Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szigorú szokásrendje, a természet és az ember bensőséges kapcsolata, a népi kultúra szerves rendje, a személyiség méltóságának igénye, a tökéletesen végzett munka tisztelete. Korai, sokáig publikálatlan versei a természeti képeket mitologikus elemekkel, keresztény és folklórmotívumokkal társították.
1946 őszén került Budapestre, két hivatás, a festészet és a költészet egyszerre vonzotta. A népi kollégiumokban őt is lelkesítette a szocializmus megváltónak hirdetett eszmevilága. Ez rövid időre sematikussá tette költészetét is.
1949 és 1952 között Bulgáriában tanult, a bolgár népköltészetet fordította. Hazatérve döbbent rá arra, hogy ifjúságának szép hitét megcsúfolta a kommunista diktatúra. Csalódását nyíltan megvallotta. Költészete ekkor vált drámai karakterűvé. Költői képei őrzik az élmény szemléletes elevenségét és meghittségét, de egyetemes távlatot nyernek, hatalmas feszültségek sűrűsödnek bennük.
Előbb rapszódiák sorában küzdött az élet értelméért, hitéért. Majd hosszú énekei a dalformát leltározó tárgyi bőséggel tágították hatalmas, ítélkező és értékeket óvó létlátomásokká. A világképelemek bőségében teret kapott Nagy László mindenségcsodálata, megfigyelő hajlama és teremtőereje, a lét egészét együtt látó képessége egyaránt.
Folyamatosan kísérletezett újabb és újabb lírai műfajokkal. Kialakította a metaforikus-látomásos, többrétegű, bartóki jelegű dalformát. Portréverseiben pedig nagy elődeit megidézve, majd kortársait, barátait elsiratva, magas érzelmi hőfokon, de a gondolati érvelés erejével, egyértelműen, szinte esszészerű pontossággal is megfogalmazta költészetének, emberi magatartásának létérdekű és szigorú erkölcsű alapelveit.
A népköltészet szervességét és életelvű világszemléletét, József Attila gondolati fegyelmét, Ady nemzetféltő indulatát, Bartók ellentétekből teremtett harmóniáját, archaikumot és jelenkort összefogó új egyetemességét, mindegyikük Mindenség-igényét egyszerre tekintette eszményének.
Azt érzékelte, hogy korunkban az erkölcsi és szellemi értékek léte veszélyeztetett. Azt látta otthontalannak a világban, aminek az ő mértéke szerint természetesnek kellene lennie: a tisztaságot, szépsége4t, értelmet, humánumot. Ezeknek az „archaikus” értékeknek a védelmében teremtette meg krónikás, boszorkányos, nomád hangvételű szerepverseit.
Jellegzetes esztétikai minősége a tragikus és a fenséges, de pályájának íve nemcsak ezek összetettebbé, súlyosabbá válását mutatja, hanem kiegészülését is a groteszk, az irónia és a játékosság elemeivel. Értékóvó küzdelmét soha fel nem adta, de tapasztalta ennek a küldetésnek a nehézségeit is. Vállalta a küzdelmet „a lehetetlen képviseletében” is, de vállalkozását ironikusan, játékosan is tudta szemlélni.
Nagy László költészete a személyiség kérdéseit sohasem elvontan, hanem mindig a közvetlen társadalmi-történelmi életközegben mutatja meg, de a közvetlen helyzetből, látványból egyetemes érvényűvé növeszti. Költői-erkölcsi erejével rendkívül gazdag élményvilágot volt képes illúziók nélkül összekötni a remény, az értelmes emberi cselekvés elvével.
Költészetében a személyesség, közvetlenség és az egyetemesség eszményi találkozása teremtett ízlésirányok és ideológiák hétköznapi küzdelmei fölé emelkedő esztétikai és erkölcsi minőséget.
KI VISZI ÁT A SZERELMET
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Ez a kis vers Nagy László költői-emberi elveinek, törekvéseinek összefoglaló darabja. Keletkezéséről így vallott: „Ki viszi át a Szerelmet című versemet először 1954-ben próbáltam megírni, nem sikerült. Csak később, talán három év múlva volt olyan, hogy versnek nevezhettem. De később ezen is javítottam.” Ez a keletkezéstörténet egybevág a vers világszemléleti összegző jellegével.
Keletkezését közvetlen élmények is indokolták. Nagy László egyike volt azoknak a költőknek, akik az ötvenes évek elején határozottan szembefordultak a kommunista diktatúrával. Ezért súlyos elmarasztalásban részesült. Költészetét halálhangulatúnak, a szocializmustól idegennek minősítette az irodalompolitika. 1954-ben több cikkben is azzal vádolták, hogy a szocializmustól merőben idegen pesszimizmus hatja át műveit. Számot kellett vetnie azzal, hogy költészetét kiiktatják a magyar irodalomból. Ekkor, a támadásokkal szembesülve keletkezett e vers első változata.
Az 1956-os forradalom leverése újabb megrendülést okozott neki. 1957-ben pedig ismét ellenséges támadások érték. A gyors megszilárdulásra törekvő politika elmarasztalta azokat, akik a forradalom leverése után nem voltak hajlandók a Kádár-rendszert támogatni.
Nehéz időszak, reménytelennek látszó költői helyzet adta ennek a versnek a hátterét, mégsem egyetlen élményből keletkezett. Nagy László világnézete, érzelmei és elvei összegződtek benne. A hosszú alkotásfolyamat ezzel is magyarázható. Egész létezése céljával, értelmével vet számot a versben a költő.
A „lét lemerülése” a fizikai és szellemi elmúlást egyszerre jelenti, hiszen a csupán fizikai megsemmisülés esetében fölösleges volna a véglegességet hangsúlyoznia. A nyitó sor negatív léttávlata a költői kiiktatás lehetőségét tárja föl. Majd költői kérdések sorában azokat az értékeket veszi számba a költő, amelyeket költészete képvisel.
A kérdésekben, melyek a vers folyamán egyértelmű parancsokká minősülnek át, Nagy László költészetének legjellemzőbb motívumaira, költői személyisége alapvonásaira ismerhetünk.
Metaforikus képei rendkívül gazdag értelműek, sugallatosak, sokrétű vonatkozásokat elevenítettek föl. Az egyes kérdésekben már eleve nagy feszültség van, ellentétekből épülnek a képek. A paranccsá fokozódó kérdések drámaisága abból ered, hogy a bennük megjelenített cselekvéssor a költő létének tartalma és élete.
Mit jelent Nagy László költői cselekvése? Mindazt, amit a sűrű szövés
képvilág, a sokféle szemléleti elemből épített metaforarendszer megnevez, érzékeltet.
Imádja, azaz szentségként, szakrális értékként tiszteli a legparányibb természeti zenét. A „tücsök-hegedű” azonban Arany János Családi kör és Szabó Lőrinc Tücsökzene című művét is eszünkbe juttathatja; mindkettőben a nyugalom, a harmónia is hozzátartozik a tücsök motívumhoz.
A láng és a deres ág az élet és a pusztulás szembeállítása. Ennek a képnek gazdag közvetlen vonatkozása is van Nagy László költészetében. Az ötvenes évek elején politikai csalódását legtöbbször a dér, fagy, hideg képzeteivel fejezte ki. 1957-ben megjelent gyűjteményes kötetének is a Deres majális címet adta. Költészetében gazdag motívumrendszere van a fagy, dér, hideg és a tűz, láng, forró szemben álló képzetkörének. Lángot lehelni tehát azt jelenti, hogy önmaga melegével is az élet elvét szolgálni, segíteni.
A harmadik kérdés két bibliai képet emel az egyéni vonatkozásrendbe: önmaga föláldozása árán is hajlandó mások számára a reménység, a létérdekű szövetség megteremtésére. Krisztus megváltói kereszthalála és a Biblia-beli vízözön utáni reménység- és szövetségszimbólum, a szivárvány nyer itt személyes vonatkozást a költői küldetésvállalás kifejezésében.
Az első három egysoros kérdés fokozódó hatással, erős metaforákkal fejezte ki a legparányibb természeti érték tiszteletét, az élet védelmét, a reménység óvását. Ez a vers első, kisebb szerkezeti egysége. A következő rész újabb három kérdésből áll, s ezek párhuzamosak az első kérdésekkel, intenzitásuk is egyre fokozódik, ívük is hasonló: a természeti képektől vezetnek eszmei tartalmakig. Az első két szerkezeti egység eme párhuzamok révén is szorosan összekapcsolódik, nagyobb egységgé szervesül. A lírai alany cselekvése a kétsoros kérdésekben egyre tágabb területekre irányul, egyre erőteljesebb.
Termékennyé és gondozottá teszi a terméketlen és kietlen világot. Cselekvése a szeret ölelő gesztusában nyilatkozik meg, erőfeszítésének nagyságát sírása jelzi, meg az az ellentét, amelyik a cselekvést kifejezi ige („ölel”) és a cselekvés tárgya („szikla-csípők”) között feszül. z első rész életre lehelő cselekvésével párhuzamos az élet feldajkálása, „becézése”, a már „megeredt”, létre kelt élet felnevelése, óvása – lehetetlen körülmények között is. Ugyanakkor a „falban megeredt” hajak, verőerek a Kőmíves Kelemenné balladára utalnak. A becézés az értelmes áldozat megbecsülését is jelenti. A harmadik kétsoros kérdés a létezés fizikai szintjét az eszmeivel egészíti ki. ennek veszélyeztetettsége váltja ki a vers – alliterációval és hangszimbolikával is nyomatékosított – ellentétbe foglalt legdrámaibb kérdését: „S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” A szivárvány motívummal párhuzamos ez a kép a versben, nagyobb hőfokát a személyesség erőteljes megnyilatkozása teremti meg, az élethit szétdúlásának, a legszebb emberi törekvések megcsúfolásának tragikuma. Az eddigi kérdésekben is mindig negatívat változtatott pozitívra a költői cselekvés. A szélső pólusok közötti távolság és feszültség itt a legnagyobb. Az ellentétek többszörösek, összetettek. A végsőkig fokozott feszültséget a keményen pattogó, eleve feszültségből kipattanó vagy feszültségben képződő zár-, rés- és pergőhangok gyakorisága is érzékelteti. A kérdőszó pedig dühös segélykiáltássá hevül: „kicsoda?” Nemcsak az eszmények őrzéséről van itt szó, azokat érvényre is kell juttatni. A katedrálisállítás ezt is jelenti. A „dúlt hitek” kifejezés – a többes szám révén – a közvetlen társadalmi és személyes csalódásélményt általánosabb érvényre emeli, az emberi létezés és történelem viszonylataiba is beállítja.
A vers utolsó négy sora – második nagyobb szerkezeti egysége – mégis képes tovább tágítani ezt a világot. Nemcsak a költői léthelyzet negatív távlatának megismétlésével éri ezt el, hanem azzal is, hogy az első rész gazdag látványából összegzésként erkölcsi törvényt bont ki újabb szemléletes, parancsoló képekben.
Kérdő mondatai végképp átminősülnek felszólítókká, de az erkölcsi parancsok továbbra is kérdező struktúrájú mondatokban szólalnak meg. Ezek a kérdezve felszólító mondatok a vers első szakaszának gazdag látványát, képeit, akcióit azzal emelik még tartalmasabbá, hogy a bennük megütköző két alapelvet szembesítik: a rosszat és a jót, a halált és az életet. Rettentik a pusztítást, és megóvják, mentik azt, ami a lét értékét, szépségét jelenti. A keselyű a szenvedés és a halál madara. A görög mitológiában Prométheusz máját tépdesi. A magyar költészetben is a kegyetlen szenvedés és a pusztulás madara: elég csak utalni Vörösmarty A vén cigányának soraira, melyek „Prometheusz halhatatlan kínját” idézik meg a „keselynek szárnya csattogásá”-val, vagy Arany János Keveháza című költeményére, melyben „Azér vijjog a keselyű, / Azér szállong turul s ölyű, / Mert holnap ilyenkor halott / Százezrivel veszni fog ott.” A keselyű motívum Nagy László verse ellentétekre épülő világának negatív elemét, a pusztulást jelöli. A költői cselekvés ezt riasztja el nagy erővel, ezt „rettenti”. Ez a „rettentés”, rossza elűzés éppoly pozitív cselekvés, mint az életértékek imádása, óvása, becézése, ölelése, átmentése a „túlsó partra”.
A Szerelem mindazoknak az értékeknek az összegző kifejezése, melyeket megneveztek a kérdések. Annak az életelvnek, világnézetnek, cselekvő magatartásnak a fogalmi szimbóluma, mely a vers világában cselekvő módon nyilatkozik meg: imád, lehel, fölfeszül, ölel, becéz, állít, rettent. Ezt a megőrző és alkotó, létérdekű emberi magatartást, ezeket az életértékeket kell átmenteni a túlsó partra, a biztonság övezetébe. Az állat, kutya, macska szokta a kölykét a szájában tartva menekíteni. Önmagánál is jobban óva, maga fölé tartva.
Erkölcsi követelmény és létparancs ebben a versben a Szerelemnek, az élet értékeinek az óvása. Nagy László eme parancsának vitathatatlanságát sugallja a vers szigorú kompozíciója, míves felépítése, hangzás- és rímszerkezete is. De ugyanezt a törvény jelleget fejezi ki az is, hogy rendkívül sokrétű- természeti, biblikus, népköltészeti, görög mitológiai, klasszikus magyar költészeti – szemléleti elemeit az ellentétek leküzdésével emeli katedrálisszerűen harmonikus egésszé.
GYÁSZOM A SZÍNÉSZKIRÁLYÉRT
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosan
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskű szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilogramm színhús? –
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok – mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt –
s lám nem dőlt össze a szinház, az lett
megint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de van ki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom – egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt –
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
- Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambhzban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak!
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat –
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemet át!
„Latinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón” – írta Nagy László Huszárik Zoltán Szindbád című filmjéről. Latinovits művészete Nagy László számára a „magasra csavart láng”-ot, a „lepecsételt szájjal” szemben a nagyratörő emberi teljességet, zsenialitást jelentette. Barátja és verseinek nagyszerű tolmácsolója is volt Latinovits Zoltán.
1976. június 5-én hallotta meg Nagy László egy taxisofőrtől a „szörnyű hírt”, hogy az előző napon Latinovits Zoltán öngyilkos lett. A „fenséges kapitány”, a tüneményes tehetség öngyilkossága a kivételes minőség lehetetlenné válásának tragikumát jelentette számára. Nagy László sohasem az átlagost tekintette mértéknek, költészete a lemondó profanizálással szemben a tökéletességért, az emberi nagyság lehetőségéért való művészi küzdelem. Már Latinovits halála után egy-két nappal elhatározta, hogy verset ír róla. Bosszantotta, indulatba hozta minden olyan megnyilatkozás, amelyik e kivételes minőségű művész értékeit próbálta kisebbíteni, halálát pedig kizárólag betegségével magyarázta.
Nagy László különleges siratója már a címében bejelenti – az egyes szám első személyű birtokos személyragos kifejezéssel – a maga gyászának különbözését a másokétól. Már itt kinyilvánítja félreérthetetlen véleményét Latinovits művészetének nagyságát illetően: Színészkirálynak nevezi.
A Gyászom a Színészkirályért sirató és vitázó, értéktanúsító portrévers. A portréversek kettős arcképek: egyaránt jellemzik a megidézettet és magát a megidéző költőt. Különösen érvényes ez Nagy László versére, hiszen úgy idézi meg Latinovits Zoltánt, hogy a vers a kivételes minőség ellehetetlenülését korítéletként fogalmazza meg. A nagy művész halálát értéktanúsító, értékóvó vádbeszéd indítékává avatja.
Naplójának tanúsága szerint 1977. április 30-án kezdte írni, május 4-én már megmutatta barátainak a kész művet.
Maga a vers mégis úgy hangzik, mintha a halál hírének pillanatában szólna. Hangját a heveny fájdalom uralja, de ez sokféleképpen nyilatkozik meg. Sokféle hangnem szintézise teremti meg a nagy kompozíciót. E hangnemek két szélső változata: az idegen szavakkal is nyomatékosított, szinte szarkasztikus korítélet és az áhítatos, szakrális megbecsülés.
Hosszas belső mérlegelés, vita előzte meg a verskezdet nagy indulatú kijelentését. Igazságtevő, megítélő hatalommá növesztette magát a költői személyiség. Kétségbeesett felháborodásból, keserűségből fakadt erővel szól, szinte Toldi Miklósként semmisíti meg a hitványságot. A feszültséget három alliterációs szócsoport nyomatékosítja. Már itt szétválik a közeg a megszólító, a halotthoz forduló megrendült, felháborodott költőre s a halált örömhírként fogadó „heroldok”-ra. Ez utóbbiak aljasságát iszonyú látomásban mutatja meg a költő: „hízva gurulnak”, „vért gurguláznak”.
A szigorúan komponált vers két nagyobb részre osztható. Az első rész ennek a gyalázatnak, a közeg viselkedésének döbbenetes bemutatása. Ez a rész kérdésekbe foglalt, felkiáltásszerű ítélettel zárul. A vers második nagy egysége, utolsó két versszaka pedig katartikus elevációval, megtisztító fölülemelkedéssel kilép e gyalázatos valóságszintről, szakrális, a lélek igénye szerint formált világba emelkedik. Így szolgáltat igazságot a kivételes minőségnek.
A Gyászom a Színészkirályért a felháborodott vita és vádbeszéd igénye szerint épül föl, a strófák különböző hosszúságát is a belső indulat, érzés mozgása formálja.
Az első versszak felháborodott indulata és ítélkezése után riadtan – de felháborodást és ítéletet is tartalmazva – hangzanak föl a vers társadalmi vonatkozású indulatát hordozó általános kérdések, melyek arra irányulnak, hogy mi okozza a sorozattá összeálló öngyilkosságokat. A „vérző eskü” ezek tudatosságát, társadalmi ítélet jellegét érzékelteti. Ez a strófa kitágítja, általánossá teszi a tragikumot („megint”). Kérdéseivel pedig a vers további szakaszait meghatározó módon szembenézésre, a történtek megítélésére kényszerít. Ezekre a kérdésekre indulatos érveléssel adnak választ az első nagy egység további strófái.
Előbb ellentétező szerkezetű – ellentétes fogalmak közötti választásra kényszerítő – kérdésekben szembesíti a tárgyáról alkotott nézeteket. Az egyik póluson vannak a szélsőségesen elutasító, morálisan és művész értelemben megsemmisítő ítéletek („eb”, „ripacs”, „színhús”). Ezekkel szemben a mitizáló, szellemi tartalmakat szentségessé, magasztossá emelő fogalmak állnak („Krisztus”, „színészkirály”, „szépség”). A három kérdésre a költő számára oly egyértelmű a válasz, hogy a tétovázó, a kivételes értékkel szemben ellenségesen vagy értetlenül viselkedő közeget megsemmisítően nevezi meg. A kérdésekkel párhuzamosan hármas tagolásban sorolja minősítéseit: „irigység, közöny és középszer”. Magatartásuk minősítése pedig az idegen szó („hezitál”), valamint a szinte abszurd-groteszk módon ellentétező rímek („Krisztus”-„színhús”, „színészkirály”-„hezitál”) révén kap maróan gúnyos értelmet.
Ezután a személytelenítő tárgyiasítás és a régiesítés eszközeivel semmisíti meg a vers azt a hivatalos politikai közeget, amelyik „rebellis”-nek tekintette Latinovitsot. Öngyilkosságát pedig eleve elrendeltnek („sorsa írva volt a tenyerén”) minősítve menti fel magát a felelősség alól. Örül annak, hogy ily módon megszabadult attól, akit sohasem érzett sajátjának.
Ezt az ítéletet két hasonló elépítésű strófa – a tárgyiasítással ellentétes retorikai alakzattal – megszemélyesítéssel fokozza tovább. Az emberek közönyösen, tárgyként viselkednek, gépiesen reagálnak. Velük szemben az „ártatlan Diesel” és az ártatlan „Elektro-sokk” csak embertől elvárható részvétet tanúsít.
Ezekkel a mozzanatokkal Nagy László visszautasítja azt a vélekedést is, amelyik kizárólag a betegséggel magyarázta az öngyilkosságot. Ebbe a kélt strófába a „Diesel” és az „Elektro-sokk” gondolatjelek közé tett közbevetéssel illeszkedik hangsúlyozó, ellenpontozó mozzanatként. A versszöveg egyébként itt is az emberi világ közönyét és önzését elemzi, sűrű motívumhálóval kapcsolódva a megelőző versszakokhoz.
Az eddigiekben a társadalom tagadó válaszát láthattuk a felvetett, kiélezett kérdésekre. Nem kell sem a Színészkirály, sem a nagyra nőtt Krisztus, azaz: sem a hivatás legmagasabb foka, sem a küldetéses művészet, a társadalmat megváltani-jobbítani akaró művész. Csak az „édes nyár”, az önfeledt vegetálás. Ezt részletezi, ezt az ítéletet teszi maróan gúnyos erejűvé animizációval – emberi viselkedésmódot állati tulajdonságokkal kifejezve – a következő strófa, s le is zárja a vers első nagy egységét. Az ezzel közeggel, erkölcsi és szellemi nihilizmussal, önző vegetációval mindvégig drámai küzdelemben álló költői én mintegy a saját maga által bemutatott és elemzett látványtól még jobban fölháborodva ítél. „De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? / Hogy ekkora alázat már gyalázat?”
A vers első nagy egységének vegetációs, értékvak szintjével ellentétben áll a második rész eszményi, szentségessé magasztosított képzetköre, melyben tündöklő szépségben és titáni nagyságban mutatkozik meg az az érték, amelyet az első részben az elárvult költői személyiség gyászolt. Az érték és értékhiány tragikus kimenetelű küzdelmére válaszul ez a befejező rész értéktelítettséget mutat, az érték létjogának igényét fejezi ki. A tényekkel szemben egy elképzelt, lehetséges világot teremt a költő. A tapasztalati szinten már nem vihette tovább a verset, beteljesítette ítéletét, gyalázatnak minősítette mindazt, amit érzékelt.
A képzeletében, vágyaiban élő világot óhajtó-elszólító módú igék sokaságának segítségével teremti meg. Fölülemelkedik a vitán és ítélkezésen. Azt az igényét fejezi hi, hogy az eszményi minőség diadalmaskodjék. Ennek reális lehetőségét azzal is tanúsítja, hogy a benne élő Latinovits Zoltánt valóságosan életre kelti, úgy szólítja meg, miként korábbi versében József Attilát. A teremtő művészt a föltámadt Krisztussal vonja párhuzamba. A vers motívumhálózatába illeszkedő képek azt szuggerálják, hogy a nagy művész értékei révén fölébe nő a köznapi méreteknek és gyarlóságoknak.
(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése – Móra Könyvkiadó 1995. - 629-641. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése