2011. nov. 14.

Jankovich Ferenc: Fodor József: Jelenségek évei (Almanach)


Jó verskötetről sohasem lehet későn írni. S most látjuk, hogy Fodor verseskönyve - mely már címében is utalást rejt - ma sokkal időszerűbb, mint megjelenése idején. Ha igaz az, hogy a költő lázmérője a kornak, úgy ez a költő a legidegesebb, a legérzékenyebb lázmérő. Kis hőhatásokra is a legnagyobb indulatszökkenésekkel felel s már elszakadva élményanyagától, a kortól is, önhevében méri az időket. Érdekes megfigyelni a kötetben, mint finomodik lassan szeplőtlen verssé a véres, nehéz anyag, mint válik hangulattá a kor valósága: mely csak arra volt jó, hogy megüsse, kiáltásra serkentse a költőt.

Két pólusa van a kötetnek. Egyik a habzó, tajtékzó viharzás, másik a szélcsend, a tiszta hangok nemes utójátéka. Erő és enyhedés jellemzi e könyv íróját, Shakespeare-i, Vörösmarty-i kettősség: olyan, mint az ég szeszélye, mely tud dörögni és ellágyulni egyszerre. Bennünket inkább az ellágyulás kapott meg.

Az erős versekben gyakran túlfűl az indulat az érzékelhetőség határán, a nyelv nem bírja az indulatmenet röptét, inkább csak halmazba áll, semmint érzékeltető épületbe, az elviharzó indulat nyomán. Vagyis: Fodor indulatmenete összetöri a verset, dühe forgataga port és téglát szór az olvasó szemébe. Szúr és mar, dehogyis gyönyörködtet. Mintha azt akarná érzékeltetni: ma még a költőnek sincs ideje a nyugodt versépítkezésre, keresztbe hányja a szavakat, - az ő baja, aki nem érzi e szótorlaszok mélyén a sziszegve csorgó, csillanó lírát. „Hol vannak a ritmusok, a suhanó, szép kerek beszédű szavak? Már minden hang öreg. És szándékaink: mint a vak” - kiáltja rezignáltan. Nem gyönyörködtet tehát, úgy látszik, nem ér rá bajlódni a formával, bíbelődni a képekkel: a belső izgatja, a hév, a láz, a saját küzdelme, a felszabadulás a roppant nyomás alól, mely mögül vacogva, dideregve szakadnak fel a sorok.

Ami iszony, ma mind benne sajog
A létben: s minden világ-ótai láz most
Megért s vemhét veti! A végső idő
Készül. Üvöltő port hasogat
A szél: S én kifehérült szájjal a halált lesem
A nyögő ég alatt.

De halmazában is van valami nagyszerűség, talán a keményveretű szavak színhatása, vagy az izomvergődés nagyszerűsége, - csak nagy erő tud ilyen torlódva emelkedni, ilyen nagyszabású képekig:

Az a hegy ott vadabbul hánykolódna!
Ingása meg sem fogható,
Törne össze fölöttem darabokra
Az ég-üveg, kék-sima tó,
S üvöltve csapná hozzám a madárkart,
Mint sikoltó cserepeket,
S vérezne föl, kit bénító varázs tart -
Magamhoz újra engemet!

A kötet közepe táján megszűnik a viharzás, s ahogy elmaradoznak a szódörgések, úgy egyre jobban átizzik a vers. A Jó percek címűben még «Vihar villog, csillag dől gőzbosszúsan, Az elem lova habzik», de aztán elülnek lassan a láthatár alá a fellengzős, kusza szótornyok s milyen jól eső a kontraszt: a borús verstorlaszok nehézkedését idillikus, üde lejtésű tájversek váltogatják fel. Csokonaink játszi fantáziáját idézve, - illő is, hogy ez a vad temperamentumú költő a természet keblére hajtsa vissza fejét. Kiragyognak az erdők, lombselymeikkel, zöld árnyaikkal és eldajkálják a költőt.

Egyenes szál erdők,
Mélyzöldű hegyek,
Gyógytömjént csepergők
Amerre megyek.
Gombák, törpék földje,
Víg rejtelmeké,
Merre lépek, födj be,
Állj léptem megé.

A hánykolódások után most végre formát talál az elszabadult kín, magához méltó, makulátlan öltözetet a Fák lombjai c. versében. Tömör és forró, az egész kötetet velejében kifejező ez a külsőleg-belsőleg teljes egyensúlyra talált költemény.

Néhány igen szép, megcsöndesedett vers következik most, a viharra. Talán a legkiemelkedőbb közöttük a Vérszínű lomb c., elégikusan szép, megnyugodott hangjával. Itt, e másik póluson, e szélcsendes versek között adódnak a legszebbek, a kötet díszei. Ez már többlet a múlthoz képest, de mégis visszakanyarodás, - költő csak önmagába kapaszkodhat. A belső, lírai tűz; az igazi, költői emfázis; az izmaiban is hajlékony, érzékletes nyelv, - Fodor ismert költői erényei - ilyen strófákban kapnak újra szárnyra, csillogó sorokkal:

Délutánok, délutánok! gyűlölöm
Bárgyú heveim, korcs kezdéseim,
S titeket imádlak, pírok, aranyok,
Gyümölcs-ékkövek fák barna fürtjein,
Délutánok, délutánok, csökkent hevek,
Elnyugvó futás Nap roppant térein,
Nyugodt körültekintés, halk szél, vén illatok,
Hőtől szítt bíborok lágy híme: színeim,
Délutánok, délutánok, oh, én Napom
Szálló szép arca életem szélein:
Oh, hálás, búcsúzó, bűvödben megtört világ!

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Kádár Erzsébet: Wass Albert regénye: Csaba (Révai)

Milyen szomorú regény, - már az első kortyban ezt érezzük, s ínyünkről végig nem múlik ez a szomorúság. Nem édes, ártatlan érzelmeskedés, s nem démonok viaskodása. Ez a hangtalan szomorúság ott settenkedik Wass Albert regénytájain, a mezőségi falvak «barna estéiben». Hóolvadásos koratavaszban tépett hegyoldalakra telepszik, néha öreg holló lomha szárnycsapásával felröppen a háztetőre, máskor a lámpagyújtogatót kíséri esti körútján és a kolozsvári ázott utcákon felgyűrt gallérok mögé bújik. Fileki Ferkó gyerekszobájában az alkonyat szorongásoktól válik sűrűvé, a kisfiú egy érthetetlen mondattal viaskodik: mit jelent elveszteni a hazát? A felnőttektől hallja ezt a mondatot, 1918-ban vagyunk, Erdélyben, - ekkor indul a regény. A mondat sok mindent jelent: azt, hogy el kell költözniök a kolozsvári családi házból, hogy kivágják apja kedves erdejét, megérti, hogy az új szavak szegénységet jelentenek, olyan küszködést, amely talán nem ér véget soha. Mire megért mindent, a gondok felnőtté érlelték. Az első szerelem is elpattant egy sírós búcsúdélutánon. A tizennyolc éves Ferkó már otthonos a magányban, lerongyolódott birtokával vesződik, társtalan férfi.

És ha körülnéz, sehol nem lát vigasztalót. Már nem tud örülni a régifajta, nagyhangú magyar urak kicsi, sivár diadalainak, ha hébe-korba mégis felülkerekednek egy-egy hatalmára ébredt román népbolondítón; de még jobban bántja az engedelmesek, tunyák közönye. Amikor gyerek volt, egy mesébe menekült a vigasztalanság elől: Csaba királyfi láthatatlan jelmezeit öltötte magára, csatát akart nyerni népének. A segítés vágya a felnőttben is továbbél. De hősi tettek helyett csak falusi gazdákkal vesződik: győzelmei ilyenek: a régi, düledező iskola helyett, melyet a román hatóság bezárat, újat épít. Maga veszi kezébe az ásót és a kőműveskanalat...

Így találja meg észrevétlenül, szomorún az elhagyott Csaba-álmokat. Az álmok megkoptak, de értelmük ma is ugyanaz: hivatást teljesít. Mezőségi magyarok gondjaival törődik, tanáccsal, reménnyel segíti őket, ébren tart bennük valamit, - s ezt fegyvertelenül, megtámadhatatlan egyszerűséggel teszi. Anuca mondja ki, a román tanítókisasszony, aki szerelmes Ferkóba: „Valami van ebben a fiúban, amit nem lehet kiirtani belőle, csókkal sem lehet, öleléssel sem. Azt a dühítő szomorúságot!”

A regényben megkopott mezőségi urak élnek, megmeszesedett lelkű vidéki asszonyok, öreg székely cselédek, tanítókisasszonyok, hízott román jegyző, szurtos örmény írnok. A nagy erdélyi forduló első éveit élik. Arcok tűnnek fel a regényben, s hullanak ki belőle, ugyanazokban a gondokban őrlődő emberek - s valóban mind élnek, mind emberek, mind különböznek egymástól. Az arányok titka ez, akár a portrészerű hasonlóságé. Wass Albert meg tudta oldani a kényes permutációs feladatot, tartózkodón, arányérzékkel, torzítások nélkül hangsúlyozza a jellemet.

Csendesen, lassan folyik a regény, alacsony partok közt. Az idő apró változásokban kopik. Nem nyomasztó ez a múlás, nem fájdító szomorúság, inkább a láz bágyadtságával békít. Különös és nemes a Csaba-jelkép is: a harcban megsegítő királyfi nem fegyvert, de a helytállás fegyelmét hozza. „Így készülünk szelíd háborúra, - írja az erdélyi költő is, - mindig magunkért, soha mások ellen, - sót párolunk és vásznakat szövünk, - s míg kisebbítenek, lassan megnövünk!”

Mi ingerel mégis ebben a sok szelídségben? Hogy végig nem lobban fel váratlan fordulat. Sehol egy szó, egy indulat, amely lángba borítaná ezt a gonddal ácsolt vázat. Az élet, amelyet Wass Albert a Csabá-ban ábrázol, a valóságnál átlátszóbb, szegényebb; megtépett fa, amelyről lemetszették a kisebb ágakat is, hogy rajza egyszerűbb, érthetőbb legyen. Az író a gyerekkönyvek könnyen olvasható illusztrációinak szűk szókincsével beszél. Az élet értelmetlensége, sűrűje, fülledtsége hiányzik a regényből, a telítettség, a titkos áramok. Nagyon szelíd hősök közt járunk; mintha engedelmes kenyérbélből gyúrták volna őket, soha nem lázadnak fel teremtőjük ellen. Titoktalan emberek, köztük nem érhet meglepetés, akár a sakkjátszmában, amelyet önmagunk ellen játszunk. Egy üvegfalú óra percegő ketyegésével pereg életük; látjuk a kerekek mozgását - a kerekek nem tévesztenek irányt - s tudjuk, merre halad a mutató is. Egy-két fejezettel mindig előre sejtjük, mi történik a Csaba hőseivel. Dickens világa ilyen gondosan megművelt, gereblyézett kerti zöld. De Wass Albert nem ismeri a szelíd, tiszta dickensi bájt, regénye túlnyesett, klorofilszegény.

A Csaba erőtlenebb, mint az első regénye, a Farkasverem. Ez széteső volt, aránytalan, megbillenő tömegű, helyenkint görcsös, másutt szakadozott, de alakjai hosszú ijesztő árnyékokat vetettek. Olyan félelmetes, elhagyott volt a táj, mint egy pusztuló ház, amely macskaszagot lehelt.

Aránytalan tömegek és laza inak, - ezen rokkant meg helyenkint a Farkasverem. Wass Albert maga is észrevehette ezt a fogyatkozást, a Csabá-ban feszes szerkezettel ellensúlyozza. De ez még nem gyógyulás, csak a tünetek leplezése. Az izmokat edző erőszakos nyújtózás, a makacs, vakmerő fiatalság hiányzik a Csabá-ból. Wass Albert betegszoba világítást teremtett, hangját halkra fogta, a fényeket tompította. Fátyolos hangulataival olyan az egész írás, mint egy regény háttere, amelyből észrevétlenül kisétált a hős. A hangulat él benne, az ősz, a magány, a kisebbségi sors. Szürke, irizáló, ködnyomta folyó, - ereje, fénye akkor csillanna meg, ha áttörhetné a gátakat, ha köveken bukdácsolhatna. Emberek, indulatok, harc, mozgás: élet ábrázolására termett hang, s mint a Farkasverem-ben: diszharmóniára.

Ezzel a regénnyel talán nem jutott előbbre Wass Albert. A Csaba önkéntes visszahúzódás; a veretlen erő fáradt kitérése erősebb próbák elől. De mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Jankovich Ferenc: A nyugtalanság éneke


Egy este, tikkadt fényű ég alatt
mendegéltem, mindentől elhagyottan,
untam az égen a csillagokat -
az életemmel aznap szakítottam.

Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -
a Krisztinában égbeszúrt torony
mutatta bölcsen, milyen semmi lettem:
a tűz egéből földre hullt korom.

Mint hal a tóban, füst a légben, mentem -
vagy mint az égből kerengő szirom...
Tisztán éreztem, nem gurulna szebben
egy rezzenő göröngy a friss síron.

A templom előtt fejem lehajtottam -
sóhajtás mosta ajkam, egy tűnő
angyal éppen repült az égbe, tudtam:
hogy keble van és rózsás képű nő.

És gondolatban elnéztem a golyvás
galambokat a szentek vállain -
bajuszként simult egy borús mosolygás
ajkam köré - fehér galambra rím...

Az eget távol érckutyák ugatták,
orromba rossz szagot hozott a szél -
kivetett velőcsomók, havas vatták
gurultak - s fröccsent Prágában a vér...

Agyamban egy vers füstölt tűzre vetve
akár ha tömjént emészt a parázs -
és sóhaj füstje lett belőle: messze,
égbe csavarodó fohászkodás.

*

Istenem, már nem úgy írok, mint régen!
A kin megőrölt és a szenvedély
magasba vert, mint port a szél, merészen
és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.

Istenem, már mint a rossz ruha bomlok:
lengő fehér rongyok a lelkemen -
elszórta lángsugarait e homlok,
rémségek árnyéka kólint fejen.

Gondfürtök árva érlelője, költő,
már alig bírom el a verseket -
és elfonnyadok, mint egy biling szőlő, -
akit a gazda keze felkötött.

Már csak a puszta szemlélet vigasztal:
az égi fényhasábok, a színek,
egy lábaival égnek álló asztal,
a mindenségben pilledő szemek -

A Vár fölött a hold pirosló szarva,
felvont szemöldök, sarló is lehet -
mellbimbó egy fátyollal letakarva,
gyöngy harapás, egy rúzsos csók helye -

A pásztás fényű lég, mely úgy dereng
néha, mint a szín borban úszó fátyol -
eső után a föld arcára kent
azúrszín ég, melyben egy tündér táncol...

*

Mint függönyt, szétvontam az éjszakát:
kábult fejem kidugtam, visszakaptam.
Vártam, mert ott künt zajlott a világ,
vártam, hogy végre meghasad alattam

S a nap a ködöt éhesen fölissza,
mezítlen repülőgép sustorog
a fény levében - s a tépett kulissza:
az ég a ködrongyokkal meglobog

S zeng a világ, mosoly hasítja ajkát
s a békeszárnyú szél fuvallatán
a költő tiszta szóra nyitja ajkát -
és tanul a világ egy balladán

Hogy visszavonja karmait a rútság
a föld húsából és a vájt sebek
beforradoznak - dögvész, háborúság:
kotródnak mind az uszított ebek

Hogy fölragyog talán az ember arca,
ha szemeiben maradt még sugár,
hogy a jóság fohászát elsóhajtsa
kiköpve szájából a vért s a sárt...

*

Ó, meddő lelkesedés, játszi ábránd...
Világ, világ a csillagok alatt!
Elhagytak álmaid, letép s tovább ránt
költőid lantjáról az indulat.

Elhagy a méla Isten is, szent arcát
félre fordítva - Tegnap a süket
rabszolgák tízkörmükkel kikaparták
a sírból a szabadsághősöket.

Sűrű eső jött, hajlongva seperte
a temetőt, mind sárrá lett a test:
s szétözönlött, mint az ég rozsdás üszke -
Hová lettek a hősök? ne keresd...

Csordogáltak ők már az úti sárban,
rájuk az égről fénykosár terült -
s mint hosszú lábszárcsontok egy kosárban:
nagy sugarak küllőzték át az űrt.

S dördült a menny s a fény az égi, roppant
torokban orgonált, megannyi kürt -
s hullt az eső - talán a nagy torokban
a bánat fényes nyála összegyűlt?

Ődöngtem arra, hátán vitt a bánat,
legelészve megállt imitt-amott
s ki szolga földben nem leltem hazámat:
most égre fordítottam arcomat.

Ott szállt a tünemény, az égi sárkány:
a Szabadság bólongva szállt tova -
S feltűnt a táj fölött az égi márvány
piros-fehér-zöld ékű oszlopa...

*

Ezért a régi, tikkadt fényű estén
gondoltam: boldog, aki nem beszél.
Ha tudnám, hol a sírom, megkeresném...
Óh, mért nem fuj el engem is a szél?

Inkább a vad szelekhez és a fákhoz,
füsthöz kiáltanék, mely égbe visz!
Semmi közöm az itt múló világhoz -
az utolsó szál, elszakadt az is...

És megindultam, nyugtomat keresvén,
és mendegéltem, hányt-vert a sóhaj,
menekültem a bársony szőrű estén,
sarkamat verte távoli zsivaj.

S zúgva mögöttem hat hónapja füstölt
a felgyújtott világ, - fekete mén:
a bánatom vitt, szikrát fújva prüszkölt
s kidőlt... Így értem a világ fölé:

Szembe veled, elillanó Szabadság,
- óh, szemfényvesztő, égbolti alak! -
kit körültáncol esztelen a vadság -
kit csonka szájjal kiáltoztalak.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Keresztury Dezső: Török Sophie: Értem és helyetted



I.

A vers annyi nekem, mint jajgatni
kibírhatatlan fájdalomban.
Sikoly helyett dobálom magamból fekete
betűimet.

Török Sophie költészetét általában úgy ismerik, mint a modern női lélek legőszintébb s legerőteljesebb kifejezőjét a magyar irodalomban. A közfelfogás ebben az esetben meg is felel az igazságnak. A modern, válságba került női lélek mozdulatai jelentgetik magukat már a költőnő első, bizonytalankodó kísérleteiben; annak problémáit bogozzák, sebeit tépik, panaszát sikoltják a kifejlett művész novellái, regényei és mind meztelenebb őszinteségű lírai költeményei is. Aki magasabb értelemben vett kortörténeti dokumentumokat keres az irodalom alkotásaiban, szinte évtizedes pontossággal megvonhatná azokat a lélektörténeti határokat, amelyeken belül a Török Sophie verseiben kifejezést nyert lelkiállapot döntően befolyásolta szellemi életünk fejlődését. De rendkívül igazságtalan lenne e dúlt és nyugtalan költészetet csak kortörténeti szempontból értékelni. A legmélyebb réteg, ami kifejezést nyert benne, mégis elsősorban az örök-emberi vágy az élet, a gondolat, a költészet vigasztaló szépségei után; a szeretet és harag, az odaadás és önzés, a születés és halál bilincsekbe verő és felszabadító érzései, az igazi költészet kimeríthetetlen és megunhatatlan, örök tárgyai ihletik. Ami a korhoz kapcsolja e verseket, az a féktelen és önmarcangoló hévvel lemeztelenített lelkiállapot, ami kiemeli őket a kor változékony hullámveréséből, az a bennük feltörő érzések tüzes forrósága, a kifejezés megváltó boldogságát kereső lélek lobogó fényessége.

„Én áradtam, mint vad patak, hangosan és haszontalan”, e sorok nemcsak a túlzó gúnnyal önmagába tépő lélek természetére, hanem a kifejezés formáira is jellemzők. Török Sophie versei valóban a szorongatott lélek segítséget kereső sikolyaira emlékeztetnek; egymásba gyűrűző soraik nem valami architektonikus rend, gondolattól megszabott szerkezet vagy áttekinthető zenei forma szerint rendeződnek, hanem a felszakadó, a szív s az indulat lökései szerint áradó s apadó érzések hullámverését követik. Ennek a költészetnek legtermészetesebb, szinte egyetlen elképzelhető formája a szabadvers, e látszólag oly könnyű, valójában azonban oly rendkívül nehéz versalak. A szabad versnek gazdag és értékes hagyományai vannak modern költészetünkben; Török Sophie azonban alig vett át valamit elődei és kortársai eredményeiből. Vannak ugyan részletei, amelyek Kosztolányi ideges, novellisztikus pillanatfelvételeit idézik emlékezetünkbe; egy-egy versének váza Gellért Oszkár epigrammatikus vers-szerkezeteire emlékeztet s nem egyszer bukkanunk oly sorokra, amelyeknek finom bordázatán mintha Babits szellem-ujjainak nyomát éreznők. Mindez azonban inkább emlék lehet csak, öntudatlan találkozás. Ennek a költőnek nem a forma a fontos, hanem a mondanivaló; a versek alakzatait inkább ösztöne, mint mesterségbeli tudása formálja. Ezért tart ki oly makacsul primitívnek tetsző zenéjük mellett, amelynek egyhangú csobogásában csak a finom fül veszi észre az ezernyi árnyalatot. Ezért nem törődik azzal, hogy motívumai unos-untalan visszatérnek, hogy verseinek belső rendje nem egyszer megzavarodik, hogy finom részleteket elnagyolt, nyers keret foglal össze, hogy tiszta szép zengésű sorok fás, prózai sorokkal váltakoznak. Nem a vers szépsége s befejezettsége érdekli, hanem a kifejezés maradéktalan hűsége.

II.

Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsüllyed, - nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé fordított
lámpákkal most járhatnám újra lelkem
bódulatból felrezzentett kísértet-tájait -
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kútjából valaha egy cseppnyi jó italt?

Ha az igazi lírikus az a költő, akinek legfőbb tárgya önmaga, akkor Török Sophie a leglíraibb lírikusok közül való. Egocentrikus lélek? Ez a költészet határain kívül könnyen vádként hangozhatnék; a költőnek azonban inkább alkatára, mint erkölcsére jellemző. A költő a titkot keresi, amelyet, hite szerint, egyedül ő találhat meg, a hírt, amelyet, úgy tudja, csak ő mondhat el az embereknek. A világ persze tele van titkokkal és üzenetekkel, de vannak költők, akik vak idegenekként őgyelegnek a külső világ színterein s a hír, amit tudtul kell adniok, saját lelkükben van elrejtve. Ilyen költő Török Sophie is. „Hagyd meg a fátyolos kísértést, tilos és változó világod után hagyd meg olthatatlan szomjúságomat”, könyörög egy ismeretlen Istenséghez, s mégis, a külső élet dolgaival mit sem tud kezdeni; csak akkor érdeklik igazán, ha énjének félhomályos körébe lépnek, ha megsebzik éles szögleteikkel, vagy ha ráfonódnak a szeretet, a kötelesség, az érdek polipkarjaival. Az igazi harc, költészetének szinte egyetlen táplálója és éltetője, az érzések és gondolatok, a szív és lélek belső, rejtettebb világában játszódik le. S erről a világról valóban sok újat és szépet mond. A romantikus költők nagy témája, az eszményi s a valóságos én között dúló örök küzdelem, az ő verseiben is állandóan jelen van, akár mint az ihlet közvetlen forrása, akár mint halk, távolról felbukkanó emlék. De az örök téma nála valahogy személyesebb, vérzőbb; veszít példaszerű elvontságából és nagyarányúságából, de meggyőzőbb lesz; egy tétova szélsőségek közt határozatlanul ingó lélek fájdalmas sebeivel van tele.

Mert a lélek valóban a legveszedelmesebb titkok országa, s szellem legyen, aki meg nem szédül, el nem bukik, bénára nem sebesül félhomályos tárnáiban, örvényes szakadékai fölött s ijesztő visszhangokkal teli csarnokaiban. Török Sophie azonban nem a felfedező bátor eltökéltségével száll le a titkos, kísértetekkel telt világba. Úgy bolyong sötét vizeinek partján, mint az üldözött, aki a nyomába özönlő rémület elől menekül egyre mélyebb és sötétebb rejtekekre. Versei tehát nem is a higgadt, kutató szellem beszámolói, hanem az elgyötört emlékezés riadt látomásai. Veszélyes tájakon jár, a lélek legmélyebb redőiben keres menekülést a lélek rettenetei elől: a titok, melyet leleplez, egyszer szelíd, gyógyító orvosság, másszor nehéz, maró méreg. «Úgy bezárultam önmagamba, mint vackába a száműzött, kinek a világból már semmi sem kell, se fény, se hír, se szerelem», halljuk fanyar vallomását. De mi vár e világtól, s önönmagától egyaránt elidegenedett lélekre a magányban, amelyre inkább sorsa kényszerítette, mint vágya vezette? Megtalálhatja-e elfoszló, minden hálóból kisikló önmagát e világ-előtti s élet-alatti tájakon, ahol „nedves ködben bujkál a nap, nyirkos unalom borít be tájat s fakult tárgyakat”? Végül is mindnyájan a világ részei vagyunk s ha a valóság nyugodt formái kicsúsznak kezünkből, mihez mérjük magunkat, „Én? de melyik? semmi sem végleges, csak kapkodó kísérlet illeszkedni valami homályos parancshoz”, sikolt a kétségbeesett felelet, s „Micsoda köd! Ferdén csúszkálok e körvonalait vesztett világban”. A költő megsejtette a titkot s bár felfedni nem tudja, rabjává, holdkórosává lett. Úgy tér vissza újra és újra a titkot rejtő kísérteties, nyomasztó vidékek sűrűjébe, mint ifjú álmaink lidérces hőse, Hatteras kapitány, aki, bár tudja, hogy útja végén a rettenet fogadja, nem tágít s tengereken és jégsivatagokon át járja végzetének irtózatos ösvényeit.

III.

Úgy érzed, nem vagy külön test, külön
élet, mindent elvállaltál egy másik életért
engesztelő áldozatból, mert mit Isten
reá mért, egyetlen életnek elviselni lehetetlen

Igazában csak egy út van, amely e kínzó labirintból kivezet: a szeretet útja. Az énjének tömlöcébe, a mindennél romlandóbb testnek bilincseibe zárt lélek csak akkor szabadulhat önmaga unt és kívánt, imádott és gyűlölt társaságától, ha feloldódhat egy másik lélek világában. Az olyan természetű egyéniség azonban, mint Török Sophie, még a szeretet ösvényein sem tud egészen megszabadulni önmagától. A tépő önbírálat kaján démona s a magánosság lázával beoltott lélek lázadó önzése ezekre a szelídebb tájakra is elkíséri. Milyen problematikus, törésekkel teli, a gyűlölet és félelem visszacsapó hullámaitól milyen zavaros az az érzés, amelyről a szeretet-versek nagyobbik része - különben a kötet legemberibb darabjai - hírt ad! «Minden szeretet rabság! aki felém nyúl, már megkötöz», halljuk a függetlenségre áhítozó én felcsattanó kiáltását. „Szeretet, kedves szalagjaid mint hínár fognak körül. Már lépni se tudok, ajkam elé ülsz s elzárod lélegzetemet.” Az ilyen léleknek, lám, még a szeretet is fáj, a jóság is gyötrelem, az aggodalom és önfeláldozás is keserű kétely tárgya s legfeljebb a sajgó öntudat bódítószere. A maguk keserű hűségében milyen szépek és hitelesek mégis e versek! Mily sokat mondanak el a bonyolult, ellentmondásokkal és démonokkal telt emberi lélekről! S milyen meggyőző ellentéttel emelik ki a szenvedésben, rettegésben, önfeláldozásban salaktalanná tisztult érzések fehér fényességét!

A felfokozott érzések viharzó zűrzavarában alig akad nyugodt pillanat. A szeretetből, amely rabbilincs is lehet, csak a gyermeke mellé húzódó anya szívében lesz forrón felbuzgó öröm s oly boldogság, amely ha nehéz s izgatott is az elfojtott aggodalomtól, mégis úgy önti el a tikkadt szívet, mint váratlan, friss tavaszi áradás. A keserű, borult és dúlt háttér teszi talán, hogy a hamis anya-versek mai parttalan áradásából olyan magas szigetekként emelkednek ki Török Sophie ilyen tárgyú versei. Vannak területek - s ez olyan -, amelyeken valóban csak a mondanivaló véres-nyers hűsége hozhat a költői formáknak is újulást. Mert íme: milyen lágy lejtéssel követik a különben nem egyszer göröngyös szabadvers sorai az anya megbékélt szívének verését az olyanféle bűbájos költeményekben, mint pl. a „Van ez olyan édes...” című. „Mindegy már, mi volt s mi hiába hullt, - fecsegő múltam csukódj be! Van ez olyan édes, mint a szerelem...” S milyen jellemezhetetlen édesség árad el az ilyen képeken: „Éjjel ágya mellett ültem, kis kezén jártatva óvatos ajkam leheletét”. Az igazi, egészen salaktalan szeretet azonban mégis az élettársé. A két lélek teljes azonosulásában született érzés ez: „sötétben élek s csak az lett enyém magamból, mit lényed édes fénye átvilágít”. De ez az érzés sem a nyugalom, a boldog beteltség pillanataiban kér kifejezést; a boldog szerelem hangjai csaknem teljesen hiányoznak a kötetből. A cím-adó ciklus, az „Értem és helyetted”, maga az éjszakába merült tenger, holdja a halál, torlódó hullámain a rémület száguld. Ezek a versek mégis a kötet csúcspontját jelentik; a szeretetnek, a gyengédségnek és odaadásnak oly mély s forró rétegeiből törnek fel, amelyekből csak nagynéha érkezik hozzánk üzenet s a gyengédségnek oly finom árnyalataival gazdagok, amilyenekkel csak kivételes női lelkek rendelkeznek. Hadd álljon itt igazolásul csak a következő pár sor: „Kedves kezedet szorítom s a visszatért vér melegén melegszenek félelemmel hallgatózó ujjaim”.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Devecseri Gábor: Találkozás


Ezzel az ismeretlen úrral valahányszor
találkozom az utcán, valami
rossz történik, oly ronda képe van,
nem is jelenthet mást, csak veszedelmet,
elernyedést, csalódást, nagy csapást
vagy baklövést, ez így igaz, tudom jól,
tapasztaltam még kisdiák koromban.
De csak most eszmélek rá, hogy milyen rég
nem láttam és azóta mennyi baj,
mennyi gyalázat, mennyi szörnyűség
szakadt le már a keserves magasból
s miről, úgy látszik mégsem ő tehet.
Merev törzzsel siet tovább, sötét
szemüvege a napfényt mind beissza.
Eredj, mi rosszat hozhatsz már nekem?
Eredj utadra, úgy nézek utánad,
mint a szilárd hit legutolsó apró
morzsájára, mint a vak bizalom
végső halvány nyomára, mely nekem
még megmaradt s most fölfalatik szintén.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Devecseri Gábor: Andrássy úti őszi délelőtt

Halász Szabó Sándor (1920-1996) Andrássy úti fények c. festménye


Az ősz, ha van ilyen még,
az Andrássy út csendjét
halvány aranyba mártja;
ablakból száll a fákra

s lustán elhal az ének;
emberformájú lények
úszkálnak a híg napban;
a lombok jelzik: halkan

áthúz a szél a tájon;
nincs is a táj, csak látom.
Nem is látom, csak érzem.
Érezni is csak vélem.

Mint a levelek, hullnak
két oldalról a házak,
nesz nélkül elterülnek,
a semmivel vegyülnek.

A való a határról
elszáll, mint csíz az ágról.
Mint fürdőző a kádból,
kilépek a világból.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Sárközi György (1899-1945): Esti országút



Zsonganak a drótok, szalad a hír, a hír,
Roppanó testtel feszülnek a póznák.

A fekete fűben tücskök dala sír,
Elhordott búza illata füstöl a tarlón át.

A tanyák föld alá merülnek lassan,
Istállóablakon iszkol a boszorkány -

Gyér csillagfénynél szállok a magasban,
Köpenyem szárnya meg-megakad a jegenyék ormán.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Sárközi György (1899-1945): Erdőben



Fák, sudarak, görbék,
Óriások, törpék,
Tüskések, lombosak,
Ékesek, lomposak,
Simák és érdesek,
Épek és férgesek,
Köztetek de sokat
Jártam a dombokat!

Mint sűrű népgyűlés
Vettetek körül és
Hallgattatok mélyen,
Hadd zsongjon, beszéljen
A sok csíz, a szőke
Rigó, bús pintyőke,
Gyászos cinke, tarka
Harkály, csörgő szarka.

Ti csak hallgattatok,
Mint néma angyalok
Zöld szárnyaitokkal -
S mindig több titokkal
Telt hűvös lelketek,
Míg terpeszkedtetek,
Évről-évre szebben,
Egyre kövérebben.

Vándort ha megöltek,
Föld alá döngöltek,
Lányt ha letepertek,
Rosszhírbe kevertek,
Paraszt ha fát lopott,
Betyár ha osztozott,
Ti csak hallgattatok
És bólogattatok.

Drága öreg fáim,
Kedves nagyapáim,
Nagy életetekbe
Kis életem vetve
Hozzátok tartozom!
Tiveletek rokon
Bennem minden atom,
Minden gondolatom.

Vihar hadd robogjon,
Szélvész hadd lobogjon,
Gyilkosság hadd essen,
Lányt más hadd szeressen,
Levelek hulljanak,
Évek hadd múljanak -
Én már csak hallgatok
S bölcsen bólogatok.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Illés Endre: Babits Mihály

Babits Mihály összegyűjtött munkái I-X. – Athenaeum

Alig egy éve - Sienában jártam. Minden város közül talán Sienát építették a legtöbb kőből. Dióhéj-kicsi város, csupa kő: betörhetetlen bordázat, csontkemény alkat. A kúpszerűen mélyedő főtéren kis fulladás-érzéssel lehet csak megállni, - ami itt századokig vér volt, rángó ideg, pörkölődő fájdalom, azt semmilyen tájon, sehol másutt nem lúgozta ki ilyen kegyetlenül az idő. A Torre del Mangia, a téglásrőt, karcsú torony úgy nyúlik be a magas olasz égbe, mint akinek még soha nem lepte el verejték a homlokát. Röntgensugár érintésére sem mállik le ennyire csontról az izom, mint itt múlt el kőből, ívből, álomból az emberi nyújtózás, - csak az maradt, ami már romolhatatlan, amiért érdemes volt nyújtózni. Ami olyan erősen szép, hogy ki kellett vetnie magából a pusztuló anyagot, az embert és emlékét.

Babits Mihályra gondoltam Sienában.

Évek előtt, régen, ő biztatott erre a városra.

És most a Palazzo Pubblico tövében, mint a groteszk, fenséges dómban, vagy a legszebb sienai kép, Simone Martini lovagló kényura előtt percre nem hagyott el a gondolat: milyen szorongó ellentétek, ez a fényes, befejezett halhatatlanság és a magyar költő forrócsontú életműve. Az hiányzik itt, amit Babits Mihályban legtöbbnek, legmagasabb példának, fakulhatatlannak érzek: éppen az ember örökké jelenvaló erőfeszítése, szomjúsága, melynél a láng nyújtózása sem lehet hevesebb; itt meg minden tovább építhetetlen. A szűk utcákon el-eltévedve, az enyhe ívben velem forduló Palazzo Saracini előtt, vagy a Palazzo Tolomei magányt lehelő igézetében egy Babits-vers sorait keresgéltem, szavak, sorok bukkantak fel, de csak a befejezést hallottam egészen tisztán:

...Többet, örökké
többet, amíg élünk!

*

Ha két szóval kellene Babitsot felidéznem, ezeket találnám legméltóbbaknak hozzá:

Örökké többet!

Életműve olyan hatalmas lélegzetvétel, hogy a hivatottság: írónak lenni: az ő példája után több lett, tágabbat jelent; az írás állapotát ismét jellemmé és alkattá nemesítette.

Irodalmunkban a tehetség többnyire - villámlás. Legjobb íróink: lefutnak egy lejtőn. Egyetlen dalt mondanak, ellobbanó pillanatok alatt fejezik ki magukat.

Ő ismét az az író, akinek írása nem villámlás, de világosság. Lobogás, hosszan tartó fény. Láng, mely sebes szárnnyal fut, mint „a madár, a halál, a szél”, fáról-fára, tetőről-tetőre ugrik, nem akad el, mindig új anyagot keres, melynek fogoly lelkét tüzes lélekké szabadítsa, melytől ő maga új erőre éledve égig lobban.

Belekap műfajokba és sorra kigyulladnak körülötte a vers, a regény, az elbeszélés, a tanulmány, a mese, lángolnak és hasadoznak a roppant hőtől, és égnek, izzanak azok a választott, rokon írók is, Dante, Sophokles, középkori latin himnuszírók, akiknek magyar tolmácsául szegődött.

De mi a műfaj? mi a forma? Csak külső burkok, ha lángolnak is, az igazi tüzet azok az olajkutak táplálják, melyeket a formák rejtenek. A megismert világ, a kikívánkozó mondanivaló ég igazi lánggal. Babits gyulladt nyálkahártyákkal, csillapíthatatlan szomjúsággal ismerkedik a világgal, a gondolattal, az emberrel, emlékekkel, magánnyal, s a sorompón túli megismerhetetlennel - az ismerkedés százféle kalandjában. Végül mi a lényeg ebben a kalandban, mélyebb értelem a mohóságban. Ugyanaz, ami például Szent Ágoston Vallomásaiban is: a lélek nem a világot akarja felgyújtani - önmagát emészti. Éppen Ágoston-tanulmányában írja Babits: az igazi keresztény műfaj a gyónás, a vallomás; s az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű. A babitsi életmű is - ahogy most előttünk áll - égő vallomás, amely kiömlik a világra.

A villámlás földi tájakat hasít ki a sötétből; az effajta látomás kísértetiesen megvillantja a felhámot - és ellobban. A tűz azonban, amelyet Babitsnál követünk, állandóan egy belső tájra világít: a nyugtalan, a szorongó, a felelni törekvő lélekre. Az élmény, amit ad: „nem a látott élet, de az átélt világ.”

*

A költő átélte a világot, felhajtotta ízeit, megemelte mértékeit - és könnyűnek, émelyítőnek érezte, ami itt értékként hivalkodik.

Hát mi a tanítás, ami arcunkba perzsel?

Szembefordulás a korral, a mai kultúrával, melyben annyi bomló és bomlott anyag él. Írásaival kulcsot loptunk a világhoz: nyitni tudjuk mindazt, ami olcsó, ami felületes, ami silány. Tudjuk, hogyan kelepel a szélkakasság, s tudunk irtózni a tarkaságtól, elfordulni a néger kultúra csillogó holmijaitól, rikoltásaitól és babonáitól.

Babits egyik szorongató, szép jelképe: az áruló írástudó alakja. Ha tudjuk is, hogy a csillag elérhetetlen, mindig a csillag felé kell mutatnunk. És az írástudó nem azzal vétkezik, ha botladozó lába nem tart mindig egyenesen a csillag felé, az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.

A kor az ösztönre, a vérre, az erőszakra esküszik, - Babitstól nagyobb, állandóbb dolgok szomjúságát kaptuk: a hitet az elhagyott Szellemhez, az erőt az alkukra hajlíthatatlan Igazsághoz, a vágyat egy megbonthatatlan Rendhez. «Ami szép, az nehéz». A felismerést oltotta belénk, azt a felelősségteljes, izgalmas magyarságot, hogy ne rettenjünk vissza a nehézségektől, hozzátartoznak a szépséghez, mint a harc a világhoz. Vállalnunk kell a harcot, mert a harc szüli a vágyat a békére. Vállalnunk kell minden harcot a világ vak erői ellen.

Ő az a költő, akitől a kis magyar sziget, amelyen a Szellem ma egyre belsőbb körökre szorul, valami igazán nagyot visszakapott: a Nagy Költészetet; így érezzük első pillanatban, mert nincs ma Európában igazibb, súlyosabb, forróbb költő nála; de azután látjuk, hogy még több az, amit kaptunk: a nagy költészetben a szorongó, fényt kereső, utat vágó Gondolatot is visszakaptuk, s harmadik ajándékként a példát, mi volt itt tegnap s ma emberhez és magyarhoz méltó, bátor, tiszta Tartás.

Három égtáj?

Egybeforrott, oszthatatlan Tanítás.

*

Tíz nagy kötetnyi vers, regény, tanulmány, fordítás, elbeszélés előttünk, mennyi magyarsággal, mennyi lélekkel, milyen fényességgel szólnak itt közöttük olyan írások, mint a Halálfiai, a Timár Virgil fia, azután az Ezüstkor, a Gondolat és írás tanulmányai, a Versek, a Dante-fordítás, Az európai irodalom története - Babits Mihály összegyűjtött munkái. De milyen „túláradt patak” ez a költő, a tíz könyvről beszélünk s a tizenegyedik felől tekintünk vissza, kezünkben és szívünkben az új kötet, Jónás könyve, a megrendítő jelkép a „rest szolgáról”, ki nem menekülhet küldetése elől, nyers kínok alvilágát megjárva mindenképpen ki kell mondania a sorsot: önmaga és Ninive sorsát, - itt ez a kötet, a vallomás és a végső ima: „mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök... - bátran szólhassak... - míg az ég és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.”

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Takáts Gyula (1911-2008): Reménykedés


Mosták a lábad szép menyecskék.
Formás és oly fehér kezek,
hogy most is elönt az irigység,
e napra, ha emlékezek.

Aztán vígan a kádba léptél.
Tapostad a gerezdeket.
Akár egy antik görög isten,
ringtál a mustoskád felett.

Zománcos ujjaid alól csak
csurgott a cukros, drága lé,
s lábad oly rózsásan piros volt,
mint a kelő új hajnalé.

De szép voltál Sándor barátom!
Lányok csipkedték bőrödet.
Feszült a nagy hegy páros melle,
s dalolva fejte a szüret.

Azóta minden telt pohárban
látom vidám kis lábadat,
s ott úszol minden mámoromban,
ringatva mustos-kádadat.

Meg kéne venni - így tűnődöm -
e hajnali vidám helyet.
Húsz kék esztendőt vennék vissza
a kormos jövendő helyett.

(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)

Gárdonyi Géza: Gáborék vendéglője

Egy sárgarépa bent felejtődik ősszel a földben. A következő tavaszon kihajt és felnyúlik. Júliusban ernyős fehér virágot nyit, - már hát olyanféle ernyőset, mint amilyen a japáni lapos ernyő, kis kerek fehér ernyő, csupa-csupa kis finomka csipkéből.

Ez a virág a bogarak vendéglője.

Amint a júliusi nap megnyitja a legfelső virág apróka szirmait, zöld cikázással jelenik meg az első vendég, - a szemtelennek nevezett víg család valami hercegi tagja: a zöld aranylégy.

Van úgy, hogy csak maga érkezik. Van úgy, hogy többedmagával. Honnan? Nem, tudható. Az efféle úrinép nem egy helyen hál: ki a réten, ki az erdőn, ki nádon, ki nyírfán, falombok sűrűjében, fakérgek buckóin, zöld levelek alatt. Csak egyszer előtűnnek, - mikor már kisütött a nap. Táncolva és muzsikaszóval jelennek meg a vendéglőben.

- Hopp Isten jó napot! Ebédet ide!

A répavirág a legédesebb menüjét adja föl nekik, souterrain konyhájából, a tiszta fehér tányérkákra. S megkezdődik a dínom-dánom.

Mi városi emberek, akik légy néven csak azt a barna kis kellemetlent ismerjük, bizony nem is gondoljuk, hogy a világszerte járó nagy légy-nemzetségben micsoda ragyogó öltözetű urak, asszonyságok, úrfiak, és kisasszonyok találkoznak. A házi légy csak paraszt közöttük, a dongó meg kövér jókedvű orgonász.

Tessék megnézni délfelé a répavendéglőt! Ott élnek au urak, a bárók, grófok, hercegek, mindenféle aeroplánon járó vidám méltóságok. A zöld aranylégy, az bizonyosan báró, mert sok van belőle. Napos időben mindenfelé látjuk, csak a városokban nem. Hogy is lehetne bárót látni nyáron az aszfalton!

Hanem a sárga aranylégy, - valami főherceg lehet köztük, - az már ritka. Azt hetenkint ha egyszer látni. Gyakoribb az olyan, amelyik fölül zöld-arany, alól kék-arany, vagy amelyik rubinszínben játszik.

Hanem a legszebb még sem a sárga köztük: vagy egy aranylégy faj, amelyiknek a megpillantásakor elnyílik még a bogarász tudós szeme is talán.

Annak a légynek a dereka is zöldarany, de a potroha már ragyogó karminszín. Piros gyémántka. Zöld és piros gyémántka.

Az a légy csak forró, napos időben jelenik meg. Mikor ember és állat árnyékba vonul. Mikor a föld pora olyan hevült, hogy a tojás megfőne benne. Mikor a kő olyan tüzes, hogy a gyík is lehőköl róla, s búvik a haraszt árnyékába. Akkor jön a ragyogó piros aranylégy. A légytündér. S megjelenik ő is a vendéglőben.

Nézni nézheted, de ha feléje lépsz, úgy elillan, mintha ott se volt volna. Mintha tudná, hogy ritka ragyogó szépség ő, és hogy az ember, - az óriás nagy szárnyatlan bogár, - kap azon, ami ragyog.

Sokáig vadásztam rája, míg végre fogóhálóval sikerült egy kis fiatalt rabul ejtenem.

Ötvenszeresen nagyító üveg alatt olyan volt a zöldje, mint valami napon-izzó smaragd, amely ezernyi ezer apró fényragyából töri vissza zölden a sugarakat. És ilyen tündökletes zöld ennek a kis gyönyörűnek a feje, melle, háta, lábacskája is. Csak a potrohának a felső fele piros. Az is tündökletesen piros, amilyen piros fénypompája nincsen se drágakőnek, se selyemnek. Szinte azt véltem, hogy az a kis légy-tündér a sötétségben is zöld és piros fényű.

Amelyiket elfognom sikerült, nem nagyobb a házi légynél, de sokkal karcsúbb. Láttam azonban kétszer akkorákat is, és álmélkodtam a pompájukon.

Az ékes urak és hölgyek még le se telepedtek, máris közéjük tolakodik két-három nagy osztrák légy. A tudományos nevük ugyan nem ez. De hát bánom is én: mi neveket adogatnak rájok a tudósok. Én magamnak csak így nevezem őket: osztrák légy, - mert a ruhájok hasonlít azokhoz az oszlopokhoz, amelyek a kaszárnyák körül láthatók.

No jól elszaporodott család ez is. A közönséges légy kicsiségétől kezdve a kék darázs nagyságáig mindenféle termetű megfordul közülök a vendéglőben. Csak a fekete-sárga gyűrűk másulnak rajtuk: egyiken több a sárga, mint a fekete, másik meg csak éppen annyi sárgaságot vesz magára, hogy ki ne átkozzák a famíliából.

Van aztán másforma légy is.

Van tarka pepitaruhába öltözött, elegáns és fürge.

Van prémes derekú, aki bizonyára fázékony természet, azért nem hagyja el a prémjét.

Van aztán gyönge krémszínű. Annak a szeme mandulaszín barna. De a legtöbb persze az apró fekete légy.

Mindezek ott zimmegnek-zümmögnek, szállongnak, táncolnak, le-leszállnak, nyalakodnak, torkoskodnak napos időben a virágcsárdában és körülötte. Egyik jön, másik megy. Mint a forgalmas vasúti vendéglőben szokott lenni. Csak a fedeles szárnyú bogarak (a kis biplános aviatikusok) maradnak órákig. Azok székes-vendégek. Ráérők, sokat zabálók. Mint ahogy minden kocsmában ülnek olyan naplopók, akik sohase tekintenek az órára. Többnyire szürke, vagy fekete bogárkák. Lomhák, álmosak, nehézkes mozgásnak, mint afféle eszem-iszom-filozófusok.

Déltájt azonban két-három ékes-piros úri bogár is lakmározik köztük. Akkorák, mint az írótollam fele. Bíborszínpirosak és két kék-acélfényű öv köríti a testüket. Szép bogarak ők is. Mikor kétfelé nyílik a felső szárnyuk és fölrepülnek, akkor még pirosabbak, mert a testük is bíborszínű.

Ha nem ismerném őket, azt mondanám, hogy ők a bogárvilágnak a kardinálisai, előkelő eminenciás urak. Az ám: gonosz rabló ritterek. Méhrontó bogár a magyar nevük. A kölykeik bizonyosan ott falatozzák most is az én kis méheimet a bölcsőjükben.

No el is pusztítanám őket. Balga szívvel kellene végeznem velök. De olyan magukfeledte boldogan zabálnak a kis zsiványok, nem mozdul rájok a kezem.

Azonban vannak itt futóvendégek is, akiknek örökké sietős a dolguk. Mint ahogy a vasúti vendéglőben is vannak, akik lábujjhegyen ebédelnek, vagy hogy csak hippentenek egy pohárnyi sört, felkapnak egy bélelt zsemlyét, és futtokban falogatják. Hát a virágvendéglőben is látunk efféléket. Gyorsan illongó kis szárnyasok ezek. Cikkcakkos villongással járnak a virágok között, s mikor az ebédlőtársasághoz érkeznek, megállanak percre-pillanatra arasznyi távolságban a virág fölött, vagy mellette, a levegőben. Egy-egy sárga, szürke vagy barna pont egyik-másik. Csak a szárnyuk gyors reszketése vallja, hogy ők a szárnyon járó művészei.

Hiszen művészileg repül a fecske is, a denevér meg éppenséggel nagy mestere a szárnykezelésnek. De ezek az aprók túltesznek rajtuk. Ezeket nem látni, mikor repülnek rajtuk. Ezeket nem látni, mikor repülnek, csak mikor megállanak egy-egy momentumra a levegőben.

- Nézzük mi van itt ebben a jószagú fehér csárdában?

- lakodalom?

- Térjünk be egy percre.

- De hátha ugrópók ül a szirmok rejtekében?

Egyik-másik mégiscsak odaillan a virághoz, és le-föl lengedezve nyújtogatja hol az egyik kehelybe, hol a másikba hajszálnyi finom nyelvecskéjét.

Egyszer egy ilyen gyors-szárnyast sikerült hálóval elkapnom. Ő ugyan nem az apró fajtából való volt, lehetett olyan hosszú, mint a datolya magva, s nem is a répavendéglőben fogtam el, hanem egy gladiólusz mellett. Galambszín-szürke, selymes pehelyruhája volt. A szeme olyan fehérpillájú, mint a kenderszín szőke embereké szokott lenni.

A nyelvét összegöndörítette, mikor elfogtam, - olyan volt a nyelve, mint a női zsebórácskák rugója. De hogy egy fűszállal kinyújtottam, olyanra egyenesedett, amilyen alakban ő szokta a mézes virágba nyújtani. Hát olyan hosszú volt a nyelve, mint ő maga és olyan vékony, mint a tű.

A tudósok kacsafarkú lepkének nevezik ezt az ügyes kis teremtést. Én bizony inkább galamblepkének nevezném, mert éppen olyan ő, mint valami pici kis hamvasgalamb.

De őt sohasem láttam a répavirágnál, csak a rokonait, azokat a mindenféle színű apró nyalánkodókat, akik sohasem érintik lábbal a virágot. Talán a földet is csak akkor, ha meghalnak.

A darázs is szereti ezt a vendéglőt.

Hej, a darázs mindig megtalálja, hol terítenek a zöld-élet cukrászai! Hol illatozik a virágméz, a barack, a körte? Mikor érnek a szőlőtőke mustos tömlőcskéi. Mindenre rátalál a darázs, ami édes, még a kávésfindzsára is, ha cukor-olvadék maradt a fenekén.

Ki gondolná, hogy ennek a kisasszonyderekú feketesárga teremtésnek haja is van. Mint az embernek. Olyan a haja, mint a kopaszodó szőke emberé, aki még nem ősz, de már túl van a negyvenen, s abban a reményben, hogy a haja újra kinő, rövidre nyíratja ritkuló fürtjeit. Persze a darázs haját a borbély is csak nagyítóüveggel láthatná.

Néha egy-egy kis zöld kabóca is fölpattan az ebédelők közé az emeletre. Némi ijedelmet okoz ottan a kis lófejű. De mikor látják, hogy ez is csak jámbor vegetáriánus, rá se néznek többé.

De benéznek olykor oda pecsenye-kedvelők is, mint amilyen például a kis púpos-takaros katicabogár, vagy amilyen az aranyszemű kis krizopa. A kis krizopa olyan a fényes legyek között, mint mikor a régi világban a vár zöldfátyolos kisasszonya megjelent a tündöklő arany és ezüstpáncélba öltözött vitézek között; csupa gyöngeség és finomság. Szivárványszínbe játszó halványzöld hosszú fátyolszárnyait sleppként bocsátja végig nyúlánk olajfa-levél-szín zöld karcsú termetén, és néz és hallgat.

Tündérálomba illő bogár!

És hát ezek mind ott dőzsölnek, zümmögnek, hegedülnek, brummognak, nyalakodnak, falnak, habzsolnak a répavirágon. Az a virágzó növény nekik ugyanolyan táplálóhelyük, mint nekünk a Pannónia, Ritz, Hungária, Zserbó. Csakhogy ők se nem rendelnek, se nem fizetnek. Teljes náluk a személyegyenlőség és vagyonközösség. Az apró keményhátú parasztok egy tálból esznek a nagyméltóságú kardinálisokkal és az aranyba öltözött főhercegekkel. Egyik a virág mézét, másik a finom sárga smarniját, harmadik az illatos fehér selyemtortát eszegeti, és egyik se tolakodik, egyik se lökdösi el a másikat, egyik se néz kevélyen, vagy hogy elégedetlenül.

Mikor a nagyító üveget föléjük tartom, a légyfélék meg a darazsak otthagyják nagy bosszankodva az ebédet, de a keményhátú bogarak úgy bele vannak édesedve a dőzsölésbe, hogy se nem látnak, se nem hallanak.

Csak egyszer tapasztaltam, hogy egy piros katicabogár (csupa sárga por volt a kabátja), fölemelte az első lábát, s rám nézett, és megvakaródzott. Mint a cigány, akit az ebédtől zavarnak el:

- Apríts more egy kis tűzrevalót.

Vajon gondolkodnak-e a bogarak? Vagy csak eleven gépecskék? Ha nem gondolkodnak, mért húzódik be némelyike a virágba, ha embert lát, Mért ágaskodik szembe a szarvasbogár? Mért les ki a tücsök a lyukából, hogy elmentem már? Gondolat nélkül nincs védekező mozdulat, se támadó, se vigyázó.

Hogy állok a répavirág mellett, valamennyien néznek rám.

- Mit keres ez itt, ez a nagy állat? – kérdé magában egyik-másik.

- Ha közelebb lép, elröppenek – mondja az aranylégy.

- Ha hozzám nyúl, megszúrom – komolykodik a darázs.

- Én meg levetem magam a földre – mondja a katicabogár -, s halottnak színlem magamat.

Állok és nézem őket.

Az ebéd hosszan tart, mint a régi nagyurak ebédjei. Csak mikor a nap már a nyugati hegyek felé ereszkedik, akkor hagyogatják el az asztalt.

Az esti homály már csak az apró fekete keményhátú bogarakat találja ottan. Azok éjjelre is ottmaradnak. Azok a lumpok. A virágon szanaszét hevernek, torkig jóllakottan, méztől és illattól részegen alusznak a tiszta és fehér selyemszirmokon.

(Forrás: Gárdonyi Géza: Mai csodák / A természet mindenségéből / -Dick Manó kiadása,VII. Erzsébet körút 14.)

Kiss József: A te sátraid...



A te sátraid, Jákob,
Oly üdítő szépek!
És csarnokid, Izrael,
Merő ékességek!
Imádva leborulni
Szentélyed zsámolyán,
Házadba nagy kegyelmed
Vezérelt, ó agyám!

Sóvárgva, vágyva jöttem,
Hol dicsőséged pihen,
Térdet, fejet hajtani
Előtted Istenem!
Én alkotóm! Hallgasd meg
Mit ajakam rebeg,
Legyen üdvös ez óra
És tetszetős neked!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok – Bp., 1888., Franklin-Társulat Nyomdája)

Kiss József: A mindennapi kenyérért



Kenyeretlenségtől óvj meg, uram, minket,
A mi házunk népét, a mi gyermekinket.
Kenyeretlenségtől,
Nyomortól, ínségtől,
uram, óvjál minket.

Betevő falatunk panaszos ne légyen,
Ne tapadjon hozzá se önvád, se szégyen,
Özvegy, árva könnye,
Gondoknak özönje
Álomtalan éjen.

A kezünk munkáját, véres verejtékünk,
Áldd meg, te nagy isten! könyörögve kérünk.
Ki adsz vadnak hálást,
A vadonban szállást,
Adj kenyeret nékünk!

A kegy asztaláról hulladék morzsára,
- Melynek földig érő megalázás ára -:
Ne szoruljunk soha
Másoknak mostoha
Kemény jóvoltára.

Egyedül tiédre, a te kegyelmedre,
A te bőven osztó, tápláló kezedre,
Éltető napodra,
Rengő harmatodra,
Síró fellegedre. -

Óvj meg földhöz ragadt lelki szegénységtől,
Amely nem álmodik csak puszta kenyérről.
Ami bennünk lélek,
Az keressen téged
És emelkedjék föl.

Napi munka után intsen nekünk óra,
Fogékony magasztos szárnyalású szóra
Bölcsek ajakáról,
Amely pusztulástól
A lelkünket ójja!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok – Bp., 1888., Franklin-Társulat Nyomdája)

Kiss József: Ének



Dicsőség néked, ó urunk,
Kit imád a föld pora,
Hirdetőd a magas égbolt
S a föld lábad zsámolya.
Egy vagy, hatalmas, szent, dicső!
Névvel meg nem nevezhető.

Diadalmunk te! reményünk!
Bizodalmunk szirtfoka!
Kibe bízunk és remélünk
S nem csalódhatunk soha.
Kegyelmed itt és égbe fenn
Örökké tartó, végtelen.

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok – Bp., 1888., Franklin-Társulat Nyomdája)

Kiss József: Ima



Rabszolganépet vittél a pusztába,
Nyakas, hitetlen, léha tömeget,
S nevelted őket győzelmes csatákra,
Hogy megvehessék ígért földedet.
Elhullott mind, ki homlokán viselte
És lelkében a rabság bélyegét,
De támadt új sarj, amely megismerve,
Híredet egy világra vitte szét.

Múló dicsőség, nyári éjnek álma
Volt tűzhelyünk a Jordán mentiben,
Nemzeti létünk napjai számlálva,
Trón s hatalom odalett – de mi nem!
Az omladékok felcsapó lángjából,
Mely nyaldosá szentélyed ó falát:
Egyet menténk meg a nagy pusztulásból:
Téged, uram! javaink legjavát.

S mikor a vihar szétszórt a világra
És lettünk a vadnál védtelenebb –
És a hontalanság keserű átka
Bölcsőtől sírig ránk nehezedett:
Mikor rettegés volt az űzött álma
Véres, villámos, hosszú éjszakán:
Akkor tűntél fel teljes glóriádba’,
Meg akkor ismerénk csak igazán.

Hogy nagyságod nem oltárkövön épül,
S nem templomok márványán az erőd,
Ó hogy te nagy vagy minden jelkép nélkül
S eltörpül tér, idő színed előtt.
hogy mit népednek szántál örökségül,
Nem elmúló, veszendő földi kincs,
Nem láng, mely elhuny, nem jog, mely elévül,
De hűséged, melynek határa nincs.

Leborulok ím előtted a porba,
Fönségnek istene! te hű vezér!
Akinek nagyságán se folt, se csorba,
S halandó mérték hozzád fel nem ér.
Vezess, vezérelj tovább is bennünket
A lét harcában, amely végzetünk,
Míg szemeink bízva terajtad csüggnek,
Egy világ üldhet – el nem veszhetünk!

(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok – Bp., 1888., Franklin-Társulat Nyomdája)

Túrmezei Erzsébet: A minta



Mindig mosolyog és szeretve szolgál,

tekintetében távol fény ragyog.
lényéből már a menny nyugalma árad.
El sose fárad.

Megsérteni semmivel nem lehet,

hisz nincsen benne kit megsérteni,
nincs énje. Földhöz nem köti már semmi.
Kész hazamenni.

Nincsen neve. Krisztus nevében él.

Krisztus kezének csendes eszköze.
Krisztus lényének visszasugárzása:
Hűséges mása.

Ím, itt a minta. Áldó két kezed,

én Mesterem, vezesse hát a vésőt!
Fájjon, ha fáj, én kegyelmedet zengem.
Készíts el engem!

Kurt Rommel: Hulló levelek


Éveim magas fája

egy levelet lehullatott.
Isten hűséges kezébe
visszavett egy napot.

Napjaim hosszú soráért

Uram, szent neved áldom.
Milyen nagy a hűséged,
mennyi a mulasztásom!

Vajon hány levelet hoz még

ezután életem fája?
Te vagy az idő Ura...
Rejtve napjaim száma.

Minden új reggel, örök

kegyelmedről beszél.
Segíts úgy élni, mintha holnap
hullana le az utolsó levél!

(Ford.: Túrmezei Erzsébet)

Túrmezei Erzsébet: Maradj a helyeden



Maradj a helyeden

ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!

Maradj a posztodon! Ott a helyed.

Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a ,,miért",
és a te Igéd: bízni!

Maradj a helyeden, ha fárasztó is,

és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.

A világ csak kínoz és elárul,

fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!

Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,

ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!

Ő már előre kiválasztotta,

utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!

Utassy József: Hétpettyes


Korán keltem. Várt a mező.
Selyem szél fújt, lengedező.

Lila volt az ég,

a pillanat,
lila volt minden
az ég alatt:

és kelt a nap, és kelt a nap!

Tombolt a roppant virradat.

Éhes libáim

legelésztek.
Egy kormos kandúr
egerészett.

És egyszer csak kezemre szállt

egy hétpettyes pici bogár.

Ujjam hegyére

sétált lassan.
Rigmust dúdoltam,
dúdolgattam:

Katókám, Katókám,

merre viszel férjhez?
Katicám, katicám,
merre viszel férjhez?"

És álltam ott: tízévesen!

fülig-pirult-szerelmesen.

A hold kutyái

még ugattak.
Katicám elszállt
dél-nyugatnak.

Alig vártam, hazaérjek!

Fölütöttem a térképet.

És belém nyilallt

a gondolat:
de messze estél,
de messze vagy,

de messze is vagy, kedvesem!

Nyakad körül a szél selyem.

Kiültem hát az

út szélére,
és belecsókoltam,
bele én:

belecsókoltam a szélbe!

Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között


És megint a rózsák.
És megint a nyár.
Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
Fut az év.
És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
Kifogyok.
No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd?
Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá?
Semmivel.
Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.

Minek?
Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.

Nem akarok

Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.

Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.

És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?

Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis.

Vegye el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?

Megint a rózsák és megint a nyár.