2011. nov. 20.

Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz

A jubiláló Tersánszkynak

Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályu,
ha akként gyártódnánk, mi emberek,
akár a vályog, mit a vályu
billiószám is egyformára vet.

De hát ezt nem lehet.

Ahány szív, annyi akarat.

S rég nem vagyunk
csupán agyag s anyag!

Pontos leszek, mint mindig az iró,
ha a tudós költ s a biró.

Ez a mi új dalunk.

Törvényt, de elevent, tehát,
hogy ne csapódjunk folyton össze,
hogy részlet-igazát
kiki illessze a közösbe,
úgy mégis: emberek maradjunk,
ne vályog-vályu sarává meredjünk;
atomok, atom magvakként kerengjünk;
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk.

A lét tegyen rendet, ne a halál!

Jogot tehát az árnyalatnak,
melyben a holnap rajza áll
s a kivételnek
mely holnapra talán szabály;
jogot – hogy hadd kisérletezzék –
a költőnek, a legfőbb kutatónak.

Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség
s buzgalom meglelni a rák
ellenszerét,
gépbe fogni az atom erejét
röpülni világűrön át,
mint megmutatni, amit a jövő
a szívben érlel,

mint fölfedni ibolyántúli fénnyel,
mi lesz holnap kötelező
közöttünk, emberek;

mi az, mi idegünkben közeleg!

Évmilliárdok távolából
évmilliárdok távolába.

Jogot a boncolóknak,
a kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak,
kik elválasztva percenként a rosszat
a jótól,
valamit folyvást rendbehoznak,
percenként fölmutatva, hogy mikortól
gyilkos a gyilkos,
tolvaj a tolvaj,
torz már a szép,
szép az imént torz,
a hős: pribék,
s ki az, aki elől megy –

mert nincs szabadjegy
jól haladni a korral;
mert van, mikor – hány a példa! –
a néma szólal,
az iszkol, aki űz,
makulátlan a céda,
mocskos a szűz.

Nem minden alkotó ilyen, de
én őket, az így működőket,
a haladókat, s harcolókat
vallom – a terep-fölverőket –
példaképül! A holnap
felé ők jelzik az irányt!
Előttük jár, fönnen libegve
Hamlet, Karenin Anna, Bánk,
- megannyi tiszta láng!

A homályt-üző és Világ
nő, ha ők szólnak.

Üdvözlet, s hála hát
a törvény- és a fény-hozóknak,

kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át –
- s elbukva is! – előretörnek
tán nem is tudva hova s mért.

Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek,
mi, akik látjuk, hova ért.

Az Igazért.

*

Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd
hordozható csónakjaidat, törd fejed
ős-sipon, új bicikli-féken, - szépítsd,
javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet,
te, teljes ember!
ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat,
dolgozz soká még és vigadj
s ne is tudd, - akárcsak a század –

ki vagy!

*

illyes gyula 1902-1983

Az óda, az elégia, a rapszódia, a ditirambus klasszikus versformáit a pályája zenitjére érkezett Illyés a hatvanas évek elejétől szívesen fogta a 20. századi gondolati költemény szolgálatába. Mint látni fogjuk, ez a közege a Tersánszky-versnek is, és ebbe a nagy verscsaládba tartozik a Mozgó világ, az Aggastyánok isszák az újbort, az Ady estéje, a Hatalmas, nagy korszak... s a költők, a Ditirambus a nőkhöz, a Teremteni, az Állomások hosszán és több más maradandó alkotás is.

*

A Dőlt vitorla (1965) című kötetében Illyés Gyula – a keletkezés időpontját kevésbé fontosnak ítélve a mondandó és a versformák összefüggéseinél – a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez és a Borsos Miklós: Sz. L. szobra című művei közé illesztette az Óda a törvényhozóhoz laudációját. Az ünnepelt 80. születésnapján (1962-ben) a kecskeméti színházban fölolvasott Kodály-vers szabályosabb köszöntő elemzésünk tárgyánál, a Szabó Lőrinc-vers pedig alig leplezett sirató. Az előbbi pátoszából nem kevés átáramlott a Tersánszky-versbe is, az utóbbi gyónó gyásza hirtelen sötétíti el a Kakuk Marci írójának ünneplését. A három különböző hangoltságú költemény mégis ugyanazt kutatja – a Kő-Sz.L. ihlette nekrológból idézve a jellegzetes illyési szófordulatot: azt, hogy mitől nő egy ország. A növés, felmagaslás a vershármas első két versében (részint a harmadikban is) nem határok közé zárt országos ügy, nemzeti sorskérdés csupán: a Kodály-köszöntő befejező szavaival élve, a Lét, a Rend szabad összhangja a tét.

Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) 1963 koraőszén ülte hetvenötödik születésnapját. A magyar próza e garabonciása legendás egyéniség, a szabályszerűségtől irtózó, minden hámot ledobó művészember volt. A róla alkotott kép és az életmű összképe is főként a szuverenitás, az optimizmus, a derű színeit villantja föl. Illyés költeményében utalás történik Tersánszky A céda és a szűz című, hajdan „botrányos” regényére, füttyművészeti – nagyon komolyan vett! – produkcióira, csónak-találmányára (tervezett nagy útja elején mindjárt elsüllyedt vele...), az ún. avarsípot rekonstruáló, megszólaltató kísérleteire, és Egy biciklifék története című könyvére. A nyughatatlan Tersánszky sokszor „hátán háza, kebelén kenyere” életet élt, nagy szoknyabolond hírében állt (de ágyhoz láncolt, súlyosan beteg első feleségét hosszú éveken át ápolta áldozatosan), s bár öntudatos és termékeny epikus volt, nem szívesen horgonyzott le csakis az irodalomnál. Ez a korántsem léha, ám kétségkívül bohém, vagabundus karakter nemigen vágott egybe Illyés jellemével, a pikareszk regénybe illő sors sem nagyon rokonult Illyés tervezettebb, eltökélten felelős életútjával.

A két írót nem is fűzte össze szorosabb barátság, s az Óda a törvényhozóhoz nem is sorolódik a kettős portréversek műfajába (a Kodály-köszöntő részben igen). Sőt, Tersánszky csupán az első nagy, szaggatott egységet beszegő tipográfiai jel, az első csillag után lép a költemény színpadára, s e három sort követően, csupán a második csillag után, az utolsó tíz sorban lesz a vers megszólítottja. Az ünnep – és általában a Tersánszky-magatartás – nem egyéb nemes ürügynél. A szöveg a nagy, általános emberi igazságok oldaláról fut föl csúcspontjára, hogy a „lejtmenet” jóval rövidebb ösvényén ölelje magához az ünnepeltet. Tersánszky az élő példa, az igazolás mindarra, ami korábban elhangzik.

A törvény, melyet a cikázó kis textusegységek megfogalmaznak, több paragrafusból áll. A pontos iró – mint biró – a művész jogaiért, a kísérletezés jogáért, az árnyalatok jogáért, a kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolók jogaiért, a harcolók jogaiért, a törvény- és a fény-hozók jogaiért száll síkra. A tiszta láng-életek magyar és világirodalmi mintái: Hamlet, Karenin Anna, Bánk. Az egybehangzó közvélekedés szerinti legnagyobbak.

1963 táján a magyar társadalomfejlődés, a korabeli politika aktuális „törvénykönyvében” alig-alig regisztrálták az említett jogokat. Az 1956 utáni konszolidációs folyamat már megindult, ám például a „részlet-igazát / kiki illessze a közösbe” eszméje vagy a „nincs szabadjegy / jól haladni a korral” gondolata idegen volt a proletárdiktatúra gyakorlatától. Az Óda... nagyszabású antidiktatórikus vers: a fény-hozó(k) szóval, jelszóval tanúsítja Lucifer-pártiságát a mindenkori egyeduralkodó Úrral szemben. A kísérletező művészt, az álmodó költőt himnuszozó mű materializmusa is az embert szolgálja. A világosság szóból visszametszett, nagybetűvel írt Világ szó a homályt-üző fény és a végtelen kozmosz megfelelője egyszerre.

Kedvezhet-e a törvény az árnyalatoknak? Szolgálja vagy gátolja-e a törvényhozás a szabadságot? Illyés az eleven törvényre bízza az emberiség jövőjét. Kötelező mindig csak az lehet, mi idegünkben közeleg, s a kivétel, mely holnapra talán szabály, nem állhatja útját az újabb kivételeknek. Tersánszkyra minden más jelzőnél kevésbé illene a törvényhozó szó – ha Illyés nem az örök változás, megújulás, kutatás optimista, megsokszorozott értelmében használná.

A vers emeltségének, ódai zengésének adekvát írásjele a felkiáltójel lenne. Akad is belőle bőven, nemcsak a sorvégeken. Sokat elárul viszont a költői építkezésről, hogy a gondolatjelek száma meghaladja, a pontosvesszők száma közelíti a felkiáltójelekét. A gondolatjel nem önmagában, puszta neve miatt katalizálója a gondolati versnek; Illyés meditáltató, megállító módon alkalmazza a gondolatjeles, értelmező-űrnyaló közbevetéseket. A „kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át - / - s elbukva is! - ...” sorokban gondolatjel a gondolatjelre tolul, s a felkiáltójel a gondolatjellel torlódik. (Az idős, tekintélyes Illyés Gyulát érő versparódiák nem is kímélték a költőt, kipécézve az írásképi túlzásokat, bizonyos megoldások mechanizálódását.)

Az írásjelek közül a kettőspont is megállító-értelmező funkciót tölt be. A néha szokatlan szerkezetű összetett mondatok szintúgy csitítják a vers szívverését, és az olykor csak egy-két soros egységek elkülönítése, a textus tördeltsége is csillapítja az iramot. Az Óda... mégis szilajabban pulzál, mint ahogy azt a fenséges műfajtól általában megszokhattuk. A hirtelen felkiáltások, a költői képekből áradó lendület, a néha előreszaladó jambus, a szakaszokon-egységeken sokszor áthágó rímelés fokozza azt a horderőt, amelyet az alapgondolat kifejt, s amely az e századi ember öntudatától nyeri energiáját. Az atomkorszak, űrkorszak akkortájt hetyke gyakorisággal használt terminusai rávetülnek a szövegre. A technikai modernség jellegzetes – és a költészet által is kedvelt, mert szép és hangulatos – szava az ibolyántúli fény szószerkezet. A század sötétje a rákbetegség fenyegetésével riaszt.

A vers időkeretei persze nem szűkíthetők le a 20. századra, s a vers tere is a végtelenbe nyitottan levegős. „Évmilliárdok távolából / évmilliárdok távolába” tart a folyamat, s éppen ez az időtlen idő támasztja alá a „törvényhozás” illyési igazát. A képalkotás mikrokozmikus, atommagos – formailag nemegyszer aforisztikus – sűrítettsége a makrokozmikus távlatosságot indukálja.

Illyés nem a hagyományos verskép szerint, nem a sorkezdő betűk függőleges léniájához igazítva rendezi el költeményét. A tengelyes szimmetria, a középre-rendezettség másfajta benyomásokat ébreszt az olvasóban. Ez a szövegstruktúra a súlypont, centrum, (forgás)tengely vizuális élményét nyújtja, stabilitásához azonban a szeszélyes hosszúságú sorok csapongása társul. A sorok a láthatatlan törzsből kinövő ágaknak hatnak. Sokkarú vers, vers-világfa ez, egy monumentális létigazságot termő létmodell.

A két csillag közé ültetett három sort – „Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, / mi, akik látjuk, hova ért. // Az Igazért” – a rímek visszakötik az előzményekhez. A többes szám első személy, a mi („mi emberek”; „rég nem vagyunk / csupán agyag s anyag!”; „Ez a mi új dalunk” stb.) az ő-vel, a címszereplővel itt találkozik. A tulajdonnév, illetve a Tersánszky Jenő – Mester megfeleltetés viszi tovább a verset a te irányába. A „te, teljes ember” sorában a jelző nyitányként meg is ismétli a személyes névmást: Tersánszky a te-vel teljes ember, mester. Ő. Én.

A teljesség a Tersánszky-művek szabadságfogalmában, derűlátásában manifesztálódik, azaz Illyés mindazt, amit eddig mondott, látszólag onnan vonja el. Az Igazság, a teljes emberség említése, s elsősorban a „fejtörés”: A „szépítsd, / javítsd, akkor is, ha nem kell, / a részletet” szavai állnak jót a megelőző, parainesises kifejtésért. A jubiláló Tersánszkynak a jelzővel is megemelt személye, a bizalmas, tiszteletteljesen társalkodó kontaktus föloldja, ellazítja az eddig prófétáló-elrendelő hangnemet. A dac, a heroizmus, a pátosz elcsöndesül, átadja helyét a bujkáló, baráti iróniának – és a szkepszisnek: a filozofálástól, az elméletieskedő önreflexiótól mindig irtózó Tersánszky „nem tudja”, és róla sem tudják, ki is valójában (vö. „ ne is tudd, - akárcsak a század - // ki vagy!”). A szkepszis épp csak megérinti a verset, futólag minősíti az évszázadot. A valamit folyvást rendbehozók, a terep-fölverők bátorsága a róla való tudás nélkül, a maga teremtő ösztönösségében éppúgy példa az emberiség számára, mint az akart és reflektált kísérletező-kutató cselekvés. A két típus úgy összeillik-különbözik, mint a költemény maradjunk – meredjünk rímpárjának mély és magas hangrendje; s a két véglet, a két emberfajta millió és millió lehetőséget tartogat az árnyalatoknak, a holnapnak – hiszen nem felejtjük már, hogy „Ahány szív, annyi akarat”.

*

A Dőlt vitorla (1965) 131-133. oldalán álló költemény az Illyés-életmű összkiadásának Teremteni )1973) című kötetében is szerepel (548-551. oldal), és megtalálható sok más edícióban. Bizonyos magánhangzók (például: uj – új) ékezésében következetlenség mutatkozik, de például az iró – biró rímpár rövid i-je szándékos: nemcsak Illyésre, hanem a Tersánszky írói indulásakor szokásos tipográfiára, az 1910-es évek könyvnyomtatására is jellemző. A kézirat ismerete híján a metrikailag valószínűbb változatokat fogadtuk el.

Tarján Tamás

*

Illyés Gyula (1902-1983)

Szülőhelyét, Felsőrácegrespusztát és földijeit a Puszták népe (1936) című szociográfiai-önéletrajzi regényében örökítette meg. Fordulatos ifjúságának állomásai, a Tolna megyei Dombóvár, Bonyhád, Szekszárd, Ozora éppúgy megelevenedtek életművében, mint Párizs, ahol a baloldali gondolkodású fiatal költő 1922-től emigránsként élt néhány évig. Hazatérve a népi írói mozgalom soraiban és a Nyugat körében, Babits közelében egyként megtalálta a helyét. Szintetizáló alkat: „Európa fővár5osából” is hazalátott övéire, s a pusztát róva sem felejtett el européer lenni. Az egyeztetés, az érdekösszehangolás szándékát, a józan kompromisszumkeresést képviselte. Eszes, taktikus hajlékonyságát mindig nagyra becsülték azok az íróbarátai, céhtársai – Déry Tibor, Németh László, Keresztury Dezső, a fiatalabbak közül Csoóri Sándor és mások -, akik szilárd, koncepciózus jellemét, elcsigázhatatlanságát is észlelték. Akadtak, akik a „kanyarogni, mint az út meg a kígyó” bölcsességét nem osztották, és nem érzékelték benne 1945 után (s még inkább Szabó Lőrinc, illetve Kodály Zoltán halálát követően) „a legmesszebb látó magyart” (Nagy Lászlóval például, kisszerű félreértések miatt és egyéb okokból, sosem melegedett föl a kapcsolatuk).

Költőként, szépíróként, drámaszerzőként is folyamatos megújulásra volt képes, aki a lüktető avantgárdtól a tárgyias-leíró költészet folklorikusan színezett változatos formáin át jutott le az összegző, nagy gondolati versek intellektuális és etikai hevéig, az öregkor magaslatának summázatáig. Az „új fogalmú hazafiság” gondolatkörének színműveivel (Ozorai példa 1952; Fáklyaláng 1953 stb.) és a „tiszták”-eszmekör darabjaival (Kegyenc 1963; Különc 1963; Tiszták 1971 stb.) is a hagyományos dramaturgián belül maradt, példaszerű, parainesises alkotásokkal oltva olvasóiba, nézőibe az egész életén át reprezentált alapelveket. Poétaként is büszkén vállalta azt a státust, amelyet a „nemzeti költő” szerepében, az ortológusok és neológusok csatározásától egyaránt távol elfoglalt.

Élete utolsó két-három évtizedében a magyar irodalom legnagyobb tekintélye volt: egyetemes gondolkodású, európai rangú, díjakkal koszorúzott költő. Ideáját, a közéleti hasznú líra ideáját részben kikezdte az idő, de a modernebb, öntörvényűbb irodalomfelfogás képviselőivel haláláig állta a versenyt: egymást érték kései nagy kompozíciói. Maga is vallotta anyagának, a nyelvnek – a magyar nyelvnek – az elsődlegességét, a hangsúlyt azonban nem a poétikai, grammatikai jegyekre, hanem a széles körben érthető közlés, a célratörő lírai kommunikáció, a lelki mozgósítás kívánalmaira tette.

Már élőként is klasszikusnak számító, fáradhatatlan, harcedzett, a vitákat álló költő, öreg és örökfiatal „fejedelem” volt, amikor – 1971-ben – a fiatal írók szemléje (a későbbi, sok vihart megért folyóirat) az ő egyik összegző versének címéről keresztelte el magát ilyképpen: Mozgó Világ.

Tarján Tamás

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 17-23. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése