a várudvar tele tömött cserjével, kúszó szederindával; a cserjék között nyulacskák futkosnak és nagyon tetszik nekik, hogy oda be nem tud jutni a vadász. Az összefonódó indákon madarak éne­kelnek; de sem a madarak, sem a nyulacskák nem tudnak semmit a vár múltjáról. Éjjelenként a tudós bagoly huhog valamit: rablásról, sok-sok vérről, a várnak felgyújtásáról, de mindezek nem valami víg dolgok, a tündérkék sem szeretik, azért éjjenként el is kerülik a romokat.

Szebb a Tündérvár környéke a tündöklő vízeséssel, a vízben ringó ezer meg egy csillaggal. De nappal szívesen időznek a bástyán nyíló rózsaszín virágszirmok között és hallgatják a madarak énekét és nevetnek a nyulacskák tapsi fülén.

És most Isten veled te bájos Körös-völgy! Hipp-hopp! teremjünk Bánffy-Hunyadon, a hol a tündérek helyett vidám gyermekekre lelünk.

(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)

Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – IV. Janka néni

Mikor a nyár szétteregeti lombsátorát és a zöldet tele hinti színes virágokkal, a madarak egyszerre csak nagyon vígan kezdenek csicseregni.

A Körös fodros vizében lubickolnak Csucsa gyermekei és megértik a madarak örömét; nyár van, nyár van! Nem lesz már üres oda fenn a sziklatetőn az a szép ház. Az ablakok kinyitják fényes üvegszemöket és pirosas fénnyel mosolyognak elő a zöld lombok közül. Eljőnek azok, a kiket úgy szeretnek, a porban játszó parasztgyermekek is. Reggelenként és piros al­kony­ban végig sétál az utcán az a mosolygós úr, a ki mindig megkérdi a kicsi gyermektől: „Van-e krajcár a zsebben?” - Persze nincs, de a mint megkérdi, tüstént lesz. Ott van a jó úr oldala mellett a szép tekintetű, áldott jóságú úri asszony, a ki mindig olyat kérdez a gyer­mekektől, a mire nyomban meg lehet felelni és szép szemével benéz a gyermek szívébe, azért tudja, mit mondjon, mit kérdezzen. Meg is szereti minden gyermek az első pillanatra. Aztán eljő az a fiatalabb úriasszony is, a kit jobban esik kisasszonynak nevezni; az is jó, olyan szé­pen meg tudja cirógatni a gyermekarcokat. Csak jöjjetek, jöjjetek minél előbb! A kellemes Lázár-villa környékén súgni, búgni kezdenek a fiatal fenyőfák; kopár sziklánál, csenevész bokornál nem volt itt egyéb; de jött az a jóságos asszony, méregetett, tervezett, aztán dolgozott a saját szép kis kacsóival is; bizony, neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk és szépen nevekedünk. - Mi is! feleli a rózsasor és kibontja kelyhét, hogy édes illattal fogadhassa az ő jó asszonyát, a ki ilyen puha otthont teremtett fának, virágnak és mindennek, a mi csak közelébe esik.

Még a tornyos kis „tekintő” is nagyon várja az asszonyát; bizony acélosabb a Körös vize, fehérebb a kanyargó országút, zöldebbek a hegyek, mikor látják, hogy olyan igaz gyönyörű­séggel néz rájuk valaki a „tekintő”-ből.

- Olyan jó itt, olyan édes a pihenés! - mondta egyszer az, a ki megteremtette ezt a bájos fészket - és a mint széttekintett a gyönyörű tájon, szemében megcsillant valami... úgy szereti a természet szépségeit, mint a gyermekeket; azt tükrözi vissza az a megcsillanó fényesség. Fáradtságos nagy munkája után bár lelne itt enyhe pihenést, üdítő nyugalmat.

Bájos Körös-völgy szép tündérkéi! szedjétek le a rét minden virágát, gyűjtsétek össze minden illatát és árasszátok el vele, ringassátok balzsamos szellővel, hadd üdüljön az, a ki letörülgeti a gyermekkönnyeket és szerető édes anyja oly sok kis leánynak. Édes jó kis tündérkék! okvet­lenül tegyétek boldoggá azt az áldott jó Janka nénit; bizony megérdemli!

(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)

Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – III. Bertuka

A Boncza vár nem is vár; hiszen a várak szürkék, komorak szoktak lenni, ez a bástyás szép épület pedig olyan vidám, olyan derűs, hogy éppen oda talál a Körös-völgy kellős közepébe. Virágot sem láttatok annyit, olyan szépet, mint a fehér vár körül virulókat. Fehér is van, piros is van, rózsaszín is van, de azért a vár legszebb virága mégis csak a kis Bertuska. Nézzétek csak, éppen oda van dőlve a kerítéshez és ragyogó nagy szemével a távolba tekint, mintha a zöld hegyek felett, a kéklő égből várna valakit; talán azt a fiatal szép mamát, a ki elszállt az égbe? elvitték az angyalok. És a kit az angyalok elvisznek az még a kis leányához sem jöhet vissza. Így hát csak onnan a habos kék fényességből néz az ő kicsike leányára és meghagyja a tündéreknek, hogy szálljanak a rózsaszirmok közé, gyöngyvirág kelyhekbe, s úgy ügyeljenek Bertukára; estve pedig, mikor pihenni tér, árasszák el illattal, hogy álma legyen édes. És Bertuka édesen is pihen, mert benn a várban is nagy szeretettel környezik. Csókkal altatják, csókkal ringatják. És reggel mikor felébred, énekkel fogadják a madarak is:

- Jó reggelt! Jó reggelt kis Bertuka! - Aztán Bertuka is jó reggelt kíván valakinek, a virágok között át fut a szomszédba; ott a Lázár villában van Janka néni....

Ha nagyobbra nő Bertuka, ő is a Janka néni leánya lesz és éppen úgy fogja szeretni azt az áldott jó Janka nénit, mint szereti Erzsike és a többi mind. Csak nőj nagyra kis Bertuka!

(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)

Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország II. Annuska

Annuska lakik legközelebb Tündérvárhoz s a tündérkék bizonyosan szeretik is nagyon ezt az aranyhajú kis szomszédasszonyukat. Mikor azon a tavaszi reggelen Annuskáékhoz mentünk Bucsára, meglestem a dolgot és láttam is valamit; most már Annuska is megtudhatja, hogy mit?

Jártunk, keltünk a halastavak között, - mert az Annuska édes apja sok, sok tavat készíttetett a pisztrángoknak és más halaknak. Tiszta ércfényű vizek ömlöttek, zubogtak a tavakba; ezüstfény áradt a zöldellő nyírfák fehér törzsei között és Annuska futott, futott fel a hegynek, honnan a forrás vize csörtet alá a piros pettyes pisztrángokra. Dús szőke haja utána lebegett és a virágos fákról felrebbentek a tündérkék, leszálltak az Annuska aranyhajára és ott csillogtak, ott himbálóztak és az nagyon szép volt: én láttam...

És azóta is, midőn a tündérkék végig röpdösik Körös-völgyi birodalmukat, meg-megpihennek a kis szomszédasszonyuknál.

Néha bolondos vidám dolgokat művelnek. Az Annuska édes apja készíttet sok szép csoda-tárgyat aranyos nádakból; mikor a tündérkék fáradtak, szépen összecsapják fényes fátyol szárnyacskáikat, betelepednek egy-egy kis fonatos nádkosárba, a karosszékek domború arany­rózsái közé és úgy pihennek. Gyorsan megy náluk a pihenés, csakhamar felröppennek és kezdenek bújósdit játszni a székek és díszes kosárkák hézagai között: - No, kapj meg, Annuska! - És szökdécselnek erre, arra, s ismét csak eltűnnek. De a spanyolnád-fonatosok, az a sok gyönyörű dolog ott marad és várja a tündéreket bújósdi játékra és még vár valamit - vevőket. Mert hát a székek, asztalok és kosárkák is szeretnének már egyet utazni: szétnézni a nagyvilágban; ők nem tündérek és így szívesen robognának a vasúton.

(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)

Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország - I. Körös völgye



Közületek a legkisebb is átlépheti a Körös vizét itt, ahol fakad. Az a hely pedig Bánffy-Hunyad mellett van: Körösfőn. Csak úgy bujdos a zöld fű között a picike ér; aztán mind nő, nő és Csucsánál már akkora, hogy fodros vizén tutajok úsznak; aztán folydogál szép csen­de­sen a bájos Körös-völgyön tovább. Mert a Körös-völgy igazán szép egy völgy: azon végig kell utazni. A ki velem jő, elviszem a kis Tündérvárig, onnan indulunk ki, beutazzuk az egész Körös-völgyet.

Azt mondja a rege, hogy hajdan tündérek lakták ezt a völgyet: vadvirágok kelyhén volt az éjjeli pihenésök, az édes otthonuk; de télire beköltöztek az izi-pici Tündérvárba. A Körös vize felett van egy óriás szikla, annak a közepén a sima sziklaoldalhoz tapasztotta valami tündérkéz azt a pici várat, a minél kisebb vár nincs ezen a világon. A „Tündér”-várral szembe mohás hegyről omlik alá egy gyönyörű vízesés, mintha csak a tündérkéknek akarna kedveskedni. A fehér gyöngyös vízeséshez rézsútosan áll a „Két püspök.” Kősziklából van a leomló talárjok is, a püspöki süvegök is; kezet adnak egymásnak és kő a kezük is; de a madarak igazi madarak, a mint ott csicseregnek a kőpüspökök vállán. Vajon az ici-pici Tündérvár lakóiban, vagy a vízesés ragyogó kristályában gyönyörködik mindig, mindig a mozdulatlan két püspök?

Úgy mondják, mióta vasút van és vonatok dübörögnek át a völgyön, a tündérek csak eltűntek, nem szeretik a széngőzfüstöt, aztán vonaton sem utaznak soha.

Pedig a tündérek nem tűntek el és most is láthatják azok, a kik szeretik - de igazán szeretik - a hegyet, völgyet, vizet, vadvirágot és az eget. Én nagyon szeretem, s azért láttam is sok-sok tündérkét a Körös-völgyben.

Egyszer éppen így történt az:

Bucsánál kiszálltunk a vonatról és gyalog mentünk a Körös partján. Szép tavaszi reggel volt; a víz fodrain ezer meg ezer kis aranycsolnak ringott; fehérmellű fecskék suhantak az aranycsolnakocskák felett és a vízen túl fehér virágban ringtak a kökénybokrok s az aljában fiatal pázsit zöldellt; aztán mintha aranyos zöld fátyol lebegett volna mindenfelé. Egyszer csak a zöldes fátyolon át meg-megcsillant valami: előbb egy, kettő, azután sok, sok; ki sem tudom mondani hány. Bizony tündérek azok! Már a leheletüket is érezni lehet, s ha azt megéreztük, akkor már látjuk habruhájok lebbenését, aranyhajuk csillogását, s tündérillat terjeng minden­felé és az olyan édes: jobb mindennél.

(Forrás: Gyarmathy Zsigáné: Erdélyország Tündérország – Mesék, igazak, apróknak, serdülteknek – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása 1900.)

Kosztolányi Dezső: Apa

Jánoska, aki hat éves koráig makkegészséges volt, egy júniusi délután hirtelen hányni kezdett.

Halványan, nyöszörögve feküdt a dívány szélén, bágyadt fejecskéjét a párnára ejtve.

Az apa épen hivatalba indult. Kezében a kilincs, fején a szalmakalap.

- Bemégysz? - kérdezte az asszony.

- Nem tudom.

- Maradj itthon, apa. A gyerek nagyon forró - tette hozzá németül, hogy ne értse a fiúcska és még egyszer megtapintotta homlokát.

- Akkor talán írok a főnöknek.

- Írd kérlek, hogy orvosért szaladtál.

Az apa megírta a levelet, kis gondolkozás után, mert utóbb jelenete volt a kései bejárások miatt, udvariasan jelentette, hogy a fiú súlyos beteg. Aztán elküldte a levelet a hivatalba, hol az akták reménytelen szaga terjengett.

Viharra készülő nyári délután volt, tinta-fekete felhőkkel.

A szoba egyszerre sötét lett, a színek elfakultak, tompa sárgaság borult mindenre, mintha az égbolt üvegharangja alól egyszerre kiszivattyúzták volna az utolsó korty levegőt is és a követ­kező pillanatban mindenki megfulladna.

Villanyt gyújtottak.

Kalapáló szívvel járkáltak le-föl s szinte vakon meredtek a hőmérőre, melynek higanyoszlopa magasan a piros vonal felett, alig valamivel a negyven fok alatt csillogott.

Másnap reggel kiderült, hogy Jánoska kilenc darab zöld és nyers körtét evett meg. Azzal rontotta el a gyomrát.

Fél nyolc felé az apa egyik hivatalnoktársa jött hozzájuk - édeskés és savanykás ember - szalonkabátban és némi fontoskodó jóindulattal, ki nem is csinált titkot abból, hogy félig-meddig hivatalos küldetésben jár. A cukros citromfröccs egyenesen a gyerekhez vezettette magát és megfogta a kezét, hogy elég forró-e.

Annak találta.

A főnök kéme, gondolta az apa és az anya egyszerre s úgy érezték mind a ketten, hogy a beteg most nem is elég forró.

Másnap azonban a főnök egy üveg konyakot küldött a névjegyével, melyen ez állt:

„Jobbulást a kis betegnek. Ön pedig maradjon otthon, amíg meg nem gyógyul a fiúcska. Mint apa, nagyon megértem az aggodalmát”.

A „szép levél”, amint otthon nevezték, rendkívüli hatást gyakorolt. Meglepődve nézegette az apa.

Gonosz és sunyi ember volt a főnök, aki mindenkire, még önmagára is gyanakodott. Folyton szaglászott, vastag véreb-orrával, ide-oda nézett, kidagadó szemeivel, melyek a gyanútól majdnem bandzsítottak. Ha becsapta maga mögött a párnás ajtót, alkalmazottai azt képzelték, hogy a kulcslyukon át kémlelődik vagy hasra vágódik, fülét a padlóhoz tapasztva.

Különösen őt nem szenvedhette.

Hátul egy sötét szobában dolgoztatta, reggeltől estig, kezet sohase fogott vele, alig viszonozta a köszönését. Utazott rá.

Most az apa mindenesetre élvezte a szabadságot. Ténfergett a beteg fiú körül, tétlenül. Ebéd és vacsora után olykor hörpintgetett a konyakból, melyet az orvos megtiltott a gyermekének. Ideje maradt a szemlélődésre is. Észrevette, hogy harmadik emeleti udvari lakása nem is ellenszenves. A gyermekszoba, melyet eddig csak délben, ebédidőn látott, minthogy mindig a hivatalban ült, ünnepnapokon pedig aludt, reggel kilenc óra tájt keleti napfényt kap, az ő kisszobája pedig délután háromkor egészen hangulatos.

A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem az övék az életük. Elmúlik és észre sem vehetik.

Fia egy hét múlva felkelt az ágyból.

Sétált vele az utcán, egyszer elvezette a régiségtárba is, megmutatta neki a véres, lőporos, fekete zászlókat.

Csak a harmadik hét múltán ment be a hivatalba.

Egy kis halk, alig sajgó önvádat érzett, mikor belépett.

Attól tartott, hogy talán önkényesen nyújtotta a szabadságát.

De a szolga nagyon nyájasan fogadta. Kinyitotta előtte az ajtót és amit sohasem tett, elvette tőle a kalapját.

Körülte villanyos érdeklődés sercegett. Körülállták az íróasztalát, bizonyos néma ovációval és a vállára vertek, részvét tükröződött a kartársak szemében, látszott, hogy ők már mindenre el voltak készülve.

A főnök is kijött hozzá és megkínálta arany-cigarettatárcájából.

- No, rendben vagyunk? - kérdezte, hahotázva. - Tudtam, hogy nem lesz baj... mindjárt tudtam... Hát bizony, a gyerek nagy gond... Van egy orosz közmondás: akinek van gyereke, az örüljön s akinek nincs, az is örüljön... - és kezet fogott vele.

Az apa zavartan hallgatta ezeket a magvas igazságokat, egy elhárító, szerény mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ami a gyermeke betegségét illeti, az nem egészen az ő érdeme.

Aztán leült dolgozni.

Munkája nem igen akadt.

Távolléte alatt az aktakötegek lekerültek íróasztaláról, más helyekre vándoroltak. Kavargatta a kávéját, cigarettákat sodort, zsebkésével levágta körmeit és minthogy néhány írását hamar lerázta a nyakáról, vette a kalapját és már tizenegykor ellépett.

Az is megtörtént, hogy reggel későbben érkezett, kilenc felé. A főnök idegesítő csengője úgy lármázott, mint régen, ő pedig izgatottan szédült be a szobájába. De csak ennyit kérdezett tőle:

- Hogy van a gyerek?

- Köszönöm - kezdte el, de nem engedte szóhoz.

- Majd magához tér - vigasztalta -, sok napfény... hallgasson rám, sok napfény...

Ő hallgatott rá, egyetlen szót se szólt. Elsőül vette ki szabadságát. A kartársai, ismerve a hely­zetét, ezt természetesnek találták, és azon se akadtak fel, hogy erre a célra előleget kapott, rendkívüli kedvező fizetési feltételek mellett, úgy hogy csak akkor kezdik a levonását, mikor a gyerek teljesen rendbe jön. Jánoska betegségének körvonalai most végkép a bizonytalanba és végtelenbe vesztek. Maga az apa se tudta, hányadán áll vele. Beszéd közben nem egyszer fel­kiáltott, hisz ekkor még feküdt szegény fiam, bocsássanak meg, uraim, ezért nem intézhettem el, legyenek belátással. Az emberek belátással voltak. Annyira, hogy hellyel-közzel még a vasúti jegypénztárnál és a dohánytőzsdében is előre engedték.

- Szegény - mondta a főnöke szánakozva -, nem igen beszél... de sok baja van... a családja... - és legyintett a kezével, lemondóan.

Mikor az öreg titkárja meghalt, csupa szánalomból, maga mellé vette, az igazgatói irodába.

Meg-megállt az íróasztala mögött, a vállára tette a kezét, súlyos jóindulattal:

- Egyet mondok magának, barátom... napfény... sok napfény, - és köpcös mutatóujját húsos szájára tapasztotta, mintha valami nagyon becses titkot árulna el - én próbáltam... tudom... sok napfény kell a gyereknek - és a hallgatóban majdnem kétségbeesést keltett, hogy ilyen bor­virágos és lila lesz annak az arca, aki napfényben nevelkedik és általában az egész élet arra jó, hogy ilyen hiábavaló emberek bújjanak ki a földből - napfény... mindig és mindig napfény...

A másik ezt mondta:

- Reggelenkint egy pohár hideg víz, egy kanál mézzel elkeverve.

A harmadik:

- Csak aludttej.

A negyedik:

- Főzelék, mindig főzelék.

Az ötödik:

- Homok, homok, homok.

Az apa szórakozottan hallgatta ezeket a jótanácsokat.

Néha a villamoson, mintegy köszönés helyett kiáltottak feléje: napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok.

Hamarjában nem tudta, hogy homokkal etesse-e gyermekét és főzelékben, vagy aludttejben fürdesse-e meg. A napfény összekeverődött a mézes vízzel, az aludttejjel és a főzelékkel.

Legjobban szerette volna megmondani, hogy végre már hagyják békében, de a rokonszenv oly élénk volt, hogy torkán akadt a szó.

A fia különben vasgyúrónak mutatkozott. Már nyugodtan megevett kilenc körtét is. Semmi baja se lett.

Ellenben az orvosi tanácsok mégis használtak. Az apának, aki az utóbbi időben határozottan gömbölyödni kezdett.

Igaz, hogy a gyermekétől nem is sajnálta a jót. Gyakran vitt haza szamócát, tejfölt, csokoládét. Inkább a saját szájától vonja el a falatot, gondolta érzékenyen, de a kicsiért megtesz mindent. Délben a cukrászdában összecsomagoltatta a csokoládés fánkokat és krémes lepényeket, melyeket annyira szeretett, hogy az élete legsötétebb pillanataiban is hit ébredt benne, ha rájuk gondolt. Mind a kisfiúnak vitte, de nehogy elrontsa a gyomrát, rendszerint csak egyet adott át. A többit ő ette meg.

Nagyon megható apa volt. Csupa puhaság és olvatag jóság. Valahányszor a tükörbe tekintett, könnybe lábadó szemmel látta meg alakját. Azt gondolta magában, hogy íme a gyermekem atyja. Lassankint, öntudatlanul, harmadik személyben kezdett beszélni önmagáról, mint a kis­babák. Ha lefeküdt, azt mondogatta egész halkan, most gyermekem édes, jóságos, munkás atyja jól megérdemelt nyugalomra hajtja fáradt fejét. Édes jó apa eszik, hogy erősödjön és tovább folytathassa áldásos működését. Apa bort iszik, apa szivarra gyújt, apa kissé izzad.

Az élet gyorsan múlt. Néha álomnak, zavaros látománynak rémlik, ami van, azzal szemben, ami váratlanul és érthetetlenül eltűnt. Ilyenkor az ember úgy megrémül a valóság szilárd tár­gyaitól, mint a jövendőmondó és az álom baljós jeleitől, a tűztől és a koporsótól. Jánoskának még tegnap fehér kötött harisnyái voltak és ma fűzős bakancsok állnak a küszöbe előtt, gimnáziumba jár. Nem kísértetjárás ez?

Évente az apja születésnapján egy-egy köszöntőt mondott. Eleinte együgyű gyermekversek­ben, aztán érzelmes prózában. Minden emberi szó gyenge arra, hogy kifejezze az apai szív legendás jóságát és meghálálja önfeláldozását. Az apa fáradtan hallgatta, helyeselte az apai szív legendás jóságát és hogy az emberi szó gyenge a kifejezésére, fejében pedig összegaba­lyodtak a múlt és jelen szálai, felbonthatatlan, titokzatos gombolyaggá.

Nehezen kelt fel a székről. A búbánatban és gondban elhízott. Hájpárnák rakódtak le a hasára és a hátára, zsíros púpok nőttek ki belőle és zihálva lélegzett. Többé nem is hasonlított ön­magára. Önző, ragadozó szörny volt. Egy apához hasonlított.

Évek múlva is gyakran a fülébe súgták még, napfény, mézes víz, aludttej, főzelék, homok. Nem igen felelt senkinek. Egymásután haltak meg mellette az emberek, nem törődött velük. A vén ember közönyével tekintette a halált.

Huszonöt éves szolgálati idejét a vállalat megünnepelte. Ezer koronát adtak át borítékban és a főnök, akinek közben egészen ellágyult az agya, a díszlakoma pezsgőjétől felmelegedve szorongatta a kezét:

- Igaz - kérdezte és emlékezni próbált -, hogy van a gyerek? Magának volt egy kis fia. Emlékszem, sápadt és beteges fiúcska volt. Remélem, jobban van már.

- Köszönöm - felelte az apa, kitérően.

Azt nem mondta meg, hogy a fia gépészmérnök egy gyárban, körszakálla van és múltkor a gőzfürdő mérlegén, lepedő nélkül, hetvenkilenc kilót nyomott.

(Forrás: Kosztolányi Dezső: Béla, a buta – Újabb elbeszélések)

Toldalagi Pál: Szonett H-mollban


Puhaléptű macskák olykor éjszakákon
mellemre feküsznek halkan dorombolva,
mint mikor mélázva énekel az óra
és könnyező, őszi alkonyokra vágyom.

Fülleteg szemekkel néznek puhatolva,
parázsló szemükben önmagamat látom.
Kezem lágyan simít bársonyos bundákon
és gondolok fáradt, alkonyult napokra.

Puhalábú macskák olykor ódon éjen
sötéten surrannak ablakomon által
és elülnek alvó testem melegében:

figyelnek, lihegnek félig nyitott szájjal,
megvernek szemükkel, fülleteg szemekkel
és elfutnak halkan harangszóra reggel.

(Forrás: Tükör 1935/1, 9.)

Toldalagi Pál: Adagio



A templomtorony órája megkondul.
Esik a hó. A házak merev szentek.
Ha idegen a kapukon becsenget,
egy percre ébrednek, majd újra zordul,
fagyos malaszttal horgadnak. Magányos,
nagy bánatukban pillednek a lámpák,
hosszan bámulják a cselédleánykát,
ki hóna alatt zöld karácsonyfát hoz.
A vén gebén nagyot csattan az ostor.
Oly tétován és botladozva lép
ember és állat. – Minden csodaszép,
halott fehér és roskadoz a hótól.
És csörömpöl a rozsdás hólapát
és haloványan, hónál fehérebben
álmatlan hold a kék égre kilebben
és hideg hóval mossa le magát…

(Forrás: Pásztortűz, 1935, 19.)



Danyi Magdolna: Féltő



Egy vékony törzsű fát nézek a tükörből
már napok óta visszafelé fordulva,
lombosan ideállt elém, zöld fogakkal
tördeli köröttem a levegőt.

Szorongva figyelem, ágát ne törje,
levele ne hulljon, rettegek érte,
a tükörben, csak sikerüljön,
mit konokan kigondolt magában.

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

Danyi Magdolna: „... s mint éjjel-nyíló áloé virágon” – József Attila



A félhomályból kinyílt éjszaka
acélosan és láztalan fog át,
a sejtést engedélyezve csak
nekem s annyi vágyat –

kitárulkozzék mezítelenségem,
engedve a sötétlő anyag
magát pusztító akaratának.

Nem több értelemmel
s nem kisebb kábulatban,
őrzöm parazsát az éjszakának.

(Forrás: Mikes International IV. évf. 1.sz., 2004.jan-márc.)

Goethe: Márczius (1817.)


A hó esett, a hó esett,
Örvendeni korán van...
Ne bízzál, szívem, szerfelett
Ne bízzál, szívem, szerfelett,
Korán nyiló virágban!

Maga a napsugár hamis,
És csalfa a madárdal,
Hazúdik még a fecske is,
Hazúdik még a fecske is,
Mert nem jön párosával.

Hogy gyönyörködném egymagam
A tavaszi sugárban?
De ha járhatnánk párosan,
Oh, csak járhatnánk párosan,
Akkor tudnám, hogy nyár van!

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X.)

Goethe: Halász kedve és keserve (1815.)


Én, halász-fiú, kedvemre
Ültem barna szirt fokán,
S lestem, csalfán énekelve
Szép halacska jönne tán.
Vízbe loccsant a csalétek,
Fürge hal utána kap -
Édes maszlag, csalfa ének,
És szegény halacska rab.

Ah a parton, a ligetben
Titkon, ernyedetlenűl
Pásztornő nyomát követtem
S ott találtam egyedűl.
Szem betapadt, szó elakadt,
S mint bicsak ha összecsap,
Fürtön olyan gyorsan ragadt
És szegény fiúcska rab.

Tudja ég, most kaczér csókja
Milyen pásztort boldogit,
Míg viharban hánykolódva
Vetem ki hálómat itt.
A halacskát szánva szánom,
A hálóban reszketőt,
De „volnék csak rab,” kivánom,
„Karja közt, mint azelőtt!”

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X.)

Goethe: Szerelmes száz alakban (1810.)


Volnék csak fürge hal,
Üldöznél horgoddal,
A szigonyt nem bánnám.
Örömmel elkapnám
Volnék csak fürge hal
Keresnél horgoddal!

Volnék szép drága mén,
Büszkén hordnálak én -
Vagy hintó, féderes,
Kedvedre hogy mehess!
Bár volnék drága mén,
Büszkén hordnálak én.

Volnék arany forint,
Sok, sok, kedved szerint,
Dobnál ki ablakon,
Megtérnék gazdagon.
Volnék arany forint,
Sok, sok, kedved szerint.

Volnék hű, hogy ha bár
Kedvesem csapodár,
És tennék fogadást,
Sohse szeretni mást...
Hű volnék én, habár
Kedvesem csapodár.

Volnék aszott, öreg,
Ránczos, rút, jéghideg,
Könnyebben érteném,
Hogy nem hajolsz felém.
Volnék aszott, öreg,
Ránczos, rút, jéghideg.

Volnék majom, hamis,
Nevetnél rajtam is,
Adnám a bolondot,
Felejtnéd a gondot.
Volnék majom, hamis,
Nevetnél rajtam is.

Volnék bárányka, jó,
Vagy tigris, borzasztó.
Kis evet, vad kuvasz,
Vagy róka, nagy-ravasz -
Volnék bárányka, jó,
Tigris, iszonytató.

Bármivé is válnék,
Csak neked szolgálnék,
Szegényen, gazdagon,
Vihetnél madzagon.
Bármivé is válnék,
Csak neked szolgálnék.

De már ilyen vagyok,
És ilyen maradok.
Ha más kell, eredj csak,
Faragtass magadnak.
Én már ilyen vagyok
És ilyen maradok.

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X.)

Goethe: Önámítás (1803.)


Ni, szomszédnőmnél mint mozog
Az ablak függönye!
Elbujt és lesi, fogadok,
Hogy itthon vagyok-e?

S hogy az a féltő, zord harag
Mit tegnap mutaték,
(Oh, ne mutattam volna csak!)
Nem csillapúlt-e még?

Pedig dehogy! Mindegy neki!
Dehogy gondol reám!
Mi függönyét lebegteti,
Az esti szél csupán!

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei – Dóczi Lajos munkái X.)

Goethe: Váltakozó ének a tánczhoz (1780.)



A közönyösek.

Jöszte, oh szép lány, lejtsük a tánczot,
Ünnepi kedv koronája a táncz.
Nem vagy a párom ugyan, de lehetsz még,
S légyen akármint, édes a táncz.
Jöszte velem csak, lejtsük a tánczot:
Ünnepi kedv koronája a táncz.

A szerelmesek.

Nélküled aggság volna az ünnep,
Nélküled ólom volna a táncz.
Párom ha nem vagy, tánczra se kelnék,
Csak mivel az vagy, ünnep a táncz.
Nélküled aggság lenne az ünnep,
Nélküled ólom lenne a táncz.

A közönyösek.

Hagyjuk epedni az epekedőket,
Hő szerelemnek unalmas a táncz.
Míg mi forogva körbe repűlünk,
Erdei árnyba osonnak el ők.
Hagyjuk, epedni az epekedőket,
Hő szerelemnek unalmas a táncz.

A szerelmesek.

Nékik a táncz jó, séta nekünk jobb. -
Séta magányban mennyei táncz.
Meglesi Ámor a gúnyolodókat,
Már köszörűli a bosszu nyilát,
Nékik a táncz jó, séta nekünk jobb,
Séta magányban mennyei táncz.

(Ford.: Dóczi Lajos)
(Forrás: Goethe költeményei - Dóczi Lajos munkái X.)

Karinthy Frigyes: Előszó


Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Karinthy Frigyes: Vérmező, 795. május



I
Ó, csudacsöndes májusi éj!
Alszik remegőn a hűs Duna tükre -
Lent fekszik a hold a víz fenekén.
Távol a Gellért. - Messze az éjben
Nyulnak a sávok, zöld-feketén.
A Várhegy fekete tömbje
Omlik az éjbe vakon -
Tompa rezes fény, lágy ütemekben
Visszaverődik az ablakokon.
Májusban az ifjú, nagy élet
Kéjtől zokogott, kéjétől a nyárnak -:
Éjfélben a hajóhíd alatt
Suhanni kezdtek az árnyak.

II
Éjfélben halk, hideg ujjak
Kopogtak a kőfalon át -
Éjfélben horkanva riadt fel,
Martinovics, ferences apát.
Két ájult, kimeredt szem
Meglátta a néma falat:
Zöld sugarak táncoltak
Boltozott öble alatt.
(Most felfutott a falon,
Most viszolyogva lenéz,
Most koppan: hosszú köröm
Nedves, zöldszinű kéz.)
Két lépcső, kockakövekből,
Sikátor, hosszú torok -
- Ablaktól le a földig,
Vonalat húz a nyirok.
(Ablakból visszamered rá,
Tele van minden kicsi zug, -
Krétafehér az arca:
Szája fekete luk.)

III
A hűs, magos terembe hogy' kopogtak a szavak:
Lobogtak gyertyalángok sötét tetők alatt.
Ólmos, kifáradt arcok, fehérlő árkusok,
Vibráltak, összefolytak. - A jegyző olvasott.
Ó, hogy feküdt a posztón a szürke napvilág.
Hosszú, setét sorokban hallgattak a bírák.
A Hétszemélyes-Tábla. - Mögöttük a falon,
Kőarcú Krisztus-isten, meredten és vakon
Hétszázkilencvenötben... Martinovics apát.
Királysértés... A császár... Röpiratok, ruhák...
... Az instituciót birálták... ellenezték...
Gyűlések... föld alatt... Respublikánus eszmék...
Ez itt... ez konspirált... Titokban, föld alatt
Forralva lázasan rettentő dolgokat -
Császárt... Meg államot..., igy sorba szól a vád.
- S lefordította titkon a Marseillaise dalát.
A Marseillaise dalát!... A vén szivek felett.
Ó hogy riadt keresztül a nyirkos rémület!
Ó hogy vált hamuszínre megrebbenő szemök!
... Párizs!... A Marseillaise!... Hétszázkilencvenöt!

IV
Párizs! A Grève-piacon
Peregve perdül a dob
Szinte szikrázik a nap:
Tarka tömeg kavarog.
Hahó, be vígan
Gurigáznak le a fők!
Tréfásan szökken a vér.
Pörögnek a dobverők.
Hahó! Mi gurigázunk!
Hahó! Van elég!
Kinek mi köze hozzá?
Adhatjuk, a miénk!
Hahó! Ki morog?
Európa? a kutya vonit?
Hahó! Gurítunk
Néki is valamit.
Puderes szőrpamatokban,
Két kövérke golyócska, fehér -
- Hogy szuszogott Louis Capet!
Hogy dűlt ki nyakából a vér!
Felkeltek a királyok ellenünk -:
Mi odalöktük a miénk fejét!
- Danton, polgártárs, elvetve a kocka,
Künt a határon Dumouriez!
Egyetlen ordítás,
Hogy reng a föld belé:
"Aux armes Citoyens! Aux Armes...!
Le jour de gloire est arrivé...!

V
Hallgassatok meg! Megtört szívemben
Nincs szenvedély már, - megbékélt, kiholt.
Ó, úgy borul a bűnbánat szívemre,
Mint börtönöm, e szörnyű, szürke bolt.
Bűnös vagyok... Igen..., beismerem...
Megtört a borzalom s a börtön -
- Bíráim, gyónni akarok -
Ó jaj!
Remegve, gyáván, összetörten.
Beismerem már... Káték és beszédek
Voltak valóban... Könyvek és írók -
Szabadságról... meg eszmékről... beszéltünk -
S bíráltuk is az instituciót -
A Marseillaiset lefordítottuk
S amint tehát kitetszett:
Megsértettük - igen, beismerem -
Ó jaj!
Őfelségét, Ferencet!
De ifjú voltam, és setét agyamba
Ködös riasztó víziók lobogtak -
Egyetlen szívnek láttam a világot,
Melyben nehéz, sötét eszmék dobognak.
Ezreknek jajgatása jött
Vén könyvek, szóözön -
- S belémmarkolt a köd.
Ó jaj!
Nyirok, hideg közöny.
Egyszerre jöttek... Tompa, halk morajjal
Az alkonyatból... jöttek a szelek.
Párisban tűz... Párisban reng a járda...
Párisban vén vasajtók döngenek...!
Párisban fortyog a csatorna; -
Párisban háborog!...
- S Versailles alatt a kéjkerteken át
Hahó!
Bőg bűzös, éhes százezer torok...!
Zavart szemekkel és fehér ajakkal
A hatalom dadogva némul el:
Egyetlen hosszú, véres ordításban
A nép, a nép győzelmet ünnepel!
Halványuló kisértetárnyak
Lidércláng, kósza fantom: -
Halljátok? Desmoulins kiált!
Hahó!
S dobog riogva Danton!
Ó, ily idők! Ó ily napok! S mi látjuk!
Ez az erő, mely büszke és kemény: -
Ó, hogy riadt meg döbbenő agyamban
A látomás - csak én értettem, én!
Egy éjjel sírtam: - a hideg falakhoz
Ütöttem homlokom -
Kongottak a falak
Ó jaj!
Kietlen, furcsa hangokon
Egy éjjel sírtam - elszorult torokkal
Zokogva vertem a hideg falat -
- Párisban akkor ünnepelt a konvent:
Jourdan sereggel állt Jemappes alatt.
Itthon halálos némaságban
Feküdtek a mezők, letarolt messzeség -
Ó jaj!
Halk eső, könnyező.
Hogyan? Hiába? Nálunk ezt nem értik?
Ezt meg nem értik nálunk, ezt a hangot?
Kilógó nyelvű, földporába süllyedt,
Süket baromnép, eltiport bitangok!
Kiknek fején pompázva ül
A Butaság bíborpalástban!
Ó jaj!
S én, hogy figyeljem, látva lássam:
Igen... pincékbe... rejtekezve... én, én
Vezettem őket!... Összeesküvés?
Didergő szájjal, táncoló fogakkal
Zöldüljetek... ó mind kevés, kevés!
Csikorduljon az ujjszoritó,
Csavarjátok ki a csuklóimat -
Dögöljetek meg...! ...többet is tudok még...
Ó jaj!
Zuhogjatok, fojtogató falak!
Egy kardcsapással ujjongó szabaddá
A mély erőket... s engem... látva lássák...!
Egy kardcsapással elsöpörni innét
Szívek nehéz, nehéz lidércnyomását...
Viharzó bércek büszke harca -
Szabad mezőkön zengő háboruk - !!...
Ó jaj!...
...Krétafehér az arca -
Szája fekete luk...

VI
Először Sigrayt vezették köztük el:
Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel.
Szentmarjay vadul ellökte a papot -
Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.
Martinovics - így szólnak a régi krónikák -
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó -
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.
Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Juhász Gyula: Negyven évvel

1.

Ó asszonyom, ki csókot, lelket adnál,
Hiába vártalak egy életen,
Én szomjamat oltottam több pataknál,
De te volnál a tenger, végtelen,
Én lelkemet kínáltam több kalandnál,
De lelkem lelke, nem jöttél velem.
Ó asszonyom, még tavaszok lehetnek
S te nem fogsz jönni semmi kikeletnek
Új balzsamával: a sírom felett
Kihajtasz tán, mint nefelejcs, lehet!

2.

Már jubiláljak? Eddig jajgatott csak
Fajtám s magam sorsán e méla dal,
És engemet sohase pártfogoltak
Drága urak és olcsó diadal.
Már jubiláljak? Én bíz azt tudom csak,
Hogy negyven éve vagyok már fiatal!