(Részlet)
(...) Jó negyven éve, hogy házasságában csak töredékesen, vagyis leginkább szelíd káromkodásképpen beszéli az anyanyelvét. Felesége nem boldogul nyelvünk magánhangzóival, amelyek még egy Rudolf nevű magyar királyi trónörököst is olyannyira megrémítettek.
Megkérdeztem tőle: milyen nyelven álmodik?
Vegyesen. A tanácselnökkel románul, velem például magyarul szokott értekezni.
- Mivelhogy te is megjelentél egyszer.
De gyakran nem látja, hanem csak hallja az álmot. Egyszer valaki azt kiáltozta utána: gergelice.
- Gergelice. Mi lehet az?
- Búzaféreg.
- Akkor az az apám hangja lehetett. Ő szokta mondani dühösen: gergelice.
Máskor létrán kapaszkodott föl; annak minden foka szavakat nyiszorgott. Mikor a tüske szóra lépett, lezuhant. Fulladozott egy darabig, majd elkezdte énekelni:
Fecskemadár, fecskemadár,
lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
A feleségét is meg akarta rá tanítani. Úgy meséli a kudarcát, mint egy érdekes kalandot. Ahol megszorul az előadásban, a feléje nyújtott cigarettához egy-egy kölcsönszót is mellékelek.
- Mondom neki: veszek neked virágos keszkenőt, ha mondod: fecske. Abból a nótából való, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár. Szól az asszony: lesz, ne búsuljak. De kimondani nem tudja, nem kacagtatja magát. Még előttem sem. Kérdi, mi az? Fecske. Úgy tudta, hogy kanca. A szekerestől hallja, csépeli a lovát és ordítja: hííí, fecske! Mondom, az nem kanca. Madár az égen. Repül, cikázik, te meg mondjad: fecske. Én csak ne bolondozzam. Adjak ennie a malacnak. Ennie adtam, újrakezdtem: mondjad szépen, fecske! Hozzám vágta a mosogatórongyot. Kacagva persze. Olyan türelmes asszony nincs még egy a világon. Megittam egy üvegecske bort, az ajtóban kezdtem énekelni: fecskemadár, fecskemadár... Énekeld, asszony, kérdezzük párosan: lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? Lesz, mondja, ha lefekszem. Dehogy fekszem. Én addig az istennek se, amíg azt a madarat a nevén nem szólítja. Kifűzte a bakancsomat, megvetette az ágyat. Nem is madár az, mondja, azt csak reáfogom. Igaz is. Nem madár. Én vagyok az, éppen én. Így se mondja. Ha százszor is én vagyok, mert én csak nevetni akarok rajta. Feküdj le. Hogy is hasonlítanál te ahhoz a madárhoz? Részeg szamár vagy, mégis repülni akarsz. Hát igen, de csak az én drága feleségemmel. Ezt a nótát a tanító úrtól tanultam. Ősszel elmegy a fecske, de tavasszal visszatér. Én meg azt mondom: de már akkor én nem leszek, azért nálunk rakjál fészket. Erre sírtam is. Eszembe jutott, hogy meghalok. Te asszony, ha meghalok, se mondod: fecske? Akkor ő is sírni kezdett. Nem elég a fecske, a halálommal is kínozom. Húsvétkor felköszöntöttek a cigányok: táncoltunk egyet. A táncban össze vagyunk hangolódva. Tulajdonképpen ez hozott össze. A közös forgás a hegedű előtt. Isten éltessen, ha meg nem haragszol. Segítesz nekem?
- Már hogyne segítenék.
- Azt sem tudod, mit óhajtanék.
- Már hogyne tudnám.
- Halljam. Egy liter bort fizetek.
Szembe könyökölök vele, és elkezdtem dúdolni: fecskemadár, fecskemadár... Mire csak néz borús áhítattal, majd megölel, megcsókol és keze fejével a szemét törölgeti.
Faggatni kezd: hogyan találtam ki a gondolatát? Mondom, hogy egyszerűen odafigyeltem. Nem, ez nem lehetséges. A puszta odafigyelés nem elegendő. Ő is próbálta már számos esetben- eredménytelenül. Itt valami másnak kell lennie.
- Majd holnap megfejtitek – mondja anyám, asztalbontási szándékkal.
A fecskés rokon erősködik:
- Ennek most kell a végére járni. Most, amíg nem késő.
S ha éppen tudni akarom a saját titkomat, ő megfejti nekem.
- Ej, nagy ravasz vagy! – veregeti a hátam. – Nem az eszeddel, hanem a szíveddel találtad ki. Mert látom én rajtad: az eszed másfelé járkál, de a szíveddel odafigyelsz.
- Vagyis hová? – szeretném tisztázni a dolgot.
- Hát oda, hogy te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom – illegeti az ujjával a fülébe ragadt dallamot.
A feje mozgásáról látom, hogy a kerten lefelé menet is a fecskemadarat dúdolja.
*
Az Anyám könnyű álmot ígér mozaikdarabjai közül egyet veszünk szemügyre. Sütő ebben is a kétnyelvű közeg legnagyobb veszélyére figyelmeztet – az egyik nyelven már, a másikon még, pontosabban óhatatlanul csökevényesen beszélő ember támasz nélkül marad -, s a részlet poétikailag is figyelemre méltó, a képzőművészetből kölcsönvett kifejezéssel élve úgy mondhatjuk: „vegyes technikájú”.
*
A hatvanas évek derekán a „szocialista tábor” országaiban a rugalmasabb hatalmi mechanizmusok lehetővé tették, hogy az irodalomban többféle nézőpont, közelítésmód jelenhessen meg. A politika ugyan csak a belsővé tett, kétségtelen elkötelezettségű kritikát ösztönözte, ám éppen az úgynevezett valóságirodalomban, amely addig jelentésével ellentétben a programszerű hazugságok díszletezésére szolgált, fordulat állt be, érthető olvasói mohósággal várt fejlemény. Így vált a korszak vezető műfajává a szociográfia, s elevenedtek föl a kélt világháború közti magyar szociográfia hagyományai is – természetesen szűkebb játéktéren.
Amikor Sütő András a későbbi kötet szórványos előzményeit – a szülőfalujáról szóló híradásokat – (1964-65 körül) megjelentette, még maga sem tudatosította igazán, hogy már nem korábbi riporteri-publicisztikai gyakorlatát folytatja tovább, nem illusztrálja bármilyen őszinte hittel vállalt meggyőződését, hanem megteremti azt az írói személyiségét, amelyik a rejtett, artikulátlan társadalmi jelenségek, egymásra rétegződő sorsfordulatok spontán összefüggéseit érzékeltetni képes. Ezeket az összefüggéseket azután objektekkel – dokumentumokkal, statisztikákkal, hivatali és magánlevelekkel, lajstromokkal – is igazolni lehet, de az írói kutakodás fő terepe a spirituális mozzanatok – család- és falutörténeti emlékek, kulturális hagyományok, viselkedési szokások, kapcsolatformák – világa. Az így felfogott szépírói szociográfia, Illyés Gyula szociográfia-típusa (Puszták népe) szerveződött lassan az irodalmi riportok nyomán, s ehhez Sütő a természeti és a történelmi idő hálóját egyaránt használja. Az előbbi a népi irodalomból ismerős szerkezet, az évszakok menetrendje, a másik a historikum, főképp a magántörténelem alakulása. A szülőfalu így válik az erdélyi közösségek modelljévé. A hazalátogatások jelenlétté sűrűsödnek.
Részletünk főszereplője, Zs. apai ágon az író távoli rokona. Sütő először interjúhelyzetben állítja elénk, ez a szociográfia feltáró munkamódszerei közt a leggyakoribb. A faggatás szelíd, akárcsak Zs. nem látványosan, nem többségi agresszió következményeként, de megállíthatatlanul zajló nyelvi alásüllyedése. Csöndes, fogalmilag ki nem bontott számonkérés ez, mint ahogy szomorú, fogalmilag nehezen megragadható a vallomás tartalma is: aki beszél – már nem tud beszélni. Ám a meglehetősen apatikus hangulatban feszültség rejlik: Zs. álmai arról tanúskodnak, hogy a felejtés mégiscsak megviseli a személyiséget, és a maga számára érthetetlen hiányérzettel, szorongással tölti el. Sütő álomfejtés nélkül, az álmok szürreális alakzatainak puszta bemutatásával érzékelteti a szorongás okát. Még sután közvetlenek is, „direktek” ezek az alakzatok: elfelejtett értelmű, tájnyelvi kifejezés hallucinációja, szavakból rozogán eszkábált létra képe. (A nyomasztó álom a könyvcím távoli, disszonáns ríme is: az írónak édesanyja könnyű álmot ígér, ha igazat ír, Zs.-nek ez nem adatik meg, hiszen igazát nem képes kifejezni.)
Az interjú azonban hamarosan mélyinterjúba vált át, amelyet az interjúalany monologikus szövege jellemez, s amelyben nem a felszíni információ a lényeges, hanem a közlés árulkodó stílusa, az előadás tónusa, pszichikai mögöttese. Zs. monológja nem hosszadalmas, de sűrítettségében drámai erejű. Az író meséltet, élesen kiemeli, kimetszi figuráját a környezetéből, külön fényt vetít rá, jelezve az olvasónak, hogy önálló szövegzárvánnyal találkozik, amelynek metaforikus hatása érvényesül. A más (román) anyanyelvű feleséget magyar dal éneklésére kérlelő férfi történetét anekdotikusan is elő lehetne adni, ám az anekdoták lekerekítő derűje nem lenne összhangban sem a szorongással, sem azzal a ténnyel, amit kezdettől tudunk: a töredékes nyelv kifejezte töredékes, szaggatott, dadogó létformával. A kérlelés népballadákat idéző fokozással, tőmondatokra és kurta kérdés-válaszokra épül, a könyörgésre ütésszerűen következik minden visszautasítás, miközben a háttérben, mellékesen zajlik az élet (állatokat etetnek, mosogatnak, megágyaznak, és Zs., hogy kibírja a viaskodást, iszik is). Az ily módon napi szituációba helyezett pörlekedés szinte abszurddá lesz, az asszonyt még meg is lehetne érteni: mi az ördögnek nótázzon, ha nincs kedve. Hogy az éneknek az összetartozás jelzése és a másik fél identitásának (önazonosságának) méltánylása volna a szimbolikus értelme, annak átérzéséhez mélyebb szeretet kellene. Mélyebb a szándékában nem durva, asszonyiságában gyöngéd, az ittasságot-bolondságot elnéző magatartásnál is, mélyebb az érzékek összhangjánál is (A táncban össze vagyunk hangolódva – ismeri el, némi önvigasztalással Zs.). Csak éppen a közös szó hiányzik. A fecske, amelyről az asszony azt hiszti, lovat jelent, csak egy értelem nélküli hangsor közöttük, nem szó.
A kezdetben szerelmi jellegű évődés (veszek neked virágos keszkenőt) a nevetségessé, feszengővé váló civódáson át a sírásig, sőt: a halál képzetéig jut. Befejezni ezt a vitát nem lehet, csupán megelégelni, illetve belepusztulni. A folyamat ugyancsak folklorisztikusan ritmizált, szövegtagolása is balladai, a szóhasználat pedig elemi kifejezésekre redukált: mondom neki – kérdi, mi az; te meg mondjad – hozzám vágta; ha lefekszem – dehogy fekszem; nem is madár – én vagyok az; hogy meghalok – ő is sírni.
Zs. monológja után újabb írói váltás következik. Sütő a történethez és mesélőjéhez való viszonyát nem kommentárban fogalmazza meg, az újrakezdett párbeszédbe most már nem külső kérdezőként, hanem a szituáció részeseként komponálja bele magát. Belép a képbe, magára veszi Zs. válság helyzetét, segíteni igyekszik a menthetetlennek. És itt mégiscsak az anekdotikus feloldás felé formálja az epizódot, a hagyományos népies-realizmus poentírozását választja, akárha Gárdonyi-elbeszélést olvasnánk. A részlet szövegegésze – mint a köteté általában – nemcsak műfajilag sokrétű, hanem a benne munkáló poétikai szemléletet tekintve sem egységes. Tükrözi a hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmának realizmus-válságát és a népi írói hagyományok megújításának késztetését is.
*
Szövegrészletünk az Anyám könnyű álmot ígér első, 1970-es, bukaresti kiadásában a 174-176. oldalon olvasható.
**
Sütő András (1927)
A 2. világháború után a magyarországival megegyező történelmi-politikai folyamatok a határokon túli magyar szellemi-irodalmi életben is csaknem tönkretettek egy nemzedéket, amelyiknek az indulása éppen egybeesett a „nagy szocialista átalakulás” kezdeteivel. Romániában is különösen az úgynevezett első generációs népi értelmiség, a „fényes szelek” ottani raja sínylette meg szellemileg-pszichikailag, hogy hitét, lelkesültségét – és naivitását – az új hatalom szolgálatába állította. Sütő András azon kevesek egyike, akik később nemcsak a kiábrándulás és számvetés állapotait tudták művészi erővel megfogalmazni, hanem egykori programjukat is – letisztult, autonóm formákban – elevenen tudták tartani.
A mezőségi Pusztakamarásról indult író első korszakának elbeszéléseire a sematikus anyagkezelés, a kor külső, „mozgalmi” szempontjainak érvényesítése nyomta rá a bélyegét, de hőseinek játékos, mesei botladozásában, bizarr öntörvényűségében ott az életmű egészének szemléleti-erkölcsi mozgatója: egy közösség – legyen az családi, falubéli vagy nemzeti-kisebbségi közösség – egyéni arculatát megőrizni. Többéves hallgatás, majd az új megszólalásmódot kereső alkotói érlelődés után ezért jelentkezhetett olyan művekkel, amelyekben egyszerre mutatkozik a korábbinál figyelmesebb, intenzívebb visszatérés a Mezőség közegébe, s egyúttal a visszatérés szemléleti-esztétikai megtámogatása a magyar nyelviség, a helyi és távolabbi kulturális hagyományok, példázatok gazdagságával. Így lép elő az író 1970-ben azzal a könyvével (Anyám könnyű álmot ígér), amely a regény, a lírai naplójegyzetek és a szociográfia szintézisét hozza, s amelynek nyomán az itthoni közönség a sütő András-image-t megismerhette. Ekkortól jelentkezik esszéköteteivel (Rigó és apostol, 1970; Istenek és falovacskák, 1973 stb.), illetve gyönyörű esszéregényével (Engedjétek hozzám jönni a szavakat, 1973), amelyeknek egyik központi gondolata az, hogy a nyelvnek, mint időben és térben kiterjeszkedő realitásnak, mint az emberi élet alapfeltételének elementáris ereje van. E gondolat nemcsak az erdélyi magyarság jogainak érvényesítése szempontjából nagy jelentőségű (Sütő e harcban nemegyszer lett személyes megtorlások áldozata), hanem az egyetemes magyar irodalom nyelvkritikai foglalatosságának egyik sajátos változatát is termi.
Sütő Andrást mindezeken túl a közönség leginkább a hetvenes-nyolcvanas években született drámáiból ismeri. A színházainkban többször is bemutatott darabok (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, Szuzai menyegző, Advent a Hargitán stb.) a Németh László-i, illyési „hitvitázó” színművek hagyományain a kollektív érdekérvényesítés, a megmaradás és a megmaradás árának konfliktusait bontják ki.
Reményi József Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 147-151. old. - Reményi József Tamás szerző írásos engedélyével )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése