2011. nov. 19.

Görömbei András: Ady Endre


Ady Endre a modern magyar líra megteremtője, a Nyugat művészi forradalmának legnagyobb alakja. Pályája kezdetben a század végi epigonizmus nyomait mutatta, de 1903 nyarán Nagyváradon találkozott élete nagy szerelmével, Diósy Ödönné Brüll Adéllal, Léda asszonnyal, akit 1904-ben Párizsba követett. Ettől kezdve gyakran tartózkodott az európai művészetek fővárosában.

Párizsba a magyar vidékről érkezett, a magyarsághoz mélyen kötődő egyéniségét a tapasztalt megdöbbentő ellentét fölszabadította, cselekvésre indította, hatalmas küldetéstudatot bontakoztatott ki benne.

Új értékrendet és kifejezésmódot teremtett. 1906-ban megjelent Új versek című kötetével egyszerre vált a modern magyar irodalom vezető egyéniségévé, másokat is saját egyéniségük kibontakoztatására ösztönző mesterévé.

Az emberi lét teljességének a megélésére és kifejezésére törekedett. Az egész, a teljesség vágya és lehetetlensége egyszerre kínozta. Legfájóbb létélménye az Egész szétesése, a teljes élet átélhetetlensége.

A teljesség átélésének és kifejezésének szándékával teremtette meg szimbolista kifejezésmódját. Személyiségét az emberiség közvetítőjének, kifejezőjének tekintette. Szembesülni akart minden emberi élménnyel, minőséggel. Számára az élet a „Minden Titkok” megnyilatkozásának terepe. Szimbolista költői nyelve ennek az összefüggő és ellentétekből álló teljességnek a megfelelő kifejezési módja. Lényegesen különbözik a francia mintáktól, sem Baudelaire allegorikus kifejezésmódját, sem Verlaine zeneiségét nem utánozza. Mitikusan megelevenítő, látomásszerű verseiben a kép önmagával azonos, nem fordítható át egyszerűen fogalmi nyelvre, jóllehet különlegességével eleve értelmezésre ösztönöz. Mindig marad benne valami megragadó titokszerűség, nyilvánvaló többlet, hiszen sokrétű, legtöbbször ellentétes elemekből áll. Szimbolizmusa erőteljes társadalmi, politikai, erkölcsi ítéletekkel is telített.

Életművének első szakaszában támadó, romboló gesztusai az erősebbek. A tízes évek közepétől pedig a kipróbált értékek őrzése, egy jobb korba való átmentése, az általános emberi értékek óvása kap nagyobb nyomatékos költészetében. Ezzel párhuzamosan módosult kifejezésmódja is: szimbolikus látásmódja mindvégig megmaradt, de jelentős mértékben egyszerűsödött. Az első időszakban a bonyolultabb, úgynevezett vegetációs szimbólumok (Jó Csöndherceg, ős Kaján, disznófejű Nagyúr, Halál-tó), később inkább a fogalmi szimbólumok jellemzik (Holnap, Idő, Gondolat). Utolsó éveiben versbeszéde az egyszerűsödés tendenciái mellett szürrealisztikus látásmódra jellemző töredezettséget, váratlan képzetkapcsolásokat is mutat.

Szecessziós és impresszionista vonásokkal színezett szimbolista költői világában az ellentétek kiegészítik egymást. Egyes nagy motívumkörei – szerelem, magyarság, Isten, halál, pénz – is szorosan összekapcsolódnak, de önmagukban is hatalmas ellentéteket fognak át. Minden motívumában a létküzdelem feszültsége nyilatkozik meg, költői világképe ezért hangsúlyosan drámai karakterű. Fölfokozott személyességének, énközpontú szemléletének legmélyebb oka és értelme az azonosulás az emberi lehetőségekkel, az emberi létezéssel. Világszemléletének központi eleme az Élet mitizálása. Költészetének motívumkörei is ezért kapcsolódnak szervesen egymásba, ezért alkotnak különleges költői világmindenséget. Még a romboló tendenciák átélése is ennek a nagy életakaratnak a része.

Ady végzetesen azonosnak érezte magát a magyarsággal. Ez a tudata, és szorongató felelősségérzete jogosította föl arra, hogy indulattal és nagyfokú politikai tisztánlátással bírálja nemzetének hibáit. Költészete egy új történelmi azonosságtudat megteremtésének is kísérlete; magyarságverseinek másik része pedig büszke öntudattal vallja meg honosságát. A magyarságot „szükség”-nek és „értéke”-nek vallotta a világ számára. Életműve lenyűgöző szellemi bátorsággal és esztétikai erővel szembesült az emberiség létfontosságú kérdéseivel.


GÓG ÉS MAGÓG FIA

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új a magyar.

Ady Endre sokat foglalkozott saját egyéniségével, költői céljaival, küldetésével. Ez nem valamiféle együgyű önösség volt benne, hanem olyan magasrendű küldetéstudat megnyilatkozása, amely egyéni sorsában saját fajtájának, népének és az emberiségnek, általában az embernek a létlehetőségét vizsgálta. Minden motívumkörében jelentős az öntanúsítás, de van verseinek egy csoportja, amelyben közvetlenül vallja meg életcélját, költői programját, emberi elhivatottságát. Büszkén vallotta magát küldetéses költőnek. Költői szerepeiben is küzdelemben hozza az újat, az emberileg jelentőset. Költői személyisége az emberi létharc megnyilatkozása. Egyszerre szólal meg benne a prófétai gőg és az elátkozottság tudata. Egy-egy versében egyéniségének más-más vonása kap nagyobb hangsúlyt, hol a küldetés, hol az elátkozottság érzése erősebb. Költői hivatását társadalmi, közéleti küldetésként is éli.

Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű verse a magyar költészet fordulatát jelentő Új versek című kötetének előhangja volt: nagyarányú költői programjának bejelentése. Költői személyisége azonosul a magyarság történelem formálta lényegével, tudatosan vállalja az ősi értékeket, s ezt úgy akarja korszerűvé, életképessé tenni, megújítani, hogy közben ne veszítse el magyar jellemvonását, a történelmi múltból átörökített jellegét, értékeit sem. Együtt akarta képviselni a magyarságot és a haladást, a nemzeti jelleget és a korszerűséget. A millenniumi időszak önelégült magyarsága hallani sem akart az újról, nagy, régi dicsőségek közvetlen örökösének tudta magát, és mindazt, ami jó, a régivel azonosította. Ady – különösen Párizsból nézve – világosan látta, hogy ez az önelégült bezárkózottság végzetes a magyarságra nézve. Ezért minden eszközzel ennek megszüntetésére törekedett.

A Góg és Magóg fia vagyok én... szemléletesen mutatja meg, hogy Ady mennyire tudatában volt vállalkozása rendkívüliségének, de küldetéstudatának kivételes eltökéltsége is megmutatkozik ebben. Vállalja az „új és a magyar” program megvalósítását mindenféle ellenerőkkel szembeszállva is.

A magyarság megújításának programja olyan ellenállásba ütközik, hogy a költő az érckapukkal elzárt, bebörtönzött mondai alakok utódjának érzi magát. Góg és Magóg bibliai alakok, szerepelnek János Jelenéseiben, ám Ady utalása nem ezekre vonatkozik. Az ókori eredetű Sándor-regényben, amelyet a középkorban latin és nemzeti nyelvű fordításban Európa-szerte olvastak, Góg és Magóg egy harcias északi nép királyai. E népet Nagy Sándor kőfallal és érckapukkal zárta be hegyeik közé, hogy birodalmát ne zaklassák. Idővel ezt a népet a szkítákkal azonosították, ez sugallhatta a gondolatot Anonymusnak, hogy a magyarokat tőlük eredeztesse. Így tehát a büszkén vállalt örökség hangsúlyozottan magyar. Ady a vers folyamán mindvégig nyomatékkal állítja a maga ősi magyar voltát, de ezt éppen azért teszi, hogy ennek révén is jogot szerezzen a magyarság megújítására, fölrázására. Úgy csendül föl a vers első strófája, mintha az elátkozottság szólalna meg benne, a reménytelen rabság, mozdulatlanság, a „hiába”.

Ez a rendkívül sűrű szövésű, összetett vers Ady küzdelmének egész természetét föltárja. Elviselhetetlennek érzi az avíttságot, a tunyaságot, a szellemi rabságot. Az ellenerőket túlságosan nagynak látja, s ez a gyors győzelem lehetetlenségét, küzdelmének hiábavalóságát sugallja, de Ady eltökélten szembeszegül helyzetével. A „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” éppen Ady másságát jelenti be: azt, hogy az önelégültséggel szemben a magyar bajokra kíván rámutatni. A magyar tragédiát akarja tudatosítani, hogy megszabadítsa attól nemzetét. „Sírás”, a bajok megnevezése nélkül nincs megújulás.

A második strófa nyitó sora a honfoglalás színhelyének megnevezésével, azzal, hogy Ady önmagát is a honfoglalók egyikeként mutatja be, a magyarsággal való teljes lelki azonosságát nyomatékosítja. Az út és a dal, a magyarság történelme és szellemisége eredendően az övé is. De mindezt nem tartja önmagában elegendőnek. Az első strófa „mégis”-sel indított kérdésével párhuzamosan, megint ellentétező módon újabb kérdésbe foglalja eltökélt cselekvését: az ősi magyar örökséget akarja kiegészíteni, megfrissíteni a nyugati kultúra szellemiségével, a nyugati irányból (Dévény) hozott „új időknek, új dalaival.” Olyan kérdések ezek, amelyekbe bizonyosságokat foglal Ady. Az ismétlődő „szabad-e” nem azt jelenti, hogy engedélyt kér, hanem azt, hogy indulatosan utasítja el az eddigi önelégültséget és bezárkózást. Ha vitathatatlan dolgot hangsúlyosan kérdezünk meg, a kérdéssel éppen annak a vitathatatlanságát állítjuk. Ady ezt párhuzamos ismétléssel is nyomatékosítja. De mindez csak az ő számára nyilvánvaló, mások ezt semmiképpen nem akarják, ezért kell iszonyatos – az életére is törő – ellenerőkkel számolnia.

A harmadik strófa a küldetést létharcként fejezi ki. Ady átérzi és – a Vazu-mítosz jelentős egyéni átformálásával – nagy erejűen kifejezi fenyegetettsége mitikus nagyságát, de rendíthetetlen küldetése teljesítésében. Különleges felépítése van ennek a strófának is: az önfeláldozást is vállaló személyiség az esetleg reá váró borzalmakat sorolja föl, de a felszólító jellegű mondatok értelme éppen az, hogy bármit elkövethetnek vele, ő, amíg csak él, el nem hallgat. A régi áll itt szemben az újjal. Az, hogy az új a mondandó igényeihez alakított pogány hős cselekvéseként jelenik meg, azt is kifejezi, hogy az új mindig „pogányságnak”, „elvetemültségnek” látszik a mozdulatlansághoz szokott régi szemében. Elpusztításának elképzelt kegyetlensége („forró ólmot öntsetek”, „tiporjatok reám”) is kiemeli itt az újnak a jelentőségét. „Énekes”-re törnek barbár eszközökkel, „az élet új dalait” tartják veszedelmesnek, üldözendőnek. A teljes eltökéltség kifejtése ez a strófa: bármit tesznek vele, küldetését föl nem adja.

E vers egyik legfontosabb belső szervezőelve az ellentét. Minden strófa erre épül. Már az első versszakban hangsúlyosan jelent meg az ellentétes kötőszó, a „mégis”. Azt fejezte ki, hogy a körülmények által meghatározott magatartásmód ellenében cselekszik a költői személyiség. A záró strófában ez a „mégis” kap olyan hangsúlyt, hogy Király István joggal nevezte a „mégis-morál” versének ezt a művet. A harmadik versszakban a túlerővel szemben, az elpusztulást is vállalva védte, hirdette az újat a költő. Illúziótlanul, akár a legyőzetés, elpusztítás tudatában is.

A záró strófa még e rossz kilátások közepette is megmutatja a diadal lehetőségét. Elpusztíthatják, elkövethetnek vele minden aljasságot, de addig, amíg ez be nem következik, „mégis” teljesíti küldetését: „Mégiscsak száll új szárnyakon a dal”. S ezzel szemben tehetetlen a maradiság, a vers képzelt világában diadalt arat az újnak a képviselője. Hiába átkozza el, hiába próbálja megsemmisíteni a maradiságban megkövült ország, ő legyőzhetetlen: „Mégis győztes, mégis új és magyar.”

Olyan hőfokú küzdelmet fejez ki ez a vers, amelyben az értelmileg nem mindig világosan illeszkedő elemek is érthető üzenet hordozóivá lesznek. Szimbolikus jelentést nyernek, olykor a történelmi tényektől is elszabadultan igazodnak a vers szemléleti irányához és eszméjéhez. Így formálja át Ady a Vazul-motívumot is: Vazulnak a legenda szerint azért öntöttek ólmot a fülébe, mert nem akarta meghallani az újat. Adynál éppen az új hirdetése, vállalása miatt jut erre a sorsra. Ez mégsem zavaró, mert a versvilág belső mítoszának igénye ezt kívánta. Az sem teljesen világos, hogy Pusztaszer, az első országgyűlés színhelye miért kap ilyen negatív jelképi jelentést. A vers belső világában mégis vitathatatlan ez: arra a hivatalosságra utal, amelyik – lehetett ugyan valaha a magyarság érdekeinek képviselője – minden újnak a tagadását jelenti. A tizenhat soros versben háromszor ismétlődik a „mégis”, kétszer sor eleji hangsúllyal, harmadszor pedig soron belüli ugyancsak nyomatékosító ismétléssel. Hatszor hangzik fel Ady egész világszemléletének egyik kulcsszava, az „új”. A maradisággal szemben szólal ez meg, és mindig a magyarság megváltásának, modernizálásának igényét hirdeti.

Költői program bejelentése ez a vers, de az esztétikai forradalom kirobbantásának nagyon is valóságos történelmi és jelenkori társadalmi közege van. Esztétikai és politikai célkitűzés itt nem választható szét.


AZ ŐS KAJÁN

Bibor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”

„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”

„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”

„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon”

„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”

„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Ady mélyen átélte alkotó személyiségének belső ellentételességét is. Hatalmas teremtő vágy és az összeroskadás, reménytelenség, kilátástalanság végletei küzdöttek benne egymással. Az ős Kaján annak a végzetszerű belső küzdelemnek a nagy formátumú, látomásszerű kivetítése, amely költői személyisége jó és rossz, építő és romboló, száguldó, nagy távlatokat ígérő és tehetetlen, összeroskadó életakaratú és halállal barátkozó erői között zajlik.

1907 februárjában írta Párizsban, de évekig készült rá, hiszen – miként Schöpflin Aladár megállapította – ez a vers „egyetlen kompozícióban összefoglalja egész eddigi életét, mindazt, amit érzett és gondolt, amivel harcolt, amit szeretett és gyűlölt, amire vágyott, és amiről lemondott, lényének minden titkát”.

Személyisége hatalmas belső feszültségének, küzdelmeinek kifejezésére teremtette meg Ady az „ős Kaján” felejthetetlen és rejtélyes figuráját, híres szimbólumainak egyikét. Egy olyan egyedi, sohasem volt alakot, amelyikben személyiségének egyik irányultsága gazdag jelentéstartalommal ölthetett testet. Csodálatos és borzongató ellenfele, küzdőtársa lehetett a személyiség másik, megadásra hajlamos, reménytelenséget, erőtlenséget érző részének.

Kajánnak az olyan személyt tartjuk, aki kárörömmel, csúfondárosan, lenéző rosszakarattal szemlél másokat. Ez a neve hangzásában Káinra is emlékeztető „ős Kaján” fölöttébb sok gondot okozott a vers értelmezőinek. Látták benne a rontás, a rombolás, a bor bűnre csábító démonát éppúgy, mint a megtestesült szépséget és alkotóerőt. Nevezték allegóriának, szimbólumnak és mítosznak egyaránt. Földessy Gyula kérdésére Ady tömören értelmezte: „Az Élet, ha úgy tetszik a költészet”. Hatvany Lajosnak pedig csupán egy borospoharat koccintásra emelő mozdulattal válaszolt. Ezek az „értelmezések” 3egymást erősíthetik, de szembe is állíthatók.

Ady szimbólumteremtő képzelete gyakran építkezett ősi és keleti motívumokból. Az ős Kaján Ady ősi elemeket mozgósító képzeletének olyan, megismételhetetlenül egyedi teremtménye, amelyik „az egész életét mozgató és betöltő, áldott és átkos költői hivatástudatnak a prelogikus, az ősi szimbólumok szintjére való átvetítése – a mélyből való kiemelése” (Barta János).

Ebben a hatalmas verskompozícióban a költői személyiség két énjének, ellentétes erőinek halálos párviadala úgy jelenik meg, hogy az összeroskadó, lemondó személyiség mutatja be az ős Kajánt és a küzdelmet, annak kimenetelét is.

A versben ez a két személyiség egy kocsmában küzd egymással, jelen időben. Ez a személyi, tér- és időkeret megmarad, de erőteljesen meg is változik. A zene, költészet, szépség, pompa és mulatozás jegyeivel megjelenített ős Kaján a „rímek ősi hajnalán” jött Keletről, tehát a művészetek kezdete óta létezik és itt van. Kiválasztotta magának a költőt azáltal, hogy mellé ült le, de „Ó-Babilon ideje óta” harcolt vele. A tér és idő tehát végtelen, a küzdelem örök.

Ady mitológiájában Kelet, Babilon a magyarság keleti származásának megnevezése is. Itt is nyomatékos ez a közös eredet, hiszen a költő maga is Keletről és az ősidőkből eredezteti magát („Ott járhatott egy céda ősöm”) és hivatását: „S nekem azóta cimborám, / Apám, császárom, istenem.” Ez a négyes felsorolás nyomatékosan kifejezi azt, hogy az első személyű költői személyiség számára az ős Kajánban testet öltött hivatás mindent jelent.

Miért hát akkor a küzdelem? Azért, mert az ős Kaján a személyiség vitalitása, mámorosan független és diadalmas ereje, a közvetlen realitáson, a kötöttségeken túllépő minősége. Olyan, mint egy pogány isten, mint egy mitológiai alak. Semmi nem gyötri, pompája, dalos kedve, ereje, diadalmas vonulása messze fölötte áll a személyiség másik részének. Ahhoz való viszonyulása is egyre erőteljesebben lenéző; előbb a fülébe nótáz, és birkózik vele, később gúnyosan néz rá, kikacagja, végül nagyot nevet rajtra, s száll diadalmasan tovább.

A bíborpalástos, paripás ős Kaján „nagy mámor-biztatás”-a a létezés szabad dimenzióihoz, kötetlen szépségéhez próbálja fölemelni a „rossz zsakettben bóbiskoló” költőt. Halálos ez az igény, mert meghaladja az utóbbi erejét, „törött lant”-jának képességét, lehetőségeit. Előbb partnere az egyes szám első személyben beszélő költő az ős Kajánnal, együtt iszik vele. Az ős Kajánnal való birkózás a teljes létezéssel való szembesülés is, „Kelet vesztett boldogsága”, a „gyalázatos jelen” és a „kicifrált köd-jövendő” egyszerre mutatkozik meg előtte. Öltözetük különbsége („rossz zsakett”, illetve „bíbor” ) azonban nagyfokú egyenlőtlenséget jelez kettőjük között. Az ős Kajánban megtestesült szépséget, teljességet nem sikerült elérnie a rossz zsakettben bóbiskáló költőnek.

Éppen e nagy távlatok igézését, fölényét látva kell szembenéznie önnön sorsával. Az önidézetekből álló, gyónásszerű nyolc strófa Ady legmélyebb önjellemzése. A mindent átélni, mindent birtokolni akaró személyiség féktelenül vetette bele magát a mámor és a test örömeibe, s most úgy érzi, hogy elkopott, elfáradt, mindenből elege van. Legyőzöttség érzésének legfőbb okát azonban magyarságában jelöli meg. A magyarsággal való azonossága lehetetlenné teszi az élet szabad és teljes megélését,mert a magyar létezés meg van nyomorítva („meddő, kisajtolt”). Eleve kisszerű, tehetetlen, önpusztító életre kényszeríti az embert. Mások, összehasonlíthatatlanul kisebbek az ember nembeli lehetőségei, ha ennek a sorsnak a részese. Ezt fejezi ki nyomatékosan a sokat idézett, elhíresült kétségbeesett kérdés: „Mit ér az ember, ha magyar?”

Azonosságérzés a magyarsággal s az ebből eredő végzettudat egyszerre szólal meg itt. Ebből vezeti le személyiségének negatív jegyeit, elhasználtságát, erőtlenségét, pénztelenségét és hitetlenségét is. Olyan mélyponton van a lélek, hogy könyörgésbe foglalt vallomásában még pozitívumként említhető értékei is lefokozódnak. Egyetlen bizonyosságot ismer már csupán, ez pedig a pusztulás, az „ős Bizony”. El akar esni, önmegsemmisítő önjellemzése lezárásaként megadja magát. Nem iszik többé, azaz nem fogadja el az igézést, az ős Kaján hívását, föladja a küzdelmet.

Valóban együtt van ebben az önmagát idéző gyónásban, könyörgésben _Ady minden agy motívuma, nagy élményköre – küzdelme a szerelemmel, magyarsággal, Istennel, pénzzel, halállal, önmagával. Minden küzdelme a teljes élet megéléséért, titkainak kifürkészéséért volt, mégis csak a semmi, az „ős Bizony” maradt számára.

Az önidézés a legyőzöttség nagy vallomása. Ellenfelét, igéző küzdőtársát sorozatosan imádsághoz illően szólítja meg („Uram”). Önjellemzése a bibliabeli Jób sorsát is felidézheti bennünk, majd Simeon szavaira emlékeztet („Uram, bocsásd el bús szolgádat”), de nem a beteljesült életcél, hanem a teljes kilátástalanság, önfeladás jegyében. Döbbenetes ez az önjellemzés, elemei sok-sok öntanúsító Ady-versben megjelennek. Ebből a mélységből nézve ellenségesnek is látszik minden biztatás, minden igézés. Ezért is mutatja be az ős Kajánt – minden szépsége ellenére – csupa elidegenítő jellemvonással Ady. A szenvedő, leroskadt és bensőségességével, gyónásával szemben ez a démonikus alak hideg, gúnyos, meg sem érinti mindaz, amit kiválasztott küzdőtársa kétségbeesetten föltár.

Ellentétük az utolsó két versszakban a legélesebb, itt jut el a végpontra. Az ős Kaján, aki a vers elején kiválasztotta a költőt, aki együtt ivott vele, a vers végére megölte őt, belehajszolta olyan „bor- és véráldomás”-ba, amelyiktől – am agyar messiások sorsának rendje szerint – elpusztult. Az is nyilvánvaló azonban, hogy ő az ős Kaján is, személyiségének nagy életakaratot, nagy alkotóerőt hordozó része. Ez a kélt én küzd a versben. Egyes szám első személyben az összeroskadó én beszél: Ady az alkotás pillanatában, időszakában azt érezte erősebbnek a maga személyiségében, annak szemével láttatta a diadalmas élet és művészet igézetét is.


SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség;
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Hatalmas zsenitudat, kivételesség-érzés és hatalmas magányérzés egyszerre élt Adyban. Önszemlélete lenyűgöző tágasságú és szinte ijesztő mélységű. Egyforma őszint4eséggel élte át az érzések végleteit.

Ady prológusverseinek nem volt címük, az irodalmi köztudat mégis Szeretném, hogyha szeretnének címmel tartja számon a Sem utódja, sem boldog őse kezdetű verset, hiszen Ady maga – a vers utolsó strófájának egyiksorát némiképp módosítva – ezt választotta 1909-ben megjelent kötetének címéül.

Király István kutatásaiból ismerjük e vers keletkezéstörténetét: Ady Párizsból betegen hazatérve, Bölöni György kérésére utazott Nagyváradra, hogy személyes jelenlétével oszlassa az érdektelenséget, közönyt egy kiállításon. Erre az alkalomra öntötte formába az őt régóta gyötrő ellentétes érzéseit. A kiállítás megnyitóján, 1919. június 20-án olvasta föl először ezt a versét. Döbbenetes hatást váltott ki a közönségből. Gulácsy Lajos, „a nakonxipani belső víziók őrület felé menő”, magányos festője „mint egy alvajáró indult Ady felé”, majd a nyakába borult és zokogott.

Ez a vers megrendítő erővel fejezi ki a személyiség magányérzését és szeretetvágyát. Ez az az érzés, amelyikre mindenki rá tud hangolódni, mert az emberlét tragikuma szóll meg benne. Különleges hatását mégis a kifejezés erejének köszönheti.

Ady formaművészetének is kiemelkedő darabja ez a mindössze tizenhat soros vers.

Szembetűnően oszlik két egyenlő terjedelmű, egymással merőben ellentétes félre. Az első részben a kiválasztott, önmagát kivételesnek tudó személyiség gőgje szólal meg, a második részben reménytelen, de visszafoghatatlan szeretetvágya, kínzó magánya.

Csupa tagadással indul a vers. A lírai én erőteljesen elhatárolja magát minden olyan kapcsolattól, amelyik bármi módon közösséghez kötné („utód”, „ős”, „rokon”, „ismerős”). A négyszer ismétlődő tagadószó („sem”) az összes emberi viszonylat tagadását határozott, tagoló felsorolásban végzi el. Gőgös, végleges kinyilvánításnak hat ez az erőteljes hanghordozás. Különös nyomatékot ad a kifejezésnek a vers minden strófájában a megismételt záró sor. A szó szerinti ismétlés jelentése az adott állapot véglegességét, lezártságát adja. Az ismétlés révén keletkezett önrím is ezt a véglegességet erősíti. Gyönyörű belső ellentétessége a versnek, hogy ez a kinyilatkoztatás önmagában még a riadt magány kifejezése is lehetne. A hangzást tagoló erőteljessége, valamint a „sem boldog őse” jelzős szerkezet enyhén becsmérlő, ironikus íze azonban érezteti, hogy büszke elhatárolódás nyilatkozik itt meg.

A személyiség önmeghatározását az első strófa csupa elhatárolásban, csupa tagadásban adta meg. A bemutatkozás gőgösen öntudatos jellegét a második strófa nagy ívűen fölerősíti: az első strófa csupa tagadását állítások sorozatával ellentétezi grammatikailag, de nyomatékosítja és tovább fokozza eszmeileg. A strófanyitó, erőteljes, büszkén előrevetett létigéhez („vagyok”) kapcsolódó névszók ugyanis kivétel nélkül az elhatárolódást, a felsőbbrendű idegenséget hangsúlyozzák, olyan erőteljesen, hogy a szakirodalom rég felfedezte a nietzschei „Übermensch” vonásait az első kélt versszakban megnyilatkozó költői személyiségen.

A második strófa első sora azonban különleges magyarázatot ad a gőgösen elkülönülő személyiség jegyeinek: minden ember adottságának minősíti azokat. Ez a kitágítás az emberlét nembeli jegyeként jelöli meg a fenségességet, megközelíthetetlenséget, megérthetetlenséget, titok-létet, idegenséget és félelmességet, távolságot. A kettőzött záró sor éppúgy összegzi ()”lidérces messze fény”) most mindezeket az állítások révén elkülönülő jegyeket, miként az első strófa zárlata nyomatékosította és általánosította a tagadásokat.

Az indító két szakasz tagadás- és állítássora tehát egymást fölerősítve vallja a személyiség – és minden ember! – fenségét, megközelíthetetlen titokjellegét. az első személyű kifejezéssel az ember nembeli titokszerűségének természetéről is vallott a költő. Mégis ez a gondolatfuttatás lényegében az „Übermensch” öntanúsítása, hiszen a „mint minden ember+” kitételt úgy is lehet értelmezni, hogy csupán azokat tekinti embernek, akikre érvényes a versben adott jellemzés. Elsősorban önmagát.

Az első két strófa fenséges, büszke elkülönülés. Mintha a költő pozitív értéknek tekintené ezt, úgy indítja ellentétes kötőszóval a második nagy egységet: kivallja ennek az állapotnak az elviselhetetlenségét, a magányosság kínját s azt is, hogy nem tudja már elviselni ezt az idegenséget, ezt a „lidérces, messze fény” állapotot. Itt már kizárólagosan egyes szám első személyre vonatkozó a költői szó. Az első két strófában minden más embertől távolinak mutatja a személyiséget, most ezt az állapotot szeretné megszüntetni, mert szenved ettől. Most a közeli, a bensőséges kapcsolatot szeretné. A feltételes beszédmód, a erős óhaj mindannak az elviselhetetlenségét, tarthatatlanságát mondja ki, amit eddig büszkén állított önmagáról. tükörformaszerűen bontja le a gőgös kinyilatkoztatást. A felfoghatatlan, ijesztő, távoli fény helyett most a közvetlenséget, az igazi megmutatkozást, a lényegszerű feltárulkozást óhajtja kétségbeesetten. Az egyéniség titokszerűsége, megismerhetetlensége a szenvedés okaként jelenik meg. Az egyszerű versbeszéd minden szava súlyos, különösen az ismétléssel nyomatékosított strófazáró sor: „Hogy látva lássanak”. Ez a biblikus hangzású sor különösen gazdag jelentésű: ne csak nézzenek, hanem legyen szemük a látáshoz, a lényeg észrevevéséhez,s úgy lássanak meg, úgy értsenek meg.

Ezt a kívánságot fokozza abszolúttá a záró strófa, amelyben a lírai személyiség létének értelmét az emberi kapcsolatban, a magány feloldásában reméli. Minden törekvése ezért van, ez a célja művészetének is. Itt, az utolsó strófában hangzik el az egész vers kulcsmondata, a kötetcímmé is emelt vágy: „Szeretném, hogyha szeretnének”.

Ady teremtő zsenialitása eben a kis remekműben a legegyszerűbb versképző-elemek, az ismétlés és ellentétezés bravúros alkalmazása révén alkotott szinte a nyelvi síkról fölemelkedő, a lélek legbensőbb tartományát megszólaltató hangzást, zenét. Ez a puritán, szinte biblikusan egyszerű versbeszéd éppen a legegyszerűbb stilisztikai eszközökkel ér el különlegesen mély hatást. Az utolsó két strófa második sora hangsúlyosan azonos szóval kezdődik („szeretném”). Ezzel grammatikailag és logikailag is szorosan összekapcsolja a két strófát. Az, hogy megmutatni és megszerettetni szeretné magát a költői személyiség, az értéktudatát is jelzi: a megismerésétől reméli magányának feloldását. Telitalálat a „szeretném, hogyha szeretnének” kifejezés, egyetlen többértelmű szó gazdag jelentéstartalmai egyszerre nyílnak ki benne: ugyanazzal a szóval fejezi ki az óhajt, mint amit elérni akar, s ezáltal mindkét elem külön nyomatékot kap. Emellett a „szeretnének” ismét gazdagon többértelmű, megbecsülést és szerelmet egyaránt jelent. A hozzáfűzött ismételt kapcsolatos mellékmondat ez utóbbi jelentést is igazolja. Egyszerre kellene tehát az összes emberi kapcsolat, a megértés és a szerelem-értelmű szeretet. Az első strófában még büszkén hangzó elkülönülés teljes visszavonása szólal meg itt, az elérhetetlenség tragikumával összekapcsoltan, hiszen az első nagy egység állításaival szemben a második rész csak a teljesülhetetlen óhajokat veszi – feltételes módba távolítottan – számba. Az önfelszámolásig végigviszi a gőgös elkülönülés visszavonását, lebontását ez a vers: épen az kívánna lenni, amitől oly élesen elhatárolta magát.

Ady költészetének egyetemessége éppen abban ragadható meg, hogy a személyiségben valóságosan létező ellentéteket hatalmas megnevező erővel tárta fel, s megmutatta ezek belső összetartozását is.

A Szeretném, hogyha szeretnének sokak egybehangzó ítélete szerint – a világirodalom egyik legnagyobb magányverse. Felemelő, megtisztító erőforrás az ember magánya ellen: a rettenet kimondásával annak feloldását kísérli meg. A magány fájdalmának kifejezésével az emberi megértés, emberi kapcsolat értékei mellett érvel – megrendítő őszinteséggel és lenyűgöző esztétikai erővel, értékkel.


ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége folytán vált híres verssé. 1912. május 16-án jelent meg a Nyugatban. A kilenc évig tartó, Ady számára egykor oly fontos Léda-szerelmet zárta le nyersen és véglegesen.

Ady költészete a szerelmi motívumot is az emberi lét titkainak terepeként fogta föl, a személyiség teljességigényének rendelte alá. Különlegesen sokféle érzést szólaltatott meg benne, kivéve azt, amelyeik a szerelmi költészetben megszokott volt, a gyöngéd, eszményítő, a kedves szépségét és az iránta való szerelmi érzést kivalló udvarló versek hangnemét. Ady a létet „örök titkoknak” e4gységes világaként szemlélte. A Minden Titkok versei című kötetében a ciklusokat is a főtt „titkook2, költészetének egymással összefüggő motívumkörei szerint rendezte el és nevezte meg. A szerelem titkai ciklusnak A szerelem eposzából című versében fejti ki leggazdagabban szerelmi lírájának filozófiáját. A szerelem Ady költészetében a nemek küzdelmének nagy csatatere, „Játék a halállal, titkos élet-forma”. Benne a testiség különösen fontos szerepet kap. A szerelem a személyiség istenülésének lehetősége. Olyan ez a „véres torna2, hogy benne „mintha kiki egy-egy Isten volna”. Azért minősíti a szerelmet „érdemes harctér”-nek, mert hozzátartozik az élet teljességéhez, ezt megélve nyugodtan mondhatja: „én nem csupán voltam”. A „csatatér”, „harctér” Ady szerelmi költészetének lényegi vonására utaló metaforák. Ennek a szerelmi lírának ugyanis fő jellemzője a diszharmónia, a nemek végzetszerű küzdelme. Értelme pedig az élet titkainak átélése, az emberi teljesség nagy kísérlete.

Megszólalt a Léda-szerelem verseiben a nyers, vad érzékiség, elátkozottság, a bosszúmámor, az érzéki szomorúság és az önistenítés, a kételkedés és az egymásra találás, a gyöngédség és a pusztító szándék, a harc és az elérhetetlenség, a szerelmi önkívület és a szeretni nem tudás, a féktelen testiség és a tisztaságvágy, a távolítás a megtarthatóságért és végül az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlen leszámolása. Roppant feszültsége van Ady szerelmi lírájának. Minden mozzanat mitikus arányokat kap, mert ez a líra nem egyetlen nő szerelmét keresi és énekli, hanem az emberlét lehetőségeit és adottságait kutatja ebben a motívumkörben is. Az emberélet drámáját éli át. ezért nem jeleni meg Léda testi valójában, eleven személyként a versekben. A nemek küzdelmének női elem ő, a végzetes drámában maga a testet öltött ellenfél. „Realitása nincs ennek a szerelemnek, de van hitelessége” – írta Schöpflin Aladár.

Az Elbocsátó, szép üzenet – állapította meg már a kortárs Schöpflin Aladár – „Ady legnagyobb verseinek egyike, s talán a legkegyetlenebb vers, amit asszonyhoz valaha írtak”. Kegyetlenségét nem menti, csupán magyarázza, hogy egy hosszan készülő szakítás véglegesítésének a szándéka, a visszavonhatatlansághoz való ragaszkodás volt az indítéka.

Ez a vers csak Ady szerelemfilozófiája felől érthető meg, ugyanakkor egyik döbbenetes kifejtése is annak. Eben a „létharc”-ban kezdetben Léda volt fölül, majd egyre inkább Ady számára vált terhessé a kapcsolatuk. Az egykori megalázkodásokért való bosszú éppúgy benne van ebben a versben, mint egy hatalmas, a maga színterén életre-halálra menő küzdelem kivetítése és lezárása, az ellenfél teljes megsemmisítése. A felsőbbrendűség érzésével tekint vissza arra a küzdelemre, amelyik eleve egyenlőtlen volt.

Majd kegyetlenül megfosztja ezt a szerelmet összes tartalmaitól. Visszamenőleg is megsemmisíti, visszavonja a szerelmi költészetében megjelenő értékek és gesztusok személyességét. A versek „ámító kegy”-ből íródtak Lédához, a csókok, szerelmek igazi részesei mások voltak. A minden asszony szerelmére vágyó férfi Lédát maga teremtette a szerelem kifejezésének eszközéül. Az első strófa zárlata a szánalom érzését fejezi ki, a második a köszönet szavaival zárul. De ez az ünnepélyes megköszönés is kegyetlen.

A versben kezdettől két személy jelenik meg a költő megszólító jellegű „üzenetében”: önmaga és a megszólított Léda. Az önportré egyre gazdagabb, kegyetlenebb, pompásabb, egyre erőteljesebben a kivételes zseni vonásaival jelenik meg a versben. Vele szemben, az ő megsemmisítő jellemzése, kapcsolatelemzése következtében a másik alak, Léda fokozatosan megsemmisül. Kiderül, hogy mindaz, amit önértékének tudhatott, csak önáltatás volt, hiszen azok csak ráaggatott díszek voltak. Mindent a költő adott neki a maga énjéből.

A harmadik strófa a szakítás, az elbocsáttatás eltökéltségét, az elhatározás visszavonhatatlanságát a háromszoros ismétléssel hangsúlyozott „régen” időhatározóval is nyomatékosítja. De ez a vers a kegyetlenséget minden ponton fokozni képes: itt azzal, hogy már régen csupán azt kutatja, hogy miképpen tudna örökségül valamit önnön szép énjéből a másikra hagyni, hogy annak is legyen valamiféle léte. Csupán az jelenik meg Ady versében valóságként, amit ő teremtett, amit Lédára ő „ráfogott”.

Maga a cím s a vers egész hanghordozása – kivételes kegyetlensége ellenére – valamifajta szertartásjelleget sejtet. Még Léda megsemmisülését is így akarta látni: méltósággal, „szép hullás”-sal, „szegény maga” megcsúfolása nélkül kell elviselnie az elbocsáttatást. Azért ilyen emelkedetten, méltóságteljesen kellene eltűnnie Lédának, mert – bár Ady számára „kis kérdőjel vala” – mégiscsak hihette Léda, hogy Ady szerette őt. Kapcsolatuk mégiscsak értékessé emelte valamiképp Lédát, rajta maradt valami Ady személyének gazdagságából („Hisz rajtad van krőzusságom nyoma”). A másik ember kizárólag eszköz ebben a versvilágban, sorsa azzal teljesedett be, hogy a zseni észrevette, s azzal meg is szűnik ha tovább már nincs szüksége rá.

A megunt asszony számára nincs más lehetőség, mint eltűnni a költő életéből. A záró strófa még a „széphullás” lehetőségétől is megfosztja. Újra megjelenik itt, ismét a strófa kezdetén, a második sorban a hullás-motívum, de már a szépség legkisebb eleme nélkül: durván, véglegesen, kegyetlenül tárgyiasítva („lezörögsz”), s a szentimentális és romantikus szerelmi líra motívumaiba („mint rég-hervadt virág”, „rég-pihenő imakönyvből kihullva”) foglaltan. E hasonlatok is végérvényessé teszik a kapcsolat teljes megsemmisítését.

A versben mindvégig hangsúlyos, többször ismétlődő időhatározó („régen”) itt negatív jelentésű összetett jelzők időhatározói előtagjaként nyomatékosítja a kapcsolat hosszú idővel ezelőtt történt lényegi megszűnését.

A „lezörögsz” passzivitásától csak a mozgásképzetek tekintetében különbözik a másik kegyetlen változat („futkározva rongyig-cipeled vett nimbuszod”). Ez bármiféle folytatásra, megőrzésre törekvő szándék és cselekedet fölöslegességét fejezi ki. Ráadásul a nimbuszt, a dicsfényt is „vett”-nek, hamisnak, talminak minősíti. A sérelem, a kíméletlen önzés, a költő önimádata által okozott sértés panaszlása is hiábavaló, hiszen ezt a leszámoló, önimádó ítélkezést épp a hiányérzet váltotta ki („végre méltó nőjéért rebeg”).

Adyban örök kielégületlenség-érzés élt. A vágy teljesülésében fájdalmasan élte meg a vágy halálát. Az örök nyugtalanság, kielégületlenség, a teljesség hiányának érzete megszólal ebben a versben is. A tovább, új, nagyobb, mélyebb élmények, kapcsolatok felé törekvés hajtja. A „csillag-sors” beteljesítésének az igénye ösztönzi. A versben erőteljes az az állítás is, hogy mindaz, minek révén Léda önmagát fontosnak is tudhatta, csupán „ámító kegy”-ből vagy nagylelkű gesztusból történt. Ady semmit nem kapott. Léda előtte „kis kérdőjel” volt, személyiségét nem befolyásolta. A záró sorok nyomatékkal teljesítik ki ezt a motívumot is („csillag-sorsomba ne véljen fonódni”). Az elbocsátást pedig már jóval előbb megtörténtnek tekinti, önmaga számára Lédát mér régen nem létezőnek minősíti, s ezzel kapcsolatuk vonatkozásában valóságosan és véglegesen megsemmisíti.

Kegyetlen és igazságtalan vers? Igen. Ady költészetében a szerelmi dráma kiteljesüléséhez hozzátartozott még ennek az elképesztő kegyetlenségnek, leszámolásnak a lelki természetrajza is. A Léda-szerelem valóságos élményei alapján lelkileg kellett neki az igazságtalanságnak és a kegyetlenségnek ez a foka ahhoz, hogy végleg leszámoljon a számára már rég terhessé vált kapcsolattal.


AZ ELTÉVEDT LOVAS

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Ady egyik leghíresebb magyarságverse ez. A Nyugat 1914. november 16-i számában jelent meg, majd A halottak élén című kötet magyarságciklusának címadó darabja lett. Egészét és egyes motívumait egyaránt sokféleképpen, egymásnak gyökeresen ellentmondóan értelmezték. Ennek a vers szándékolt sejtelmessége lehet az oka. A kihagyásos, az egyes elemek logikai összefüggését nem agyarázó szerkesztés és kifejezésmód erősen eltérő gondolatokat ébresztett a magyarázókban. Még olyan is akadt, aki kiemelte a magyarságversek köréből: Király István mindenáron azt igyekezett bizonyítani, hogy nem a magyarság sorsának látomása, hanem a történelmi ember eltévedésének a verse ez.

Fölösleges és erőltetett az ilyen szembeállítás. Ezt a verset egész motívumköre, jelentése, légköre Ady magyarságverseihez kapcsolja. Másrészt pedig az is nyilvánvaló, hogy minden olyan remekmű, amelyik egy személyiséget vagy egy közösséget tökéletesen kifejez, hozzászólás az emberi létezés kérdéseihez is.

A millenniumi Magyarország a vágtató volgai lovast tekintette a magyarság jelképének. Ady egész szellemiségével szembeszegült ezzel a magyarságszemlélete. Az Ond vezér unokája című versében egyenesen megvallja, hogy elhűlt „ős színe láttán”, nincs hozzá semmi köze: „Más a szemem, gerincem, eszmém.” A halottak élén kötetben Az eltévedt lovast a Fáradtan biztatjuk egymást és A mesebeli János című versek előzik meg. Az előbbi többes szám első személyű szavai súlyos – és később oly sokat idézett –ítéletet mondanak ki: „valahol utat vesztettünk”. A „Jövőink eleve multak” és a had „megy a ködnek” motívumok indokolják elsősorban ezt az ítéletet. A mesebeli János pedig „öreg bűn”-ként említi a Múltat.

Az eltéved lovas három hónappal az első világháború kitörése után keletkezett. Ady a háborút az első pillanattól tragikus eltévelyedésnek minősítette. 1917-ben olyan látomásversben idézte fel a háború kitörésének „különös nyáréjszaká”-ját, melyben csupa lehetetlen dolgok történnek meg.

Az eltévedt lovas a magyarság sorsának ítéletes, tragikus látomása. Az életét a magyarság megújítására föltevő Adyból nagyfokú tehetetlenségérzés váltja ki ezt a sötét látomást: nemhogy előrehaladna, megújulna a magyarság, hanem a legrosszabb régi hagyományai elevenednek föl, a végzetébe rohan.

Döbbenetes, kísérteties az indítás. S ez a kísértetiesség tovább fokozódik a vers folyamán. A jelen a múlttal telik meg: a vakon, azaz célját, útját nem látva rohanó eltévedt lovas is „hajdani”, nem mai, nem úk, nem korszerű. S talán ez a régiségből itt rekedt magatartás szabadítja fel a múltnak már legyőzött rémeit. Minden mozzanatban hangsúlyt kap a régi, de a régihez, őshöz minden vonatkozásban hangsúlyt kap a régi, de a régihez,k őshöz minden vonatkozásban a fenyegető, az esztelen, értelemmel nem követhető tulajdonságok kapcsolódnak. A téli mesék rémei „kielevenednek”: hirtelen valóságossá válnak és támadnak. Egyszeriben hangsúlyosan megjelenik, elfoglalja a jelent a fenyegető, áttekinthetetlen múlt. A sorok elején nyomatékosan ismételt „itt van” azt a döbbenetet mondja ki, hogy mindez lehetséges. A magyarságnak ezeket a negatív jegyeit „vitéz, bús nagyapánk”, a magyarságért annyit fáradozó elődeink egyszer már visszaszorították, de azok azóta is új támadásra készen lapultak a „süket ködben”. Az Érmindszent környéki szilágysági őszi táj („a domb-keritéses síkon”) az egész emberi létezés terepévé válik, s a köd betölt mindent.

Költői telitalálata Adynak az, hogy az ésszel felfoghatatlan jelenségeket a ködös ősz tájelemeiben jeleníti meg: a ködben a látomás, a képzelődés s nem a látás bizonyossága rajzolja a tárgyak körvonalait. A „pőre sík” így válhat hirtelen újra a századokkal korábbi, erdős, nádas tájjá. De a „Mult századok ködébe bújva” sor a köd szó jelentésének az eszmei vonatkozására teszi a hangsúlyt, az esztelenség új uralmát fejezi ki. Ezt előkészítette már a „kísértetes” ősz és a „fogyatkozott számú az ember” összekapcsolása: az egyszer már elért, tisztább, értelmesebb, emberibb világ visszaszorulásának érzékeltetése.

Ami hirtelen mozgású folyamatként jelent meg a versben, mindazt teljes világgá teszi a hatodik strófa. Hat névszói állítmányú mondatot kapcsol egybe. Minden sort, sőt minden mellékmondatot a „csupa” határozószóval indít. Pompásan érzékelteti így azt, hogy a múlt rossz jelenségei teljesen elfoglalták, minden ízében kitöltik a mai kort. A főnevek általánosító jellegűek, értelmüket a vers korábbi motívumai alapján lehet megérteni: a szenvedést, pusztulást, eltévesztett erőfeszítést, vadságot jelentik. A múltból megelevenedett, új életre kapott emberi magatartásforma megsemmisítő minősítést kap: az „ősök”-re az „eszelősök” rímei itt. Ezek magatartása az elmeháborodott, rögeszmétől megszállott ember viselkedését idézi fel. Érvekre nem hallgatnak.

Hogy az eltévedt lovas és ezek az eszelősök jórészt összetartoznak, arra a közös jelző, a „hajdani” is utal. A „vak ügetés” és az eszelősség sem távoliak egymástól. A hatodik strófában a jelent teljesen kitölti, elfoglalja a „hajdani eszelősök” világa. Ezeknek az embereknek, ennek a nemzetnek a szimbóluma az eltévedt lovas, a „hajdani, eltévedt utas”, aki ma „vág neki új hináru útnak”. Éppen ebben jelenik meg Az eltévedt lovas tragikuma: „hajdani, eltévedt utas” ez, nincs fölkészülve az új helyzetre, az új kihívásokra. Külső segítséget, útmutatást pedig senkitől nem kaphat. A lehetséges segítségek, lehetséges értékek (fény, lámpa-láng, falu) csak a hiányukkal vannak itt jelen, nagyon kellenének, de nincsenek. A „nincs”, „nincsen” ismétlődik most, ezzel is nyomatékosítva az előző strófa, strófák rémvilágát. A hiány persze csak a segítségre értendő, hiszen fizikai létükben megvannak a falvak, de „alusznak némán”. Még álmukban is csak a múlt jelenik meg. Még álomképük sincs a jövőről, nemhogy útmutatók tudnának lenni. A „köd-bozótból” ezért valóságos és felnövesztett ellenfélként törnek elő a hajdani idők veszedelmes fenevadjai.

E döbbenetes látomás reménytelenségét nyomatékosítja a zárlatként megismételt első strófa. Az utolsó strófa csak egyetlen szócserével különbözik az elsőtől. Eben az „eltéved, hajdani lovas” jelzőit megcserélte Ady, ily módon a „hajdani” kap nagyobb hangsúlyt. Mintha arra utalna ezzel Ady, hogy a változatlanság az oka a reménytelenségnek, a végzetes sorsnak.

A vers folyamán újra életre kelt a rossz múlt, a rémek és fenyegetések világa, sőt „új hináru”-vá vált az út. Ezzel szemben a nyitó és záró strófa változatlan akcióról tudósít. Mintha kezdődnék minden elölről, Ismétlődne, folytatódna az úttévesztés.

Közvetlenül Az eltévedt lovas megírása előtt Ady az Új s új lovat című versében az emberi küldetést a céltudatos, biztos úton való vágtatás képzetkörével fejezte ki. Ehhez az eszményhez viszonyítottan érthetjük meg Az eltévedt lovas tragikumát: a magyar úttévesztést.

Az eltévedt lovas megrázó és felemelő hatású, nagy vers. Kemény ítélet, reménytelenséget mutató helyzetkép. Mégsem csak ennyi. Az „eltévedt” utas tragikus küzdelme, „vak ügetés”-e részvétet is kivált az olvasóból. Ez a részvét az eltévedés megszüntetésére irányuló vágyat, szándékot ébreszt. Ady magyarságtudatának ez a legmélyebb tartalma: bírálata szeretetből, fajtája sorsa iránti aggodalomból fakad. Jellegzetes magyarságvers ez. Érvénye persze ilyen értelemben egyetemes is: az utat tévesztett ember drámájának egyetemes érvényű kifejezése is. Benne a hangsúly azonban mégis az egyetlen „eltévedt lovas”-on s az ő közvetlen közegén van. Ennek a lovasnak a „vak ügetésé”-t a versben „hallani”, tehát van egy olyan emberközeg is, amelyik érzékeli ezt az eltévedést. Már csak ezért sem lehet ez a vers az egész emberiség eltévelyedésének a verse, hanem a magyar történelmi sors olyan sötét látomása, amelyik a kifejezés erejével akarja e végzet megváltoztatását.


ÚJ S ÚJ LOVAT

Segítsd meg Isten új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy só-bálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.

Az Irgalmatlant küld társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon uj s uj lovat.

A nagy Nyil kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, mig csak van ember,
Megállni nem lehet.

A nagy Nyil az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendők
S akit a nagy Nyil útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogits, hogy a nagy Nyil útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg uj lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Előbbre és tovább.

A nagy Nyil útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Ady egyetemes emberi érdekű küldetéstudatának legnagyobb verse ez. 1914. november 1-jén jelent meg a Nyugatban, de csak Ady halála után kapott helyet Az utolsó hajók c. kötetben. Összegző, nagy vers. Ady a világháború iszonyata közepette magának az embernek a célját, küldetésének értelmét fogalmazta meg benne. A vers első személyű lírai alanya maga az Ember is. Többször grammatikailag is egymás mellett fut benne ez a feloldott kettősség: az első személyű beszélő önmagát harmadik személyben említi, illetve többször „az ember”-nek nevezi.

Ady küldetéstudatának tragikus ellentmondása az, hogy a vágyott teljesség elérhetetlen, nélküle viszont csonka az emberi létezés. Az Új s új lovat ezt az ellentmondást feloldja. Eszerint a múló emberi sorsra kárhoztatott személyiség – rendíthetetlen jobbat akarásával, küzdelmével, életelvű, célszerű cselekedetével, magának az életnek az elvét vállaló magatartásával – végessége ellenére halhatatlan, mert teljesíti az emberiség legfőbb, legnemesebb elvét. E versben az emberi teljességért való küzdelem kiérdemelheti a „megérkezettség” boldog érzését. Ez a küzdelem, ez az örök újat, jobbat akarás, emeli ki a személyiséget a közönséges, igénytelen emberi sorsból. Ady hatalmas életkultuszának is kiemelkedő darabja ez.


Műfaja szerint imádság. Könyörgés Istenhez. A megszólító, kérő hangnem végig megmarad a versben, ez is része annak a szakrális, emelkedett emberképnek, amelyik a versben eszményként jelenik meg. Ez ugyanis az Istennek, az Úrnak az embere is. Adynak rendkívül mély, a rá jellemző ellentéteket is megélő Isten-élménye volt. Ebben a nagy, létfilozófiai összefoglalásban az Istenhez mint az Abszolútumhoz, az emberi világ fölött álló hatalomhoz könyörög, ezzel teremti meg a vers egyetemes létvizsgálati terepét: a Mindenség, az Abszolútum színe előtt méri fel az emberi sors esélyeit.


Kétféle emberi magatartásmódot és minőséget állít egymással szembe. Az egyiket éles gúnnyal minősíti, „romló nyájnak”, „riadó, szennyes, kerge nyájak”-nak nevezi. Az animizáció, az állati jelleggel való jellemzés egybevág a nietzschei Herdenmensch, azaz nyájember fogalmával. Az ember névre méltatlan emberi lényeket jelöli meg vele. Magához a nyáj szóhoz is hozzátartozik az értelemnélküliség és a passzivitás. Negatív jelzői még inkább nyomatékosítják ezt. Ady a maga eszményi emberképét ezzel szemben rajzolja meg gazdagon e versben.


A „régi, hű útra-kelő” a mindig cselekvő, mindig tevékeny emberi lételv kifejezése. Ez az ember az Isten embere, az eszményibb emberlétre kiválasztott ember. A nagy igény tartozik hozzá, a mindennel szembenéző bátorság és képesség, a folytonos előrehaladás a létben. Ezt az embert nem érheti váratlanul semmiféle új csoda, hiszen előtte jár korának. Ez a különlegesség kívánja meg a koncentrációt, az „irgalmatlan” és „kegyetlen” magatartást – éppen az emberség jegyében és érdekében, a minőség védelmében.

Létharc ez. Ennek távlatai rajzolódnak ki Ady szimbólumai révén a versben. A dinamikus, a teljességet megcélzó magatartásnak, lételvnek van szüksége mindig új s új lóra. A ló Ady egyik leggazdagabb motívuma. A vágtatás, az ügetés, száguldás, kocogás mindig szimbolikusan jelenik meg költészetében, az emberi életút, magatartás összetett kifejezésének kellékeként. Itt az újabb és újabb, magatartás összetett kifejezésének kellékeként. Itt az újabb és újabb célképzeteket, hajtóerőket jelenti. A váltott lovakkal száguldó futárok, postakocsik képzete erősítheti ezt a szerepkört.

De milyen úton száguld ez az ember? A „nagy Nyíl” s a „nagy Nyíl útja” kifejezések érzékeltetik ezt az utat. Ezek sejtelmes, egyszeri szimbólumok. A nyíl a célratörést, a „nagy Nyíl útja” a célratörés pályáját jelenti. Az emberi teljesség elérésének kozmikus távlatokba kivetített útja ez. A „nem ma-ember”, a mindig előrehaladni akaró ember célképzeteinek összessége, azok megvalósításának pályája. A „nagy Nyíl” maga a mával, az elérttel soha meg nem elégedő cselekvő akarat. Ezen az úton egy-egy mozzanat bizonyulhat tévesnek, elhibázottnak, az Isten kegyelmének „egy-egy szép lovát” kilőheti az ember alól a „nagy Nyíl”, az embert vezérlő erő. Meghal az egyes ember is, de az elmúlás tragikumát is feloldja e nagy élethimnusz hite szerint az, hogy törekvése, küzdelme értékként épül be az emberiség folytonosságába. Ez a végesség halhatatlansága. A rettenet ezért csak a máé, a részleges elemé.


Az, hogy a „nem ma-ember” útját a nagy Nyíl szabta ki, sorsszerűségre, elrendeltségre utal. Ez a kiszabottság az emberi képességek meghatározottságát jelenti. Ha ezek megvalósítását végzi az egyén, ha ezzel emeli az emberiséget, akkor az emberi teljesség érzését, az „öröm”-öt érezheti „minden mértföld-kövön”.


Ady A halál automobilján című versét értelmezve beszélt arról, hogy „legalább automobiltempóban kell élnünk, hogy az élet juttasson egy kis mámort és vigasztalást”. A halált az élet megélésére ösztönző hatalomként fogta föl. Az Új s új lovat szemlélete egyetemesebb. Kozmikus távlatból szemléli az emberi sorsot. Onnan nézve a „változat és Halál” esetleges, csupán „egy-egy gyarló körön” belül számíthat.


Az Új s új lovat a halál legyőzésének a verse is. Természetesen nem fizikai értelemben, hanem azáltal, hogy a halált jelentéktelennek minősíti az ember értéktudata szempontjából. A küldetését betöltött embert nem rettentheti a halál. Olyan egyetemes életörömnek lehet a részese küldetése teljesítése folytán, amelyik fölötte van a részleges, kisszerű mozzanatoknak. Magára az Emberre – „víg cél” vár: „Piros, tartós öröm.” A lét egyetemes életöröme ez, magából az élet éléséből eredő boldogságérzés. Ez Ady küzdelmes versében az Ember célja, az emberi teljesség elképzelt végső, nagy harmóniája. Bizonyára csak a képzeletben, a lélek akaratában létezik ez, soha el nem érhető, de részesülhetnek belőle, átélhetik boldogító érzését („megérkezett gyanánt”) mindazok, akiket „a nagy Nyíl útja bánt”, akik megállás nélkül törekszenek arra, hogy betöltsék küldetésüket.


Az Új s új lovat így fejezi ki Ady létfilozófiai számvetését: az életet mint lehetőséget kaptuk, rajtunk múlik, hogy mivé tesszük. Különleges esztétikai hatását azonban elsősorban annak köszönheti, hogy mindezt imába, könyörgésbe foglaltan adja elő. A vers kérés jellegű. Tehát mindaz, ami benne reményként, biztatásként megjelenik, nem elért, hanem vágyott bizonyosság. Hitelessége ilyen értelemben kétségbevonhatatlan: valóságos emberi szándékot, az értelmes élet igényét fejezi ki.

Végig az óhajt kifejező felszólító módú igék sorakoznak benne. Lendületes erejét ezek adják. Különösen a vers első és utolsó strófáiban erős ez a könyörgő, kérő jelleg. A közbülső strófák közvetlenebbül, általánosabban filozófiai célzatúak. Ezekben elmélkedés és kinyilatkoztatás szólal meg. Személyesség és általánosítás azonban finom áttűnéssel kapcsolódik egybe, nem érzünk törést.


Adyt annak az embernek a sorsa izgatja, akit „a nagy Nyíl útja bánt”, aki a lét megszabott keretét felelősséggel akarja kitölteni. Ez a magasrendű küldetéstudat fogalmazza meg a maga érveit, s keresi a bizonyosságot e versben. Ehhez kell a küzdő személyiségnek nagy erő, ezért a könyörgés mindvégig. Az első strófákban elsősorban a küldetés teljesítéséhez kér segítséget. Az utolsó strófákban, a filozófiai számvetés után ez az igény kiegészül az „Öröm Álmá”-nak a vágyával. A folytonosan küzdő lélek szeretné maga is átélni azt, amit örömfilozófiájában kifejtett. Szeretné küzdelmei, „megállás nélkül” folytatott hivatása teljesítése közben a belső harmónia érzését is érezni. Az örömnek legalább az álmát élvezni. A „megérkezett gyanánt” és az „álmodhassam” azonban úgy nyomatékosítja a vágyat, hogy közben jelzi annak képzeleti jellegét, megvalósultságának hiányát. Ez azonban nem foghatja vissza a küldetéses személyiséget. A két záró strófában vele szemben megjelenő közeg – a „riadó, szennyes, kerge nyájak” és a „rövid Mának” a „förtelmei” – még eltökéltebbé, elrendeltebbé emelik ezt a küzdelmet, szinte igazolják a nagyra törő személyiség küldetését. Az Istenhez fohászkodás mélyebb értelme is ez: segíteni, igazolnia kell az életben, az élettől a rövid ma „förtelmei”-nél többet, nemesebbet akaró személyiséget, szavatolnia kell az emberi sors értelmét.

(Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése - Móra Könyvkiadó 1995., 256-287. old.)