2011. dec. 31.

Régi magyar áldás


Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt,
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess enyhet adó forrás
A szeretetedre szomjazóknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad
Minden hozzád fordulónak,
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen, ki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged!

Őrizzen hát ez az áldás,
Fájdalomban, szenvedésben,
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.

Kormorán: Öleld át, ki melletted áll

Kedves Látogatók, kedves Olvasók!

Egészségben, sikerekben és szeretetben gazdag, boldog új évet kívánok!







Dsida Jenő :Psalmus Hungaricus - Előadja: Oberfrank Pál

M. Juhász Margit: Világtalanok hárman voltunk

A ház kékesfehér falára vak lombcsipkét dobált a fény.
Egy gyermek ült a fal tövében, s a gyermek is vak volt szegény.
Két vékony karját fölemelte, hajlongatta lágyan, sután.
A világtalan lomb s a gyermek úgy kapkodtak a fény után!
Én kint jártam, Istent kerestem napra nyíló mezők felett.
Világtalanok hárman voltunk: lelkem, a lomb, s a vak gyerek.

(Forrás: Napkelet 10. évf. 1.sz.,1932. jan.1.)

Petrőczy Kata Szidónia: Vers


Sok ezer gondolat, jaj, óránkint fáraszt,
Keserves könyveket szemeimbűl áraszt,
Szívemet emészti, erőtlenét, s bágyaszt,
Időmnek jobb korán kímíletlen aggaszt.

Mécs László: Májustól novemberig


Május volt. Kis kertemben álltam
magánosan és hófehéren.
A tulipánok szirma lángolt
- s ruhámon áttüzelt a vérem.

Az utcaágyban hömpölyögtek
a jobb jövőt váró szegények,
vörös zászlón vörös Nap izzott
s égett a forradalmi ének.

Egy asztalosné ment közöttük
(vörös folyó vörös hulláma)
talpig vörösben, kackiásan
s engem szidott a kicsi dáma.

A tulipánok összenéztek,
ők tudták, hogyha ösmernének:
a szívem tűznék süvegükre
s én lennék ajkukon az ének.

...Megjött a nyár. Kórházba vitték
az asztalosnét rossz szekéren.
Zsoltárt mormoltam kis kertemben
magánosan és hófehéren.

...Ősz. Hazahozták haldokolva.
Hivatott. Mentem a kenettel.
Bebalzsamoztam békességgel,
imával, édes szeretettel.

Harangzúgás. Holnap temetjük,
requiem hullong a rögökre...
Földdé lesz... Egyszer, egyszer én is
s testvérek leszünk mindörökre...

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Mécs László: Vagyok a magam gyereke


Mi hajt vitorla-szárnyakat?
Vér hajt bíborló vágyakat,
vágy hajt szerelem-csónakot,
csónakban édes csók-magot:
csók-magban gyermeket.

Gyermek nélkül hazug, galád
a szerelem, meg a család,
gyermek nélkül nincs indulás,
nincs karácsony, kirándulás,
s ha van: semmit sem ér.

Gyermekség nélkül még a hit
se bontja ki a szárnyait,
nincs művészet, nincs ihletés,
nincsen tavaszi ébredés
és nincsenek csodák.

Én nékem nincsen gyerekem,
de én kimondom kereken,
nem fáj nekem, bár szeretem
s az összes játszó-tereken
magam vagyok gyerek!

Vagyok a magam gyereke,
költők eggyel több kereke,
pisztrángok pettye, szökkenő
jókedve, csuszkán zökkenő
s tücsök-láb is, ha kell.

Férfi vagyok, jó nagy darab,
de a szívem gyerek marad:
van karácsonyom, ihletem
világcsaládom, Istenem
s általa szent leszek.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Mécs László: Esti imádság



Én lefekszem ágyacskámba,
mindennapi koporsómba.
Felébredtem kora reggel
a fecske- s a csíz-sereggel.
Piros hajnal piroslott rám,
piros csókot hullatott rám.
Én jó voltam! Szót fogadtam,
fűnek, fának csókot adtam.
Mosakodtam! A szememet
a kék tóból, a fejemet
arany tóból, a testemet
ezüst tóból, a szívemet
jóság-tóból s a szeretet
szappanával szappanoztam,
ne maradjak semmi rosszban.
Fújtam szappanbuborékot,
három kakas kukorékolt.
Felszóltam a Napnak, ácsi,
ne rohanj oly gyorsan, bácsi,
mondtam a pataknak, Pista,
megfürdöm, ha vized tiszta,
fütyültem a szélnek, Jancsi,
virágok közt tanci, tanci,
leizent a kék ég-sátor:
,,mikor tiszta, milyen bátor
az az ici-pici ember
a nagy-nagy Tengerrel szemben!''
A Tengerrel beszélgettem,
így beszéltem: ,,most mi ketten!''
Az Istennel beszélgettem,
nevetett egy jót felettem.
Tenger partján lyukat ástam
a homokban, furcsa lázban:
hogy a Tengert oda-töltsem,
s ô mosolygott csoda-bölcsen.
Házat, várat építettem,
mese-boltban ezt-azt vettem
s a világot szépítettem.
Aki játszik, az úgy látszik,
Istent játszik. - Nénik, bácsik
fent a dombon hosszú sorban
meneteltek sárban, porban,
gyönyör-kereszt egyik vállon,
kenyér-kereszt másik vállon,
szenvedéstől szívük márvány,
megszállottan, csodát várván,
mint nagy fekete szivárvány.
Néztem őket hosszan, fájón,
átlépett a Nap a tájon,
bezárom a játék-boltot:
rémek járnak és koboldok.
Isten, áldd meg öcsikémet,
ne zaklassák éji rémek,
áldd meg öreg anyukámat,
ne gyötörje gond és bánat,
nénéimet, a hazámat,
galambjaim s furulyámat.
Most lefekszem ágyacskámba,
mindennapi koporsómba,
koporsómba, csónakomba
s át az éjen: bús barlangon,
melyben víz zúg bagoly hangon,
így evezek hajnal-honba,
piros lelkű hajnalomba.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Mécs László: Számadás


Az Idő karavánt hajt, fut sok tevéje:
mennek az órák, megy a tevesor,
ragyogó hajnalból reménytelen éjbe
mennek az órák, megy a tevesor.

Az Idő kergeti karavánját bőszen,
mennek a napok, megy a tevesor,
fele a tavaszban, fele már az őszben,
mennek a napok, megy a tevesor.

Az Idő kergeti, se hossza, se vége,
mennek az évek, megy a tevesor,
ifjúság fényéből, öregség ködébe,
mennek az évek, megy a tevesor.

Hátukon fűszerek, szerelem, bor-tömlők,
játékok, álmok, ópium, mámor,
ezeregy éjszaka ezeregy kiömlött
vágyának gyöngye, gyönyöre, kéje.

Barátom, láttalak: hátukról markoltál,
folyton fizettél, agyad, szíved is
részletekben ment rá, amint vásároltál.
Mondják: mindened füst és levegő.

Mutasd csak a markod: nincsen semmi híja,
csak épp hogy üres, üres zsebed is.
Barátom, bűvészet, fekete mágia
amit te láttál! Látomás, csalás!

Én vettem pár dolgot, ami örök érték:
pár forró imát, sürgönyt Istentől,
anyám tiszta csókját, apám verítékét,
jóság-balzsamot, gyermeki kacajt.

Az Idő kergeti karavánját bőszen,
mennek az órák, hónapok, évek,
fele a tavaszban, fele már az őszben.
Nem várok semmit. Számadásom kész.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Mécs László: Valami készül


Mint ellenséges repülőgép, gólya kering a levegőben,
kémlel, s mint összeesküvőtől, tán kémjelentést vár ma tőlem.
Titkon romantikus ruhában rohambrigádok jelre várnak:
vetés-, virágcsirák csapatja, csapatja millió madárnak,
hogy meghódítsák a világot egy forró éjjelen vitézül.
Tavaszország számára valami készül.
Valami lesz.

Vénus pávája hegyre-völgyre széjjelteríti színes farkát;
szerelmi szőnyeg, szőttesében virágok vannak, tarka-barkák.
A páva farkán lépegetnek kart karba fűzve mátkapárok,
szem szembe néz, s egyik se látja, hogy ott fut a fekete árok.
Mézes virág a szó, tekintet s a lelkük részeg égi méztül.
Emberország számára valami készül.
Valami lesz.

Egy Hős portyázni vágtat, várja, hol int feléje új kalandja
és megjelen a tiszta égen a Szentlélek fehér galambja:
a Hős megfordul villámgyorsan, otthagyja minden színes útját,
merészen önmagába indul és ásni, ásni kezdi kútját
a Sivatagban. Szeretője, szülője hívja, -- ás vitézül.
Isten országa számára valami készül.
Valami lesz.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)


Mécs László: A hős


Mint minden embert, éppúgy szülte őt
az anyja, kínból és kétségbeejtőn.
Regényét kezdte a hegyoldalon:
minden embersors ott indul a lejtőn.
Ô is szopott, mosolygott, ordított,
míg felnőtt, s lett belőle Hős, Titok.

Törvény: a lejtőn lakni nem lehet,
se kétéltűen jobbra, balra menni,
a válaszút ez: föl, vagy lefelé,
vagy hősnek lenni, vagy embernek lenni
s habár kacagják, mint az esztelent:
a szikla-útra lép a Hős, a Szent.

Lent várná jó polgári nyugalom:
liget, melyet a vágy színesre festett,
hírnév, aranyra, csókra váltható,
fehér és rózsás édes asszonytestek
párnáza álmok ágya odalent,
- s a meredekre kúsz a Hős, a Szent.

Lefelé húzza teste és esze,
a hírhedt, vad, nehézkedési törvény,
ezrek példája, vérrokon, barát
csábítja, vonzza, húzza, ám kitörvén
a bűvkörből, mely várja odalent,
a csúcs felé erőlködik a Szent.

Az ördög színes lasszókat dobál:
csábos zenét, hanglasszót két fülére,
szemére szépségszalagot hajít,
vad vágyakat viháncoló szívére,
a színes lasszók húzzák lefelé
- s a Hős, a Szent csak lépked fölfelé.

Négykézláb kúszik, talpa, körme nincs,
a meredekre hull a könnye, vére;
víz nincs, kenyér nincs, védő szőrme nincs,
eső is, jég is záporoz fejére,
- s ragadja cél-sejtő önkívület,
holdkórosság, hétszer-szent őrület.

Se férfi már, se nő már, nincs neme,
nem fogja a nehézkedési törvény!
Két karja szárny lett, szeráfi zene
a suhogásuk, míg repül kitörvén,
a légkörből oda, hol élni fog
örökké a földből nőtt Hős, Titok.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)

Karinthy Frigyes: Nagypénteki kereplő

E. A. Poe emlékének

Jut eszedbe még a hang,
Gingalang,
Szárnyaló, vad, büszke dalban
A harang -?
Tegnap volt, vagy sose szólt a
Nászharang?
Lett belőle vészharang,
Vészharangból gyászharang,
Aztán elnémult a hang.
Nász se volt és gyász se volt és vész se volt,
Tán nem is harang, csak csörgősipka volt,
Ami szólt,
Ami szállt,
Fent a felhők közt kaszált
Messze láthatáron túlig meg se állt
Nyíló nászod
Véres vészed, gyáva gyászod
Mind elázott
Két kezed hiába rázod
Nem harang ez, messzedörgő,
Nem is csörgő,
Csak kereplő
Apró-cseprő
Bánatodra rátérdeplő
Zsémbelő és recsegő és fecsegő fa,
Bús kereplő faiga
Légi hintód, régi hintód sárbasíró tajiga,
Pejparipád, csupa szeplő
Egymagadba
Vállaid közé nyakadba
Vetve gyeplő
Lekonyult füledbe tapló
Lélekrabló
Berregésre nem repül már, csak üget
Oly süket
Ez a hang
Nyekereg
Vágyad, álmod, gerjedelmed, lent a porban tekereg
Nyikorog
Ám a Föld tovább forog
Kerepel
Már az ember rajta úgyse túlsokáig szerepel
Nem prédikál, csak papol
Valahol
Csak papol és csikorog és kelepel
Árva gólya
Sava, sója
Nincs szavának
Szálljon szét a ködlepel
Jöjjön vissza a te órád, legyen újra
Istened, ne csak papod -
Volt harangod, tegnapod volt, mégse volna holnapod,
Melyre hangod és harangod, régi rangod, megkapod?!

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Karinthy Frigyes: A cirkusz összedől


A cirkusz összedől. Mi lesz most
Veled? Még mindig tétovázol?
Bámulva bambán a bokádon,
Csuklódon átütött szöget?

A cirkusz összedől. Recsegve
Ferdülnek a gerendaboltok -
A csürhe ájultan sikoltoz,
Néró kartárs is nyugtalan.

Cókmókját szedi, cihelődik,
Kissé fakón pislog körül -
Kartárs, a cirkusz összedül!
A szobrocskák is ingadoznak.

Mártir, közönség, - mindegy az most!
Írott malaszt, vagy égi kegy -
Isten, vagy ember - egyremegy!
Mikor a cirkusz összedől.

Itt már nem lesz kíváncsi senki
Hogy mi van írva a kereszten -
- No mit szólsz ehhez, híres Ösztön,
Ki csak bámultad sorsomat?

Életnek nem volt élet eddig -
De ez halálnak sem halál!
Se temetés? se karnevál?
Se földi kéj? se égi hárfa?

Ki tompán szunnyadtál szívemben
Kiről csak annyit sejtek én,
Hogy régen él e földtekén
De eddig még senkit se bántott:

Rejtelmes ősöm, bárki voltál,
Arkangyal, vagy orangután:
Most légy a szolgám és kutyám,
Ébredj, ugorj, karmolj, harapj!

Harapd a torkát, nincs segítség!
Nincsen galamb szájába manna -
A csillagok mind messze vannak,
De a nyomor s a kín közel.

Segíts le a véres bitórul
S mely látó két szemem megülte
A keshedt könnyeket törüld le
S a mafla vértanu-mosolyt -

Aztán a cirkusz összedőlhet,
Nem mondok átkot és imát -
- Meneküljön, ki merre lát!
Neked dolgod van e világon.

(Forrás: Karinthy Frigyes összes költeményei)

Eörsi István: Egy kerek történet


(Újraolvastam csaknem negyven év után azt a regényt - Thomas Mann József-tetralógiáját -, melyet fiatal koromban a leginkább csodáltam és szerettem. Mihelyt becsuktam - két órával ezelőtt - az utolsó kötet fedelét, kényszerítő kedvem támadt arra, hogy rendet teremtsek felkavarodott érzéseim és gondolataim között. Az alábbiaktól tehát ne várjon szakszerű irodalomtörténeti elemzést a türelmes olvasó.)

Nem csalt meg az emlékezetem - valóban sikerült neki! Valóban végigmesélte a történetet - Jákobét és Józsefét, és mellesleg a testvérekét is -, elejétől végéig, ahogy már korábban is végigmesélte, sokkal kurtábban és vázlatosabban, az a valaki, aki a Mózes első könyvét írta. Feltételezhető persze, hogy ennek az illetőnek is mesélték a történetet, mely igazából csak annak köszönheti születését, hogy sokan és sokáig mesélték. Ebben a vonatkozásban ez a zsidó eposz hasonlít azokhoz az ógörög történetekhez, amelyeket Homérosz nevéhez kapcsolunk, joggal és jogtalanul, mert hiszen ezek is a sok mesélés közben alakultak ki és értek meg arra, hogy valaki formába öntse őket.

A mítosz azért mesélhető el újra és újra, mert olyan isteni szellemmel átitatott történetek summázata, amelyek a mi sáros és ragacsos életünkben is napról napra megesnek, anélkül, hogy mély értelmű jelentést tulajdonítanánk nekik. Többnyire nincs is ilyen jelentésük, mert nem fedezhető fel bennük isteni terv. Milyen mennyei koncepciót fedezhetnénk fel ma például Sikem és Dina elképesztő történetében, amelyről először a Biblia, majd nyomában bravúros biztonsággal Thomas Mann is eleven képet rajzol? Lea lányát Sikem város fejedelmének a fia, Sikem megerőszakolta, de közben bele is szeretett (ami legalábbis kétségessé teszi, hogy csupán az erőszaknak köszönhette örömét), és feleségül kérte. A lány két fivére, Simeon és Lévi igent mondott neki azzal a feltétellel, ha ő és a város valamennyi férfija körülmetélkedik. Sikem boldogan ráállt az alkura. A harmadik napon, amikor a frissen operáltakat sebláz gyötörte, Simeon és Lévi rájuk tört, a férfiakat - köztük a vőlegényt, és apját, az uralkodót - meggyilkolta, elrabolta a teljes állatállományt, kifosztotta a házakat, az asszonyokat és a gyerekeket pedig foglyul ejtette.

Thomas Mann roppant szemléletesen bontja ki az ősi történetből a benne rejlő isteni szándékot: az Úr azt akarta, hogy Jákob áldása ne szállhasson vademberre, így hát olyat követtetett el a két fivérrel, ami diszkvalifikálta őket. A lemészároltak ily módon termelési költségekként szerepelnek csupán az isten könyvvitelében. Barbár, őskori történet ez - az Ótestamentumban tucatszám találunk efféle isteni jóváhagyással végrehajtott népirtást és rablást -, de nem ismerjük-e mi is tapasztalatból emberi indítékait? Tegnap kürtölte világgá egy Bonnban kiadott jelentés, hogy a szerbek bosnyák gyerekeket kaszaboltak le szüleik szeme láttára, akiket arra kényszerítettek, hogy igyanak a leöltek véréből; sok foglyot megcsonkítottak, és a levágott tagokat egymással falatták fel; felvágták a hatalmukba került polgárok ereit, hogy elvérezzenek, és így tovább. E rituális elemekben bővelkedő rémségek mögött persze nyoma sincs már isteni akarásnak, áldozatra vagy kiengesztelésre ösztönző transzcendenciának.

Az ősi történetek mégis újramesélhetők, mert otthon érezzük bennük magunkat. Az emberi természet változása ugyanis nem tartott lépést az életkörülmények radikális átalakulásával. Bokassa középafrikai excsászár nem kevésbé kannibál attól, hogy fridzsiderben tárolta a leölt gyerekek húsát. A harmadik világ elképesztő kegyetlenséggel dúló törzsi háborúinak - akárcsak a balkáni rettenetnek - emberi feltételeit a leghitelesebben Shakespeare királydrámái szemléltetik. A régi korok vérengző indulatainak véres gyümölcsei nem tölthetnek el bennünket jóleső fölénnyel, hiszen nem kevésbé borzalmasakat tálal fel nekünk napról napra falaink között a televízió. A gyilkos masinéria mítosz nélkül is működik. És ha igénye támad a mítoszra, akkor még rosszabbul áll a szénánk. Hitler szellemileg hihetetlenül sivár vér- és fajtébolya vagy a cinikus képmutatásba göngyölt sztálini hiperracionalista utópia mítoszként funkcionált, de erejét nem valami istenségből, hanem eleven bálványokból merítette, akiknek étvágya sokszorosan felülmúlta a legmohóbb istenekét. Egyébként a hitleri változat mély nyomokat hagyott Thomas Mann Egyiptomában is, ebben a halál-birodalomban, ahol zavarba ejtő módon a nyájas, ősi Nap-istenséggel szemben éppen egy új istenség képviselte mereven és szigorúan a tágas kört bebarangoló, kombinatív szellem és az idegenség minden vállfajának gyűlöletét, az ősi népszokások szentségének és megváltoztathatatlanságának parancsát. Ez az isten és tojásfejű, rövid ágyékkötőjű főpapja, Beknehons, aki puszta létével tagadta és elítélte azt a módot, ahogy az élet az utolsó néhány száz, vagy akár néhány ezer évben alakult, halálos ellensége volt annak a harmóniának és derűs szépségnek, mely Józsefből és abból a mitikus történetből áradt, melynek ó volt a követe Egyiptomban.

Thomas Mann az ősi téma vonzásában arra vállalkozott, hogy ezt a mítoszt támassza fel, nem utolsó sorban a halál birodalmának főistenével és főpapjaival szemben. Ehhez feneketlenül mély kutat kellett ásnia. Ebben a mélységben a mítosz nem különbözteti meg élesen istent a világtól. Ezért a művésznek, aki idáig merészkedik, az ábrázolt folyamatokat egy nagyszabású isteni terv részeként kell ábrázolnia, csakhogy így jóvátehetetlenül belekeveri istent a bűnbe. Azt kell például feltételeznie, hogy isten azért küldött hét éven át aszályt és éhínséget Egyiptomra és a környező népek sokaságára, mert csak így kerekedhetett ki fenségesen és gyönyörűségesen Jákob és József története. Mai eszünkkel ezt nem fogadhatjuk el. Ha viszont a mítosz megfosztódik az isteni elemtől, akkor alkotóelemeire esik szét. Bármilyen szépek is ezek, árnyaltak és emberileg igazak, csak a teljesség mesélhető végig. Kafka és Musil főműveinek szándékolt - vagy legalábbis alkotóik által jóváhagyott - töredékessége is ezt bizonyítja. Prózai világunkból kihalt a teljesség igénye - a töredékesség és befejezetlenség ilyen nagy szerzők esetében arról vall, hogy nem akarnak formai megoldást kínálni arra, ami tartalmilag nem létezik.

Thomas Mann egész életműve heroikus kísérlet arra, hogy átmentse a klasszikus értelemben vett teljességet a mi korántsem klasszikus korunkba, mégpedig anélkül, hogy felstilizálná, magasztos szférákba emelné ezt. Ezért nem csak a töredékességtől kellett tartózkodnia, hanem attól is, hogy szubjektivitásának sugallatai alá rendelje az elbeszélés lelkét. Ugyanis bármilyen meggyőző művészi erővel, sziporkázó szellemességgel avatkozott volna bele a történetbe, megfosztotta volna ezt az objektív érvényesség hitelétől, mely nélkül teljesség sem képzelhető el. A régi jó mitológiai hatalmakhoz folyamodik tehát, a József-tetralógiában az isteni szellemiséghez, a Faustus-regényben az ördögihez - csakhogy az isten és az ördög hétköznapi tapasztalataink szerint feladta ügyintézői és kormánykodói szerepkörét, és lemondott arról a szokásáról, hogy minduntalan beavatkozzon az események menetébe. Kettőjük közül legalább az istennek tartózkodnia is kell ettől, ha el akarja kerülni, hogy megvádolják, mint Jób tette annak idején, a világ igazságtalanságaiért. Századunkban, amikor embermilliók élik át kollektíven itt is, ott is, Jób egyéni sorsát, ráadásul a happy end leghalványabb reménye nélkül, isten még egy ősi kort felidéző regényben sem vállalhat felelősséget mindazért, ami megesik, többnyire az ő nevében. Ezt a nehézséget Thomas Mann úgy győzte le, hogy mégiscsak beépített egy szubjektív elemet nagyszabásúan objektív ábrázolásmódjába.

Az irónia az a híd az objektív és a szubjektív világkép között, mely lehetővé tette Thomas Mann számára, hogy végig mesélje Jákobnak és fiainak a történetét. Először is relativizálta vele a mítoszt anélkül, hogy vitatta volna a benne felhalmozódott eszmények és tapasztalatok érvényességét. Az isteni történet gazságok és leírhatatlan szenvedések árán is beteljesülésre tör. De nem lehetséges, hogy csak az emberek interpretálják bele az eleve elrendelt tervszerűséget abba, aminek történnie kell? József úgy éli át élete legapróbb mozzanatát is, mint ami elengedhetetlen ahhoz, hogy teljesüljön az isteni szándék. "Hova visztek?" - kérdi egyik izmaelita rabtartójától az úton, első sírgödre: a kút és Egyiptom között. Ez visszautasítja a kérdést, mint együgyű és fura pimaszságot. Ha ugyanis viszik, akkor ők, szabad izmaelita kereskedők vannak Józsefért, és nem megfordítva. Ezzel szemben az az igazság, magyarázza a kérdezett, hogy József tart véletlenül velük, mert megvásárolták, és oda megy, ahova ők. Válaszában József elismeri, hogy az izmaeliták tőle függetlenül mennek oda, ahova mennek. Annyi világ van, ahány ember, és mindenki a saját világának a középpontja. Csakhogy a körök isten akaratából egymásba bonyolódnak, így hát mindkettőjüknek igazuk van: rabtartói oda mennek, ahová akarnak, de közben eszközei is annak, hogy ő valamiféle célba érjen. Ebben az értelemben mégiscsak viszik őt. Ez a rabszolgához nem illően agyafúrt és kevély okoskodás megnövelte József értékét az izmaeliták vezetőjének szemében, aki egyszer csak alkalmasnak ítélte őt arra, hogy Egyiptom egyik legelőkelőbb főurának adja el. Ily módon a reméltnél is tökéletesebben játszotta el eszköz-szerepét, de vajon mi bírta rá erre? Isteni akarat? Vagy József, aki e szándék megvalósulása érdekében tudatosan vetette be varázsos személyiségét és eredeti észjárását? Az irónia két válaszlehetőséget kínál fel, mely persze több az egynél, de kevésbé megnyugtató. A mítosz épségben marad, tehát folytatódhat a történet, de csak József jóvoltából, mert emberfölötti, isteni mivolta csődbe jutott volna emberi segítség nélkül.

Aztán: miféle hősöket kalauzol az eleve eltervelt történet végéig az isten? Jákob a fáraó jóindulatú jellemzése szerint "kópé", valójában csaló volt, az atyai áldás tolvaja, apósa kifosztója, aki - hogy betöltse rendeltetését - bármilyen megalázkodásra és képmutatásra készen állt. József pedig az önhittség világbajnokaként azt képzelte, hogy az emberek, még azok is, akikről tudnia kellett, hogy az ellenségei, jobban szeretik őt önmaguknál. Az isteni szándék egy nevelési regény hősévé avatta: tanuló és vándorévei megtanították arra, hogy miként bánjon rendkívüli képességeivel. Példátlan földi karrierjéért azonban óriási árat fizetett: másnak kellett átengednie az apai áldást, vagyis szellemi kiválasztottságát, még törzse sem lehetett Izraelben, amiért a minden más vonatkozásban oly mérhetetlenül féltékeny isten kivételes jóváhagyásával két úr szolgája maradt. Ez a felemásság jellemzi kenyéradói misszióját is: megmentette a népeket az éhhaláltól, de a fáraónak, nem pedig Ábrahám, Izsák és Jákob istenének a számára mentette meg őket. Egész Egyiptomot a fáraó rabszolgájává tette, a kiszolgáltatottakat - Jákob pragmatikusan szelíd, korholó-megértő fejcsóválásától meg nem tántorodva - arra kényszerítette, hogy neki fizessék, nem pedig az Úrnak, az ötödöt. Kifogásolható tetteiket azonban azért követhették el, mert mindketten érezték, hogy az ÚR kedvencei. Mély tisztelettel átláttak rajta, még a hibáin is, amelyekről megértéssel beszéltek. Az ÚR pedig éppen akkor játszott leginkább a kezükre, amikor kópéskodtak, és ha büntetnie kellett, akkor előrefelé rugdalta, korbácsolta őket. Mintha később született szecsuani kollégáihoz hasonlóan tudta volna, hogy kópéság és csalás nélkül a jónak nincs esélye az általa teremtett világban. Ez Thomas Mann iróniájának másik rendező elve: a történet csak úgy mesélhető végig, ha a szellem - legyen az transzcendens vagy gyakorlati - isteni segédlettel folyton-folyvást oda nem illő motívumokat emel fel magához, és ily módon magát az isteni szférát is kétes hírbe keveri. Kétes vagyis kettős, ami persze megint több az egynél, noha az egy megnyugtatóbb.

A világirodalom nagy elbeszélőinek Homérosztól Tolsztojig nem volt szükségük az iróniára, mint az ábrázolt élet minden részletét meghatározó elvre. Nagyritkán, korszakváltások idején, amikor a korábban általánosan elfogadott, sőt megkövetelt értékrend nem felelt meg többé a gyakorlati élet elvárásainak, nagy írók az ötlet pengéivel metszették fel az irodalom konvencionális anyagát, s az így támadt résbe iróniát csurgattak, szarkazmust és szatírát, melynek maró hatására valóságos szakadék keletkezett - mi között is? A világ valóságos természete és a róla alkotott elképzelések között. Így keletkezett a középkor végén a Don Quijote, a Gulliver és a Candide. Az írói szubjektivitás, melyet egyaránt táplált a józan ítélkezés és a felháborodás, a sztori mai szóval abszurd fordulataiban és a főszereplők valószerűtlenül kiélezett valamilyenségében (Don Quijote) vagy semmilyenségében (Gulliver, Candide) tombolta ki magát, de a kozmoszhoz nem nyúlt, sem a transzcendenciához, sem az általa tisztelt értékekhez vagy a szívéhez igazán közelálló alakokhoz (igaz, ilyeneket ki se ötölt). Thomas Mann ellenben megőrizte mitikus történetének realitását, miközben a Bibliában talált sztori hatvan oldalát hallatlan empátiával ezernyolcszázra bővítette ki. Homéroszi plaszticitással bontakozik ki a rég elsüllyedt világ: a nomád pásztorok, a beduin kereskedők, az egyiptomi főurak és udvartartásuk, a fáraó és udvara a maga tárgyias teljességének látszatával, szellemi aurájával, kozmikus viszonylataival, kultúr- és szellemtörténeti jelentőségében, és mégis reánk vonatkozva áll előttünk.

De míg Homérosz (vagy Tolsztoj) olvasása közben azt érezzük, hogy az elénk táruló roppant világ részeit nem a művészi akarat, hanem saját kötőanyaga tartja össze, addig Jákob és József univerzumának szubjektív kötőanyagra van szüksége, az iróniára, mely kezdettől mindvégig magán viseli a szerző áruvédjegyét. E kötőanyagra azért van szükség, mert - Thomas Mann magyar költő-kortársának oly találó megfogalmazása szerint - "Minden Egész eltörött", de aki az emberiség egyik nagy mítoszát elevenítené meg, az mégsem szolgálhat töredékkel. Vagy tán megfordítva: azért fordult ehhez a titkokkal teli történethez, hogy ne érhesse be kevesebbel az Egésznél?

Hangsúlyozni szeretném még egyszer, hogy ez az irónia nem a gonoszságot és ostobaságot veszi célba, nem a valóság és a róla alkotott elképzelések szakadékába világít, és ha mégis fegyver, akkor két éle van: az Én ellen irányul, mely mindenáron világnyi, szent összefüggések középpontjába képzeli magát, és a Szellem ellen, mely mindenkit és mindent céljai eszközének tekint. E két irányba csillámló két él persze több, mintha csak egy volna, másrészt egy él kevésbé felkavaró. Ugyanis a két élnek állandóan korrigálnia kell egymást, így aztán az isteni nem tud mindig teljesen isteni maradni, és az Énnek is el kell olykor vesztenie magát, hogy végleg el ne vesszen.

Csakhogy a kétélűség, a kettősség és a kétség mint kötőanyag ellentmondást is hordoz magában. Az irónia nem bomlaszthatja fel a történet hitelességét, minden elbeszélő mű sine qua nonját. Relativizálhatók az értékek, a cselekvő személyek indítékai, még az isteni szándék is anélkül, hogy az autenticitáson csorba esnék - de magához a történéshez semmilyen körülmények között sem férhet kétség. Gyanítom, hogy a szerző - egyéb műveitől eltérően - a József-tetralógiában azért halmozta, költői ékesszólással, és olykor mégis pedánsan, bőbeszédűen a leírásokat - rítusoknak, ruháknak, belső tereknek, lakberendezéseknek, és tudja ördög, még mi mindennek (mert az ilyesmit türelmetlenül futom át, és azon nyomban elfelejtem) a részletes rajzát, hogy bebizonyítsa: bármilyen ironikus a szellemi tartalom, a tárgyi világ hitelességét készséggel garantálja az író. Szinte fitogtatta, mellékesnek tetsző jelenetekben is, az epikusok obligát mindentudását. Hogy a korábban már idézett epizódból hozzak fel erre példát: nemcsak az izmaelita kereskedők vezetőjének, az Öregnek a fiát, Kedmát nevezte néven, hanem még azt is tudatta velünk, nagy nyomatékkal, hogy az izmaeliták egyik szolgáját, aki Józsefet az Öreg színe elé szólította, és ezzel véget is ért szerepe a történetben, Ba'almaharnak hívják. Még meg is ismételtette vele: "Ugyanis ez a nevem." Amikor itt tartottam a könyvben, meglepődve hallottam, hogy ezt morgom maga elé: "Ezt nem hiszem el neki." Igaz: mindig is aránytalanul felelősségteljes aktusnak éreztem az írói névadást, mintha az önkényesen választott név kétségessé tehetné az általa jelölt figura létezését. Ebben az esetben azonban szokatlanul határozottan érzékeltem, hogy valami tiltakozik bennem.

Tovább olvasva egyre gyakrabban fogott el a korábban nyílván elfojtott kétely, hogy csakugyan néven bír-e nevezni, kapásból, ahogy világnagy epikushoz illik, fejtörés és utánjárás nélkül, ennyi embert, egymásra tud-e halmozni spontánul és könnyedén ennyi különleges nevű berendezési tárgyat, sivatagi és egyiptomi ékszert, ételt, piperecikket?

Ezt az árat fizette tehát Thomas Mann az iróniáért, mint szemléletért és rendezői elvért, mint olyan szellemi fluidumért, amely nélkül nem mesélhette volna végig ezt a kerek történetet. De végigmesélte, idejéből többet áldozva rá, mint kétszer hét évet, amennyit Jákobnak kellett szolgálnia sötét pillantású szerelméért és ennek gyulladt szemű nővéréért együttesen. Ezt a két szempárt azért említem meg itt, mert ha már szóba hoztam, és illő bátortalansággal bíráltam a képek extenzív halmozásának technikáját, akkor arról sem szeretnék hallgatni, hogy milyen megindítóan aknázott ki - a regény alapvető viszonylatait megelevenítendő - más képeket. A nővérek szeme, ezek a fiúk és unokák homloka alatt tovább sötétlő vagy vöröslő szemek végig kísérik, és sokféleképpen világítják meg, világítják át a mesét. Nekik is köszönhető, hogy a vég felé haladva mind sokrétűbben bontakozik ki az irónia költőileg legértékesebb tulajdonsága: olyan burok ez, mely a legmagasabb hőfokú szeretetet is megvédi az érzelgősségtől és a színpadiasságtól. Megvallom - bár bizonyára a magánügyem -, hogy szememet olvasás közben folyton-folyvást elfutotta a könny, többnyire olyankor, amikor a szeretet a tragikumot a komikumon szűri át (vagy megfordítva), és amikor a történet pátosza, mely az égtől a földig ível (vagy megfordítva), az irónia kiegyenlítő hatalmán keresztül a mi emberi léptékünkhöz igazodik.

(Forrás: Magyar Lettre International 1995. 19. sz.)

Tandori Dezső: Szak-dolgozat


(ama „Vidd magaddal a Vérmezőt...” nótára)

Kis Everybody

Nem tévesztendő össze olyan lónevekkel, mint hogy Kis Paraméter, Kis Parmezán, Kis Partizán (brr), Kis Kurtizán, Kis Lady Du. Ez annyi csak, amit ide írtam, hogy nyilván akad, aki itt tőlem olvasta ezeket a mindenféléket, és nehogy az maradjon, hogy nem feszíthet a legnagyobb öntudattal is, szóval, nem tévedt külön masszába a teljes dágványon belül, mint amilyen például a több napja ázó Vérmező, oly terepen. Nem, az öntudat teljes lehet, az olvasói, mert ami a régebbi idők (sokféle időé, századok során) járója volt, vele, az, hogy titkon kellett célozgatni, jó nagy oldalbalökésekkel jelezni a jelképes szándékot, hogy t.i. a dolgok Nagy és Rémséges Lényegének mégis valami kifejezése esik, ma, amikor bátran vallhatom magam veréb-royalistának, evidencialistának, valamint olyan Athosnak, aki heveskedő és igazságoskodó, mint D'Artagnan, titokhívő és lovagizáló, mint Aramis, megbízható és elnehezülésre hajlamos, mint Porthos, meg mikor az van, hogy örökké "etiko-sértődős" athosi lény végre nyíltan mer hibás lenni, nincs az, hogy hozzá ne érjen közegével (közegeivel) egyáltalán a veréb-royalistás, az evidencialistás lényétől idegen rend, vagyis amikor annyira ő érzi magát hitelesen otthonosnak, hogy inkább gyenge szerepekben is udvariaskodik, udvarias és undorodó, nem, most Athos nem centrálisan otthonos még a maga szívében sem, hát beszélhet... mondom, most nem kell rejtek oldalbökősdit mívelni, most egyenesbe meg lehet mondani, hogy a lovak például:

1.) vannak bőségükkel itten az írásokban, mert - ha idegen nevek is olykor - magyarul, fülünknek szépek, hangalakként, s miért ne morzsoljuk imamalomnak ezt, vagy minden hasonlat nélkül, let it be - miért ne legyen ez?

2.) valami más, bonyodalmasabb, kínosabb összefüggésrendszer helyett "vévődött" fel ez, egy másik, egy áttételesebb jelrendszer, aminek - amelynek - még az a járulék, szélső eleganciája is meglehet némelyek szemében, hogy ma is áttételben kell fogalmazni, hogy tehát mindig is "általános emberi világhelyzet" volt itt, ha szélsők voltak is a szélső jellegek, vagyis "azóta itt mi változott", kérdi Tóth Árpád, s ama rétegszinten, hogy e sorok írója mászkál, nem is változásjegyű semmi a maga meglétével. Ez az evidencializmus nehézkedési ereje, ólomsúlya, ahogy Ottlik mondja, s ha - mint egyebütt már erre az evidencializmusra ihlető külhoni (fordítás!) írásműre hivatkozás esett (ld. majd: Nagyvilág, Legkedvesebb XX.sz.-i elbeszélésem. Delmore Schwartz: Már álmunkban szólítanak) - példákat hozunk, az Iskola a határon a szélesebb felé hajló epikában megjelenített evidenciatudat kátéja volt, minden nagyvakáció pittoreszkje az alapvető "intézeti léthez" képest stb., hogyan is fejezzük be. Tehát arról lenne itt szó, hogy a "ló+"-hoz, igen a ló-plusz értéséhez nem kell olyan klasszikus-jegyűeket idézni, mint Nemes Nagy Ágnes (hogy végül csak az angyalok s a lovak maradnak), vagy Ottlik (a trieszti lovas: "élj"), vagy Weöres (hogy ó bár tudnánk lóul dalolni), sőt, ez a most már oldalbabökés helyett egyszerűen kimondva a goethei minden hasonlat jegyében álló segédsík, "a lovaké", épp szerves, kimódolatlan, "adódott" jellege okán természetes változáson is megy át, ahogy a motívumalakulás sajátja. Mással indokolható, máshová sugall másmit, másra jó. Hagy valamire ténylegesen jó maradjon az olvasónak (a ló-ügy), írom ezt itt. Nyíltan, nem "szellemi szeszcsempészként", nem sandítva, utalgatva, oldalba böködve, "szimbóleumosan+".

Jómagam

Követem itt Ottlik Géza "A Drugeth-legenda" című novellájának szerkezetét. Lásd azt a sportot, hogy "a klasszikusok alapszerkezetei klasszikus minták, az igazi klasszikus (pedig) - a mindennapi". (kiemelés tőlem, tőlem; érthető?). Tehát "a lovak" elsősorban nem. Azok, hogy mik nem. A Szpéró halálával (és Éliás, a Poszi - lónévben Poszink "Positano", Pojjaro etc. -, a Pipi Néni - Santa Ippi, Baron Ippi, a Samu - lónévben Simsam, Simsalabim, Sam Grandchamp, Sam, Llacca Sam etc.) rendkívül bőséges anyaghiány keletkezett körülöttem. Ezek tömör közlések. A pótlás vitális kérdés volt. Ld. utazások kezdete az író életében, a bécsi Krieauban - Döbling felkeresése után, de hát mit lehet egy forró nyári napon Döblingben csinálni, a padokat végigültem, a sör meleg, a kórók kórók, valahová menni kell, és a "mert Kecskemét már van" legyen a helység neve Kiskunszentlélekcsobolyó, a Krieauba mentem ki, a kulturális füzetajánlású ügetőre, tetszik érteni, kérem, kérdem, a "már bécsi is" lópályák mások, mások mint itt, oda úgy lehet kimenni, Evrynek füstüveg ablakai és suhanó liftjei vannak és mozija, és a német pályák, és... és... és... persze, jól lerobbant angol pályák is vannak, ez a Minden Megvan elve, szemben azzal a közeltereppel, ahol a Vérmező szívemet követeli (Pilinszky), hogy mint idevalósi ember szeressem, meg az egész eltelt életemet követeli, hogy itt hoztam légyen haza a Pipi Néni kalitkáját, de hát édes-fiam-édes-lányom jelleggel épp azoknak a ...khm khm...nem tudom kiknek arcát nem vehetem simogatólag két tenyerem közé (nagy masszúr e kettő!), s mondani, hogy édes drágám, de értsd meg, kérlek, se hülyének ne nézz, se ne járass le... hát ne vedd úgy, hogy meghülyültem "ezekkel a mackókkal, ezekkel a verebekkel, ezekkel a lovakkal is ráadásul" (mellesleg: ha, mint Ottlik fordításában az Utolsó látogatás már említett Sebastianja mondja... hogy ha majd roncs lesz és magányos etc., jó lesz előásni dolgokat, miket most elrejt. Az említett könyvet 1974-ben olvastam Zamárdiban, egy fenyőfa alatt olvastuk társnémmal, és eperre fehér bort ittunk. És Aloysius (lóban: Lissuca, Loyis, Alla Loisa, Loisino etc.), aki a Sebastian (nincs rá lónevem) barátja volt, mint medve, és mindig az ő véleményét kellett kikérni, mi legyen, Aloysius, képzelt, test nélküli medveként ott jelent meg: a regényben elveszett, de nekünk Zamárdiban, mielőtt a skót-brazil vb-meccsre és Korniss Dezső piktor úr látogatására hazajöttünk, megjelent, s azóta is van, az Old Trafford nevű, 1976 óta játszott koala-kártyabajnokságunkban egy klub két-három "A"-val még. (Ott játszik a Szpéró, a Samu etc.) A lovak témáját magam nem fogom tudni úgy összefogni már, nem, mindig kicsusszan a tökéletességre nem is szánható hálóból majd valami, olyas, mint hogy Simsalabim volt a Samu a dortmundi homokpályán, és rejtelmesen előbukkant ez a szó egy gyerekversben az éjszakai vonaton egy alkalmian vett könyvben, vagy hogy a Szpéró fehér szárnyai a startautó krieaui fehérséges szárnyai voltak - jó, fehérséges és koszosságos, de a Szpéró, haldokolva, is ilyen volt már etc. Tehát lóba ment át megannyi minden. (Doderer: "Eltűnt, bánatunkra, annyi minden - és a Szp... vagy bocs., dehogy a Szpé... a Szép mintha csak futna innen.) A Szpéró is, lassan bár, futott. Ha Alíz meghal etc., nem tudom, mi a folytatás. Ld. Lili a Halász Péter esetében, Hajnali..., arra a kevés időre nem érdemes. Bár az is van, hogy Nagy Nevük etc. velem élhet csak, amiképpen Cs.I. barátom is evidensen int - engem evidenclert -, hogy Dömi Főmedvém miatt és stb. De akkor tényleg muszáj, hogy legyen a Longchamp, a Gelsen-Horst, a Cheltenham etc., hogy valami konkrétumban azonnal megtörténjék nekem a tisztán-az-történik-ami-történik...vagy a St. James Park, ahol - nem ők bár - hideg és kecses lábú verebek jönnek a kezemre. "Egy halott város", írja Pilinszky, "a halottnak".
A Vérmező"Ja, és hogy ez: minden jó lenne mindenhol, épp csak a Vérmezőt kéne elvinnem, ez, hogy lehető volna. Ott ülnék, meg az egész, csak mégse ott lenne - képtelenebb ez annál, mint hogy mind elmennek, akik...? Soha-visszára elmennek; ez képtelenebb akkor? Mindenesetre: Figaróval ahogy ülök ott és kapkodva, mint Gábor Miklós interpretálásában (Tollal) a színházcsináló, viharbéli tengerészkapitányként kapkodok, nézzünk egy Buccamert, egy Ballisortét kontra Is Me, Apyre, Ni Vu Ni Connu, Je Ne Suis Pa' La, No Pass No Sale. ők.
Csak megismétlem: "Plus royaliste que le roi" a verébroyalista. Mondjuk, királyabb a királykánál(egy madárfajta).

Kiélem ezt az elméleti meghalásokban talán, és valóságosan elmegyek még jó őszi időn Longchamp mezejére, Gelsen-Horstba, akár a dinslakeni bányász-kohász ügetőpályára, és járok velük.

Széttárom a karom. Micsoda ötlet. Az lesz a startautó két szárnya. Az átmeneti kiváltódás.

(Forrás: Magyar Lettre International 1995. 18.sz.)

Szálinger Balázs: Férfibúcsú


I.

Tudd, amikortól már csak fogynak a régi barátok,
S nem fog senki esélyt kapni a múltja okán,
Óvó tél ül a seb színére, a búcsú nem égő,
Nem küzd ellene ész, és a szív elviseli.
Hitted, a lélekben biztos hőt tart a barátság,
S most jössz rá, hogy a hő lényege csak fizika –
Ördög táncol a már elenyésző lángú parázson?
Szépségével a tánc lesz, ami fölmelegít.

II.

Számolj, mit nyersz egy-egy rossz festésű bohóccal,
Hogyha cserébe a máz hízik a tapsaidon?
Számolj, volt-e esély kétoldali megbecsülésre,
Hogyha a tarkóján volt igazibb a mosoly?
Véletlen szél vitt vele egy ideig kicsi magként,
Vitte alaktalanul könnyű ígéreteit –
S számolj, volt-e közös levegőtök, hogyha a földön
Fellegi társadként szarba nevelt gyökeret?

III.

Férfierővel már méltatlan küzdeni érte;
Lesz az másra kevés, menjen a régi barát.
Jó felnőni a jó társak képzelt melegében,
S jobb rájönni: csalót minden fészek etet.
Azt gondoltad rég, ha megindul a csónak a társsal,
Hosszan időzöl a part nagy kövein, siratod,
S most ott állsz, ahol őt engedted a deltavidékre,
Ám káprázatosan szépen hajtja a víz.

(Forrás: Székelyföld)

Ferencz Imre: Mártír költők emlékére



Addig üssed a költőt míg meleg
ököllel üssed taposd belé a sárba
addig lődd tarkón a költőt míg mozog
főleg csütörtökön üssed és lődd tarkón őt

miután megaláztad miután meggyaláztad
üssed a költőt amíg még meleg
s ha majd kihűlt szedd ki a zsebéből
a razglednicákat az eclogákat
exhumáláskor már szinte olvashatatlan lesz
egy költemény egy versciklus
ne temessétek el versestől a költőket
mert még megsínyli azt az irodalom

addig üssed a költőt míg meleg
ököllel üssed taposd belé a sárba
addig lődd tarkón a költőt míg mozog
főleg csütörtökön üssed és lődd tarkón őt

természetesen figyelni kell arra is
hogy jók legyenek az időjárási viszonyok
lehetőleg őszi eső szemerkéljen
lehetőleg csütörtök legyen és ne szerda

addig üssed a költőt míg meleg
s ha kihűlt a teste ne temessétek el őt
razglednicákkal eclogákkal
mert végül még megsínyli azt az irodalom

(Forrás: Székelyföld)

Ferencz Imre: Fohász



Uram hat nap alatt teremtetted a világot
és megszentelted azt a hetedik napon
de gondoltál-e arra hogy a nyolcadikon már
kezdetét veszi a csődeljárás?

Uram szemed előtt évezredek suhantak el
s a csődeljárás még folyik rendületlenül!
Uram mindenki valami Paradicsomra vágyik
miközben a mellén ördögöt melenget
kígyót!

Uram csődeljárás folyik a világon,
amelyet Te hat nap alatt teremtettél
és minden bizonnyal eltart ez
az idők végezetéig!
azért amennyiben teheted
halaszd el még az Apokalipszist!

Uram megszoktuk már
ezt a csődeljárást hisz végül is
ez az életünk!
Uram kedves nekünk már ez a csődeljárás
könyörülj rajtunk és ne vígy minket
a kísértésbe!
Uram a hit a Te ajándékod –
engedd hogy higgyünk a Hihetetlenben
Ámen!

(Forrás: Székelyföld)

Ferencz Imre: Élesedem mint a kés



Cukrosodom mint a méz az üveg alján
mit kanállal fogyaszt a heptikás világ
mely néha kenyérre ken és teában felold
ha köhög és a hideg rázza –

édesedem mint az egér
mellyel macska játszik mióta már –
fel-feldobja majd hagyja futni
és lecsap rá újfent és megint
mielőtt a lyukat elérné –

fényesedem mint a nadrág valaki ülepén
ki rég utazik már fapadoson
ki a sínek párhuzamosán indul hajnalban
a végtelenbe a semmibe
este pedig megtér
mint tékozló fiú –

élesedem mint a kasza
mit vernek és fennek
hogy vágja a bozótot a dudvát –
élesedem mint a kés
melyet köszörűnek nyomnak:
szikrázzon mielőtt elvágnák vele
a gordiuszi csomót –

(Forrás: Székelyföld)

Ferencz Imre: Hatvan felé



A nyugtalanság ösvényein jöttem
a nyugtalanság útjain haladtam
s közben az idő elszivárgott
mint a víz
mit hiába próbáltam felfogni
nyári záporok idején –

a nyugtalanság ösvényeiről
a nyugtalanság útjairól
a megnyugvás autósztrádájára térek én
s száguldok százhússzal száznegyvennel
százhatvannal –

0 kilóméter per secundum:
a fény sebessége is kevés lenne már
hogy behozzam a késést
hogy utolérjem a vágy villamosát
mely sosem állt meg ott ahol várakoztam –

(Ford.: Székelyföld)

Tornai József: Egy kis csalódás



Nem titkolhatom el enyhe csalódásomat
a kentaurokban

az iskolában csupa hősről szentről és
mártírról beszélt a ki tudja miért fölajzott
tanító bácsi vagy később a tanár úr

Biztosan ő is így gondolta

mi is így gondoltuk és úgy döntöttünk
hogy Periklész Lucius Scaevola óljában-főtt
Szent János vagy éppen Dobó István
nyomdokába lépünk

apánk azonban már nem volt ilyen nagyszerű
lélek bár gonosz sem és a Legfőbb Hadúr
is legföljebb egy aranyozott vállapok
és kitüntetések mögé bújtatott
átlagos hólyag

az Asszur-ban Aplik Ramszeszek Dzsingisz kánok
Tamerlánok Attilák Caligulák Torquamedák
Buillon Gottfriedok Attilák Hitlerek
és Sztálinok viszont már ugyancsak kinyitották a csipánkat
a kentaur-faj fülsüketítőn más mint a szent szövegekben
agresszív bosszúálló alattomos ragadozó
ős a legsötétebb kámbrium-korból

a meglepő az volt hogy amikor Nietzsche
néven nevezte a Wille zur Macht
avagy Darwin strigle for life vérmocskában
hentergő félig-lidérc-félig-állatot

kitört a méltatlankodás
a természet koronája nem tűrte hogy
megfosszák csillag-szférákon átragyogó dicsőségétől
a pohos főpapoktól a császárokig és rabszolgatartókig

bugyborgott a nemes tiltakozás
mi az Isten képére és hasonlatosságára
teremtettünk ez főleg a trónok és paloták
kentaurjaira vonatkozott

a XX. századra azonban reszketve rémültünk rá
hogy semmi nem okoz nagyobb élvezetet
az egyik kentaurnak mint a másik
kentaur megkínzása

így csalódtam tanítóimban
akik nekem meg a társaimnak
valamilyen hipotetikus lényről ájuldoztak
ki aztán lövészgödrökben tankokban robbant szét
és levert forradalmak után vizelet és hányadék
között várta az igazságszolgáltatást
azaz a kötél általi nyakcsigolyatörést

egy kavicsos börtönudvar hajnalán míg az Olümposz
csúcsán azon ábrándozott Zeusz
melyik kentaur-Lédát erőszakolja meg ha kedve tartja
(Forrás: Székelyföld)

Tornai József: A kentaurság rövid története


Agyonvert egy kentaurt
aztán még egyet

aztán őt is agyonverték

De akkor már végigvájták a lövészárkok
a hegyet és a muharmezőt

évekig itták egymás vérét
nem tudták a szomjukat oltani

akkor odaadták nekik a szentírást
bocsássatok meg ellenségeiteknek is
megbocsátottak
s bombázógépeket küldtek a városok fölé

mindenki szereti a másik kentaurt
pacem in terris

kereszt vöröscsillag szvasztika
menóra félhold átöleli egymást

ennél szebbet ó kentaurok már nem lehet
hazudni

(Forrás: Székelyföld)

Cs. Szabó László: Levél Erdélyről


H. E-nek, Sümegre


Kedves Bátyám!

Sok szemrehányást kaptam tőled azért, hogy távol eső témák helyett mért nem bíbelődöm inkább a szívünkön fekvő erdélyi üggyel? Vagyunk néhányan erdélyiek, akik szerint kétféle hazánkon belül is van száműzetés: afféle titkos lelki besugárzás, ami nemcsak idegen nyelvterületen, hanem Magyarországon is megvisel minket. Te, aki Erdélyből egy pozsonyi méhesbe s Pozsonyból a sümegi magányba vetődtél, tisztába vagy ezzel a rejtélyes üggyel s h a már nem szándékozol vallani felőle, legalább sorjába véve szeretnéd látni, hogy hányadán állunk burkolt magyarországi Rodostónkkal? Hidd el, hogy ez a dolog írás közben már többször megfordult bennem s ha idáig hallgattam róla, csak azért tettem, hogy erdélyinek, rokonnak s szemtanúnak címezzem.

Mielőtt azonban belső számvetésre szánnám el magam, fölveszem a transszilvánizmus elé vetett kesztyűt és megismétlem a szkeptikus kérdést: van-e erdélyiség? Mert ha nincs s én mégis olyannak veszem a magyarországi tartózkodást, mint egy intimebb körbe vont száműzetést, akkor csak gyökértelen voltunkat játszom ki holmi tájbeli különbség, vagy „kismagyar” politikum ürügye alatt.

Van-e hát egyáltalában külön lelkiállapotot és életerőt jelentő erdélyiség? Ismerek néhány képzett, óvatos felvidékit, pár elsőrendű fejet, akik szentül hiszik, hogy addig, amíg ők bécsi garancia nélkül, pusztán a jóérzésükre s királyhűségükre támaszkodva nem alkudoztak se osztrákkal, se törökkel, hanem kérdezés nélkül védték a király országát s dolgoztak Nagy-Magyarországért, az erdélyiek minden különösebb szégyenérzet, vagy megjátszott búbánat nélkül egy örökké tartó harambasa-rezsimre rendezkedtek be. Ennyiből állna a politikai és történelmi erdélyiség s ha ebből jellemükre is háramlott valami, akkor csupa negatívumról lehet ránk ismerni. Hűtlenek és engedetlenek vagyunk, hiányzik belőlünk az államszervező spiritualitás s a nagyúri kitartás egy elveszett ügy mellett. Nem véletlen, hogy a szent korona oszthatatlan teste magyarországi jogászok víziójában merült föl először. Erdély kevés jogászt adott, mert jó része kiesvén a királyi megyék patriárkális ősszervezete alól, sohase járult igazán a tekintély forrásához.

Ezt az esetenként jóhiszemű, esetenként aulikus elképzelést körülményesen lehetne cáfolni. A „politikus erdélyiség” annyiban, amennyiben az anyaországhoz való szorosabb vagy lazább hozzáfűződést jelentette, odalenn is csak pártkérdés volt, nem pedig egyetemes magatartás. Ismerik a fejedelemség előtt, viszont később se mindig perdöntő elv. Szalárdi krónikája, noha protestáns erdélyi szerezte, Izrael és Juda szomorú elválását emlegeti s ó-testamentumi sóhajra fakad, mikor eszébe jut az anyaország s Erdély szétszakadása. Báthory Zsigmond visszaeső jezsuita s katolikus penitenciát fogad. Bocskay sem felejti sok-sok esztendejét a prágai udvarnál s nem szívesen harcol ellene. Cserey Mihály, noha székely és Erdélyből nem mozdul ki, minden próbát kiálló aulikus ember, akinek egy szava sincs a Lipót-féle Bécs ellen. A tizennyolcadig században Erdély pláne rokokó nagyhercegség, kezes és illemtudó provincia, amelyet Szebenen át zavartalanul igazgat a császárváros. Valahogy úgy van az anyaországgal, mint forradalmár szüleitől konzervatív intézetbe került mintagyerek, aki félig a szülői házhoz, félig az előkelő internátushoz tartozik, de egyikhez se húzódik különösen. A Királyhágón túl dunántúli grand seigneurök, hajdani törökverők és Grázban nevelt nádorivadékok osztrák főurakkal és Deutschmeisterekkel kipusztult vármegyéken osztoznak. Ezalatt a háromnyelvű Erdélyben egy szász patricius kormányoz, múzeumot alapít s középkori műtárgyakat gyűjt abban az időben, amikor még Voltaire rosszul lett egy gót templom láttára. A főhivatalokat beosztásosan élő, sokat utazott mágnások látják el, akik nem varratnak Tiepoli-képet a mentéjükbe, hanem könyvkötéssel bíbelődnek. Kazinczy Erdélyi Levelei s Bajza kimerítő rajza a Teleki-családról egyszersmind egy behódolt, de még mindig intellektuális Erdély arcképe.

Egyszóval tehát nekünk is volt Bécs-párti Thallóczy Lajosunk, nemcsak Budának. Az újabb történetírás megrögzötten szimatol különböző árulásaink után, de ez az erőlködés sohasem fogja kideríteni, hogy politikailag melyik oldalra tartozunk. Nem is derítheti ki, mert mind a két oldalon megtalál bennünket.

Az erdélyiség nem történelmi probléma (s amennyiben mégis az, minket nem érint), hanem jellemkérdés. A példát vegyük egész közelről.

Rövidnadrágos fiú voltam, mikor alkonyat után a havasból jövet, fölvérzett térddel leültél mellém a konyhaküszöbre s vártad, amíg nénikéink megsütik a kosaradból kiszórt pisztrángot. Egyszer csak felém fordultál s Te! mondtad hirtelen, tegnap egy fertelmes csúnya lovassal találkoztam, kért a flekkenemből s a tordai út felől tudakozódott. Aranypatkó volt a lován? kérdeztem izgatottan. Na, jeles tanuló! – mosolyogtál -, most aztán találd ki, hogy melyik fejedelem szólított meg? Versenyt találgattuk, eleinte ketten, aztán hárman, végül négyen, mert a másik bátyám előbújt Balzacból s a harmadik is letette elmaradhatatlan jódos pálcikáját, amivel esetenként a fogait ecsetelte.

Látod, ez az, amiről felvidéki barátom semmit sem tud. Ember a tájhoz odakünn Magyarországon örökké parasztosan ragaszkodott. Jogai voltak rá, közjogi állást nyert tőle, munkája feküdt benne. Nálunk ez csak elmosódva volt így. Erdélyi ember a földhöz személyeken át ragaszkodott, mit a francia, aki szereti Franciaországot, mert IV. Henrik a királya volt. A mi honvágyunk tele van történelmi anekdotával s szívből jövő hálával Bethlen Gábor névtelen ösztöndíjasai iránt. A föld gyéren fizet, a rengeteg erdő lenyom s nem kapat el, mint a humusz a magyart: hetykék vagyunk, de a dzsentri gőghöz semmi közünk.

Mindebből önként következik, hogy Erdély önálló művelődési kört is jelent. Magyart és mégis különállót, mint ahogy a burgundi hercegség gobelin szőnyegekkel körülvett, késő-gót műveltsége se volt tisztán francia teljesítménynek számítható. Burgundia sorsa Erdély sorsával egyébként is találkozik: ott ugyancsak a harmadik herceg szakít végképp Párizzsal, mint a fejedelemség harmadik nemzedéke az anyaországgal. Szenczi Molnár Albert még ellátogat Prágába a magyar királyhoz, de egy évtizeddel később Bethlen stipendistái már az erdélyi műveltség öntudatával utaznak keresztül Pozsonyon és Kassán. Ez a szellem csak a fejedelemség nyaráról származik, de kitart utána is, kitart máig. Tulajdonképpen közepes, vagy annál is gyengébb termést adott: Petőfi, Arany és Vörösmarty nem tőlünk származnak. Művelődésünk ereje és önállósága máshol keresendő, mindenekelőtt abban az „írástudó” hagyományban, ami magyar földön kizárólag szűkebb határainkon belül nevelt „noblese de robe”-ot jelent: tógásnemességet, ahogy Jókai mondá. A zsenikkel egy kicsit elmaradtunk. Más, városiasabb dicsőség jutott nekünk s erényeink főképp tudákos erények. Kultúránknak keresztmetszete van, nem pedig fároszai. Enciklopédikus hajlam, írástudó atmoszféra, hagyományújítás, érzékeny nyugatiság, demokratikus oskola-hűség, eltitkolt irodalmi naplók, lankadatlan érdeklődés és publikummá-tömörülés: íme példaképpen néhány futó jellemvonás az erdélyi kultúrához.

Igenis, van erdélyiség, erre kár szót fecsérelni. Viszont azok a bizonyos negatívumok, amiket jellemünk körül egyesek levonnak, nekem is gyanúsak. A lojalitásban nem járunk elől, s bizony volt már nagy jó urunk, akit fejszével homlokon csaptunk. Kevéssé vagyunk az alkotmányos misztériumba is beavatva, erre a járatlanságra azonban nem fizettünk rá, mert így jutottunk közelebb az időszerű változásokhoz: a felekezeti türelemben s az abszolutista kormányzásban például megelőztük fél Európát. Nincs tehát azon semmi szégyellnivaló, hogy mifelénk Bethlen és Rákóczi György mindenható fejedelmi önkénye állandó megfélemlítéssel dolgozott. Nótáztatás, elkobzás, elrettentő példa egymást érte, de ez így volt mindenütt, ahol a végérvényes likvidálásra elszánt Udvar a több száz éves feudális rendetlenségből egy összefüggő nemzetállamot akart kialakítani. Franciaország büszke lehet rá, hogy valamikor agyonrémült XI. Lajos ravasz terrorjától, mert ez a terror egyszer s mindenkorra szorosra fogta a francia kormányzás szétzilált gyeplőit. Hasonlóképpen a fösvény, előrelátó, kegyetlen erdélyi trón körül sem hemzsegtek daliás urak. Erdély aranykora nem volt romantikus. Egy Leydenből hazakerült paptanár, vagy a dísztelen, címtelen, zsugori kancellár nagyobb szájat nyithatott, mint Kornisék, Bánffyék s Keményék. A fejedelmi zsarnokság ízig-vérig plebejuspárti volt s ha furcsán gondolkozott is a magyar úrhatnámságról, mindenesetre jól gazdálkodott.

Igen: van erdélyiség, amely a humánum megzavarhatatlan tengerfenekében gyökerezik. Ha pedig van erdélyiség, van néhányunk számára magyarországi száműzetés is: amolyan kis Passzió, szemben a külföldi nagy Passzióval. Bizonyos meghatározhatatlan pillanatban s helyzetben az erdélyi ember újra meg újra otthon érzi magát. Dante kifakadásában:

... bár minden túlvilágból hazavárva

fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,

hol, mint poklát cipelő utas-ördög

vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,

tengek, lekötve s mégis számkivetve!

Lekötve s számkivetve azon a szívós transszilván köldökön.

Sajnos, Magyarországon annyira leszoktak a memoárírásról, hogy a jövő nehezen fogja kideríteni, miképpen osztoztak a kiköltözött erdélyiek megmaradt országuk munkájában? Erről a kényes lelki ügyről éppen olyan kevés dokumentum marad majd fönn, mint a hatvanéves Victoria-kor feudális és leereszkedő haladásáról.* (* Miért nem írt például Jókai könyvet az Országos Casinóról?) A konzervatív Magyarországon tűnik el legészrevétlenebbül intézmény, szokás és meggyőződés, csupán a gőg tart ki, ami valószínűleg indokolt, de nincs mire hivatkozzon, mert mindent pusztulni hagy. Egyébként meglehet, hogy ez bizonyos fokig szándékos hanyagság s hozzátartozik ahhoz a pátoszhoz, amely ezeréves fönnmaradásunkon átsegített. Nem hiszem tehát, hogy bárkit is érdekelne ama vallomásom, amit kínos budapesti és dunántúli tapogatózásomról mégis elmondok, csakhogy némi példával szolgáljak magyarországi számkivetésünkhöz.

A háborúvég s a korai infláció középiskolai padban eltöltött rémregénye után évekig tehetetlenül hevertem öntudatom fenekén, mint egy hálóinges villatulajdonos, aki a tolvaj menekülése után se merészel elmozdulni a kijelölt székről. Érettségi körül mennyei jelt láttam: írtam egy Haláltánc regényt, amelyben ötven oldalon keresztül rohamra vezettem a fenyveseket s ezzel kétségtelenül megdöntöttem Dürer apokaliptikus világrekordját.

Azután lecsillapodtam, megszerettem a zsidók lokálpatriotizmusát, más szóval rájöttem az igazi Pestre. Leszoktam szentimentális Vár-beli sétáimról s megismertem a Terézvárost, Jókai kerületét, amelyet vadászgató és tarokkozó kaszinótagok telepítettek be, részben a házi-zsidaikkal. Megszerettem azt a várost, ahol Vörösmarty agonizált s első fővárosi írónk, Kisfaludy Károly kiszenvedett. A pesti zsidó vicc meghódított: imponált, ahogy az ősi arcátlanság önmaga ellen fordított iróniában könnyebbül meg s úgy tesz, mint egy groteszk forradalmár, aki utolsó percben a cár helyett magára lő. Egyébként a Nagymező utcai orfeumok lepkeölő, szomorú bikája szintén valami ehhez hasonló várost szeretett, legalább is egyik szép sóhajtása:

Óh Pest, óh ismert,

Csunya, heves, szomorú vackok,

Óh uccák, uccák,

Beh szépek és beh újak vagytok,

valahol az Ó-utca környékén íródhatott.

A millenáris Budapest nagyvonalúságától viszont örökké húzódtam. Hallom, hogy mostanában sok amerikai fordul meg nálunk: legalább lesz a műemlékeinknek műértő közönsége. Én a magam részéről keveset járok a Duna-partra, a királyi vár alá. Ha barokkot akarok látni, fölmegyek Bécsbe s kiülök a Belvedere teraszára.

Végeredményben tehát Pesten megmaradtam ragaszkodó idegennek. Szeretem, mint Heine Párizst. De nem annyira, mint Offenbach.

Másik szerelmem az iskolapadban kezdődött, magyar órán. Abban az időben még nem ismertem az Árpádházi Árkádiát. Nem is vágytam oda mindaddig, amíg a tanrend sorra nem vette kötelező olvasmányainkat. A kötelező olvasmány olyan, mint a kényszerházasság. Én azonban láttam operettet, ahol a durcás úrfi akarva-akaratlan előre kiszemelt menyasszonyába szeretett. Így jártam én is. A dunántúli költők orfeuszi hangszere magához édesített s patetikus erdélyi létemre elbűvölt falusias gráciájuk, amellyel nyájas koszorúba fonódtak, mint a szelídebb mondakörök. Hogy is szól ama híres búcsú Kemenes-Aljától?

Messze sötétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje

Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! Gyönyörű vidékek!

Vegyétek bús könnyemet.

Vette is a magyar olvasókönyv. A tanárok közt csöndes hagyomány volt, hogy nem szólítottak föl Berzsenyiből. Hagyták, hogy kisírjam magam. Később, amikor először utaztam a Balatonhoz, úszónadrág helyett Csobáncot pakoltam be. Ha anyámnak nincs több esze s nem tart koffervizsgát, bérelt trikóban udvarolhattam volna a sellőknek.

Végeredményben azonban a Dunántúl nem hatolt túl azon a zónán, amit falusi költőivel magyar óráim alatt maga köré vont. Erdély és Dunántúl partikuláris hatása annyira különböző, hogy közvetítő nélkül nem is hozhatók közös erkölcsi nevezőre. Pannónia megfelel Tourainenenk, Erdély Lotharingiának, szóval egyik sem Ile de France, amely párizsi medencéjében egymáshoz szelídíti a tartományokat. A mi „ile de franciálódásunk” 1820 és 30 közötti időben megvalósult ugyan, de területileg soha s Kőrösi Csoma székelyebbül halt meg Tibetben, mint tette volna a Fertő vidéken. (A meghalásnál ne gondolj lengyel analógiára: lengyel csak a hazahozatalért hal meg idegenben.) Végeredményben Pesten mégiscsak otthonosabban érzem magam, mint a Dunántúlon, mert ha ez a város nem is lett közös szellemi bölcsőnkké, legalább amolyan törzsek közötti semleges területnek számítható, ahol áruink állig fegyverkezve kicseréljük.

Mit volt hát mit tennem, ha nem akartam kitépett sarj lenni? Pedig nem akartam, hiszen az „evazió” varázsa hidegen hagyott. Végső szorultságomban, példádat követve kitaláltam egy fiktív Erdélyt, amelyet időnként magam fölé akasztottam, mint az oxigénes tömlőt. Ez a képzelt ország tele volt rendetlenül öltöző, tréfacsináló mágnással, Skóciát járt teológussal s olyan félnadrág filozófussal, növényevő apostollal és mezítlábas feltalálóval, amilyent Erdélyen kívül csak a bölcs Párizsban lehet látni. Ha Erdély felől kérdezősködnek, mindig erről az elvarázsolt országról beszélek s mások baja, ha később a helyszínen nem ismernek rá.

A föntiek után nyitott kérdés marad, hogy vajon nekünk erdélyieknek a kisebbik, vagy a külföldi, nagyobbik száműzetés súlyosabb iskola-e? Az igazság az, hogy ámbár se nekem, se kolozsvári szobatársamnak nem volt kozmopolita hajlama, mégis pár heti Quartier Latin-beli bennlakás után otthonosabban éreztük magunkat Párizsban, mint sok évi asszimilációs gyakorlat után Budapesten. Ezúttal nem estem áldozatul irodalmi illúzióknak, mint a Dunántúl esetében: a Gare de l’Est strófái például leperegtek rólam, noha tizenöt éves oromban olvastam őket először. Leleplező párizsi séták borzolták föl szunnyadó erdélyi gyökérszálaimat, nem pedig magammal hozott költői parancsok. Ezek a megismétlődő séták, dacára a közéjük csúszott éveknek, mindig hasonló vidéket fogtak közre. Szinte úgy képzelem őket, mint egy peripatétikus Tigrist és Eufratest, párhuzamos folyásuk közt a bibliai Mezopotámiával. Első körzetem: a szomorkás, janzenista Port Royal negyed rávezetett szombatos kancellárunk, Péchy Simon pietista emlékére s d’Aubigné, Coligny és IV. Henrik párizsi lábnyomán visszatértem abba a kálvinista világba, aminek Nagyenyed a fővárosa. Második körömben, a Nemzeti könyvtárban vállverő viszonyba kerültem a francia uralkodókkal s fölmelegedett szívvel jöttem rá, hogy a francia is történészkedő nép, mint az erdélyi. Utoljára átkerültem harmadik kerületembe, a jobbparti Marais negyedbe, amely az első Lajosok alatt amolyan párizsi Úri utca volt. Ma tönkrement külföldi zsidók menedéke, egy megfejelt Király utca, ahol rosszkedvű, öregedő zsidók próbálják helyrehozni az egzisztenciájukat. De mikor a hold rásüt a vaskos kéményekre, a múlt szinte érintetlenül visszajár. Ilyenkor az udvaros paloták görnyedt kariatidái ismét finom árnyékot vetnek azokra az olaszos ívekre, gyűrűs oszlopokra, antik rabszolgákra és kaput támasztó Herkulesekre, amelyek komoly alázattal várnak haza egy literátus grófnőt. A holdsütötte kémények valamikor bőséges falusi ebédek füstjét szellőztették, pláne olyankor, amikor a kövérkés epikuri háziasszony visszaérkezett a birtokáról, hogy pallérozott nyelvű abbékat és polgárokat fogadjon. Ezalatt künn a konyhán szárnyast füstöltek, nyulat nyúztak és kóstolták a bort. Burgundiából vagy a Provenceból hozta őket egy áldott úrnő, aki az emeleten náthás és torkos burzsoákkal látomást látott a Szajna nimfáiról, amint vízből szállva ajánlatot tettek Franciaországnak egy Akadémia megalapítására.

Ilyenkor eszembe jut Kolozsvár, ahol emberemlékezet óta jogászok, fizikusok, sebészek, szóval egyetemi népek voltak a liliputi erdélyi mondainség bennfentesei. Ha majd Párizsba kerülsz s megismétled ezt a három sétát, Te is beugrassz annak a káprázatnak, hogy íme, hazakerültél.

Egyébként láthatod, hogy én igazán nem futkostam Ady Endrés lelkiállapot után. Ady csak fél lábbal lépett Párizsba, fél lábát azon a Gare de l’Esten felejtette, amelyre huzatos, kimustrált vasúti kocsik nap-nap mellett kiöntik a Közel-Kelet nosztalgikus söpredékét. Budapest-párizsi útitársai Duna-menti szégyenkalodákból utaztak egy szimbolikus fölszabadulás felé és Ady bizonyos fokig közéjük tartozónak érezte s vallotta magát. Fél szemét állandóan rajtuk tartotta, kerülte a franciákat s valahányszor visszatért Párizsba, tüstént bezárkózott egy Magyarországra néző Pályaudvarba. Folyton haza készült, önkéntes számkivetése egy misztikus hazatérés évekre nyúló, ideges előjátéka volt. A magyar határon végzetével találkozott: szerelmesen és gyűlölködve egyesült a hideg röggel, mint ahogy meddő ködfolt tüzes ködfoltba itatódik anélkül, hogy ebből csillag támadna. A dráma elmúlt, Ady megpihent s a nagy pátoszból érzelmes turistaszokás lett. A Párizs-pesti vonat szelíd tanárkákat görget hazafelé, akik harminchat órán keresztül sziszegik a közelgő Magyarország felé:

Koldus zsivaját a magyar ég,

Óh küldi már felém!

Aztán kiszállnak, a strófát elteszik jobb időre s állás után néznek.

Ady párizsi magatartása, különösen akkor, amikor le volt csöndesülve s szerepét nem szenvedélyből, hanem jogfenntartásból játszotta, nagyon hasonlított a századvégi trópusra-meneküléshez. A különbség annyiból állt, hogy földrajzi helyzetünkhöz képest Tahitit, Hawait és Harrart a párizsi Bakonnyal s a meggyűlölt polgári civilizációt egy megkövesült feudális Magyarországgal helyettesítette. Annál furcsább, hogy ezt a magatartást ma is szívesen utánozzák, holott Tisza láthatóan tagolt országa, amely ellen Ady a párizsi dzsungelből parasztlázadást vezetett, eltűnt. A nemzet ma itt is, egyebütt is fölismerhetetlen massza, miután napjainkban osztály, rend és személyiség a bizonytalanul megelégedettek és munkanélküli kétségbeesettek amorf tömegébe olvadtak. Más, ennél különb fölosztás nincs. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas nemzedék nemzeti érzésének nagybácsis despotizmusa már csak az öregek fényűzése. Reng a föld s a nemzet széles alapjáról visszamenekülünk a legkisebb léptekkel is fölmérhető területre. Vérengző ősapáink helyett jobban bízunk a házhoz hűséges Penateszekben: Trója ég s legfeljebb néhány igénytelen házi istent menthetünk meg a beígért latin part felé. Ezért távolról se jelent világpolgárias szárnypróbálgatást, ha pillanatnyilag képtelenek vagyunk a magyar Victoriánus kor nagyszabású nacionalizmusára. Ellenkezőleg. Bekerített helyre vágyunk, minden eddigi egységnél kisebb egységre, ahol becsületben és emberi méltóságunkban megmaradhatunk.

Hol? Akárhol. Idegen zúzmara száll a kertünkre, néha már idegen szót ismétlünk magunk elé s idegenül szól a víz kertünk alatt. Isten jár benne s a fák mögé húzódva megsirat minket, mai embert és mai magyart.

Így van ez, Bátyám: erős az Isten s nem lágyul el addig, amíg látjuk. Ne is lágyuljon, de legalább engedje meg, hogy ismét abba a szűk varázskörbe fészkelődtem, amit egy külföldi, könyvtári lámpa levert fénye von barátságtalan könyveim köré. (A szomszédom kisandít Descartesból és rám szól spanyolul. Mosolyogva intek, hogy nem értem. Visszaint, Ja úgy, hát erről van szó! Fél hat van barátom. Pakolj és siess, mert vár a szerelem.)

A könyvek álmosak, cihelődnek a szolgák, zárnak. Csak most veszem észre, hogy egy sort se olvastam. Rád gondoltam, Magyarország, amint szeplőtlenül jöttél felém. Szeplőtlen vagy-e csakugyan? Könyvtári Húsvét-szigetemre vetve hirtelen úgy emlékszem vissza rád, mint egy föllobogózott hajóra, amilyent gyermekkoromban láttam az anyámmal Fiúméban. Sütött a nap, Erdélyből jöttünk s egy Latin Parton álltunk, ami a mienk volt.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)

Békési Gyula: A Természet megment minket a Gonosztól (1985)



Levél helyett – egy jóbarátnak
Látod, látod, egy kissé elfáradtál;
a régi bántalmak már nem-igen gerjesztenek;
s azzal is megelégszel ha szóbaállnak veled
olykor-olykor a minden jóval traktált
„barátaid". Mert akár egy üres tál
lesöpört asztalon, olyan vagy már. Tekinteted
megtört, a szemed pocsolyából nézi az eget
néha-napján, és senki sem marasztal
majd ha végtelennél hosszabb utadra eresztenek
sorsod „ügyintézői" e „malaszttal
teljes" összevisszaságból...
én sem maradhattam meg neked,
mert engem is prés alatt morzsol valamiféle Gépezet,
és kihagyásosan, akár egy rossz toll,
úgy rovom életem zörgő lapjaira hőségemet...
De a Természet megment minket a Gonosztól;
s akképpen is, hogy az Ember egyéniségének
géppé mechanizálása
ellen fordulnak mind a gének;
én érzékelem már szinte egyhallásra
a sosem hallott Igének
varázslatát, mely győz az erőszakos elmúláson;
s azt is, hogy kinek mi kéne
ahhoz, hogy magát el ne ássa
elevenen, hogy ne csak mása
lehessen önmagának e
kiforgatott világban, s lássa:
hová vezet a kábele
ennek a gépi, hő-bele-
-balázs-rohanásnak lassan.

(Forrás: Ezredvég IX. évfolyam 3. szám - 1999. március)

Tabák Miklós Péter: Igaz bókok



Szép vagy. (Viccelsz?)
Szép, ha mondom. (Bolondom!)
Szemed napfény,
hajad alkony,
ahogy simogatom,
belevész kezem.

Szépséged ködhöz hasonló,
titkos éji vándor,
ki csöndes órákban
fejét kezére hajtva
szétterül az alvó réteken.

S mielőtt a pirkadat
lassan elolvasztaná,
én beszívom őt
mélyen a tüdőmbe,

ne vesszen magába
szerelme, napfény szeme
és szélében szarkalába,

hadd bújjon elő
belőlem szépséged
sejlő ködruhába bújva!

(Forrás: Ezredvég IX. évfolyam 3. szám - 1999. március)

Szarvas János: Az Öreg


Adria... Szigetfüzérek, szárazföldbe mélyen benyúló öblök, sziklás partvidék, csodálatosan kéklő tengerár. Pálmák és babérral vegyes oleanderligetek, szélben zúgó fekete fenyvesek. Szirtfokra épült városok, apró halásztanyák. Selymes lágyvizű tenger: Adria.

Igen, az Adria mentén, Isztriában, a Punta Correntén pillantottam meg először az Öreget amint a víz fölé kinyúló sziklán álldogált, s ottfelejtett silbakként feszített a szélverte, kietlen szirttetőn. Míg hajónk berakodásra várakozott, nap mint nap láttam őt, amint a párába vesző végtelent kémlelte. A városban járva is könnyen felismertem, hisz öltözete, viselkedése, modora árulkodott nemzetiségéről is. Könnyű vászonöltözete a hajdan volt Afrika Korps egyenruháját idézte. Mintha a televízió Nagy csaták sorozatának afrikai epizódjából itt felejtkezve strázsálna szüntelen. Rövidnadrág, feltűrt ujjú ingkabát és az elmaradhatatlan Mütze, a napellenzős katonasapka messziről árulkodik. Mi lehet otthon az Öreg, merül fel bennem a kérdés, kitömött pénzeszsák vagy hóbortos militarista? Ki tudja! Kimért, tartózkodó viselkedése, erőt sugárzó alakja régmúlt méltóságról tanúskodik, akár egy levitézlett háborús tábornoké.

Az utcákat járva gyakran találkoztunk, s ha én az évezredes falakat, mozaikokat, templomokat csodáltam, addig õ türelmetlen kürtjellel zavarta szét az úttesten ácsorgókat. Mert gyalog csak a parti sziklákat és az esti korzót járta. Máskor a kis bogárhátújával furikázott. Furcsa szerzet volt, szentigaz, s ha az óratorony kongása a zsongó embertömegnek élmény, az neki bosszantó hangzavar. A fecskék csivitelése, sirályok vijjogása nekünk színes muzsika, neki csak undorító pötty a szélvédőüvegen. Sértődött arc, bosszús pillantás ült örökkön a szemében, mintha minden ellenére lenne; a zsibongó emberfolyam, a parkolóhelyet hasztalan kereső úrvezetők sürgése és a bájos hófehérkék, a forgalmat irányító fehér ruhás lányok mozdulatai. Akár az árnyat nem adó pálmák, a foglalt karosszékek, söráztatta abroszok. Ő volt a megtestesült bánat, a két lábon járó szenvedés, õ az itt felejtett világfájdalom. Habár többször is találkoztunk, mégsem váltottunk egyetlen szót se. Eleinte köszöntöttem, de átnézett rajtam is, mint mindenkin, aki zavarni merészelte. Válaszra nem méltatott...

Mikor hajónk végre megrakodott, indulás előtt még egyszer megmártóztam a tengerben, s amint a sziklák alatt lubickoltam nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: miért nem úszik egyet a remek vízben? Mert nem tud úszni, felelte, de nem hittem, hogy a ruganyos, duzzadó izmú erőművésznek egyedüli gyengéje a víz lenne, még ha maga mondja is. Pár szót váltunk még, aztán már csak arra eszmélek, hogy miközben élénken gesztikulálva magyaráz, egy óvatlan pillanatban egyensúlyát veszítve mellém, a vízbe zuhan.

Jó úszó vagyok, mentettem már vízből, de most csődöt mond minden tudományom. Acélkapocs feszül derekam köré, izmos karok ragadnak a mélybe. Szabadulnék szorításából, de nem tudok. Csupán egyetlen pillanatra ereszt el, hogy ujjai nyomban nyakamra fonódjanak. Menekülni, fut át agyamon a gondolat, menekülni, amíg nem késő, mert még a vesztemet okozza! Néma harc dúl közöttünk, harc életre, halálra.

Opálos mélység, rideg csend a tanúm, hogy jól bírja a víz alatt az Öreg, s míg a fuldoklót imitálja, engem nyom a mélybe. Láthatóan élvezi a csatát, eleme a harc. De most már az enyém is, ha rám kényszeríttette. Célja világos: ölni akar, vízbe fojtani. De miért e szörnyű pálfordulás? Módszere rafinált az igaz, de aki annyit küzdött már az árral szemben, amennyit én, aki annyit merült már víz alá, mint én, az nem adja meg magát egykönnyen. Néha, csupán szusszanásnyi időre kerülhetek a felszínre, és máris folytatódik az eszeveszett küzdelem.

Menekülnék ugyan, de nem ereszt. És akkor, amikor fejemet a víz alá nyomva fel, a levegőre törekszik, széttárt karjai alatt, a hónaljában betűket pillantok meg: a tatut. Vércsoportjának tetovált betűit, a hitleri gárda tagjainak jelzését, a bőn bélyegét... Hát így állunk még évtizedekkel a háború után is, dermeszt meg a felismerés, s nyomban megértem, hogy miért érdekelte az, hogy jártam-e már Németországban, ha ilyen jól beszélem nyelvüket. Mit felelhettem, jártam bizony, Auschwitz poklában. És ekkor, igen, határozottan emlékszem, hogy ekkor veszítette egyensúlyát, és zuhant alá a mélybe, illetve most már bizton állíthatom, hogy ugrott. Tudatosan vetette magát a tengerbe, hogy közelembe juthasson és... de most már nem tágítok tőle, legyőzöm, s kihúzom, hogy az emberek elé állíthassam, kihúzom, ha addig élek is, gondolom, és polipként ragadom meg üstökét...

Mire partra vonszolom, már halott.

Összefut a nép, s valaki a tömegből sopánkodva meséli, hogy évek óta itt nyaralt az Öreg, szerette a tengert, pedig úszni sem tudott. Múlt évben is vízbe esett már, de a segítségére siető fiú a vízbe fúlt, és az Öreg is csak nagy nehezen vergődött akkor a partra. De magának most szerencséje volt, vereget vállon az ismeretlen. Persze, pillantásra sem méltatom, hosszan elmerengve a szikrázóan kék Adriát bámulom.

(Forrás: Ezredvég IX. évfolyam 3. szám - 1999. március)