Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond,
s tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja ragyog.
Vizére mint lehajló parti füzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hínárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.
A távolból derengve imbolyognak,
nagy hegyek ködlő ormai,
múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
felhőkbe szálló árnyai.
Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra,
mint felbukó, fényes halak,
de félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.
Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.
Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése